| KÖNYVRENDELÉS |  |
|
| Médiabox |  |
|
| Belépés/Regisztráció | | Új tag ITT regisztrálhatja magát. |
|
| Számláló | Összesen
11121496
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1 |
|
| Támogatóink |
József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány
Szabad Sajtó Alapítvány
|
|
|
| Impresszum | Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál, Föld S. Péter, Marik Sándor, Pápai Gábor, Szekeres István.
Szerkesztő: ifj. Veress István
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Erős Ildikó, Orbán Andrea.
Szerkesztőségi munkatárs: Kurtiszné Kovács Ágota.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor, Rodenbücher Katalin. |
|
 | |
Zöldi László médianaplója
Szeptember 8.
Istennők, mekegő igekötővel
Bizonyára lelki okkal is magyarázható, hogy érzékeny vagyok az anyanyelvemben hemzsegő „e” hangzókra. Életem első húsz évében két olyan tájegységen éltem, Kalocsa környékén és Szegeden, ahol őztek (és édes paprikát termesztettek). Másfelé élő rokoniam máig emlegetik, hogy így beszéltem gyermekként: „Öttem könyeret möggyel.” Sőt, Szegeden élő húgom ma is ízesen őzik. Nyilván ezért hegyesedett ki fülem a rengeteg ’e’-re, amelyet bizonyos helyzetekben más magánhangzóval, például éppen az ’ö’-vel lehetne helyettesíteni. Mindez onnan jut az eszembe, hogy naponta többször is látom-hallott a Venus penge tévéhirdetését. Fekete hajú, gyönyörű nő - nem ismertem föl, de valószínűleg világhírű manöken, aki már kiöregedett a szakmájából - elbűvölő mosollyal kínálja a kecses szőrtelenítő készüléket, miközben a pasztellszínű borotvát finoman végighúzza a még mindig ruganyos combján. Utána valami selyemkendő is előkerül, amely szinte cirógatja az immár selymes tapintású sípcsontot. (De lehet, hogy ez már másik hirdetés.) A magyarra fordított, magyarul elhangzó szöveg pedig így hangzik: „Fedezd fel a benned rejlő istennőt!” A rövid és voltaképpen nem is rossz mondatban rengeteg az ’e’, pillanatnyilag hét. Van viszont két szó, a ’rejlő’ és az ’istennő’, amelyben az ’ő’ szépen, ritmikusan váltakozik az ’e’-vel. Ez olyan adottság, amelyet a mondat első felében is ki lehetne aknázni. Semmi mást nem kell csinálni, mint a ’fel’ igekötőben a két mássalhangzó közé be kéne lopni egy ’ö’-t. És akkor így hangzik a mondat: „Fedezd föl a benned rejlő istennőt!” E-ö, e-ő, e-ő, így már van ritmusa az egész mondatnak. A médiafogyasztó pedig, aki nem föltétlenül nyelvi tudatossággal hallgatja a lágyan ringatózó szöveget, megérzi a hullámzó hanglejtést és a ritmikusan visszatérő, háromszor is ismétlődő váltakozást. Úgy mekeg a mondat, így viszont szinte lírai módon, érzelmeket is megmozgatva ösztönöz a női penge megvásárlására. Ezt a lehetőséget bizony figyelmetlenül és érzéketlenül kihagyta a hirdetés bemutatója és magyarra fordítója. A tévéstáb tagjai sem éltek a magyar nyelv kínálkozó eszközeivel, nem használták ki a nyelvi játékban rejlő finomságokat. Lám, lám, a marketing szakmában is elkelne némi íráskészség. Szeptember 7.
Ki módosíthatja a médiaalkotmányt?
L. Simon László a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke. Egyébként a Fidesz országgyűlési képviselője, akit a Velencei tó körül élők szavazták be a Tisztelt Házba. Mellesleg a Magyar Írószövetség titkára is, és bár a szépirodalmi tevékenységét kevésbé ismerem, olvastam tőle egy érdekes tanulmányt a nyilvánosságról. Negyven körüli, értelmes ember, vétek volna lebecsülni csak azért, mert más az értékrendszere, mint az enyém. Mindezt azért bocsátottam előre, mert ő az, aki módosításokat terjesztette be a bizonyos részleteiben már elfogadott „médiaalkotmányhoz”. Világnézeti elfogultságból ezeket sem hárítanám el, és ha legalább a szakmai nyilvánosság elé kerülnek, ígérem, át is rágom magam rajtuk. Most csupán azt az okfejtését hozom szóba, amit háromszor is hallottam tőle rádióban és televíziókban. Tudvalevő, hogy az MSZP néhány napja harmincöt módosító javaslatot terjesztett be, amire a kormánypárti médiapolitikus azt mondta, hogy a legtöbbet azért nem fogadják el, mert a Fidesz is hasonlóképpen gondolja, és a változtatások fussanak inkább az ő nevükön. Na, ez az, ami tűnődésre késztet. Ha normális országban élnénk, akkor a kétharmados kormánypárt bizonyára gesztust gyakorolna. Úgyis nagyjából hasonlóképpen módosítaná a jelenleg érvényes jogszabályt, miért ne építené be az ellenzéki párt elképzeléseit is. Ezzel javítaná a politikai légkört, ami aligha ártana nekünk, választópolgároknak. De üsse kő, tekintély-okból vagy az ellenzéki korszakában elszenvedett sérelmek miatt meg akarja mutatni, hogy ki az úr a háznál. Ebben az esetben akár meg is oszthatná az egymásra kísértetiesen hasonlító módosításokat a volt kormánypárttal, ám eggyel vagy kettővel többet adományozna magának, hadd lássák azok a fránya ellenzékiek, hogy mégis csak ő kezében van a hatalom. Én már a kevésbé elegáns megoldást is hangulatjavító szándéknak értékelném. A hangulatjavító szándéknak azonban nyoma sincs. Elképzelhető persze, hogy L. Simon László és a hozzá hasonló médiapolitikusok felkészültségéből telne az okos gesztusra, csakhogy a pártbeli körülmények ezt nem teszik lehetővé. Attól tartok, hogy az ilyen sarkos megjegyzésekkel sikerülhet tovább mérgezni a helyzetet. Számíthatunk arra, hogy a szellemi polgárháború mérséklődés helyett folytatódik. Szeptember 6.
Csere-bere
A pénteken este megrendezett svéd-magyar focimeccs még most is téma. Villanásnyi jelenetét szombaton bejátszotta az egyik nagy kereskedelmi televízió és a HírTV, tegnap pedig bemutatta a Vasárnapi Hírek is. Az első félidő utolsó percében elkapott pillanatképen a VIP-páholy látszik, három férfi ül egymás mellett. Az elsőt nem ismertem föl, a középső miniszterelnökünk, balján pedig Csányi Sándor üzletember, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Mindannyian keresztbe fonják a karjukat. Ezen már élő adás közben is eltűnődtem, mert a metakommunikáció szabályai szerint a mozdulat a bezárkózást jelenti. De aztán megjelent egy felirat, amely elsöpörte az oda nem illő szakmai gondolatokat. Ezt olvashattuk Orbán Viktor alatt: „Ferenc Gyurcsany Prime Minister Hungary”. A média ellenzékibb része kajánkodott, kormánypárti része bosszankodott. Nekem pedig eszembe jutott, hogy a válogatott meccset közvetítő svéd televízió felületessége szerénységre int bennünket. Hát bizony így látnak bennünket a „művelt” Nyugatról, ennyire kísérik figyelemmel a magyarországi történéseket. Nálunk idestova másfél évtizede feszül egymásnak két politikai erő, az MSZP és a Fidesz, az utolsó éveket polgárháborús hangulatban töltöttük. S mert perszonifikálódott (elszemélyesedett) a médiapolitizálás, a küzdelem két személyiség összecsapásává szűkült. Miközben Gyurcsány és Orbán gyilkolta egymást a felnőtt magyar társadalom bevonásával, élet-halál harcukból a mellékelt ábra szerint annyi szűrődött be egy svéd adásrendező tudatába, hogy a volt miniszterelnököt összekeverte a jelenlegivel. A bakit nem nevezném a nagyképűség megnyilvánulásának. Elég sokat jártam Nyugaton ahhoz, hogy teljesen normális polgáremberek jellegzetes tévedésének minősítsem. Az ő nézőpontjukat kedvenc dortmundi példám érzékelteti. A Ruhr-vidéki nagyvárosban él a pótmamám, aki gondoskodik a ruhatáramról. Mostanában azonban ritkán mozdul ki otthonról, ezért fölhívta a kitűnő holmikkal házaló csomagküldő hálózat vevőszolgálatát, és megkérdezte az ügyeletest, vajon lehetséges-e úgy kifizetnie a katalógusban látott ingeket, alsónadrágokat és zoknikat, hogy a csomagot ne hozzá, hanem egyenesen a budapesti címemre küldjék. A kellemes hangú kommunikátor azt válaszolta sajnálkozva, hogy ruhaneműket csak az Európai Unió tagállamaiba postázhatnak. Szeptember 5.
Orbán Viktor hazabeszélt
Orbán-interjú a Fejér megyei Hírlap tegnapi számában. A miniszterelnök Székesfehérvárott diákoskodott, szűkebb pátriája Fejér, a megyei listáról jutott idén az országgyűlésbe, Felcsúton építkezett - a vele készített interjú korántsem érdektelen. Aláhúztam benne kilenc mondatot, mert egy kormányfő álláspontja akkor is érdekes, ha olykor mellébeszél. De most nem a mondandójáról tűnődnék, hanem a megyei lapok helyzetéről. Talán azért, mert néhány napja vitába keveredtem a kitűnő filozófussal, Tamás Gáspár Miklóssal, aki azt fejtegette, hogy a helyi lapok jobboldaliak. Szerintem középütt állnak, és álláspontomhoz keresem az érveket. Először meglepett az újságíró-választás. Ismerve a fehérvári újság viszonyait, arra számítottam, hogy vagy B. Kiss László, Orbán középiskolai osztálytársa, vagy Zsohár Melinda, Orbán felcsúti ismerőse ül le a miniszterelnökkel. Mindketten jó újságírók, és a személyes ismeretséget ügyesen aknázhatták volna ki. A főszerkesztő azonban két másik munkatársát választotta ki a kényes feladatra: Tribolt Lajost és Tihanyi Tamást. Töprengtem az okon, és arra jutottam, hogy a magyarázat kézenfekvő. Tribolt kolléga balra áll Orbán Viktortól, Tihanyi kolléga pedig jobbra. Ha emberileg elviselik egymást a szerkesztőségben - miért ne viselnék? -, akkor kevésbé érzelmi alapon faggathatják a miniszterelnököt. Ez többé-kevésbé be is jött. Orbán kemény kérdéseket is kapott, beszélgetőpartnerei azonban nem vitték túlzásba a faggatózást, mert tisztelték benne a földit. A jelenség azért figyelemre méltó, mert az a benyomásom, hogy a megyei lapok szerkesztőségei közül néhány félreértésben leledzik. Úgy fogja fel egyik-másik főszerkesztő, hogy nemcsak az újságnak kell semlegesnek lennie, hanem az újságírónak is. Ezért aztán a cikkek íztelenek, színtelenek, szagtalanok. Holott minél karakteresebb az újságíró, publicisztikáiból minél világosabban rajzolódik ki az értékrendszere, annál inkább tekintélyre tehet szert a helyi nyilvánosságban. A szerkesztés művészete éppen abban rejlik, hogy a főszerkesztő miként mixeli a szerkesztőség belső értékeit. Ahogy látom, Elekes András, a Fejér Megyei Hírlap irányítója fölismerte ezt a paradoxont, és az újságot úgy tartja középen, hogy a munkatársak értékrendszere beszüremkedik a cikkeikbe. Lám, a miniszterelnöki interjúban is milyen ügyesen sikerült kamatoztatni. Szeptember 4.
Egy nem hősi halott megrágalmazása
Úgy rémlik, végre van fejlemény az alsóörsi gyilkosságok ügyében. Az ügyészség szóvivője kifejtette a kamerák és mikrofonok előtt, hogy az indíték még nem világos, de az már bizonyított, hogy Sz. Bálint svájci-magyar állampolgár kezében volt az a gépkarabély, amely kioltotta Gamauf János főtörzsőrmester életét (és még egy diákét is). Egyébként pedig semmi sem utal arra, hogy a gyilkos és a rendőr áldozat ismerte volna egymást. Elégedetlen voltam az óvatos okfejtéssel, és további információkért a területileg illetékes napilaphoz, a Veszprém megyében megjelenő Naplóhoz fordultam. A tegnapi számban alaposabb tudósítást találtam (hgy) tollából, akit nyilván a megyeszékhely közeli témára állítottak. Cikkéből kiderül, hogy csakugyan nem utal semmi a két fiatalember ismeretségére, arra meg végképp nincs bizonyíték, hogy homoszexuális kapcsolat lett volna Sz. Bálint és Gamauf János között. A többlet információknak örültem, a két halott ilyetén való említése viszont elgondolkoztatott. Hogy is van ez? Az újságírók meglebegtetik, hogy esetleg szerelmi kapcsolat lett volna a két fiatalember között, gondosan vigyáznak azonban arra, hogy ne állítsanak, hanem „csak” feltételes módban fogalmazzanak? Eközben pedig az áldozatot teljes nevén említik, a több mint valószínű gyilkos vezetéknevét pedig csak kezdőbetűvel jelzik? Ha valaki megnézi az internetet, a kétféle jelöléssel találkozhat néhány százszor. Nem azt állítom, hogy a hazai média jogellenesen járt el, csak éppen az áldozatot sikerült megrágalmazni valamivel, ami miatt az Országos Rendőrfőkapitányság nem tartotta hősi halottnak, elvégre a gyilkosság lehetett magánügyi konfliktus következménye is. Gamauf János családtagjai szörnyen érezhetik magukat. Nem elég, hogy meghalt a szerettük, még a szerelmi életében is vájkálnak az újságírók, és hiteltelen részletekkel táplálják a nyilvánosságot. Ha a magyar újságírók tiszteletben tartják a jogerős ítéletig csak feltételezett elkövető, Sz. Bálint személyiségi jogait - helyesen teszik -, akkor miért nem tartják tiszteletben a kétségtelen áldozat Gamauf Jánoséit? Most készül az új médiatörvény, a kormánypártok néhány hét múlva terjesztik az országgyűlés elé. A jogszabály-tervezet nemcsak a rádiót és a televíziót szabályozná, hanem a sajtót és az internetet is. Jó volna, ha a törvényhozók feloldanák az iménti ellentmondást. Szeptember 3.
A szocialista főpolgármester-jelölt cikkéről
Horváth Csaba, az MSZP főpolgármester-jelöltje A minőség mindenkié! címmel cikket írt a tegnapi Népszavába. Nem véletlen, hogy szeptember elején foglalkozik a tanítással, elég alaposan körül is járta a szegregáció (elkülönítés, elválasztás) jelenségét. Van egy csipkelődő, ha úgy tetszik: ironikus mondata, ami tetszik, föl is vettem a gyűjteményembe: „A közoktatás presztízse annyira fontos az Orbán-kormánynak, hogy nincsen oktatási minisztere.” Megfigyelhető, ha idegen szót használok, mindjárt igyekszem magyarra is fordítani, illetve ha egy mód van rá, inkább a magyar kifejezést használom. Félő, hogy ez a módszer meg sem kísértette a szocialista politikust. Bár nincsenek kirívó hibái, összesen négy stilisztikait fedeztem föl a mintegy három gépelt oldalnyi cikkben, mégis úgy rémlik, hogy nem gondolta végig, kiknek akart írni. Nyilván olyan olvasóknak, akikre hatni szeretne. De hogyan hatna rájuk, ha tizenháromszor idegen kifejezést használ, holott akár magyarul is fogalmazhatott volna? Ilyen szavakat találtam egyébként korántsem érdektelen eszmefuttatásában: evidencia (szerintem magától értetődő), negatív (kedvezőtlen) hatás, presztízs (tekintély), vizionál (látomása van), generációk (nemzedékek), prím (első), realitás (valóság), speciális (sajátos), finanszíroz (támogat), komplex (teljes), konzervál (tartósít), szegregált (elkülönített), technológiaintenzív (no, ez kifogott rajtam). Nem vagyok ellensége az idegen kifejezéseknek. Az újságírónak készülő diákoknak is azt tanítom, hogy vannak olyanok, amelyek meghonosodtak a nyelvünkben, még ige is lesz belőlük, és ragozni is lehet őket, de csínján kell bánni velük. Amennyiben az idegen szó magyarul csak körülírható, akkor a szövegkörnyezetéből irtsuk ki az idegen szavakat, pláne, ha van a magyar megfelelőjük. Horváth Csaba úgy ír, ahogy beszél - az átlagosnál kulturáltabban, de figyelmen kívül hagyva azt a közeget, amelynek szánja a mondandóját. Elszomorít, hogy legalább tízévnyi közszereplés után sem értette meg: üzenete csak akkor juthat el a köznapi tudat szférájában élő választópolgárokhoz, ha az ő nyelvüket használja. Bocs a szféráért, de nehéz magyarul kifejezni, és mentségemre szóljon, hogy a környezetében nincs másik idegen kifejezés. Szeptember 2.
Miért nem látható a nemzetközi porondra kilépő Loki?
Kiveszett belőlem a magyar futball iránti érdeklődés, bár a Loki meccseit még igyekszem figyelemmel kísérni. Ennek oka érzelmi. Öt évet töltöttem a debreceni egyetemen, ráadásul anyagilag is sokat köszönhetek a DVSC-nek. Akkoriban vasárnaponként tizenöt-húszezren jártak a nagyerdei stadionba, és a Loki győzelme után a szurkolók gyalog vonultak végig a városon. A Bem-téren megálltak a híres Zöldi-cukrászda előtt, és fagylaltoztak. A nagybátyámék hétfőn tartottak szünnapot, ekkor a menza helyett náluk ebédeltem. Majd újságpapírral terítettük le a konyhaasztalt, kiborítottuk a tegnapi aprópénzt - néhány kilót -, az azonos érméket rollniba csavartuk. Az OTP-ben papírpénzre váltott summa tíz százalékát kézhez kaptam, ebből egészítettem ki az ösztöndíjat. Most viszont szembe került egymással a szurkolói lelkületem és a szakmai önérzetem. A DVSC tulajdonosa, Szima Gábor ugyanis az újságírókat kárhoztatta, mert „megalapozatlan, rosszindulatú hírekkel próbálnak zavart kelteni”. A meglepő nyilatkozat előzménye közismert: a Loki úgy jutott az Európa Liga főtáblájára, hogy az edző három percre becserélte az egyik védőt, akit nem neveztek a mérkőzésre. Nem olvastam rosszindulatú vagy kárörvendő megjegyzéseket a hazai sajtóban, inkább sajnálkozókat, de belátom, hogy az értelmezésük szubjektív lehet. Mindazonáltal a klubtulajdonosba szorulhatott volna annyi tárgyilagosság, hogy ő is belássa: az adminisztrációs hibát nem az újságírók vétették, hanem a DVSC alkalmazottjai. Úgy rémlik, valaki megint a tükröt hajítaná ki az ablakon, és nem házon belül keresi a felelőst. De ha már kedvenc klubom vezetője bután viselkedik, hadd hiányoljam nála a médiaszemléletet. A Loki nemzetközi meccseit immár másfél éve azért nem láthatom, mert Szima úr a Digi TV-nek adta el a közvetítési jogokat. Csakhogy a programot nem fogadták be a legnagyobb kábelhálózatok, ennek folytán a potenciális érdeklődők többségét sikerült kizárni a látványból. Ez nem adminisztratív hiba, ezt Szima úr jóváhagyása nélkül aligha lehetett volna véghez vinni. Vajon nem járt volna jobban, ha az újságírók ekézése helyett olyan csatornát keres, amelynek a műsora hozzáférhető? Szeptember 1.
Lefülelt mondatok
Bár a kísérletnek még nincs vége, de három hónap már letelt belőle. Június elsején kezdtem a gyűjtögetést olvasás közben aláhúzott mondatokból, kereken kétszázat sikerült átmenteni a házi archívumba. Vannak köztük szellemesek és mulatságosan rosszak, szállóige-gyanúsak és csupán azért jellemzőek, mert közismert ember szájából valók. Szándékom szerint kirajzolódik belőlük az idei nyár hangulata. A számítógépben akad egy másik fájl is, amely a húsz év alatt összegyűlt szállóigéket, tehát a csúcsmondatokat tartalmazza. Ebbe a kétszázból huszonhatot emeltem át, az arány valamivel jobb tíz százaléknál. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a kétszázból kitelt még négy Lefülelt mondatok című összeállítás a Klubhálóra is, hatvanvalahány idézettel, akkor megkockáztatható, hogy van értelme a gyűjtögetésnek. Azt is megnéztem, persze, hogy a nyári hónapok alatt milyen orgánumokból szemelgettem. Engem is meglepett a sorrend. 37 idézet a Népszabadságból, 23 a Népszavából, 16 a Zalai Hírlapból, 15 a 168 Órából, 12 a Naplóból (a veszprémi napilapból), 11 a Vas Népéből, 9 a Fejér Megyei Hírlapból, 8-8 a Magyar Hírlapból és a Vasárnapi Hírekből, 7-7 a Magyar Narancsból és a Heti Válaszból, 6 a Mozgó Világból, 5-5 a Magyar Rádióból és a Hírszerző.hu-ból, 4-4 a Magyar Nemzetből és az Origo.hu-ból, 3 a Kapcsolat.hu-ból, 2-2 a Nemzeti Sportból, a HVG-ből, a Hetekből, a Magyar Televízióból és a Klubháló.hu-ból, 1-1 az ÉS-ből, az Irodalmi Jelenből, a Lapkiadásból, az ATV-ből, a HírTV-ből, az Echo TV-ből, a Hírextra.hu-ból, az Index.hu-ból és az MTI-ből. Harmincegy napilap, hetilap, folyóirat, portál, rádió, televízió és hírügynökség - egy sokat olvasó értelmiségi látókörét, befogadóképességét és ízlését tükrözik, ennyiben aligha tekinthető reprezentatívnak a válogatás. Ha más vadászott volna mondatokra, bizonyára más eredménnyel jár. Annyiban viszont hiteles a sorrend, hogy a Népszabadság még mindig kiemelkedik a mezőnyből, és a napilapok mellé verekedte magát néhány hetilap, sőt még egy folyóirat is. Például a havonta megjelenő Mozgó Világ hat kiemelt mondata a hetilapoknál huszonnégynek felelne meg, a napilapoknál pedig ki se tudom számolni. Az adatok között tallózva sok minden eszébe jut az embernek. Nemcsak az, hogy ez a kétszáz mondat érzékelteti egy magamfajta értelmiségi érdeklődését. Az is, hogy a figyelemre méltó gondolatok jelzik egy médium színvonalát. Augusztus 31.
Érdemes-e előfizetni a digitális változatra?
Magyarország egyik csücskében van egy szerkesztőség, amely még nem létezik ugyan, de már befolyásra tett szert. Észak-keleti Napló a neve, és három létező napilap összekapcsolásából származik. Az alkotó elemeket a miskolci Észak-Magyarországtól, a nyíregyházi Kelet-Magyarországtól és a debreceni Hajdú-bihari Naplótól örökölte. Szolgáltatásaikat közösen hirdetik, és százötvenezer példányukkal a harmadik legnagyobb példányszámú napilapnak tüntetik föl magukat (a Blikk és a Metropol után). Van ebben némi bűvészkedés is, de az is benne rejlik, hogy előbb-utóbb kialakul egy regionális napilap, amely három különböző mutációval működik. Az egységesülés egyik mozzanat az ajánlat, amelyet nemrégiben kaptam a laphálózatot összefogó Inform Médiától. A kétezres évek eleje óta lát napvilágot a három újság digitális változata, és a szerkesztőség azt kérdi, nincs-e kedvem beszállni az előfizetők közé havi hatszázkilencven forintért. Mielőtt válaszolnék, hadd elevenítsem föl a „beetetés” állomásait. Először megrendeltem a három újságot, amelyek egynapos késéssel érkeztek a postafiókba, ahová el kellett menni értük. A postaköltség többe került, mint az előfizetés. Ekkor kínált meg az Inform Média a napilapok digitális változatával, amely betűről betűre azonos a kinyomtatott példánnyal, a színei még szebbek is. Ezért egy fillért sem kért, és meg is engedhette magának a fényűzést, mert igaz ugyan, hogy a három megyében elveszített néhány száz előfizetőt, de a többi tizenhat megyében és a határon túl megnyert több ezer olvasót. Az ingyenes korszak tartott mostanáig. Aki megszokta, hogy reggelenként bekapcsolja a számítógépet, és a három napilapra kattintson, szívesen utalja át a nem egészen hétszáz forintot. Naponta 7 forint 66 fillérért olvashat el egy-egy lapszámot, ennyit megér, hogy naprakész legyen Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar történéseiből. Esetleg még érzelmi köze is van a szűkebb pátriájához. Én vállalom a plusz költséget, amely sokszorosan kevesebb annál, amit akkor fizettem, amikor a kinyomtatott újságokat rendeltem meg, ráadásul még a postaköltséget is le kellett perkálnom. Ez a jövő egyik lehetséges útja, még akkor is, ha országos terjesztésű napilapnak nem ajánlanám. Neki nagyobb a kockázata, mint a megyei napilapnak, amely éppen a digitális változat révén tör ki a regionális keretből. Augusztus 30.
A józsefvárosi szocialisták választási szórólapjáról
A múlt héten becsöngetett hozzám egy biztosítási ügynök, egy köszörűs, egy régiségkereskedő, egy antikvárius, egy Jehova-térítő és két aktivista: az egyik jobbikos, a másik szocialista. A jobbikos vézna, szemüveges, diákforma hátizsákkal, aki rögtön visszavonult, amikor udvariasan közöltem vele, hogy más pártnak szánom a kopogtatócédulát. A szocialista valamivel idősebb, de még huszonéves, kerek idomú lány (hölgy), aki átadta a nyóckeres szocialista polgármester-jelölt szórólapját. Komássy Ákos programja kitölti a fehér alapú oldalpár két belső lapját. A szöveget tollal a kezemben olvastam el, és találtam benne tizenhat hibát: nyolc helyesírásit és nyolc stilárist. Aki fogalmazta, bizonytalan a szavak használatában és összeillesztésében, nincs tisztában a felkiáltójel funkciójával, az egybe- és a különírással, ráadásul azonbannal kezd mondatot. Kétszer is ’nehéz sorsúnak’ minősít olyasmit, aminek nincs sorsa (résznek és negyednek), legföljebb a benne élő embereknek van sorsuk. Ezen a mondaton pedig eltűnődtem: „Csökkenteni fogjuk a lakbéreket, amit a kerületi jobboldali-többség a háromszorosára emelt, s amelyek itt magasabbak, mint a Rózsadombon.” Ha a ’lakbérek’ többes számban van, akkor az utána következő vonatkozó névmás, az ’ami’ miért egyes számú? Ha utána folytatódik az összetett mondat, akkor a következő mellékmondatban a vonatkozó névmás, az ’amelyek’ miért többes számú? Ha a többes számú tárgyhoz félmondatnyi kihagyással többes számú vonatkozó névmás kapcsolódik - helyesen -, akkor mit keres a kettő között egyes számú vonatkozó névmás is? Mi az, hogy ’kerületi jobboldali-többség’? Ha a józsefvárosiak többsége jobboldali, akkor mire pályázhat egy baloldali polgármester-jelölt? Nem arra gondolt véletlenül Komássy Ákos, hogy a kerületi önkormányzatban, a választott képviselők testületében a jobboldal tett szert többségre? És vajon mit keres a ’jobboldali’ jelző és a ’többség’ között egy kötőjel? Még szerencse, hogy az oldalpár hátsó borítóján a 7, számú választókerület szocialista képviselőjelöltje, Révész Márta is bemutatkozik. Az ö szövegében csupán három hibát találtam. Most már csak az furdalja az oldalam, hogy ha a ’képviselő-jelölt’ kötőjellel írta magát, akkor a ’polgármesterjelölt’ miért írta magát egybe. A képviselőjelöltnél ugyanis fölösleges a kötőjel, a polgármester-jelöltnél viszont jó, ha van, mert a szó három tagból áll. Hja kérem, bonyolult ez a magyar nyelv, nem politikusoknak való. Augusztus 29.
Kormánypártiak-e a helyi lapok?
Tamás Gáspár Miklóst vagy harminc éve ismerem. Nagyra tartom, és azt hiszem, kölcsönösen becsüljük egymást. Mindig érdeklődéssel olvasom publicisztikai írásait, az sem kivétel, ami a Népszava szombati mellékletében látott napvilágot A mértékadó férfiak címmel. A Magyar Nemzet legjobb szerzőit veszi sorra, és kimutatja, hogy eszmefuttatásaikban olyan előítéletek rejlenek, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Okfejtése meggyőző, de csak azért, mert egyetértek vele, igazán kár volna nyomogatni a számítógép billentyűit. Van azonban egy mondata, amely vitára késztet. Ezt fejtegeti: „Ma a havi és negyedévi folyóiratok piacán is - a történelemben először - a jobboldal a domináns és a minőségileg jobb, ötletesebb, frissebb; a helyi lapok kormánypártiak, a politikai hetilapok és magazinok között (nem a példányszám, hanem a címek száma tekintetében) pedig a szélsőjobboldal uralog.” A jellemzést árnyalatlannak vélem, de a részletekre most nem térek ki. Azt viszont megkérdem a magyar értelmiség egyik legolvasottabb képviselőjétől: honnan veszi, hogy a helyi lapok kormánypártiak? Tudom, hogy legalább annyi újságot olvas, mint én. Elismerem, hogy román és romániai magyar lapokat is - ebben korlátozottabb vagyok, és a nyugat-európai kitekintésem is szűkebb körű. Speciel a helyi lapok esetében más a helyzet, és az értékítéletét minimum elhibázottnak tartom. Ha ugyanis helyinek fogjuk fel a megyei újságokat - miért ne? -, akkor a nyolc-kilencszázezer példányban megjelenő vidéki napilapok nem kormánypártiak. Távolságtartásuk nem a szándékon múlik, hanem azon a prózai összefüggésen, hogy a jobboldali többségű megyei önkormányzatok nem a külföldi tulajdonban lévő megyei újságokban hirdetnek, hanem a kormány közeli Helyi Théma mutációiban. Ezzel magyarázható, hogy a megyei napilapoknak egyelőre nincs okuk középről jobbra mozdulniuk. Ami pedig a szó szűkebb értelmében vett helyi újságokat illeti, amelyek inkább heti- vagy kéthetilapként jelennek meg, azok a polgármester hatalmi körébe tartoznak. Márpedig az elöljárók közül „csak” körülbelül minden második kormánypárti. A vitatott félmondat tehát nem felel meg a magyarországi sajtó valóságának. Hogy mi lesz a közelgő önkormányzati választás után, az legföljebb sejthető. Lehet, hogy Tamás Gáspár Miklós megjegyzése hitelesebb lesz, de pillanatnyilag csupán felületes állítás. Augusztus 28.
Hogyan lett a szexből közügy?
Nálam az a mérce, hogy hány mondatot érdemes kiemelni az újságból. A 168 Óra legfrissebb számából ötöt sikerült. Beírtam őket a DD-be (digitális dossziéba), de találtam egy hatodikat is, amin viszont elgondolkoztam. Tasnádi István, akit leginkább színpadi szerzőként ismerünk, a bulvár-jelenségről beszélt, árnyaltan és kulturáltan, mondandójában azonban volt egy eszmefuttatás, amin fennakadtam. Az egyik kereskedelmi tévében arra kérték föl, hogy szálljon be az új szappanopera forgatókönyv-írói közé. „Azt mondták: ha a szerdai epizódot egy kiváló tollú, egyedi stílusú alkotó írná, akkor az nagyon ütne a csütörtökitől, amelyet a kommunikáció szakot végzett Hajnalka jegyez.” Szóval ő a középszer, akihez a több írónak alkalmazkodnia kell, külünben egyenetlen lesz a tévésorozat. Ez sértő feltételezés ugyan, de eszem ágában sincs visszautasítani. Nem vagyok ugyanis meggyőződve arról, hogy egyéniségeket képeznénk a kommunikáció szakon. A mintegy nyolcezer főiskolás és egyetemista között vannak néhány százan, akik minden képzés ellenére egyéniségek maradnak, és körülbelül ugyanennyien, akik a mi oktatói segítségünkkel válnak egyéniséggé. A többiek a végzés után forgatókönyvíróként helyezkednek el az élet szappanoperáiban, betanított munkásként állnak a szellemi futószalag mellé. A hajnalkás megjegyzés továbbgondolására késztet, hogy az interjút akkor olvastam, amikor a Mandiner nevű portál cseszegette a Klubhálót (köszönet az ingyen reklámért). Eddig kizárólag női cikkírók szóltak hozzá a szexvitánkhoz, nos, a biliárdos konkurencia az ő cikkeikből szemelgetett a bulvársajtó kétes szabályai szerint. Jómagam éppen azt becsülöm a szokatlanul őszinte álláspontokban, amin a Mandiner kajánkodott. Azt az értelmiségi mentalitást, hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Ezek a kommunikáció szakos diáklányok először megtanultak írni, aztán megtanulták közönség előtt előadni a gondolataikat, majd megtanulták vállalni és megvédeni a véleményüket, végül pedig azt is megtanulták szép szavakkal kifejteni, amiről a Klubhálón szerzett újságírói gyakorlat nélkül a barátnőik előtt sem beszélnének. A magánélet és a közélet hiteles egybekapcsolásától váltak egyre egyedibb stílusú, felismerhető egyéniségű tollforgatóvá. Annyira jók, hogy kereskedelmi tévé már nem is áll szóba velük, ha az esedékes szappanoperához keres forgatókönyvírókat. Augusztus 27.
Mit tervez Szalai Annamária a nyomtatott sajtóval?
Még nem telt el az augusztus, de én máris a hónap interjúalanyának választanám Szalai Annamáriát. A csapból is folyik az új médiahatóság kilenc évre kinevezett vezetője. Kivágtam és félretettem a vele készített interjúkat, alkalomadtán felhasználom őket. Annál inkább érdekelt az a beszélgetés, amely a Zalai Hírlap tegnapi számában látott napvilágot. A majdnem médiaminiszter ugyanis Zalába való, és régi tapasztalatom, hogy az országos médiumokban oly fegyelmezett politikusok a szűkebb pátria lapjában olyasmit is elárulnak, amit a szem előtt lévő orgánumokban a világ minden kincséért ki nem ejtenének a szájukon. Az egerszegi újság olvasása közben tudtam meg a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság vezetőjétől, hogy az ősszel beterjesztendő „új médiatörvény, amely a részletszabályokat tartalmazza, ’kiváltja’ a jelenlegi sajtótörvényt is”. Ez merőben új információ, ami csak azért nem lepett meg, mert a nyár első felében tető alá hozott „médiaalkotmány” és kapcsolt részei már érintették a nyomtatott sajtót, ráadásul a szakma egybehangzó véleménye szerint kedvezőtlenül. Az az új információ ismeretében felemás érzések kavarognak bennem. Szakmai fórumokon régóta hangoztatom, hogy végre egyszer nekidurálhatnák magukat a törvényhozók, és ha már médiatörvényről beszélnek, akkor a maga teljességében szabályozhatnák a médiát. Tehát nemcsak a rádiót és a televíziót, hanem a nyomtatott sajtót és az internetet is. A kijelentéssel nem arattam sikert. A nyomtatott sajtót képviselő szervezetek azért ódzkodtak az álláspontomtól, mert jól érezték magukat az 1986-ban elfogadott sajtótörvény joghézagai között, a szociálliberális médiapolitikusok látószögébe pedig nem fért bele a sajtó, az internethez viszont nem mertek hozzányúlni. Holott mi, újságírók jobban jártunk volna, ha a régi országgyűlés kiizzad magából egy normális, csakugyan a médiáról szóló törvényt. Nincsenek illúzióim. Nem állítom, hogy a szocialista és a szabaddemokrata politikusok oda voltak az újságírókért, de amikor ránk kényszerítették az akaratukat, legalább lelkifurdalást éreztek, és nem verték nagydobra a sikerélményüket. Az új kormánypárt másként viselkedik. Mindig hajlott a média megrendszabályozására, de most, a kétharmados többség birtokában ezt nem is rejti véka alá. Lesz majd nekünk, fránya tollforgatóknak nemulass. Augusztus 26.
A szocialista választási program margójára
Ezt a széljegyzetet napok óta halogatom, de tovább nem hallgathatok róla. Mint annyi budapesti választópolgár, én is megkaptam az MSZP egybeszerkesztett fővárosi és kerületi programját. Szokás szerint tollal a kezemben olvastam, aztán ránéztem a szép kiállítású, zöld-fehér oldalpárra, és elborzadtam. Összeszámoltam, harminckét hibát találtam. Huszonegy helyesírásit, hat értelmi jellegűt és öt stilárisat. Az értelmi jellegűeket felejtsük el, mert ahogy a sportújságírók mondják fociban a lesről: véleményesek. De mihez kezdjek a maradék huszonhét hibával? Az egyik oldalon Horváth Csaba főpolgármester-jelölt programja látott napvilágot. Csupán abból tizenkét hiba származott, hogy a fogalmazó nagybetűvel kezdett egy összetett mondatot, és a ’hogy’ után úgynevezett nyuszifüles ígéreteket sorolt fel. Tehát néhány mellékmondat következett (hogy ez, hogy az, hogy amaz). amelyet a főmondaton belül ismét nagy kezdőbetűvel írt a szerző, és a végükre nem tette ki a vesszőt, holott folytatódott a felsorolás. Azt már csak mellékesen említem, hogy a megújítandó ’illemhelyek’-ből kimaradt az ’l’. Mégis az a benyomásom, hogy a fővárosi elképzelések összes kerületre kiterjedő része, amely több százezer példányban jelent meg, „csak” egy rosszul fogalmazó, helyesíráshoz nem értő, figyelmetlen ember műve. A másik oldalon olvasható a kerületi (józsefvárosi) polgármester-jelölt, Komássy Ákos programja. A tartalmával azért nem foglalkozom, mert el sem jutottam odáig, hogy mérlegelhessem az elképzeléseket. Leginkább azon tűnődtem, vajon mit jelenthet ez a mondat: „Megengedhetetlen, hogy a kerület többet költsön egy-egy étterem - sétálóutcával történő - gazdagítására.” Az étteremben van a sétálóutca? Vagy a tulajdonos kimegy a sétálóutcába, és kéreget a járókelőktől, mert elégedetlen a napi bevétellel? És vajon mit jelenthet ez a másik mondat? Az új iskolafejlesztési program „felújított nemcsak épületeket biztosít majd a diákoknak, hanem használható tudást, színvonalas, toleranciára nevelő oktatást”. Még szerencse, hogy az értelmetlen mondatokkal zsúfolt szöveg „csak” néhány tízezer példányban látott napvilágot. Értem, hogy a budapesti MSZP-t még az ág is húzza. Szegény az eklézsia, és a tavaszi választási vereség után az apparátusból el kellett bocsátani azokat, akik tudnak írni, és van szemük. De ezt a nyelvhelyességi szempontból minősíthetetlen szöveget bizonyára átnézte valaki, aki engedélyezte a több tízmillió forintos kiadást. A legszívesebben harminckettőt sóznék a hátuljára. Augusztus 25.
Egy focikapus halálára
Egy újságíró sok embert ismer meg. Nem csoda, ha idősebb korában ismerősöktől búcsúzik nyilvánosan, pláne, ha a nekrológot arra használja föl, hogy portrét rajzoljon az elhunytakról. Akinek a haláláról tegnap számolt be a Zalai Hírlap, nem felnőttkori ismerőseim közé tartozik. Ráadásul 1955-ben találkoztunk utoljára, sorsát mégis figyelemmel kísérhettem, mert NB I-es focikapus lett belőle. Elszorult a szívem, amikor azt olvastam az egerszegi újságban, hogy Bolemányi János, a ZTE hajdani kapusa hatvanhat éves korában eltávozott az élők sorából. Az újság még egy fakó fotót is közölt róla, a felvétel pillanatában vagy tizenöt évvel volt idősebb a szomszéd házban lakó fiúnál - a barátomnál. Kiskőrösön laktunk, a főtér dísztelenebb csücskében (a másik sarokban helyezkedett el a katolikus templom, a tanácsháza és egy kiszögellésben a mozi). Apám a vegyesboltot vezette, ezért az udvarban kaptunk helyet. Szoba-konyhás lakás, udvari vécé, fürdőszoba természetesen nincs. Az udvar viszont elég nagy volt, mint később kiderült, jóval nagyobb, mint a szomszédos házé. Úgy ismerkedtünk meg Jancsival, hogy a bőrlabdát át-átrúgtam hozzájuk, és a papája nehezen adta vissza. Ekkor megbeszéltem a nyurga fiúval, hogy átjár hozzánk focizni, így talán engedékenyebb lesz az apja. Nem akarom azt állítani, hogy a legjobb barátom lett, mert két osztállyal fölöttem járt, és én leginkább az osztálytársammal, Farkas Győzővel barátkoztam, de Győzőék messzebb laktak, és ha nem szaladhattam át hozzájuk, akkor a szomszédos fiúval rúgtam napestig a bőrt. Az Aranycsapat árnyékában éltünk, még a gombfoci-csapat tagjait is Puskásékról neveztük el. Aztán az ötvenes évek közepén családunk a megyeszékhelyre költözött, Jancsival soha többé nem találkoztam. Huszonéves korától mégis követhettem a pályafutását. A Népsportban először mindig a Zete meccséről olvastam el a tudósítást, és az összeállítás rengetegszer kezdődött a nevével. Sokáig irigyeltem is, mert a mi köreinkben a sportkarrier számított. Nekem is majdnem sikerült, igaz, „csak” az atlétikában, de közbeszólt a tanulás. Tizenkét könyvvel a hátam mögött, immár lexikon szócikként borongok, hogy egyre-másra hullanak el mellőlem a barátok, kollégák, ismerősök. Tegnapelőtt Bolemányi Jancsi is, aki velem ellentétben igazi karriert csinált - száznyolcvannyolcszor védte a Zete kapuját. Augusztus 24.
Lehet-e megélni az elemzésből?
Bodor Pál írta Pokol Béla alkotmányjogászról, hogy „az egyetlen ember a Földön, aki írásban is hadar”. A szintén alkotmányjogász Kolláth György épp az ellenkezője: élőszóban hadar, írásban annál követhetőbb. A tegnapi Népszavában megjelent interjújából kirajzolódott egy életvidám, mégis komoly értelmiségi szellemi portréja. Mellesleg az alkotmányozás ellentmondásairól is kifejtett néhány figyelemre méltó megjegyzést. Volt még egy mondata, ami szakmámba vág: „Elvben sajtószabadság van, de józan, mértéktartó hangvétellel alig lehet megélni.” Találva érzem magam. Sokan mondják ugyanis mindkét oldalról, hogy jellemző rám a józan és mértéktartó hangvétel. Elkönyvelnek baloldali értékrendszerű értelmiséginek, de elfogultnak még sosem tartottak. Mintha tudomásul vennék, hogy hivatásom az elemzés. Kétségtelen, hogy évtizedek óta műveket értékelek: könyveket, rádió- és tévéműsorokat, rengeteg kéziratot és persze médiapolitikai összefüggéseket is. Úgy érzékelem, hogy leginkább a helyi sajtó szakértőjének fogadtak el. Furcsa ez a rendszerváltás utáni Magyarország. Két nagy áramlatának, a baloldalnak és a jobboldalnak is megvannak az elkötelezett értelmiségijei, akik például - szűkebb érdeklődési körömnél maradva - médiakurátorként szolgálják a pártjukat, olykor államtitkári fizetésért is. De ha egy kormányzati szervnek vagy uram bocsá’: egy parlamenti pártnak elfogulatlan elemzésre van szüksége, mondjuk, a vidéki sajtóról, akkor nem a saját embereit kéri meg az elemzésre, hanem bizony engem az előadásra vagy a tanulmány megírására. Hál’istennek a szakértelmet és a visszafogott tónust elég jól meg is fizetik. Óvatosan vitatkozom hát a Kolláth-idézet második felével. Úgy tapasztalom, hogy a józan, mértéktartó hangvételből nem lehet meggazdagodni, de nekem sikerült belőle legalább a tisztes polgári életvitelt fönntartani. Az a benyomásom, hogy hosszabb távon emberileg, szakmailag és anyagilag is kifizetődő az elfogultságtól mentes, elemző irály. Még akkor is, ha a németországi gyakorlattal ellentétben a magyarországi újságok, rádiók, tévék szívesen kérnek ugyan néhány soros vagy perces szakvéleményt, de elfelejtenek fizetni. Paradox módon ez is javamra válik. Sokszor éppen a röpke médiaszereplés hoz megrendelést az alaposabb elemzésre. |
Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved. Published on: 2005-05-31 (72551 olvasás) [ Vissza ] |
|
|
