2014 november 23, vasárnap

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Úri huncutság? Bölcs mondások politikáról, hatalomról
Civil Európa
Medical Online
MEASZ hírlevél
Lapszemle - Válogatások
ROMA CHARTA
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
 
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
 
EU-Hírek
EP Hírlevél
 
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
 
Könyvespolc
 
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Médiabox

Kordiagnosztika

Számláló
Összesen
34054948
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Magyar Diplo

  
Diurnus Naplója - 2007. szeptember II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több mint egy éve gyakran a NOLBLOG-on is! Ahol több mint 55 000-en kattintottak rá!!! (Szerk.)


SZEPTEMBER 


Szeptember 30.

Ha a véletlen szabályszerűen ismétlődik

Valahányszor sárgaborsót ebédeltünk, anyám rosszul lett. Apám elszomorodott: mintha csak bűntudattal. Ezért kicsikoromban mély összefüggést véltem fölfedezni apám és a sárgaborsó között.

Valahányszor hatvan évvel ezelőtt összegurultunk Milivel (hosszú, fehér lába: mint a carrarai márvány - én pedig alacsony termetű voltam és szőrös), mindig nyertem a lottón. Húzás szombaton este, ilyenkor tehát összebujtunk, egyre jobban összeszoktunk, volt a lottóhúzásnak afféle zenéje is, mint a híradónak, nem árulom el, milyen tizennyolcadik századi zeneműből kiemelt részlet harsonás parafrázisa - hallatán bizony hatvan évvel később is elfogott a szerelemvágy, lüktetett mindenem, csak Mili nem volt sehol, hosszú, fehér márványlábain elgyalogolt a semmibe. Elfelejtettem bevallani, hogy amikor a lottóhúzást élveztük (lottóhuzakodunk? - kérdezte előtte incselkedve minden szombat délután) - én tizenkilenc éves voltam, ő meg harmincnégy. Soha többé nem lottóztam, ez igaz.

A fiam nevetve fogadta, hogy megint elvesztettem egy karórám. A fiam súlyosabb, mint én, eszesebb is, amit tud, azt alaposabban tudja, mint én, ha pedig szeret valakit, abban tapintatosabb, halkabb, nem tüntet az érzelmeivel, mint én, és úgy ajándékozza meg szeretteit, hogy köszönetmondásra sem ad nekik alkalmat. A lányom szinte soha nem beszél egyetlen keserűségéről sem, mintha sosem lenne bánata, csalódása a szakmájában; amikor meglátogat minket, egy pillanatra megáll a ház előtt, az utcán, és felteszi arcára a derűs mosolyát.

Bennünket elkényeztetett a sorsunk - mondom Juliskámnak - persze nem annyira egymással kényeztetett el, hanem még inkább a gyermekeinkkel. „Meg az unokáinkkal” - teszi ő hozzá taktikusan, mintha valaki hallaná, amit a garázsban beszélünk, és visszaamondaná Mírának, Daninak, Annácskának. Vagyis unokáinknak. Mirának olyan hosszú, fehér lábai vannak, mint voltak Milinek.

Arra nagyon vigyázunk, hogy soha ne együnk sárgaborsót, ha nem muszáj.


Bodor Pál



Szeptember 29.

A csíkszeredai táncház-ünnep

Az anyaországi sajtó egy mukkot sem ejt a mai táncház-ünnepről Csíkszeredában. A hetvenes évek közepén, néhány bátor erdélyi magyar tévészerkesztő, folklórkutató, zenész, koreográfus megkísérelt létrehozni olyan műsorokat, amelyekben a kisebbségi magyarság önmagára és értékeire ismer. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a bukaresti TV magyar műsora az országosan fogható első programban szólalt meg - amely Moldvában, a csángóknál is látható volt.

Akkoriban a különféle, „érintett” hatósági szerveknél titkos tankönyv-szerepe volt Dumitru Mărtinaş hírhedt könyvének a csángókról - lényege: a csángók elmagyarosított moldvai románok (!). Akik felléptek e tétel ellen, azokat letartóztatták (lásd Kósáné Szántó Vilma, Csíkszereda). Az első olyan tévéműsor, melyet a táncház-mozgalom születésnapjának tekintenek, 1976. március 15-én ment adásba. Ez tulajdonképpen a nagysikerű Kaláka sorozat kezdete. Főleg Simonffy Katalin és Csáky Zoltán műve. Nem lehetünk nekik elég hálásak. Mindketten jól tudták, mit kockáztatnak, és ebben jó cinkosuk volt minden közreműködő.

Nehéz ma elhitetni, milyen nehézségekbe ütközött e műsorok készítése. Még a Román Televízió kocsijával, stábjával Neamt megyei csángókkal riportot készíteni akaró Vári Attilát is kiutasították a „szervek” a megyéből. Amikor az udvarhelyi Kalákára Csáky Zoltánnak sikerült egy híres nótafát, kiváló, idős asszony Lujzikalugyerből „kihozni” (aki egyébként a község pártitkára is volt!) - a Televízió elnökénél tiltakozott a megye első titkára, Rosu elvtárs, és nem is a csángó-kérdést emlegette, hanem azt, hogy „mezőgazdasági kampány teljében” vittünk el munkaerőt a megyéből. (A TV magyar eredetű, édesanyja második házassága révén román neveltetésű, kiváló mérnök alelnöke, a később fiatalon elhunyt Fejes Gyula mentette meg a szerkesztőséget a retorzióktól.)

Sajnos, a Kaláka alkotói, szereplői, tanúi tudtommal még nem írták meg emlékirataikat, holott talán ma sem tekinthető minden szempontból abszurdnak az a világ. Emlékeikből remek kötet lenne szerkeszthető - illusztráció is akad még az archívumokban.


Bodor Pál



Szeptember 28.

Tanuljunk (lassan, szépen) magyarul!

Tanévnyitó előadást tartottam tegnap a Bálint György Újságíró Akadémián, ahol hosszú-hosszú éveken át az évzáró szakvizsga (államvizsga?) bizottság egyik elnöke is voltam, különösen a posztgraduális (másoddiplomás) hallgatókat ismerhettem meg alaposabban. Húsz-husznöt dolgozatot olvashattam el és elemezhettem évente igen részletesen, írásban, és fedezhettem fel számomra új, kitűnő tehetségeket; közülük sokan ma már vezető szerkesztői, tekintélyes publicistái a hazai médiának.

Mivel életemben először 1949-50-ben vezettem újságírás-kurzust (hajdani diáktársam, Marosi Barna szervezésében) a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, aztán egyebütt, legutóbb hosszú éveken át a Budapest Média Intézetben is tanítottam, felvételiztettem, államvizgáztattam, de a fővárosban és vidéken más jeles tanintézetek vendégelőadója is lehettem, elég átfogó képem alakult ki jövendő kollegáimról és oktatásukról. Megjelent (immár harmadik kiadásban) egy tankönyvszerű esszékötetem is az újságírásról: A kíváncsiság mestersége főleg Erdélyben lett népszerű, a kiadó címére (HQD Bt. 2084 Pilisszentiván, Klapka u. 109.) még mindig érkeznek megrendelések.

Egy tekintetben azonban teljes kudarcot vallottam, csődöt mondtam. Akit az általános és középiskola nem tanított meg szép és helyes, gazdag szókincsű, kifejező magyarságra, az se az egyetemen, se a posztgraduális képzésen: soha többé nem tanult meg magyarul kifejezően, szépen, szabatosan beszélni és írni.

A másoddiplomás leendő kollegák között magyartanárok is bőven akadtak, akik a „csinálni” helyett soha nem KÉSZÍTENEK, MŰVELNEK, SZERKESZTENEK, BARKÁCSOLNAK, ÉPÍTENEK, CSELEKSZENEK, TÉNYEKDNEK, TEVÉKENYKEDNEK, DOLGOZNAK, VÉGEZNEK, ALKOTNAK, VÉGBEVISZNEK, ŰZNEK, FOLYTATNAK, FORMÁLNAK, GYÁRTANAK, ALAKÍTANAK, LÉTREHOZNAK, LÉTESÍTENEK, SIKERÍTENEK, BONYOLÍTANAK, még csak nem is KIGONDOLNAK, KITALÁLNAK, KIÖTÖLNEK, vagy éppenséggel RENDEZNEK, OKOZNAK, KELTENEK, netán EJTENEK (hibát), ők sose VÁGNAK arcot, grimaszt, nem CSAPNAK (botrányt, lármát) - nem, ők mindent csakis CSINÁLNAK.

Vagyis az újságírásra-oktatást is, mint majdnem mindennek az oktatását már az első általánosban kell elkezdeni. Aki az érettségin nem fogalmaz szépen, az akadémikus korában is csúnyán fogalmaz. Fontos divat az idegen nyelvek tanulása; de aki az anyanyelvét nem beszéli élvezettel, örömmel és alapos tudással, az előbb-utóbb minden más nyelven is megbukik.


Bodor Pál



Szeptember 27.

Mire kell mindig az ügyfélszám?

Tessenek megkísérelni fölvilágosítást begyűjteni arról, hogy miképpen vezethető át a vezetékes telefonkészülékre érkező hívás a mobilra. Hogy miért lenne ez szükséges? Az ember sürgős, fontos ügyben hív valakit telefonon, az üzenetrögzítő pedig azt válaszolja, hogy hagyjam meg a számomat, visszahívnak.

Késő reggel van, tíz óra. Délután kettőig otthon maradok úgyis, hát megadom a számomat. Aztán már két óra, indulnom kell valahová tanítani, még nem hívtak vissza, s ha hívnak, nem találnak otthon. Tudom, van olyan szolgálat, amelynek segítségével átirányíthatom vezetékesről mobilra a hívást. Legutóbb a tudakozó adta meg, hogy miként kell ezt elintézni, és én beleírtam a helyi telefonkönyvbe. Csakhogy közben új könyv jelent volt meg, s a régit, rossz automatizmusból, elhajítottam.

Felhívtam újra a tudakozót, bájos, fiatal, jókedvű leányhang felelt, megkért, várjak egy cseppet, kapcsolja a kollégát. Hosszan vártam, hallottam is a termük zaját, meguntam, letettem, nyomban csengetett a készülék, megint a terem zaja, istenem, nem baj. Harmadik hívásra másik, kevésbé vidám hang jelentkezett, s eligazított: erre nem ők ismerik a helyes választ, hívjam a T-Com tudakozót.

Hívtam. Talán 1214. Magyar nyelvű programot kérek? Igen - billentyűztem be. (Most nem írom le az egészet.) „Mondjam be az ügyfélazonosítómat, megtalálható a számlám jobb (vagy bal?) felső sarkában.” Ez örökké felbosszantott. Hányan hívják a T-Comot huszonnégy óra alatt? Százan? Ezren? Közülük hányan készítik oda a készülék mellé az azonosítót? Hatan? Le kell tenni a kagylót, megkeresni a számlát, újrahívni.

Hát nem lenne sokkal takarékosabb megadni az információt? Milyen kár származhat belőle? A szolgálat ingyenes, de a hívások fele a megkövetelt azonosító miatt megduplázódik. A cégnek (a T-Comnak) az a fő érdeke, hogy a közönség elégedett legyen a szolgálattal. Na és ha naponta tízen megkapják a felvilágosítást, akik nem előfizetők? Akkor kinek milyen kára származik ebből? A T-Comnak haszna. Gyorsabban és többen vehetik igénybe a szolgálatot, kevesebb bosszúsággal. Ügyfélazonosítót csak attól kérjenek, aki az előfizető jogán valamilyen ráfordítással járó kérést fogalmaz meg. Minden más esetben ez bürokrácia, teher az ügyfél és a cégnek.

Magyarán: szamárság.


Bodor Pál



Szeptember 26.

A jóság vírusa

Amit oly sikerrel alkalmazott a Hephaistos/Vulcanus agytröszt a tűzvész, pestis, kolera, Parkinson, AIDS, Ebola stb. terjesztésében, azt most új, váratlanul hatékony fegyver tesztelésére fordította.

Nem saját ötlet volt. Egyházi körből kiközösített eszelősnek a rögeszméje volt, hogy klasszikus módon (vírus, baktérium) járványként lenne terjeszthető az abszolút jóság, és ez lebénítaná évezredek alatt kialakult rossz struktúráink, hierarchiáink, szokásaink, igazságaink zömét. Törvényeinkről, az érvényesülés útjairól, ambícióink tartalmi jegyeiről nem szólva.

Igen, kezdetben nem tulajdonítottak különösebb fontosságot az elképzelésnek, de aztán egy déltengeri szigeten (nem messze attól, ahol az első atomfegyvereket), mégis kipróbálták. És valóban, a jóság-vírus hihetetlenül hatékonynak bizonyult. Hetek alatt szétroncsolta az üzleti világot, megbénította a bevételeket, a piacokat, elbizonytalanította a kórházakat, lemosta a képernyőket, a politikai ellenfelek érveit pillanatok alatt lebontotta, két püspök és egy bíboros levetette a díszruhát, beállt mezítlábas beteghordozónak, s ketten bevallották, hogy nem hittek Istenben, de a jóságnak őszinte hívei szerettek volna lenni, ám fölismerték, hogy ez lehetetlen volt. Aki igazán jó, azt jó esetben bezárják a bolondok házába.

A cukrászok is kicserélték receptjeiket, megváltoztak az ízek. Arra kellett ügyelni - az igényes média erre figyelmeztetett -, hogy akik megdöbbenésükben és bűnbánatukban kompenzálni kezdtek, ne essenek túlzásba, mert az agresszív jóság épp oly veszélyes, akár a Gonosz. Kiderült, hogy a szelíd, de életerős jóság óriási energiákat és összegeket szabadít fel, például az igazságszolgáltatás, a katonaság, a rendőrség költségvetését - de a Rossz befolyásának csökkenésével párhuzamosan gyógyulnak a betegek is.


Bodor Pál



Szeptember 25.

Hová húz Bacsó Péter szíve?

A veszprémi Napló tegnap közölte Töreky László interjúját Bacsó Péterrel. Több kérdésre-válaszra lenne érdemes kitérni. (Talán épp itt az ideje annak, hogy valódi „országos” lapot olvasson minden igényesebb napilap-előfizető, bár ilyen már alig van.)

Persze majdan (akár holnap) az internetből úgyis mindenki maga válogathatja össze lapját, s akit Szekszárd érdekel, az onnan is válogat, Győr, az onnan, s akit Kolozsvár, hát onnan szemelget. Engem most Bacsó érdekel. Az interjúból főképp egy mondat, amelynek tömörségét irigylem, és sejtem, milyen a színe, hangulata a ki nem mondott, az elharapott mondatoknak is. Mert a közreadott így hangzik: „A szívem baloldalra húz, de nincs baloldal.”

Gyurcsány Ferenc is biztos pontosan érti Bacsó Pétert. Tudja, hogy mitől van a kiváló filmrendezőnek politikai hiányérzete, milyen hangulat, közérzet, attitűd hiánya zavarja, s azt is sejti, hogy nem csupán kimondható szavak, megkomponálható képek nincsenek ott a mai magyar nyilvánosságban, közhangulatban, az MSZP jelenlétében. Mindez távolról sem csak Bacsó Péternek hiányzik. A jobboldal nemcsak hangosabb, dühösebb, támadóbb; nemcsak fenyegető, vad, harsogó - de (egyszerűen) aktívabb, mozgalmibb, ügyesebb: a média-eszközeiben is.

A kormány most ezer okból nemigen működhet vérbeli baloldaliként, vagy legalább kezdeményező, következetes szociáldemokrataként - és nemcsak azért, mert koalíciós alakulat. Úgy tűnik, gazdasági állapotaink, folyamataink és kötelezettségeink sem adnak még erre igazi lehetőséget. Egész Európában igen szerény a baloldalisága minden baloldali pártnak, ha részt vesz a kormányzásban. (E mondat persze leegyszerűsít, de a blog nem elemzés.)

Az uniós Európában szociáldemokrata kormánypárt nemigen fújtat a baloldalon, mintha ez számára legalábbis fából vaskarika lenne. Túl erősek a kormányzási (nem baloldali) kényszerek. Ebből vagy az következik, hogy a szociáldemokrata pártok előbb-utóbb nevet és színt változtatnak - vagy ellenzékbe vonulnak. (A svéd szociáldemokrácia lehetőségeitől pedig még igen messze vagyunk.)

Szövegelésünk lehetne baloldalibb - tetteink, úgy fest, kevésbé lehetnek baloldalibbak. Érthető, ha a kormány és az MSZP nem vállal heves jelszavakat - amelyeknek tettekben nem felelhet meg. A diszkrepancia zavaróbb lenne. Igaz.


Bodor Pál



Szeptember 24.

Közhelyek letiltása

Zénót hét hónapja nem láttam, a telefont nem veszi fel, elöntött az aggodalom. Hatvan éve ismerjük egymást, ő is Erdélyből jött, hátha baj érte - elrohantam hozzá. Sápadtan, soványan, szomorúan, kopottan fogadott: legmarkánsabb vonásai szürkültek meg.

„Tudod, szellemi diétára fogtam magam - mondta. - Úgy döntöttem, hogy most már aztán igazán nem mindegy, hogy mi jár a fejemben. Letiltom a közhelyeket. Nem forgatok többé agyamban egyetlen szokványos, ezerszer olvasott, végiggondolt gondolatot sem. Erre már nem lehet időm. Elmémet most már friss, eleven, érdekes ideáknak kell tartogatnom, s végig kell gondolnom, milyen tanulságokkal, végkövetkeztetésekkel fejezem be az életemet. Nem lehetek olyan hülye, hogy nagyon is saját életfolyamatom utolsó szakasza végén ne legyenek sajátos summázataim.

És ültem, és ültem - és nem jutott az eszembe semmi. Három nap alatt egészen beleszédültem az ürességembe. De hát tanárember vagyok, képes vagyok magamnak is tanácsokat adni. Olvasmányos, érdekes, részben filozófiai munkákat vettem elő. Marcus Aureliust, mint mindig, meg Montaigne-t, Machiavellit, Erasmust, Spinozát és a többieket. Kiderült, hogy hiába erőltetem, se hozzájuk képest, se másokhoz képest semmi eredeti nem jut eszembe. Nagyon élveztem őket, s noha mindig a kedvenceim voltak - mintha most olvasnám őket először. Ami, ugye, azt is jelenti, hogy már a memóriám is vézna. A balgaság dicséretét negyven év alatt harmadszor olvastam végig - majdhogynem a premier élvezetével. Ami azt is jelenti, hogy hiába olvastam először, és hiába olvastam másodszor…

Így hát ettől is beijedtem. Elővettem Shakespeare-t. Először a Rómeó és Júliát, hiszen azt majdnem betéve tudtam, ugye, ’83-ban írtam át modern prózává… Apám! Minden oldalon új és új meglepetések értek. Megkíséreltem ezek után leltárt készíteni: voltaképp mit tanultam meg maradandóan az életemben. Talán a szorzótáblát. Talán a naptár szerkezetét. És elkezdtem írni új könyvemet, mégpedig arról, hogy milyen nagyszerű sajátságunk a feledékenység. Naponta hisszük újszerűnek, de mégis ismerősnek a világunkat, mert olyanok az igazságok, mint valami elfelejtett testvérek. A viszontlátás öröme talán nagyobb boldogság a teljesen új ismeretségnél. A politikusok ezért engedhetik meg maguknak, hogy több közhelyet mondjanak, mint felfedezés erejű újdonságot. És figyeld meg: a tömeg akkor ujjong igazán, ha olyat hall a „vezér” szájából, amiben nincsen semmi új. A demagógok csak ismételnek, jó esetben féligazságokat. Elsöprő sikere mindig a negyed- és tizedigazságnak van…

No, de ezeket jól kell megválasztani, barátom! Jól választott, ócska jelszóval, közhelyekkel könnyebb választást nyerni, mint új telitalálattal.


Bodor Pál



Szeptember 23.

Berlinben nincsenek faliratok

Nem becsülöm le az ordítozókat, és nem jegyzem meg gőgösen, hogy a tévedésen, a balítéleten nem segít a hangerő. Most, hogy mintegy kilencszáz kilométernyire voltam, Budapesttől, szülővárosomtól, egy kicsit másképp láttam múló és maradandó dolgainkat.

Ma már világos számomra, hogy sosem győzhetem meg politikailag, aki szemben áll velem, mert az érvek és tények egymást igazoló, organikus rendbe épülnek mindenkiben, még ha itt-ott kihagyásokkal is - de mindenki olyan képet hordoz magában mindenről (a gasztronómiáról, a divatról, a másik nemről, a csillagos égről, a napi politikáról), amilyet érdemel, és amilyen mélyre, alaposra, szellemileg igényesre futja az eszéből. Kiskanállal nem lehet mamutot megenni. Ezzel nem azt akarom kifacsarni, hogy az egyik oldalon az okosabbak, a tájékozottabbak, a hitelesebb forrásúak találhatók, a másik oldalon pedig a butábbak. Ebben a küzdelemben nincsenek okosak és buták. A politikai meggyőződés legalább olyan mértékben hit, érzelem és szenvedély kérdése, mint tudásé és okosságé. A hit, az érzelem, a szenvedély mértékegysége pedig nem az IQ. És létezik érzelmi természetű igazság is.

Valami görcs van bennünk. Amilyen mértékben növekszik az erőszakos halállal halók száma - közlekedési baleset, verekedés, rablógyilkosság, kéjgyilkosság - olyan mértékben csökken nálunk a „működő szeretet”. Ne higgyék, hogy megőrültem. Magyarország ma türelmetlen, s kicsit mintha részeg lenne. Igazságtalanok vagyunk egymáshoz, roppant könnyen hülyézzük le egymást, mindenkivel elégedetlenek vagyunk, és legfőképpen önmagunkkal, de ebből alig sarjad alkotó gondolat, csak őrjöngés és düh.

Berlinben négy nap és négy éjszaka - meg egy ötödik estét, az érkezéskor, és még egy reggelt: hazaindulás előtt – kószáltam, és kerestem graffitiket. Lehet, hogy a külvárosok telemázoltak, lehet, hogy a volt Kelet-Berlin némely negyedében ordítanak a (csináljunk új szót a „fal”-ból és a „felirat”-ból ) a faliratok - a belvárosban, amennyit találtam, ráfért volna egyetlen palatáblára. Oly nyugodtak az utcák, mint a tizennyolc-tizenkilencedik századi polgári csendéletek.

Igaz, hajlamos is voltam a mi habzó szájunk helyett mosolygó arcokat látni. Az őszödi évfordulóra értem haza, és láttam: nem lankad a nagy politikai szélhámosság. A hazugságot leleplező, nevén nevező szónoklatból csináltak nekünk hazugságot, és értelmes emberek is hagyják, tűrik elméjük kifordítását; aki belátja, hogy ez marhaság, az is arról hümmög, hogy a durva szavak azért fölöslegesek voltak. Hát persze. De az is lehet, hogy azok a szavak túl gyöngédek voltak ahhoz, hogy igazán, a lényeg tekintetében felrázzanak minket.


Bodor Pál



Szeptember 22.

Pergamon

Semmi aktualitása a berlini Pergamon múzeumnak, s nem is kell írnom róla, hiszen amennyi elfér e kölyöktenyérnyi helyen, azt nemigen érdemes leírni, amit pedig érdemes, ahhoz száz kötetnyi tér is kevés. De egy hamisítványt szeretnék magasztalni.

Hammurabi törvénykönyve fekete kőbe vésett, koporsó méretű obeliszkjét, amelytől elakadt a szavam. S megtudom, a Párizsban őrzött eredetinek a gipsz-másolata. Megrendülésem ugyanolyan mélységes marad: minden törvényünk (a tízparancsolat is) ebből ered. A múzeum főépületében található, a Pergamon-i oltár fríz-szerű szoborsorozatának monumentális részletén addig nincs miért tűnődni, amíg nem látja az ember.

De ha látja - hiába, amíg el nem olvassa háttér-irodalmát; az irodalma se mond sokat, amíg meg nem keresi a térképen, hogy a nyugatra néző kisázsiai tengerpart szellemi csodáin eltöprengjen: az antik térképen megtalálja Tróját, Miletoszt és Pergamont, ha pedig filozófiatörténetet tanult annak idején, eszébe jut, hogy Thalész, Anaximandrosz és Anaximénész miletoszi, Trójáról talán e sorok nélkül is tudhat annyit, amennyit illik. Pergamonról pedig sejtheti, hogy a görög (és a római) kultúra és civilizáció egyik csuda virágos bokra volt, és hihetetlen módon a gallok harcoltak érte: a gallok, akik, mint tudjuk, a franciák ősei.

Nem rugaszkodnék el innen, de ismert sikerregények épültek a gyönyörű történetre, mely szerint Mária Magdolnát a rómaiak Jézus halála után birodalmuk egy távoli partjára: a Földközi tenger partjára száműzték, a mai Franciaország déli vidékére, mikor neve még Gallia volt (Caesar: Bellum Gallicum). S a mese folytatódott: a királyi Meroving-dinasztia Magdalénától származna. S van magyar mítosz is ugyanitt: Koronánk alsó része a Meroving-kincstárból való lenne, s tán avar munka. S László Gyula szerint az avarok: előmagyarok.

Azt mondják szavahihető tudósok, nem érdemes azon töprengeni, hogy miként változott volna a világtörténelem menete, ha a gallok győznek Kisázsiában, ha a normanok (nevezhetjük őket most vikingeknek) legyőzik Bizánc császárát - ehhez tessék elolvasni leánya, Anna Komnena Alexias című kis remekművét apjáról és háborújáról - és tűnődjenek azon is, hogy vajon az örmények valóban a trákok utódai, meg azon, hogy mi lett volna, ha Rusz északi harcosai (nevezzük őket is vikingeknek) végleg győznek a nagy orosz földön…Vagy hagyjuk ezt, bár a képzelgésnél vonzóbb nincsen, s e tengeri öböl(?) különösen az, hisz’ sokan ideálmodják az elsüllyedt Atlantiszt, és ide Noét, az özönvizet…

Múltat mindenüvé álmodhatunk magunknak; az emberré válás ezzel kezdődött. Múltat kerestünk, találtunk magunknak. A Pergamon múzeumba, Berlinbe érdemes tízszer is elmenni.


Bodor Pál



Szeptember 21.

Panek Kati kolozsvári Táncház-levele

Panek Kati remek kolozsvári színésznőtől, népdalénekestől hozott levelet a mail:

„Kedves Pali Bátyám! Ez év szeptember 29-én ünnepeljük az Erdélyi Táncház 30. születésnapját Csíkszeredában. Szeretnénk, ha Te is velünk ünnepelnél. Mert a szervezők tisztában vannak vele, hogy mit vállaltál akkor, amikor az első táncházas adást kiengedted a dobozból 1976. március 15-én, szabad madárként útjára bocsátva, hogy hírt adjon Erdély népének arról, hogy ha a szülőföldet elvenni hitték is Trianonkor, de a népzenénket nem veheti el tőlünk senki. S aztán a kalákák s később Diurnus tollából a szép méltató szavak. Magam azért szeretnélek megölelni ezen a napon, mert az első táncházas adás édes kalandját együtt éltük meg, és utána is mindig szeretettel voltunk egymás iránt, mely hagyományt aztán szépen ápolgattunk-őrizgettünk ragyogó Johannáddal, amikor ebben az őrült száguldozásban csak lehetőségünk adatott találkoznunk. Várunk tehát, őszinte nagyrabecsüléssel mindannyian s én külön köszönömmel és változatlan szeretettel - Panek Kati Kincses Kolozsvárról.”

Lábjegyzetek Panek Kati leveléhez: A „doboz”, melyből „kiengedtem” az első táncházas adást ama március 15-én: a bukaresti magyar TV-műsor volt. A romániai „nemzetiségi” TV- és Rádióműsorok főszerkesztője voltam közel tíz évig, ’79. szeptember 15-i lemondásomig. Kinevezésemkor a magyar adás heti húsz-huszonöt perces volt, de hamar heti három órásra nőtt (a délelőtti ismétlőműsorokat nem számítva). A „kalákák”: Simonffy Katalin és Csáky Zoltán élő (és föléledt) folklór-tájegységekre épülő táncház(elő)adásai voltak. Rövid idő alatt huszonegy tévéjátékot, játékfilmet gyártottunk, az erdélyi magyar írók, színészek, képzőművészek, tudósok, más alkotó személyiségeink portréfilmjeit sugároztuk, kvízműsorokat készítettünk. Csép Sándor remek dokufilmjét, felvételét a kalotaszegi egykézésről a profi Pavel Cimpeanu kivitte a barcelonai szociológiai kongresszus filmszekciójának vetítésére - ahol a legjobb szociofilmnek minősült. Johanna lányom balerinaként a Honvéd Művészegyüttessel, aztán a Győri, majd a Szegedi Balettel körbetáncolta a világot a Bayreuth-i ünnepi játékoktól Tokióig; ma színházi koreográfus Budapesten, vendégként a kolozsvári, komáromi, szentpétervári színházban dolgozott, most épp Székelyudvarhelyen az Elektrát koreografálja, majd a pesti Operettszínházban épít föl egy bemutatót. Idén a Táncművészet Európa-díjával tüntették ki.

Remélem, sok száz, valahol a nagyvilágban, netán Magyarországon élő, hajdani résztvevője az erdélyi táncház-mozgalomnak jelentkezik sürgősen a szeptember 29-i találkozóra. Panek Kati hozzájuk intézett levelét is igyekszem sürgősen közreadni.


Bodor Pál



Szeptember 20.

Aki semmit se tesz azért, hogy megkedveljék

Zöldi László szúrós, szigorú, kemény. Ha mosolyog, ironikus. Néha eltűnődöm: vajon a gyerekei sejtik, be büszke rájuk, mennyire szereti őket? Én nem sejtem: én tudom. S hogy valamelyest barátjának tart, főleg abból érzem, hogy gyerekeiről - szavai nyomán - meghitt képem alakult ki.

Önbírálatot nemigen hallott tőle senki. Jó harminc éve ismerem, tudom: önkritika helyett tőle olykor szokatlan melegséget, kedvességet éreztem - miután jól megdolgoztatott. Tanítványai nem is sejtik, mennyire szemmel tartja szellemi-szakmai, jellembeli fejlődésüket, mennyit töpreng sorsukon, s milyen szemérmes-atyaian szurkol nekik. Aminek szerves része, hogy nem ismer kíméletet: az igazi edző utálja a puha edzést. Nem mindenki szereti. Gyanakodva lesik maguk körül a világot - s ha egy Zöldivel találkoznak, aki semmit sem tesz azért, hogy megkedveljék, aki a gúnyos csattanót esélyét soha ki nem hagyná, aki inkább gürcöl húsz órát, semhogy tíz percnyi szívességet kérjen bárkitől, azt hiszik: titkos, rejtegetett énje éppenséggel gonosz is lehet.

Tulajdonképpen egyetemi docens, de ez se a névjegyéből, se az ajtajára kitett névtábláján nem derül ki. A neve némelyek fülének furcsán hangzik (Grűn?), s meglepi őket, ha mondom: hiteles, földközeli, falusi (Arad megyei, illetve dunapataji) származék. Amikor az Élet és Irodalom „nagyhatalmú” főszerkesztő-helyettese volt, az hírlett, hogy Aczél György bizalmi embere, hosszú keze. Holott vele is kemény konfliktusai voltak.

Számos könyvet írt, szerkesztett - már sokszor leírtam: kézirataimnak sosem volt nála jobb szerkesztője. Noha tizenöt évvel fiatalabb nálam, szerkesztésben igen sokat épp tőle tanultam. S most, médiaközpontú rovatában, felsorolja mindazokat, akiket valamiképp mestereinek tart, akiktől valaha valamit tanult. Meghökkenésemre az én nevem is ott van a listán. Szerintem a felsoroltak háromnegyedének eszébe se jut, hogy szerepelhetne azok névsorában, akiket Z. L. felsorol: hogy tanult tőlük. Többségük azt hiszi, hogy Z. L. ki nem állhatja, lenézi őket. S ha Z. L. tudná ezt, hallatlanul csodálkozna. Nem is hinné.

De most megtudja, mert ez a kézirat sem kerülheti meg őt. Kínos helyzetbe kerül, de nincs mit tenni: itt minden kéziratom az ő kezén megy át. Csak ha azt mondja: ő nem adja le - küldöm magam.


Bodor Pál



Szeptember 19.

Pogrom a villamosban

Nem tudom, hány villamos, autóbusz, metrószerelvény közlekedik Budapesten. Azt hallom, olvasom (illusztris esetet írt meg a kiváló Föld S. Péter, és hasonlót közölt a tegnapi Népszava is), hogy huligánok, politikai garázdák zsidóznak a BKV járatain, és szólítják fel a zsidónak vélt utasokat, hogy azonnal szálljanak le, különben megverik őket.

Nem szervezhetek gárdát ez ellen. Sem én, se más. Minden utastérbe nem állítható rendőr. Azt azonban elképzelhetőnek tartom, hogy a jobboldali politika nyilvános szereplői, első helyen a magukat nem szélsőségesnek, pláne nem fasisztának, nácinak, antiszemitának tartó rádiók, televíziók, lapok, folyóiratok kezdjenek heves tüzelésbe a szörnyű jelenség ellen, s vonultassák fel nyilatkozataikkal és aláírásaikkal a jeles jobboldali személyiségeket. És nem azért, mert ezek a provokátorok lejáratják az országot, megalázzák a magyarságot, szörnyű hírét keltik, kompromittálják - vagyis nem azért, hogy „kifelé” megszépítsék az ábrázatunkat. De az, hogy eddig a jobboldal nem csapott a lecsóba, nem kiáltott fel, hogy ez felháborító, azt jelentheti, hogy a jobboldalon nem háborodott fel senki.

Abban épeszű ember egy pillanatig sem kételkedik, hogy az antiszemita jelenségek jobboldaliak. Noha persze voltak, s bizonyára vannak és lesznek baloldali antiszemiták is. (A baloldali antiszemitizmus némely tünetével Kertész Ákos foglalkozott a Budapesti lap VIII: évfolyamának 6/7-es, 2006. június-júliusi összevont száma hetedik oldalán.) Ne a baloldali pártok, személyiségek, írók tiltakozzanak. Pártállásra, politikai beállítottságra való tekintet nélkül csak az egyházaktól várhatjuk a tiltakozást, a pásztorlevelet, a megszólalást minden szentmisén és minden istentiszteleten és minden egyház-közeli sajtóorgánumban, rádióban, tévéműsorban.

De szép és lovagias lenne, ha Makovecz Imrétől Melocco Miklósig, Gyurkovics Tiborig (a listát folytathatnám) a jeles jobboldaliak felemelnék a szavukat, hangjukat. Azzal mindenképp, hogy pogromot a villamosban, metrón, buszban - azt azért mégse. Aki jobboldali be akarja bizonyítani, hogy semmi köze a nácis, fasizoid jobboldalhoz: íme, itt az alkalom.


Bodor Pál



Szeptember 18.

Néhány nap Berlinben

2005. április elseje óta fut napi rovatom. Mintegy kilencszáz írásom jelent meg benne. Most először volt kihagyásom: elrohantam Berlinbe, főleg a Pergamon múzeum kedvéért, a fiam s menyem vállalta az oda-vissza autóút gyötrelmeit - első ízben fordult elő, hogy néhány napig nem jelent meg naplóm.

Bár a laptop velem volt, a Stresemann úti szállóban megváltottam az internet-díjat, de a világtechnika csődöt mondott az agyamban. Műszerészt hiába hívok: az agyakat még nem ők szerelik. De utolsó nap, éjfél előtt, egy net-kávézóból elpostázhattam valamit. Ott a húsz(?) klaviatúrából tán négynél dolgoztak. Olcsó krimi-hangulata, drog-illat, viháncoló német kamaszlányok, arab fiúk… Elenyésző pillanat, a város a legkevésbé ilyen.

Előző nap gyalog s hajón néztük meg az új Berlint. Bravúros teljesítmények sora. Eklektikus performanszok, de bölcsen idomított, össze-szelídített paloták, stilus-kontrasztjuk egymás előnyére fordul: ahogy puhának tetsző gömbkövek emelik ki a melléjük fektetett éles hasábok szépségét, s ahogy itt az üveghez simul a márvány, ahogy a magasépületek fölényét tompítja a felső emeletek hátracsúsztatása, a záró szintek legömbölyítése, úgy bolyong boldogan az idegen itt a közeljövőben, mert sejti, hogy Berlin új arcai nagyon is holnapiak, s emlékezők is.

Tán némi bölcs ravaszság is belejátszik a képbe. A meghökkentő épület-élmények tervezését mintha azért is bízták volna világsztárokra - a párizsi Louvre üvegpiramisának távolkeleti megálmodójától Liebeskindig -, mert márkás sztár szignója könnyebben győzi meg a háborgót: a világhír hitelesít és értelmez. A Spree vizén tolakodón követik egymást a hajók (a miénk a legvénebb: „reaktivált” múzeumi tárgy) - a kancelláriához, a parlamenti sajtótájékoztató palotához, az államvezetés tisztviselőinek épített szociális létesítmények, strandok, óvodák elismerést s irigységet ébresztenek. Vagyis a luxus elrejt minden nyomort.

Tán nincs is mizéria a turisták útvonalakon. A potsdami tér nyitott, fehér liliom tetejű filmbemutatójának (hollywoodi?) vendégeit látjuk, nem messze a Ritz-Carlton szállót, a bonyolult közlekedési csomópont földalatti pályaudvarát - nem messze az Unter der Linden újraépített palotáitól. Minden lenyűgöző, a turisztikai évad csúcsán sincs sűrű tömeg az utcán, a Friedrichstrasse után a német és a szemben álló francia dómot, meg a Schiller-szoborral ékes, színpadot rejtő, oszlopos palotát csodáljuk, körbejárjuk a Szent Nikolai gyönyörű ikertornyát, a belvárosi plébániatemplomot, a polgármesteri hivatal vöröstégla-épületét: nem telünk el a látvánnyal, napok múltán is továbbgondoljuk meghatott irigységünket.

Ezek a mostani berliniek igen kedves németek. S nem olyan ideges-ingerültek, mint mi. Békések, szorgosak, hallgatagok.


Bodor Pál



Szeptember 17.

Milyen szagú a nemzet

Parfüm-szakértő (azaz szag értő) kissé részegen, éjjel kettőkor azt fejtegeti, hogy bizony ő beleszagol egy terem levegőjébe, és megmondja, mifélék ülnek ott. Hat délkeleti és keleteurópai nációt már képes megkülönböztetni. Akár le is köthetik a szemét, nehogy azt hánytorgassák fel, hogy a látvány is, a tipológiai jegyek, az öltözet, a frizura, a manikűr „szekonder jegyként” (így mondta) segítettek.

Persze, a tesztet azzal a feltétellel vállalhatja, ha minden náció otthoni termében gyűlik össze, és nem mondják meg nekik előre, hogy mi célból. S ő megmondja, hogy bolgárok, magyarok, románok, ukránok, csehek-szlovákok (őket még nemigen képes megkülönböztetni egymástól) és lengyelek ülnek. „Mert ha a párizsi lengyel kolónia tölt meg egy termet akárhol is, annak becsapós a szaga” - mondta ravasz vidámsággal.

Igen, ebben van némi fantázia. Emlékszem, egy regény kéziratában fordult elő a fiatal orvos, aki azt állította, hogy az excrementumból, azaz a székletből és vizeletből megmondja, miféle fajzattól való. De én nem hiszek ilyen mértékben a nemzeti különbözésben, megkülönböztethetőségben. Talán jóval korábban és döntően a paraszti létben élők esetében lehetett karakteres eltérés szagban, illatban, bélsár-laborvizsgálati eredményben, akárcsak vizelet esetében, mert voltak igen sajátos étrendi, higiénés és más sajátságok. Ma már ezek a különbözőségek inkább egyéniek, mint nációra vallók. Jó, vannak pálinka-ivó, sörivó és borbarát nemzetek (így, sommásan) - de én például gyomorsavra utaló okokból csak töményt ittam, ha egyáltalán ittam, az elmúlt években havi egyetlen kupica, ha leszalad a torkomon.

1995 januárja óta nem is dohányzom. Szerényen étkezem, kevés, nagyon kevés húst fogyasztok, sok banánt, kevés édességet. Családom tagjai egészen más ízlésűek, gyomorban mintha nem is lennénk rokonok. Van, aki italok tekintetében is roppant művelt, elmehetne zsűrizni számos italfajtát, s van, aki annyit sem ért hozzá, mint alkoholista az ásványvizekhez. A nejem viszont a teákban varázsló, a zöld teák legalább tucatnyi fajtáját képes megkülönböztetni, nemcsak ízre, hanem azt is tudja, melyik mire jó…

Magyarán: parfüm-szagértő barátunk biztos nem nagyzolt, csak még nem próbálta ki magát. Nem hiszem, hogy egy avasi, kékszemű, szőkés, szlávos román parasztgyülekezet és egy oltyán (olténiai román) - barna bőrű, fekete szemű, fürge-karcsú románok megtöltötte terem szagát-illatát vagy labor-analízisét nemzetileg képes megkülönböztetni. Vagyis fölfedezni, hogy mindkét teremben színrománok ülnek…

Az a gyanúm, hogy a nemzeti karakterológia, a lélektani, az észjárásbeli sajátság kimutathatóbb.


Bodor Pál



Szeptember 16.

Az érthetetlen érdekessége

Abban a pillanatban, amikor az indonéz világot megrázta ez a legutóbbi, rettentő földrengés, Kriszta és lánya, Anna - látogatóban Budapesten - éppen átment az úttesten. Valamit éreztek, valami átdobbant rajtuk, s riadtan egymásra néztek. „Mi volt ez?”

Mintha valami erős rengés lett volna, de körülöttük mindenki folytatta az útját, meg se állt, még a homlokát se ráncolta, a Ritz és Carlton szálló közelében voltak, menet szállásukra, a Streseman utcába, igen furcsa volt, hogy ugyanazt érezték, de körülöttük ugyanazt: senki. Nem állt meg senki, nem nézett égre senki, annyi se történt, mintha meglökte volna valaki őket.

Persze, szűkebb körben ők igen röviden elmondták, még abban az órában, hogy mintha földlökést éreztek volna, de maguk se tulajdonítottak különösebb fontosságot az esetnek.

És még abban a szűk körben is akadtak rögtönzött magyarázatok: a szív erősebb dobbanása, a közelben súlyosabb karambol, robbanás, netán vadászgép hangrobbanása - ami csak telt a tudománynépszerűsítés híreinek és a képzelőerőnek az ilyenkor előforduló keverékéből, az mind „kijött”.

Pedig az is lehet (mondom én, teljesen tudománytalanul, megalapozatlanul), hogy némely ember ezerszer érzékenyebb valaminő - esetleg természeti – jelenségre. Ami nem azt jelenti, hogy boszorkánynak kellene tartani. S azt sem, hogy ennek a kivételes érzékenységnek a komolyan vétele babonaság lenne. Igaz, a szakembernek kritikusan kell kezelni minden, első pillanatban érthetetlen, a szokásos logikával megmagyarázhatatlan eseményt, véletlent, furcsaságot, és részrehajlás, szurkoló (vagy ellenszurkoló) elfogultság nélkül le kell írni. Úgy, hogy beszámoló megőrizze az eset érthetetlenségének minden jegyét, netán ellentmondásait, megmagyarázhatatlanságát, azt, hogy a tanúkkal, a „megélőkkel” semmi, ily szokatlan még nem történt, nem is hallottak ilyesmiről. A tényeket kell leírni, hiszen fölfedezéshez is vezethet. S ha efféle előfordul még kétszer-háromszor a Földön, másokkal, akik az első, följegyzett esetről sem hallottak soha - akkor tudományos figyelmet érdemel az eset.

Legalább akkorát, mint az ezerszer megmagyarázott és mégis, továbbra is érthetetlen, bár nem ritka eset, hogy „meglátni és megszeretni egy perc műve volt” - mint valami boldogító, zeneien zengő villámcsapás. Bár nemcsak a megmagyarázhatatlan nagyon érdekes.


Bodor Pál











Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-10-01 (3715 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: napi@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület elnöke.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0,02 Seconds