KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata

	2006 Július Június Május Április Március Február Január 2005 December November Október Szeptember Augusztus Július Június Május Április
	Decemberi 2-15
December 16. Szerencse-tanulás Gondolom, a játékelméletek a szerencsével is foglalkoznak. A véletlen ama meglepő fajtájával, amelyet szerencsének nevezünk. Meg talán a pech, a balszerencse nevezetű változataival. Hiszen minden pillanatban ezer és ezer embernek „húzzák ki” a nyereményes – meg a bajt hozó számát. Vannak krimik, amelyekben sorsot húznak: ki áldozza fel magát. Ki próbálja megmenteni a csoportot, azzal, hogy maga mászik ki elsőnek a tetőre. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az emberáldozó rítusok idején – túl az egyszerű feltételeken: hogy néhol csak a szép szűzlányokat áldozták fel, másutt a fiúgyermeket, avagy másokat színre, szemre, korra – valahol esetleg sorshúzással döntötték el, kinek metszik ki a szívét, kit küldenek áldozati máglyára. Az őszinte nagyemberek rendszerint bevallják, hogy saját súlycsoportjukban – vagyis tudás-, tehetség-, szorgalom- és kitartás-csoportjukban – szerencséjük is segített abban, hogy világhírűek, Nobel díjasok, hosszú életűek, boldogok. Naiv-materialista koromban egy kicsit szerencsetagadó is voltam. Mert hogy abban is van valami kis misztikum. Mi az, hogy szerencsés fickó? S szerencsétlen flótás? Az talán csak értelmezés, interpretáció kérdése. Ha úgy vesszük, nekem óriási mázlim van. Nemcsak azért, mert nagyszerű ember volt az apám, és ugyanolyan a fiam és a lányom; a feleségemet is csak dicsérhetem, nemcsak az éles eszéért (hogy engem választott!) – de azért is, mert több mint fél évszázadon át kitartott mellettem, megannyi, mindenféle költözésen át. Legfőképpen azonban azért van szerencsém, mert háborúk, bombázások, gépkocsi karambolok ellenére élek. Ehhez igazán ezer szerencse kellett. Mindenkinek, aki viszonylag hosszú életű: a halál ott suhog ezerszer körülöttünk. Míg meg nem szokjuk. És akkor, egy életkoron túl, már nagyon természetesnek tartjuk, hogy elérkezett a mi időnk. A mi időnk vége. Mindent meg lehet tanulni. Azt is, hogy szerencsésnek érezze magát az ember. Nem igaz? December 17. Csőd-agitátor Szomorúság-tablettáink, szerencsére, még nemigen vannak. Igaz, a sírva vígadáshoz olykor ugyanaz az itóka is tökéletesen megfelel, mint amely kurjantásra, dobogásra, ujjongásra késztet, mondjuk is sokszor, hogy borba fojtjuk bánatunkat – de azért se patikában, se italboltban még nem árusítanak olyan szert vagy sert, mely biztonságosan rosszkedvre hangol. Pedig a tudomány már bizton bármikor előállíthat, teszem azt, olyan könnygázt, mely nemcsak a könnyzacskót ingerli-kényszeríti bő patakzásra, hanem mélységesen elbúsít, megrontja életkedvünket is. Könnyen meglehet, ez lesz a legközelebbi hadi gáz. S nemcsak háborúban – de talán még választási hadjáratokban is. Letöri a megcélzottak lelkesedését, bizakodását, némi búskomorságot kölcsönöz néhány órára-napra, lehangoltságot, egykedvűséget, azaz letör embereket, akik eredetileg lelkesedni vonult ki a térre. S né: ötvenezren sírdogálnak, mintha országos temetésen lennének. Ez elérhető ingyen osztogatott, jó ízű, mérgezett pereccel, sörrel, feketekávéval, üdítővel, de szavakkal is. S aki belékóstolt, az már másként filozofál is. Azt mérlegeli, hogy nem érdemes lelkesülni, mert minden életnek egy a vége – meg így tovább. Aki a választási elő-kampányban tragikus, vészjósló agitációba kezd, afféle csődbiztos-agitátor, az megérdemli hosszú távon azt a jövőt, amelyet az országnak rövid lejáratra, azonnali üzleti-politikai bevétel erejéig jövendöl. Jómagam alaposan kiöregedtem már a szélső részrehajlásból, saját dolgainkon hümmögök s morgok nyilvánosan is eleget, s nemcsak szűkebb szakmámban, hanem a szélesebb politizálást illetően is – de már-már egyetértek azokkal, akik attól tartanak: ha nem a kormánykoalíció győz, önkényes modor, fölényes nyegleség, mohó kuporiság korszaka következik megint. S ha éppen csak hajszálnyival győz a vetélytárs, nem sokat kényeskedik alkalmi, s akár titkos szövetségesek kiválasztásakor. Aki pedig a koalíció oldalán inkább érzi otthon magát, de lusta volt szavazni, az majd úgy érezheti: belekortyolt a mérgezett kávéba. Avagy éppen méregerős rosszkedv-tablettát nyelt, állott vízzel. Bodor Pál December 18. Hálás „hálós” ügyek Néhány napja, ahányszor megnyitom a Hálót, nyomban odatolakszik, egész képernyőmet betölti egy állandó internetes periodika, amely pillanatnyilag nem érdekel. De alig lehet lerázni. Vissza-visszaúszik kéken, harsányan (ami nem akármi, hiszen kékben nehéz rikítani), s elismerem, sokféle és ügyes. Nem firtatom, baráti vagy ellenséges – kivételesen még ez is hidegen hagy. De csak azért, mert mást keresek. Mondjuk: a baráti Klubhálót. Nagy nehezen végre sikerül lehívnom, de mindig ugyanaz a hosszú cikk jelenik meg. Már olvastam, megérte bőven a reáfordított időt, de egyszer abból is elég volt. Ám hiába érdekel a Klubhálóból egyéb -- mintha a cipőboltban kérnék öt kiló kockacukrot… Jó, erre azt válaszolja a profi szörfös, hogy annyi év után illene jobban értenem hozzá. Vagyis én vagyok a hibás, ha nem vagyok képes uralni a virtuális világból annyit sem, amennyit a monitorom befogadhat. Igaz. Még a mobilomnak is vannak előttem titkai. Mert kezdetben azt hittem, csak telefon – s azóta csak orgonálni nem hallottam még. De azt mondják, akad már a világon olyan mobiltelefon, amelybe jó kezelési kalauz hívható le: egy óra alatt a buta felnőtt is megtanulhatja, mikre képes a kis készülékkel. Ma is szívesen megvenném a kalauzt, nem szégyellem, hogy lenne még mit tanulnom. Ugyanez talán az Internet tekintetében is igaz. Biztosan van olyan fogás, technika, amellyel a tolakodót akár le is tilthatnám: akaratom ellenére nem zaklathat örökké. Továbbítom egyik kedves olvasóm üzenetét Gáspár István főszerkesztőnek. Idézet a leveléből: „…Egyetlen ember foglalkoztatásával érdekes közvetítő szerepet tölthetne be a Klubháló. Közölhetné, hogy hajléktalanok, szegény gyerekek, magányos öregek számára milyen szervezetekhez, intézményekhez lehet tárgyi- vagy pénzbeli adományokat beküldeni ilyenkor, karácsony küszöbén, s hol lehet önkéntes órákat vagy napokat felajánlani – én is szívesen segítek az ingyen étkeztetésben, van a környezetemben orvos, aki hajlandó hetente ingyen rendelni, egy egyetemista pedig barátságból ingyen korrepetálna… Nem ártana, ha a szociáldemokrata és bal-liberális jótékonyság ilyen úton is megnyilatkozhatna minél nyilvánvalóban. A civil életben is vagyunk olyan cselekvően jók, mint a leghívebb hívek a templomban. Ahová mi is járunk egyébként. Zavar, hogy a „keresztény”-t lassan politikai megkülönböztető jegyként használja némely politikus.” Bodor Pál December 19. A jókedvű Sátán négyig számol Talán akad szerencsés, rendszerető, akkurátus asszony, ember, aki még soha semmit sem vesztett el. Vagy aki, kivételesen, nem tekinti tragédiának, hogy valamit elveszített – még akkor sem, ha az a tárgy igen kedves emlék volt. Bosszankodott, nem örült, ez nyilvánvaló – de lassan rájött, hogy az eset: okosító mindenképpen. Először is – ha későn is – tisztázza a tárgy (nem csak használati, hanem) érzelmi, életrajzi értékét. Amíg megvolt, sose gondolt különösebben arra, hogy hol, mikor, milyen alkalommal és kitől kapta, milyen történések tanúja volt. Amíg megvolt, sosem idézte föl magában, hogy azt a töltőtollat első szerelme idején kapta, karácsonyra, és Apa meg Anya a fára akasztotta, mert újkorában olyan csillogó volt, hogy karácsonyfadísznek is nézhette. Ezzel a tollal írta meg akkor búcsúlevelét a szerelmének. Érettségin is ezzel írt. „Ezzel” felvételizett. Megvolt még öt évvel később is, amikor államvizsgázott – talán a teremben ez volt már az egyetlen, az utolsó „pumpás”, azaz szivattyús töltőtoll. Úgy hozzászokott, mint a pulijukhoz, a kedves, okos, barátságos Sátánhoz. Nem is engedte magához tolakodni a gondolatot, hogy a jókedvű Sátán élete is véges, s amikor ez az eszébe jutott, meg sem merte kérdezni Anyut, hogy mennyi idős a kutya. Inkább, megint, a történeteket forgatta meg emlékezetében. Amikor Sátán fennmaradt az erdei kisvonaton, mert a család minden tagja leszálláskor azt hitte, másikuk hozza a kutyát; és már elindult a szerelvény, amikor Sátán rémülten és bátran leugrott a vagon hátsó peronjáról: mintegy leltárt készített, tudomásul vette, hogy ők mind a négyen lent állingálnak, akkor pedig nyilván neki egymagában nincs mit keresnie a zakatoló, füst szagú kocsiban. --Tehát Sátán legalább négyig képes számolni! – summázta a végeredményt Apa – továbbá enyhe lelki sértésként közölte velünk, hogy íme, ő jobban és gondosabban ragaszkodik hozzánk, mint mi őhozzá! …És még ezer egyéb jut az ember eszébe. Nemhogy a töltőtollról, de még a véletlenül megőrzött ócska diákigazolványról is, a kamaszkori bélyegalbum megmaradt, egyetlen lapjáról, a kis csoportképről, amelyen már csak mi magunk vagyunk magunknak ismerősök, senki más – a helyszínt sem ismerjük fel, az alkalomra sem emlékszünk: olyan ez, mintha a fényképet valaki más veszítette volna el. S ha a gyerekünk, az unokánk bukkan rá, fogalma sincs, hogy a tizenéves gyerekek egyike: a nagypapa. Hiszen őt hatvan fölötti bácsinak ismerte meg – honnan sejthetné, hogy a képen a tíz kölyök egyike: Papa. Ilyesmik, ilyen érzelmes történetek jutnak eszünkbe karácsony közeledtén. Amikor egy kicsit azért mégiscsak reméljük, hogy végeredményben jók és érzők az emberek. De rendszerint legkésőbb Szilveszterkor kiderül: tévedtünk. Bodor Pál December 20. KÉT ÜDVÖZLŐKÁRTYA 1. Az üdvözlő kártyák, levelek etikájáról Restellem, de én már senkinek sem küldök karácsonyi és újévi üdvözletet. Gyurcsánynak nem küldök, mert hajbóknak tűnne – a tán 90 éves Csertői Oszkár barátomnak meg azért nem, mert kinevetne, s azt mondaná: csak enyhíteni akarom bűntudatomat, amiért annyi ideje nem látogattam meg. A miniszterelnöknek amúgy is fölösleges írnom, hisz’ minap bevallotta: a nemrég küldött mindössze két, néhány soros levelemet (egy lap sorsáról) sosem kapta meg. Mire az ember megöregszik, takarékoskodnia kell a barátokkal. Fogynak, és fogyó készlettel jól kell gazdálkodni. Csak azoknak kell írni, akiknek ritka a postájuk, s akiknek még (már?) esemény, ha levél érkezik. Vajon ki nézi át a vezető beosztású politikus nyilvántartását, és ki próbálja kiszámítani: kinek esemény, ha a főnöktől levelet kap? S ki latolgatja, hogy mit ér a nem kézzel aláírt levél? És ki a fontoskodó, aki elvárná, hogy a halálosan elfoglalt ember öt órát pazaroljon életéből arra, hogy aláírjon néhány száz levelet? Ki kellene dolgozni az üdvözlő kártyák új etikáját. Demagóg látszatú az ötlet, de azt is a serpenyőbe vetném, hogy mennyit költ az ország közpénzekből ilyen-olyan üdvözlő lapokra. Hány milliót. S van-e legalább érzelmi (vagy politikai) értelme? Községünkben minden év végén az önkormányzat, figyelmessége jeléül, egy (némelyeknek csak szimbolikus) összeget küld futárral minden hetven év fölötti polgárának. Örökké zavarban vagyok: nem kellene-e visszautasítanom? No persze, a megoldás: nyomban jótékonysági célra befizetni, tudom. Visszautasítani azonban udvariatlan, gőgös gesztus lenne: mintha azt jelezné, hogy nekem kutyafüle az az összeg. Hát inkább megköszönöm, s csöndben továbbadom. Rendszerint alaposan megtoldva, s magánúton, hogy ne legyen a gesztusban semmi szereplés. 2. A romániai fordulat évfordulójára Üdvözlő kártyát csak annak érdemes írni, akinek ez meglepetést szerez. Vagyis, mondjuk, Iliescunak kellene írnom, őt biztosan nagyon meglepné. Utoljára háborgó nyílt levelet kapott tőlem, a Népszabadság hasábjain, elnöksége elején, a marosvásárhelyi események után. Annak a levélnek volt értelme. Annál is inkább, mert korában nagyon bíztam benne. Bejárta a nyugati sajtót, hogy tőle sokat remélek. Föltehetőleg elsőnek írtam róla portrét a romániai fordulat másnapján, cikkemre hivatkozva írt róla bizakodóan a Figaróban Fejtő Ferenc. Aztán következtek a marosvásárhelyi események. Végül háborgó nyílt levelet intéztem hozzá a Népszabadság hasábjain. A román sajtó akkor csak az elnök hozzám intézett válaszát közölte. Ami érthető volt. A Nagyrománia Párthoz „közel álló” Saptamana c. lap meg azt írta, hogy (harsány bók!) – én szerveztem, még hozzá Washingtonból, a temesvári felkelést. Hízelgő rágalom. Alapja annyi, hogy 1989 december 16-án hozzám futott be véletlenül az első hiteles hír a temesvári eseményekről (a Bedecs fivérek jártak ott), s nemcsak a Magyar Nemzet első oldalán adhattam a hétfői lapban hiteles beszámolót, de a remek román költő, Dorin Tudoran szerkesztette román Amerika Hangjában is azonnal beszámoltam a történésekről – s az ismételt felvételt magnószalagon adták Romániában kézről kézre.) Amitől az elkövetkező napokban sokan hozzám küldték értesüléseiket, és ezek alapján napokig tudósítottam a temesvári eseményekről – a Magyar Nemzet akkori szerkesztőségének talán legkisebb szobájából, kereken 16 éve. Stoica jogászprofesszor (a megboldogult Tudor Bugnariu professzor vezette, a Ceausescu elleni mozgalom tagja) az én segítségemmel hívta fel egy pesti szállodából Svájcban Mihály királyt… 1990 január 5-én Antall József, Csoóri Sándor, Balogh Júlia, Széles Gábor társaságában Kolozsvárra utaztam, onnan Domokos Gézával Bukarestbe. Az elnöki palotában Petre Roman friss miniszterelnök újságolta, hogy az én tudósításaimból értesültek a temesvári történésekről. Így hát nem csodálkozom a Saptamana szövegén, csak megjegyzem: az újságíró is, ha idejében felismeri, hogy mit kell tennie, néhány percre történelminek tűnő szerepet játszhat. Vagyis az ember gondolja meg, kinek mikor és mit ír. Jobb ritkán, és csak annak, akinek valamilyen értelemben ez: esemény… Bodor Pál December 23. Egy megrendítő szociográfia Csak havasan mosolygó, színes kártyákat küldenék – de tollamra nyomul advent jegyében némely furcsa, a Tekintet friss számában Kun István tollából olvasott tény s magyarázat, s a Fidesz Heti Válaszának 49. számában. ismertetett. Semjén Zsoltnak interjú. Előbb a Tekintet: Ősszel újraszentelték a bökönyi görög katolikus templomot. 16 pap asszisztált. (Egyházuk a 15. században vált ki az ortodoxból, s „egyesült Rómával”. Papjaik nősülhetnek.) Állítólag csodásan restaurálták. A torony hegyén álló, 4,6 méteres keresztet, s nemcsak azt, remekül bearanyozták. Az EU (SAPARD! vidék- s agrárfejlesztés!) 18,5 millió forintos támogatását 5 millióval egészítette ki 2002-ben a Széchenyi-terv. (Parókia mint vállalkozás.) Idézem Kun Istvánt: a „templom kérkedő renoválása nem kivételes. A térség hét, meg a nyírbátori körzet huszonkét településén minden templomot felújítottak! Mindegyiket! És újat is építettek! (Például Nagykállóban.)” Közben a vidék gazdasága itt-ott mintha pangana. Nyírgyulaj kétezer lakosából 189 a regisztrált munkanélküli, közülük 84: szakmunkás. Nyírbátor körzetében 90 diplomás ember (79 főiskolai, 11 egyetemi végzettségű) – munkanélküli. Nagykálló körzetében 33 főiskolai és 5 egyetemi végzettségű diplomásnak nincsen állása… A Tekintet csak részleteket közölt Kun István megrendítő szociográfiájából. Amelyből – ha eddig nem sejtettem volna – megtanultam, miért „Orbán-párti” némely egyházi személyiség, és miért elégedetlen a mostani kormányzattal. Semjén Zsolt, a KDNP elnöke interjút adott egy internetes honlapnak. Reméljük, a szöveg hiteles. A Heti Válasz ezt ismertette. „A kérdésre, hogy Erdő Péter bíboros az egyház támogatását valóban azzal a feltétellel ígérte-e meg, hogy a Fidesz maga mellé veszi a KDNP-t, Semjén nemhogy cáfolta, de megerősítette, hogy a kereszténydemokraták az egyház ’fogadott prókátoraiként’ tevékenykednek.” A KDNP-be fideszes politikusok léptek be: Salamon László, Simicskó István, Németh Zsolt, Tirts Tamás és Glattfelder Béla. A Fidesz-szel közös listán 20-22 kereszténydemokrata jelölt indul. Torgyán József helyébe tehát Semjén Zsolt lépett. December 24. Laikusan az ünnepről Sráckoromban azt hittem: a gonoszság – betegség. Arról álmodoztam, hogy feltalálom a gyógymódját, orvosságát. Aztán valaki megmagyarázta, hogy ez olyan, mintha a nemi erőszak megakadályozására mindenkit kiherélnének. Beleborzongtam. Ekkoriban még szűz voltam. Később azt tanultam: érdekeltté kellene tenni az embereket a jóságban. Egyrészt rá kell vezetni őket a jó cselekedetek finom, kellemes ízére – hiszen ennek már régi tradíciója volt, rengetegen áldoztak vagyonukból templomok, kórházak, óvodák, árvaházak alapítására, restaurálására, kiderült, hogy talán a rossz lelkiismeret a legjobb adománygyűjtő. Másrészt meg kell győzni azokat is, akik sosem voltak gonoszak, hogy ennyi nem elég. A jó ember nem azonos azzal, aki sosem volt rossz, föltéve, hogy vannak, akik soha semmi rosszat nem tettek, akaratlanul sem – a jóság nem az ártás hiánya, hanem az aktív jóság. A jó cselekedet. Ehhez azonban az kell, hogy akik még nem jöttek rá a jó cselekedet boldogság-ízére, azoknak is legyen erős okuk és céljuk jót tenni. Például higgyenek valamiféle jutalomban. Higgyenek abban, hogy a közösség, a mennyei számvevőség, a nemzet, Isten, az angyalok kara, a lakóbizottság észre veszi, hogy jót cselekszünk, sokkal többet, mint rosszat, és ezért a hátunk mögött összesúg, még hozzá nem is ironikusan, hogy ni-ni, az a hapsi, az az alacsony termetű, öregedő lélek a mi Nagy Könyvünk szerint általában jó volt, több jót tett, mint rosszat, legyenek hát – legalább karácsonykor – olyan fenyőgallyas pillanatai, amikor azt mondhatja: érdemes volt élni! Persze, túl van ez bonyolítva. Karácsony valóban lehet a magunkba szállás pillanata, de lehet az önáltatásé: néhány milliárd ember egyszerre kompenzál, szelíd arcot ölt és a tükörbe néz. Ők azok, akik csakis vagy főleg halottak napján gondolnak a halottaikra is. De semmi baj. Sokkal szegényebbek és rosszabbak lennénk húsvét, anyák napja, születésnapok, névnapok, mikulás, karácsony, szilveszter, újév nélkül. Amikor mindenki ünnepel, az azért elkezd sugározni, ragyogni, zengeni, és mindenki úgy érzi az egymásra mosolygó milliárdnyi tömegben, mintha ő most jobb lenne. A „mintha” is sokat ér, van pedagógiai és terápiás hatása is. A karácsony placebo hatása sem lebecsülendő. Még néhány ezer karácsony, néhány ezer év, és mintha mindannyian kicsit jobbak lennénk. Bodor Pál December 25. A Jó különféle nevei Két Andrásnak Egyik nagy napilapunk tegnapi ünnepi mellékletében megjelent Karácsonyról egy áhítatos és – mégis? – összehasonlító istentörténetre épülő, szép írói elbeszélés, az apokrif mesék modorában. Tisztelettudó hangon, kedvesen, és közben mégis némileg adatolva-magyarázva, hogy miként érnek egymásba mítoszok, amiket önnön erősítésünkre és vigaszunkra meséltünk magunknak, a mítoszok egymásból-következéséről, még arról is, persze, amennyire egy karácsonyi történetben lehetséges, hogy milyen előzményekre épül az úrvacsora, avagy megszegés előtt a kereszt jelének rajzolása a kenyér vagy lepény talpára, néhány fontos szó a Mithrász-kultuszról és megtorlásáról, még keresztre feszítéssel is -- gyöngéd utalással arra, hogy a jászol, a barlang, a téli nap-éj forduló táján megszülető kisded milyen csudálatos és gyönyörű, réges-régi történet… Igen, mindünknek a legfontosabb mindig a kisded, az esély. És kénytelenek vagyunk így szólani: bölcs és emberi, szép és erőt adó, hogy nemcsak a kegyetlenségnek, a kínzás módozatainak, a rablógyilkosságnak és a fösvénységnek, az álságosságnak és képmutatásnak van évezredekbe vesző története és hagyománya, hanem íme, az ünnepeknek is, a jóságnak, az önzetlenségnek, az áldozatkészségnek. Nem Jézus születésének megkérdőjelezése, ha valaki karácsonykor e fényes nap hagyományaira is utal; mindez csak mélységes bizonyítéka annak, hogy mindenkor létszükségletünk volt a hit a megváltásban, abban, hogy egyszer majd erősebb lesz a jó a gonosznál. És mert, úgy tűnik, ehhez a győzelemhez ha nem is csodafegyver, de föltétlenül csoda kell, nem mertünk abban bízni és hinni, hogy ember egymagában győzelemre vezetheti a jót – csodálatos ember kellett ehhez, csodatevő, félisten, vagy tán egészen az. Aki mélyen belegondol ebbe az örök történetbe, az úgy is értelmezheti Jézus születését, eljövetelét, mint a szegények és jók forradalmának legnagyobb esélyét: megannyi próféta után végre isteni segítséget kaptak a diadalhoz. És ha a győzelem ma sem teljes, az nem gyöngeségük jele-bizonyítéka, hanem annak, hogy rendes, jóhiszemű ember is megtévednek, becsaphatók, a kegyességet mímelő gonosz mellé állíthatók. Hiszem és vallom, hogy ez a küzdelem eltart az idők végezetéig. Aminek neve sokféle képpen változott – kinek Utópia Szigete, kinek jövendő Aurea Aetas: aranykor, Napváros, vagy Isten Országa. Jó lenne, persze, ha a remélt majdani Éden különféle nevei nem osztanák meg a bizakodókat, mert akiket meg lehet osztani, azok előbb-utóbb nem is a reményért küzdenek, hanem egymást ellen. És kinek, milyen erőnek kedvez megosztottságunk? Tudjuk. Bodor Pál December 25. Régi, nagy meglepetés: a „régi Nemzet” Emlékeznek a „régi” Magyar Nemzetre? Nos, a Vasárnapi Hírek c. hetilap karácsonyi száma (mely néhány napig még kapható az újságosoknál) különös, 12 oldalas ünnepi mellékletet adott ki, „A régi Nemzet” címmel, Várkonyi Tibor és a Régi Nemzetesek Társasága kuratóriuma szerkesztésében. E Társaságot azok alapították, akik a Magyar Nemzet rikácsolóan jobboldalra fordításakor megváltak a szerkesztőségtől, vagy kirúgták őket. A Társaság nevéből a mai Magyar Nemzet perelte ki, ami most hiányzik. A most megjelent tizenkét oldal azt tanúsítja, milyen lenne a lap, ha hű marad szelleméhez. Érzelmileg, sajtótörténetileg van abban logika, hogy a Vasárnapi Hírek mellékleteként jelent meg, hiszen a V.H. főszerkesztője, Avar János, és helyettes főszerkesztője, Martin József a régi Magyar Nemzet oszlopos tagja volt. Martin volt az utolsó, szabadon és titkosan választott főszerkesztője a Magyar Nemzetnek, Avar pedig a lap remek washingtoni tudósítója. A V.H. első oldalon közli e karácsonyi melléklet kicsinyített első oldalának fakszimiléjét, s alatta a következőket: Ünnepi mellékletünket a Régi Nemzetesek Társasága készítette. A szerzők: Avar János, Blahó Miklós, Bodor Pál, Bogácsi Erzsébet, Búza Péter, Csatár Imre, Császár Nagy László, Cseke Hajnalka, Ember Mária, Eszéki Erzsébet, Fekete Judit, Futász Dezső, Győre Imre, H. Barta Lajos, Kaján Tibor, Lambert Gábor, Marafkó László, Martin József, Mátraházi Zsuzsa, Murányi Gábor, Nagy Iván Zsolt, N. Kósa Judit, Nyerges András, Ráday Mihály, Sipos Balázs, Tatár Imre, Várkonyi Tibor, Vértessy Péter, Weyer Béla, Zsigovits Edit. A névsorban számos mai, fontos orgánum neves munkatársa, és néhány időközben elhunyt kiválóság nevét fedezzük fel tehát. Idézem Várkonyi Tibor vezércikket. Miután a külpolitikai rovat tagadhatatlan érdemeit méltatja, leírja, hogy a Magyar Nemzet „a rendszerváltozás után is, belpolitikai, gazdasági és kulturális rovataiban is megőrizte a hangnem méltóságát, ügyelt a fogalmazás nemességére, és ha időnként indokoltan indulatos volt is, soha nem goromba, útszéli módon sértegető”. Értse, akinek értenie kell. UI. Nem beszéltem meg senki érintettel és érintendővel, de elképzelhetőnek tartom a Budapesti Lap és a Régi Nemzet gárdája erőinek összefogását, s előbb-utóbb a megjelenés sűrítését haviról kezdetben kéthetenkéntire. A Budapesti Lap csupán azért nem ért el üzleti értelemben magas példányszámot, mert soha egy fillérje sem volt televíziós és egyéb hírverésre – az új felállásban azonban azok az erők, amelyek a nyugalom, józanság és fejlődés országának álmodják a választások előtti és utáni Magyarországot, a magyar sajtót pedig a higgadtság, a szép magyar stílus, a tárgyilagosság birodalmának – az összes technikai, anyagi, infrastrukturális feltételét megteremthetnék ennek a közép-orgánumnak. Köszönet a Régi Nemzetesek Társaságának és Várkonyi Tibornak: íme, lehet ilyet is! Bodor Pál December 26. Demagóg tűnődés Évzáró összefoglalók: hány halottja volt a közlekedésnek, a tüdőráknak, a tűzvésznek. Sok. Nagyon sok. De az a gyanúm, az élők előbb-utóbb mind meghalnak. Igaz, mostanság valamivel később halunk meg, mint száz, kétszáz évvel ezelőtt. De vajon mi a tartalma ennek a meghosszabbodott életnek? Pusztán a hosszabb életünk nem tesz boldoggá. A százéves nem föltétlenül boldogabb annál, aki negyven évvel előbb: hatvan évesen kapott utoljára a szívéhez. Pedig 100-ból 40 = 40%... Egyelőre még nemigen van hiteles, mérhető módja annak, amit könnyedén „életminőségnek” nevezünk. Persze, csak az halhat meg, aki megszületett. S előbb-utóbb százból, millióból ugyanannyian jobb létre szenderülnek, mint száz évvel ezelőtt. De vajon jobb most az élet, mint akkor? A tudományos és technikai fejlődés sokat nyújt – de hogy a megélt boldogság gyarapodott-e, mélyült-e…? S lehet, hogy az igazi kérdés nem is az, hogy boldogabbak vagyunk-e – hanem az, hogy jobbak vagyunk-e. Szerintem nem vagyunk jobbak. Éppen azért értjük meg tökéletesen a kétezer éves remekművet is, mert természetünk, jellemünk semmit sem változott. Minden sokat fejlődött – a lelkünk semmit. Persze, jó volna megmérni, mennyi igazi élménye-emléke marad meg az embernek, hányszor volt tudatában annak, hogy most boldog, gondolkodott-e azon, hogy a boldogság sokkal több az örömnél, s nem is mindig vidám…Tanítani kellene a boldogság-felismerést, fejleszteni az öröm átélésének készségét, tudatosítani kellene, hogy az orgazmus emlékeztet-e erősebben a boldogsághoz, avagy a kivételesen nagyszerű zene? Füst Milán az előbbire voksolt, bár nem ebben az összevetésben – Önök pedig joggal vetik a szememre, hogy az év végén sem kellene újságcikkben azon töprengeni, hogy miképp lenne mérhető a boldogság és a tragédia. A tragédia mindenképp fölismerhetőbb, és élesebben emlékszünk is rá egész életünkben. Vigyázzunk egymásra. Dehogy mondom, hogy szeressük egymást. Pedig a szeretet nemcsak annak jó, akit szeretnek, hanem még inkább annak, aki szeret. Nem tudom, hogy ebben szemernyit is fejlődtünk volna. Nekem sem telik többre, csak efféle demagóg közhelyekre. Bodor Pál December 26. Ájtatosság, kegyetlenség, nyomor Gyáva fickó voltam világéletemben, mert titkon mindig örültem, hogy felületes maradhatok. Nem kellett megtapasztalnom a börtön-nyomort, s a köztörvényesek benti, láthatatlan- kegyetlen hierarchiáját. Dr. S. D. kolozsvári pszichiáter, egy elmegyógyintézet igazgatója mesélte el, hogy betege, N. mibe őrült bele a börtönben. Rendszeresen megerőszakolták: hárman lefogták, torkához borotvát szorítottak, s bandavezérük orálisan elintézte. Tehetséges, beteg erdélyi festő, akinek az önmenedzseléshez nulla készsége, Pesten kis üzlethelyiségben tengette életét, a komfortot csak a falikút képviselte, ’ehető tárgy’ pedig hetekig a rideg krumpli és hagyma volt. Beteg; huszonkét évi szolgálati idejéről, számos kórházi kezeléséről megvannak a papírjai, de az illetékes pesti orvosi tanács mákszemnyivel kevesebbet ítélt meg, mint amennyi a leszázalékoláshoz szükséges. Remek rajzait száz forintokért adta el galériásoknak. Hiteles tanúságaink vannak koszovói kéjgyilkosságokról, s kivégzés előtti rémtettekről. Belebetegedtem annak jogilag is pontos leírásába, melyből kitűnt -- az igazságszolgáltatás számára is egyértelműen -- hogy az idős házaspár, amely egy budai nyílt telken alszik most is (ha még él), ártatlanul vesztette el mindenét: a lakásmaffia áldozatai. Dokumentumfilm: a XX. század végén bandákba tömörült kiskorú koldusok milyen szexuális szolgáltatásokkal vesztegették meg Szófia aluljáróiban az éjszaka razziázó rendőröket. Ezer okom van feltételezni, hogy a szürke, elviselhetetlen felszín mögött-alatt szinte mindenütt a borzalom, az erőszak, a terror és a nincstelenség az úr. Ezért háborgok olykor a nyilvános, tüntető, intézményes ájtatosságtól. Lehetetlen, hogy a karácsonyi harangok, angyalhajak és csilingelések karmesterei ne tudnák, hogy közben mi zajlik odalent. Az ingyen-levesekkel nem lakik jól a világ éhínsége. Ájtatosság! Némely történelmi egyház végre szembenézhetne legalább egykori uradalmi jobbágyainak, cselédeinek nyomorával. S megérthetné a kétségbeesettek egykori lázadásait. Legalább önvédelemből újragondolhatná, hogy egykori, hatalmas vagyonai miből származtak. Ha megtenné, több erkölcsi alapja lenne most a nemzet lelkét ápolni-gyógyítani. Bodor Pál December 27. Zárkózott élet Örökké irigyeltem a zárkózottakat. Pazarlón szórtam a szavakat, s „kiadtam magam”, ahogy némely nő kéretlenül meztelenre vetkőzik. Mindent, amit ellenem (ki)fordíthattak, én mondtam el. Irigyeltem a szép hangúakat, jól zongorázókat, mert fütyülni is gyöngén fütyültem. Ha tíz évesen megtanulok szájharmonikázni, talán soha meg sem szólalok; írni biztosan nem írok. Vagy ha mégis, hát csak azért, hogy belebújjak a szárazpipás, magas, seszínű-szőke adóellenőr bőrébe, meg a gömböc hentesébe, regényemben átéljem a kurva, a haldokló öregember, a szadista gyilkos és az áldozat szerepét. Újságíró azonban legföljebb álcázottan beszéljen magáról. A tinta ne írjon. Valamikor réges-rég azért is irigyeltem a zárkózott szűkszavúakat, mert kevesebb közük volt a napi forgataghoz, piszokhoz, szitokhoz. A rémülethez, révülethez. Az én sorsomról már nem választhatók le az események, miniszterelnök-arcok, katasztrófák és elfogultságok. Pünkösti Árpád Szeplőtelen fogantatás című „dokumentumregényét” a Fidesz történetéről mohóbban, izgatottabban olvasom, mint a Holt-tengeri tekercseket: általa mélyebben élem át, értem meg saját sorsomat is. Ezek a fiúk messiásai lehettek volna ennek az országnak, ha lendületük nem hajtja meg jobban hiúságukat, önzésüket a megváltó szándékuknál. No de ezt már az újságíró morogja. Hiszen én is hiú vagyok és önző. Életemben minden tisztségemből, magasabb állásomból mindig én álltam fel, amikor úgy éreztem: nem vagyok képes valóra váltani azt, amiért érdemes volt vállalni. Ma tömegesen csak a technológiákban, (s szerencsejátékban, szenvedélybetegségben) mélyülnek el az emberek. Meg egzisztenciális küzdelmükben. Futólag és felületesen élünk, még a tragédiákat sem éljük át igazán, hát még az örömöket. Nem kétséges: a divatok ma erősebbek Bachnál, a világirodalom válogatottjainál és a vallásnál is. A hagyománya csak a szexnek és a szesznek él. Nem hiszem, hogy sok vevője lenne a legszebb magyar szonett koszorúk kötetének. S aki zárkózott, és mélyen hallgat, annak egyáltalán nem biztos, hogy van hallgatni valója, mondandója. Talán azért hallgat, mert fölmérte: nincs mit mondania. Én meg azért szólok, mert még legalább 365 napig nem hallgathatok. Azt se bánom, ha olvasóim kifecsegnek engem. Ami titkom van, mind megosztom velük. Bodor Pál December 27. Őszintén mondod? Nem szeretem, ha valaki azzal kezdi, hogy „Őszintén mondom”. Vagy azt dúdolja hozzá: hogy „igazán szívemből beszélek”. Persze, értem én. Elég csalódással gazdagodtunk, elég bizonyságunk van arról, hogy mennyi átejtés, lódítás, csúsztatás, durva becsapás, lopás, hamisítás ér bennünket, hogy olykor szükségesnek érezzük megnyugtatni beszélgető partnerünket: most abszolút igazat beszélünk – de nehogy úgy fogalmazzunk, hogy vagyunk egyfelől mi, a rendesek, becsületesek, nyíltak, másfelől a csirkefogók. Mi egymás közt is síbolunk olykor, pici csalások is ránk bizonyíthatók, s ha valamennyi lány hirtelen körém gyűlne, akinek tettem a szépet az elmúlt hatvan esztendőben, bizony megijednék, mert kiderülne, hogy egyszerre kettőnek-háromnak is mondtam mindazt, amit jólesett hallania. Ugyanez a politikában azonban már súlyos vétek. Valamelyest mentő körülmény volt, hogy olykor merő önvédelemből kényszerültünk bókolni. És magunk előtt abba kapaszkodtunk, hogy viszont, valahányszor úgy láttuk: van értelme a szókimondásnak, vállaltuk a kockázatát is. Írásban, szóban. Sajnos, kevés bizonyítékát őriztük meg ama idők életérzésének, közérzetének. És rettentő, amikor a legdrámaibb, s a tragikus helyzetek leírása anekdotává oldódik. Ha társaságban szerepel az elbeszélő, még poént is várnak tőle, szellemességet, humort és karikatúrát. Bizonyos időn túl azonban már csak az igazán érdekes, amit az irodalom, a zene, a képzőművészet rajzolhat meg. A dokumentum, még ha minden ékezetében hiteles is, csak annyi, mintha egy királydrámát vagy szimfonikus művet három sorban kellene összefoglalni. Mintha az őserdőt akarná az ember a herbáriumába préselni. Vagyis a legtöbb tudást összegyűjtött és megemésztett fiatal is védtelen a politikai szélhámossággal szemben. Ha egy reá bocsátott érzelmes gondolat rímel azzal, ami benne értékként kijegecesedett, kialakult – könnyen hívéül szegődik. Ha elhitetik vele, hogy az van veszélyben, amit aranyalapjának tekint: az élővilág, a tiszta ég, az anyanyelv, a zenei hallás, az esztétikus és erkölcsös életérzés, a hitbéli erő, az ártatlanság oltalmazása, a nemzet, az önrendelkezési jogunk, a helyünk a világ nemzetei között – akkor akár az életét is fölteszi az eszmére, az Ideára, amelyet esetleg egy vezér személyesít meg számára. Őszintén mondom, szívemből beszélek: tessenek jól meggondolni. Bodor Pál December 28. Nem butaság, nem feledékenység: merő érdek A doktornak az volt a rögeszméje, hogy a butaság: betegség – és mindenképp igyekezett paciensét meggyógyítani. Kicsit gyógyszerekkel, kicsit a testi fogyatékosok konduktori módszerének átigazításával az új feladatra, sziszifuszi türelemmel, s ha valami eredményt ért el, észre sem vette, hogy valójában csak betanította a kis papagájt néhány szóra. Mégis örökké túljelentkezés volt nála, mert harminckét évvel ezelőtti tanítványa akadémikus lett, s noha ezt nem lehetett hirdetéssé fogalmazni, a doktor se hagyta, sőt, szigorúan tiltotta, hogy szétkürtöljék, a hír mégis magánjáró lett, elterjedt. Holott az akadémikussá lett tudóst sráckorában egyáltalán nem tompaagyúságért vitték a doktorhoz, hanem bizonyos szavakra tizennégy évesen allergiás volt, kiütések lepték el, undorodott, hányt. Közömbös szavak voltak – gyökérzet, pinakotéka, gyöngytyúk – sem hangzásukból, sem jelentésükből nem lehetett kikövetkeztni, miért fordul ki tőlük a fiú gyomra – doktorunk kiválogatta megfelelőiket öt-hat nyelven, a gyöngytyúkot például franciául is utálta a fiú – pintade, pintadine – a gyökeret viszont (racine), vagy a gyökérzetet (radication, de akár racine is) megkedvelte, nemsokára magyarul is jól tűrte. Most azonban az észdoktor roppant nehéz feladatot kapott. Két politikusnak kellett kicsiszolnia az eszét. Diplomások voltak mind a ketten, a memóriájuk volt beteg. Rosszul emlékeztek az elmúlt száz esztendőre, arra is, amit tanultak belőle, de arra is, amit átéltek. Magyarázta, külön-külön mindkettejüknek, hogy mi volt az egyházi birtok, hány százezer hold volt egyházi tulajdonban, milyen jövedelmei voltak, miből építette az intézményeit, annak idején hány jobbágya volt, mai pénzben mennyi volt az egyházi jobbágy javadalma, hányadrészük maradt az egyházi iskola tövében írástudatlan, hány magyarral lenne ma több, ha nem létezett volna colibátus, hány pravoszláv-ortodox értelmiségi született más országokban papi családból, mi volt a különbség Márton Áron és Serédi Jusztinián között a diszkriminációk idején, várható lett volna az Eucharisztikus Kongresszustól valaminő állásfoglalás az emberi gondolatok védelmében – az inkvizícióra nem is célzott, de arra igen, hogy a modern nyugati országokban már megtörtént vagy folyik állam és egyház elválasztása, tehát ismertette a franciaországitól a spanyolországiakig – de a két politikussal nem ment semmire. „Ők – mondták – az egyház nem fogadatlan, hanem fogadott prókátorai, immár nem visszatekintő történelmi távlatból mérlegelik az egyház politikai helyzetét, hanem csakis a közelgő parlamenti választások szemszögéből.” Akkor Önöknek van igazuk – felelte a doktor – önök nem az én pacienseim. És nem fogadott el egyetlen forintot sem. „Én csak a butaságot gyógyítgatom, a jól fizetett üzletekbe én nem ártom magam. Ezek egész jól ismerik múltat, de még sokkal jobban a saját érdekeiket.” December 28. Az öregasszony nem beszél magában Az öregasszonyról még senki sem mondta, hogy öregasszony. Ha kell, még mindig puccos dáma. A dekoltéja még mindig fiatalos, ha fodrászhoz, kozmetikushoz megy, tizenöt évet lealkusznak róla. Az öregséget csak a magányában engedi meg magának. Mint aki otthon, ha biztos benne, hogy senki sem csenget rá, a hálóingére veszi a pongyolát, a „szalonszékben” issza meg a kávéját és kidühöngi magát a képernyő előtt. Az öregasszony fanatikus. Van egy ipse, akit ki nem állhat. Egy idő óta szóhoz sem engedi. Ha megjelenik az arca, a hangját nyomban letiltja. Hiába mondaná neki az egy szál fia, hogy de most igazán igazat és fontosat mond a „pacák” – ő akkor se. Ha társaság van náluk, és „megy” a televízió és megjelenik a negyvenes közszereplő, az öregasszony vagy kiverekszi, hogy „levegye” a hangját, vagy túlkiabálja. Nagyon a fia sem szereti a szónokot, de az zavarja, hogy az ő jól nevelt mamája trágár szavakat vagdos a behízelgő mosolyú-szavú emberhez: „Te szélhámos! Csak rád kell nézni. Most mit akarsz rásózni a kliensre? Valami bóvlit? Csirkefogó. Politikai jampec. Az egyház selyemfiúja. Neked a világon semmi sem szent. Nem szentek a mártírhalált halt gályarabok, gőzöd sincs, ki volt Bornemisza Péter, igaz, az téged is beleírt volna az ördögi kísértetei közé. Az nem lehet, hogy csak én ismerlek, csak én ismerem föl benned a hét határra szóló gazemberségedet…!” - Anyu, na ne…! – szól közbe a fia, de valahogy úgy, mintha félne attól, hogy híre megy anyja tirádáinak, valamelyik vendég elhuhogja, hogy az anyja állandóan veszekszik az ismert emberrel, aki diákként egy nyári hónapot náluk dolgozott, egy lányt teljesen meghülyített, az még öt év múlva is őt várta, annak a lánynak a világon mindent megígért, vagyont, hírnevet, világjárást, hátul aludt a „kicsiszobában”, a tizenhét éves lány egy idő után vele, minden éjjel csak vele, aztán jött az a szombat este, amikor megjöttek a barátai, ittak, a szemük láttára vetkőztette le anyaszült meztelenre a lányt, azzal, hogy ez az avatása, így fogadják be örökre az ő jövendőbelijét, és mindenkinek meg kell csókolnia a jövendőbelije köldökét – Lehet, hogy nem éppen így volt, de amikor a lányt két évvel később bevitték az elmegyógyintézetbe, akkor is csak ezt mesélte, a pszichiáternek hipnózisban is csak ezt mondta el – azóta az öregasszony látni sem bírja a „bájgúnárt”, s eltökélte, hogy egyszer – akár erőszakkal – beviszi, szembesíti a lánnyal a Bolondok Házába. Az Öregasszony fia szerint ez az egész: merő kitaláció, fabuláció, rémtörténet és pletyka, az anyja harmincöt évesen (szinte huszonöt éve már) talán titkon beleszeretett a jóképű gödöllői diákba, jövendő agrármérnökbe, aki egy kicsit, de egészen kicsit mintha valóban hasonlítana Orbán Viktorhoz. Azt a diákot azonban Szabónak hívták. Bodor Pál

Published on: 2006-03-14 (1501 olvasás)

[ Vissza ]