A hazai közvéleményben nagy visszhangot keltett az olimpiai bajnok elítélése, meg az, hogy a bíróságról kiment, és azóta sem látták. Állítólag külföldön bujkál. Főmunkatársunk, Szekeres István birkózó szakíró, éppen két évtizede ismeri a sportolónak nagyszerű Farkas Pétert.
Farkas Péter olimpiai bajnok birkózót, ugyanazon nyomozati tények alapján, első fokon felmentette, másodfokon öt év fegyházra ítélte a bíróság. Ha nekem kellene döntenem a két, a köznapi ember számára érthetetlen távolságú szélsőség között, a felmentést választanám. Igaz, nyomban beismerném az elfogultságomat.
1988 nyarán, húszévesen zárta a szívébe mindenki, aki kicsit is közel állt a sportághoz. Nem azért, mert a lengyelországi Walbrzychban junior Európa-bajnok lett, annak csak örül az ember. Hanem mert Péterrel akkor szörnyűség történt. Edzője, az olimpiai aranyérmes Kocsis Ferenc a döntő mérkőzés előtt tudta meg: versenyzőjének édesapját, aki méhész volt, halálra marták a „munkásai”. Akkor persze még nem szólt. A győzelem mámorától repeső fiút azonban már le kellett hűtenie, a kocsijába ültette, és robogott vele haza.
Két évvel később Rómában, a felnőtt-világbajnokság döntőjében zseniális birkózással verte meg minden idők egyik legnagyobbját, a szovjet Mihail Mamiasvilit. Amikor vége lett, Péter keze ünneplésre lendült, de megállt félúton, és majdnem úgy festett, mintha vállrándítással könyvelte volna el a világra szóló bravúrt. Pedig alighanem a keserű emlék fékezte meg: ne örülj, mert megint utolérhet valamilyen kegyetlen üzenet. A barcelonai olimpiai győzelmét sem olyan felszabadultan, a termet körberohanva ünnepelte meg, mint a másik birkózóbajnokunk, Repka Attila. Amikor pedig a dobogón állva az emlékezetes harapáspróbának tette ki az aranyérmét, abban - túl jó heccen, vagányságon - még mindig mintha lett volna parányi kétség: igazi lehet-e az öröm.
A döntő után Barcelonában az édesanyjával készítettem interjút, aki megerősítette: mindnyájan nagyon nehezen dolgozták fel a papa halálát, Péter különösen, hiszen annak idején az apja vitte el birkózni is. Az olimpia után kozmetikai szalont nyitott, engem is meghívott az ünnepségre. Dicsértem, hogy gondol a jövőjére, csak a látvány volt kicsit furcsa: minden sárga-feketében pompázott. Az üzletnek a Darázsfészek nevet adta. A halált gúnyolta volna ki? Pszichológus kellene a megfejtéséhez.
Milyen volt birkózónak? Született tehetség. Igazi zseni. Különleges élmény volt látni, amint Mamiasvilit Rómában remek ütemű - nagyon egyszerűen fogalmazva - testcsellel levitte a szőnyegre, és azzal már megvolt a győzelem. A szovjet pedig hason fekve kínosan felnevetett, öklével a szőnyegre csapott, mint aki azt mondja: „Engem így még nem vertek át!” Mint minden technikailag kiváló sportoló, Péter sem rajongott a túl kemény edzésekért, de végigcsinálta. Birkózni viszont imádott.
A legsportszerűbb versenyzők közé tartozott. Soha nem reklamált, és ha a bíró szabálytalannak ítélte meg a mozdulatát, azonnal feltette a kezét, elismerte. 1996-ban a Budapest Sportcsarnokban az Európa-bajnokság döntőjében legyőzte Hamza Yerlikayát. A törökök óvtak, az óvásnak helyt adtak, a közönség tombolva tüntetett. Péter viszont azonnal az ellenfeléhez sietett, gratulált neki, mosolyogva megölelte, a nézőket pedig leintette.
Amikor befejezte a pályafutását (2000-ben még elindult az országos bajnokságon), nem vállalt szerepet a sportágban. Ha valamilyen ünnepségre meghívták, mindig elment, kedves és udvarias volt mindenkihez, de hamar távozott. A sportolók közül a vívó Szabó Bence tartozott a barátai közé.
A magánéletéről szinte semmit nem tudok magam sem. Gyaníthatóan kedvelte az éjszakai életet, bár alkoholt fogyasztani soha nem láttam. Részt vett minden drogellenes megmozdulásban. Ha jelen volt is az éjszakában, aligha a bűnözők, inkább az aranyifjak között, az jobban illik az egyéniségéhez. Hogy mennyi köze volt ahhoz a bizonyos pincéhez és a kenderhez, nem tudom megítélni. Kérem felmentésemet.
