KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata

	2006 Július Június Május Április Március Február Január 2005 December November Október Szeptember Augusztus Július Június Május Április
	Augusztus 1-16
Augusztus 16. Borzalmak könyve Pierre Diener egy őrült asszony vallomásai, naplója, emlékezései nyomán vérző kísértetet idéz meg -- s a fajgyűlölet szóbeli tébolya mintegy vezényszóra átvedlik gyakorlattá. S miként a XX. század végi pszicho-szociolaborok kísérleteiből tudjuk, remekül működik: zaftosan, szuper-szadista módon, kéjjel. A kínzásban pedig örökké ott a borzalmas erotika. Mert ha valaki teljhatalmat kap egy emberi lény fölött, azzal nem képes betelni. A hülye suhancok, a részeg altisztek, az impotens férjek a kezükre adott meztelen lányon őrjöngik ki egyébként elviselhetetlen tehetetlenségüket. Nem tudom, merőben írói ötlet-e, de annak is remek: az író szemére nem vethetők statisztikai ellentételek, cáfolatok, tanúvallomások – ő az őrült asszony naplóját rekonstruálja, sose állította, hogy történelmi tényeket idéz, sőt, a művön belül is ott a rángás, a tépelődés, a szörnyű tánc a való és a kísérteti között. Az asszony nem is mindig önmaga, olykor ő a halálra meztelenített, elevenen megcsonkolt, finom mívű úrilány, máskor meg éppenséggel annak testvére; szóval ez nem dokumentum, ez csak dokumentum értékű következmény: halálhörgésbe fúló sikoly. Ha valaki nagyon empátiás, érzékeny, ha valaki hajlamos behelyettesítődni, akkor csak részletekben olvashatja el, olykor hosszú szünetekkel. A Párizsban született szerző (Diener Dénes Rudolf festőművész fia) Magyarországon végzi tanulmányait, itt éli át a nyilasterrort, részt vesz az 1956-os forradalomban, majd visszamenekül Párizsba. A Sorbonne-on doktorál, Toulouse-ban egyetemi tanár. Hat francia verseskötete jelent meg. E könyvét a Le Monde-ban Robert Redeker méltatta. Szobrait Párizsban, Genfben, Bruxelles-ben, s legutóbb az Unesco párizsi palotájában mutatták be. S noha e rovatban legföljebb a házi rendezvényeket, a Pallasz Páholy eseményeit népszerűsítjük, kivételesen megjegyzem, hogy a CET Belvárosi Könyvkiadó a Fészek Művész Klub kupolatermében mutatja be (Bp. Kertész u 36, azaz Dob u. Kertész utca sarka) a Lóránt Zsuzsa fordításában magyarul kiadott könyvet, mégpedig augusztus 30-án, kedden este 7-kor. (cet@enternet.hu, telefon 266 2176). Filmváltozatát sosem nézném meg. Így azonban, nagy szünetekkel és lélegzetvételekkel, olykor a nyugalmas, mélyzöld dombokra tekintve, amelyeknek nincs emlékezetük, a túlélők erkölcsileg kötelező szenvedésének tekintem. Bodor Pál Augusztus 16. Van magyar bútortervezés? Rettentően unalmasak az új bútorok. Eredetileg azt írtam volna: a magyar bútorok – de rájöttem, hogy ez igazságtalan lenne. A képes folyóiratra hajazó, színes, olykor a 100 oldalt is meghaladó terjedelmű, fényűző kiadványok igen ritkán jelzik, hogy kik tervezték a bemutatott bútorokat. Legföljebb némely bútor épp oly nemzetközi neve, mint amilyen manapság a gépkocsiké és kamaszlányoké, jelzi, hogy valahol exportra készültek. Zömük fantáziátlan, unalmas, lusta vonalú, deja vu. Eredeti, érdekes stílusú, meglepő, sajátos, szellemes vonalvezetésű alig akad. Az Oktogon kritikus tollú, remekül író szerzőinek sok munkát adna, ha a design szemszögéből elemeznék ezt a kínálatot – és ezen belül azt, hogy milyen fajsúllyal szerepelnek ebben a felhozatalban magyar tervezők. Nem vagyok formasoviniszta, csak azt mondom, hogy a designben nem kötelező a vak globalizáció. Élesen emlékszem, milyen (dán) bútorokat bámultam meg Koppenhágában és egyebütt Európában. Megjegyzem: még ha gazdaságilag látszólag kevesebb súlya van, de szerintem a tervezés erősebb tényező a gyártásnál. Az ember ránéz egy gyerekszobára, és nyomban felismeri: ez skandináv forma, s azon belül valószínűleg finn – és nem téveszti össze az olasz nappalival. Glosszával egy (nekem rokonszenves) internetes honlapon nem irányíthatom át a szakemberek, műépítészek, design-kritikusok, a talán háttérbe szorult jó bútortervezők figyelmét arra, hogy valamikor (a szecessziótól a bauhausig bezárólag, és még azután is) volt tekintélye és egyénisége a magyar bútornak. A gyártást és a kereskedelmet erről a gyermektalpalatnyi helyről nem befolyásolhatom. Legföljebb milliárdos rendeléssel. (A „talpalatnyi hely” esetében nem a talp alatti helyről szól. Mondhatnám, egyszerűsítve: inkább lépésnyi helyet jelent. De innen hova lépjek?) Bodor Pál Augusztus 17. Hallgatni baloldalon is lehet Tanács István kitűnő, éles szemű-eszű kolléga. Legalább tizenöt éve olvasom írásait a Népszabadságban. Örülök, hogy induló médiavitánkban megszólalt. Valóban tágítja-mélyíti a gondolatmenetünket. Mivel remélem, hogy mások is megszólalnak, így, menet közben, nem is igazán cikkszerűen bevetnék a vitába néhány gondolatot. - Igaza van Tanács Istvánnak, jobbára idősebb kollégák szólalnak meg ilyenkor. A fiatalabbak zömmel már nem a párt, hanem a pénz diktátumában szocializálódtak, már nem oly „romantikusok”. Realistább. Pedig jobban örülnék, ha gyermekeink, unokáink nemzedéke vitatkozna erről. Ma még csak az idősebbek (zsigereikben a Petőfi Kör, a Charta stb. emlékével) képzelik olykor, hogy gondolatok, vélt igazságok lobogtatásával még elérhetnek valamit, s ha egy hozzájuk egyben-másban még mindig közel álló politikai erő döntő személyiségeit meggyőzik igazukról, nem úszhat el végkép a Népszabadság, működhetne egy-egy vonzó, értékelvű országos rádió és televízió, s a helyi médiumok hálózatában is nagyobb szerepet játszana a gondolat, a tehetség, mint a pénz és a demagógia. (Ami balról is teljes körű paletta, az még nem „birodalom”. Eszembe se jut, hogy gazdaságilag vagy irányításban központosítottnak kellene lennie. Brrr!) - Persze egyszerűbb lenne, ha ehelyett inkább összedobnánk azt a semmi kis 5-10 milliárdot a nyugdíjunkból, indítanánk egy Napi Téma szerű vidéki és budapesti ingyenes hirdetési lapot mintegy két millió példányban, abból kellő időben kampánylapot csinálnánk, közben vennénk egy Hír Televíziót, alapítanánk egy rádiót stb. Elvégre azért gazdagodtunk degeszre a ’baloldali piacgazdaság’ röpke éveiben, hogy okosan, politikailag hasznosan forgassuk vagyonunkat. - Akinek sok pénze van, valamicskét a „sajtószabadság” álmából valóban megteremthet. Ha nincs pénze, akkor is: mondjuk falfirkában. A sajtószabadság ritka, nehezen, rövid időre elővarázsolható csoda: mint a súlytalanság állapota. Bonyolult politikai, gazdasági (és más) érdekek, erővonalak függvénye. - És nem is a sajtószabadságról írtam. Hanem arról, hogy a baloldali média ereje, színvonala, hatása sokkal csekélyebb, mint lehetőségei. Erről igyekeztem meggyőzni éveken át a szocialista pártot. Azt reméltem, fókusza és katalizátora (összefogója, „brain storming” fóruma stb.) lesz az erre hangolt gondolatoknak, eszközöknek, forrásoknak. Tehetségeknek. Olvasóknak, nézőknek, hallgatóknak. - Enyhén szólva: tévedtem. Persze ha hallgatok, a világnak mindegy, hogy a bal-, vagy a jobboldalon hallgatok. Hajdan írott regényeimet is vállalom – az illúzióimat már nem. Bodor Pál Augusztus 17. Miért nem írok az egészségügyről Az önkorlátozás megoltalmaz. Nem írok soha az egészségügyről, de nem azért, mert rászorulok (bár rászorulok, persze), hanem azért, mert belátom: egyáltalán nem értek hozzá. Attól, hogy sokszor voltam beteg, még nem értek hozzá. Pedig rengeteg időt töltöttem kórházakban, sok orvost ismertem meg, műtöttek, altattak, meglékelték a koponyámat, törtem már bordámat, volt kettős koponyaalapi törésem, stb. – de nem értek hozzá. A beteg nem ért az egészségügyhöz, csak vannak tapasztalatai. Sejtem, hogy nagy kínlódás lehet egészségügyi miniszternek lenni. Sejtem, hogy valahol el kell kezdeni a spórolást. Sejtem, hogy sok minden működik egyszerre drágán és rosszul. Sejtem, hogy miközben az állam nyögi a hátrányokat és szidalmakat, (nála jobban csak a beteg, a nővér és az orvos), a láthatatlan pénzek folyama megkerüli az államot. Sejtem, hogy Illetékes nagyon szívesen ülne le velünk négyszemközt megbeszélni a tragikus dilemmáit, a kényszerhelyzeteit, az igyekvéseit, a közben tapasztalt értetlenséget, a különböző színű irigységeket, a sok fölösleges halált, trehányságot, meg a hallgatag civil szenteket, azokat a nővéreket és orvosokat, akik (noha már szinte az égvilágon minden a cinizmus, a mohóság, a sietség felé hajt, hajszol) – mintha jégverésben napkeltére várnának – csöndesen és kimerülten és alaposan teszik a dolgukat. Persze, nem értem, hogy ha rég ismerem a diagnózisomat, ha „van már szemészem” (orr-fül-gégészem, fogorvosom, bőrgyógyászom stb.), miért kell előbb bekopogtatnom az én nagyszerű háziorvosomhoz, dr. Fekete Sándorhoz (akit évtizedekkel ezelőtt gyermekorvos nejével, Bodor Erikával együtt a „romantikus” Kommandón ismertem meg: a Tündérvölgy fölött, ahol tizenkét évig dolgoztak, remekül). Vajon ez nem növeli, fölöslegesen, a betegforgalmat, a várakozást, a közlekedést? Persze, más a másik oldalról nézi: J. néni otthon eldönti, hogy az ő baja neurológusra tartozik, s odamegy, holott profi balneológusra lenne szüksége. Elismerem, a rendszer nehezen különböztetheti meg azt, aki tudja, hogy kihez kell menni, attól, aki azt hiszi, hogy tudja. (A napokban a bútortervezésről írtam, pedig ahhoz sem értek, noha képzőművésznek készültem és sok művészetkritikai cikket írtam.) Az egészségügyről, gyáván, hallgatok. Bodor Pál Augusztus 18. Milyen érettségin buknának meg a magyar polítikusok Be fura lenne, ha egy párt papírra vetné, hogy országos szinten kikre számíthat. És azoknak milyen a pontszáma. IQ-ja, tapasztalata, társadalomtudományi, gazdasági képzettsége-műveltsége, hány pontot ér a szervezőkészsége, az ékesszólása, a kritikai érzéke. Mennyire konstruktív. Milyen nyelveken beszél, és mennyire jól. Mi a szakmája. Mennyire kedvelik, becsülik, utálják a környezetében, mit mondanak a háta mögött. Vonzó ember-e. Magával ragadó? Képes lelkesíteni? Elképzelek egy pártot, amely ilyen kataszterbe rendezi első 500 emberét. Nem azt mondom, hogy ha az ötszázat a pontszámok alapján csökkenő sorrendbe rendezik, kíváncsi vagyok, egyik-másik elnökségi tag hányadik helyen szerepelne? Nem, azt hiszem, sorrendbe nem szabad rakni. Kik azok a magyar írók, akik ma szeretik, becsülik, támogatják és szurkolókként bírálják a Fideszt és az MSZP-t? Tizet sem sorolhatnék fel az ismertebbek közül. Jó, e tekintetben az egész magyar politika sem áll jobban. Az írók már megégették magukat. Kis agytröszt-csoportokat azonban elképzelhetőnek tartok. (Választási stratégia. Közvetlen és közvetett eszközök. Új, meglepő, vonzó, érdekes, feltűnő, meggyőző eszközök. Stratégiai – messze hordó -- fegyverek taktikai célpontokra bevetve. Stb.) Azt hiszem, a baloldal markáns figurái közül talán csak egyedül Tamás Pál látja, hogy miről van szó például Erdélyben, és a közeli szomszédoknál. Azt hiszem, a szocialista párt aktív rétege fel sem fogta, hogy a határon túli magyar közegben mi a tét, és ahhoz mi köze van, lehet, kellene hogy legyen a Magyar Szocialista Pártnak. Ha a határon túli, közeli magyarokról szóló ismeretek érettségi tételek lennének, rengeteg fontos magyar politikus (mindkét féltekén) megbukna a „kisérettségin” is. Bodor Pál Augusztus 19. Szégyellem, hogy mi jár az eszemben Természetesen épp olyan jól tudom, mint önök, hogy fogalmam sincs, mi történt a K és H-ban meg mögötte és alatta. Fogalmam sincs, ki a bűnös és ki az áldozat. Semmit sem sejtek, és soha nem fogom megtudni a teljes igazat. Teljes igaz(ság) föltehetőleg nem is létezik. Csak azon dühöngök, hogy ez a szelídnek tetsző rablómese most talán erősebben hat némelyekre, mint Szent István napja, és mindaz, amit gondolatban és érzelemben hozzá kötünk. Az sokkal természetesebb lenne, ha az újvidéki Magyar Szó gondjain és közeljövőjén törnénk a fejünket István királyunk napján, meg azt fejtegetnénk, hogy voltaképpen mi történt a Romániai Magyar Szóval; ez mind-mind ünnepszerűbb lenne. De ha mégis kénytelenek vagyunk Szent István helyett Kulcsár Attilán tűnődni, akkor eszembe jut (nem tehetek arról, hogy mi jut eszembe, illőbb lenne, hogy a Szent Jobb, a Bazilika, zengő orgonaszó, de nem, nekem az jut eszembe:), hogy Kulcsár Attila úr kétségkívül okosabban bratyizott az ügyészekkel, mint Molnár Csaba a tolltartóval meg a kis édességgel. Föltehetőleg a videojáték hivatalos szereplőinek még fejére olvassa az odafönti és utókori Főügyész, hogy ők miért bratyiztak a 6-20 000 000 000-os sikkasztó-csalóval, és eszembe jut, hogy Romániában a hatvanas években kivégeztek egy borhamisítót és két-három állítólagos bankrablót, mert hogy bizonyos összeghatáron (tán egymillión) felül halál járt a lopásért is. A bankrablás körülményei és szereplői furák voltak, egy testvérpár is szerepelt köztük, az egyik fiú neves atomfizikus volt, Dubnában is dolgozott, Ioanidnak hívták – ma is élnek emberek, akik nem hiszik, hogy bankrablás volt és nem hiszik, hogy kivégezték. Ha megérem, jót mulatok majd, ha a videojáték ügyészségi szereplői több évet kapnak a mutyizásért, mint most Kulcsár. Hátha igaz, amit sokan mondanak, ti. hogy minek fejében kapta ezt a gyöngéd figyelmességet, szabadlábon. Nem, ez hülyeség, ugye? Rémes világ, hogy mik jutnak az ember eszébe akkor is, ha neki ezerszer fontosabb lenne ünnepelni. Vajon kivel, hogyan, hol ünnepel a főügyész, és hol, kivel, hogyan Kulcsár? Hogy mik jutnak az eszembe, szent István! Bodor Pál Augusztus 20. Demény Péter Van – állítólag – egy titkos PR és marketing cég, amely karriert szervez bárkinek, aki rátermett és megrendeli. Tehetséges, leleményes, agyafúrt és kedves profik dolgoznak a cégnél, testre-lélekre szabott sikerpályát építenek. Menedzser-jelöltnek, titkárnőnek, színésznek, fiatal írónak, de ha valaki politikai magaslatra vágyik, annak is. Kinek-kinek a lehetséges síkon. Ha van benne (arra!) spiritusz. Én is nekik dolgozom. Náluk ugyanis egy kis agytröszt olykor mindenhatót játszik. Rendelés nélkül is észreveszik, hogy egy középszerű alaknak sikerült divatba hoznia magát, és egy remek, eszes és tisztességes, erős képzeletű, korához képest bölcs fiatalember „stagnál”. Ilyenkor angyaljelmezben egyikük megkocogtatják az ablakomat, berepül, iszik egy kávét (vagy mitológiai nektárt ambróziával) és ilyeneket mond: -- Itt van például ez a Demény Péter Kolozsváron. Tudom, három évig kivágtad és gyűjtötted a cikkeit, kijegyzetelted a könyveit, olvasod a legkülönbözőbb árnyalatú lapokban, az állítólag baloldalias Erdélyi Riportban (nem rossz hetilap!), az állítólag jobbra húzó kolozsvári Krónikában (a Szempont című melléklete néha igazán velős), az Élet és Irodalomban, a sistergő marosvásárhelyi Hétben, talán az egyre érdekesebb Látóban is – és azt mondod: le a kalappal, ezt a Deményt hozzuk divatba, megérdemli! Nos, ezt a sóhajodat meghallottuk, s azt mondtuk: nosza gyerünk, mozogj, te miért nem írtál róla egy sort sem? Ha olyan tehetséges, tárgyilagos és vonzóan szubjektív is? Igazuk van. Szégyellhetem magam. Ezt a fiatalembert – akinek a friss És-ben éppen kitűnő versei jelentek meg – életemben tán kétszer láttam, de legalább száz írását olvastam, pillanatnyilag a kedvenceim közé tartozik. Hát ez a (kétségkívül: személyes) tény csak magánügy lehet? Nem tehető publikussá? Dehogynem. (Csak ne kérje legközelebb az angyal, hogy javasoljak politikai karrierre húsz eszes, eleven, ügyes, szókimondó, jó szókincsű, művelt és tisztességes (stb.) fiatal szocialistát.) Bodor Pál Augusztus 21. Mi kerül többe: a gól, vagy a vénember? (Gonosz megjegyzés a T-com-ról) 1. A világ tudja, hány fontért vett meg az orosz milliárdos a remek angol focicsapatot. S kiszámítható, hány pénzt ér és mennyibe kerül a világbajnokság döntőjében egy gól. (Pláne egy magyar gól! A világbajnokság döntőjében!) A nem nyilvános adatok java is előfirtatható. Az kevésbé, hogy hány éves az átlagos angol telefon előfizető. A végén még kiderül, hogy többet költünk rossz focira, mint jó telefonszolgáltatásra. Többe kerül a negyedosztályú futball, mint az első osztályú Mester és Margarita (vagy a III. Richárd!) a Nemzetiben. Holott a III. Richárdot (Kulkát) már sokkal többen látták remekül játszani, mint a nemzeti válogatottat. Értem, tökéletesen értem. Nemcsak a honi, de a német, a francia stb. példából is értem, hogy előbb-utóbb nincs és nem lesz pénz se erre, se arra. Irgalomra, remekművekre. Már az is főnyeremény, ha lesz kátyúra. Ha mai tapasztalataimmal, de érzelmeim nélkül újjászületek, biztos nem verseket írok: bordélyházakat nyitok, házőrző krokodilusokat és revolver-újságírókat tenyésztek, a döntő pillanatban távvezérelt futball-labdákat. És csak fiatalon telefonálok. 2. Egy kellemes, kissé hadaró fiatalember ugyanis közölte, hogy a Matáv-utódnak igen kedvező díjcsomagja van – sorolta előnyeit, felcsillant a szemem – mire elakadt a hangja, s kissé zavartan megkérdezte: 1935 előtt vagy után születtem? Remek! --gondoltam boldogan -- nyilván még nagyobb kedvezmény jár, mert én még öregebb vagyok! – s mondtam sugárzó arccal: én bizony 1930-ban! Hetvenöt éves vagyok! „Elnézést’— habogta – az 1935 előtt születettek nem vehetik igénybe ezt a kedvezményt. Ergo túl sok előfizető több hetvennél. Tönkremegy a német főtulaj, ha nekünk kedvez. Hűha! Akciót! Megszervezem, és tömegesen otthagyjuk. Akkor már inkább a chello! Bodor Pál Augusztus 22. Valami bűzlik? Bizonyos szagok leküzdhetetlen ellenszenvet ébresztenek. Elég, ha szóban felidézem: rothadó halak szaga; macskaürülék; hullaszag; mocsárbűz. Senki nem vitatkozik, az sem, aki valamelyiket még sosem szagolta. Elismerik, hogy jogom van az ellenszenvhez is. A szag nem polemizál, nem szorul rá. Abszolút meggyőző. Egyebekben nem így működik a szimpátia és az utálat. A politikában például egészen másképp. Áder nekem eredetileg nem volt ellenszenves. Csak amióta krampuszt játszik. Dühöngőt. Állandó szónoki epilepszia-rohamot. Mintha okádná az indulatokat. Mintha arra vágyna, hogy valaki párbajra hívja. Az a baj, hogy még csak nem is hiszem, hogy azt gondolja és érzi, amit mond. Persze nincs jogom kétségbe vonni. Bizonyítani sem tudom, hogy miközben düh-buborékoktól habzik verbálisan a szája, flamand kismesterek gyönyörű képeire gondol, s preklasszikus kamaramuzsikát hallgat. Úgy érzem, szerepet játszik. De ki a rendező? Bizonyára lehet tételesen is bizonyítani, hogy valami bűzlik a Kulcsár-ügyben. Én azonban nem vagyok jogász, nem szagolok tételesen, csak érzem a szörnyű, édeskés hullaszagot. Utóirat. Nagyon oda kell figyelni, hogy hol, ki és mitől fintorog. Ha én annyi szagot, illatot, szag-nyomot és –árnyalatot különböztethetnék meg, mint a kutyám, megőrülnék. Valahol azt olvasom, hogy az eb háromezer nyolcszáz szagmintát képes felismerni. Nem ellenőrzöm a hírt. A helyében tizedennyitől megőrülnék a politika közegében. Bodor Pál Augusztus 24. Egy Bentley ára Remek és gyönyörű autósport képeslapban szíven ütött – na mi ütötte szíven a nyugdíjas vénembert? – szíven ütött egy Bentley. Véletlenül van egy ismerősöm, barátom, akinek volt Bentley-e, volt Lamborghinije, volt Ferrarija, tehát közvetetten szinte szakember vagyok. Képes vagyok elképzelni a sebesség és tökély illatát. Egyben-másban azért nekem is voltak hiányosságaim. Például, szégyen ide, szégyen oda, halvány fogalmam sem volt, hogy a Bentley mostanság a Mercedes ölebe, talizmánja, presztízsnövelő ékessége. Azt sem sejtettem, mit rejt a most bemutatott csoda-kocsi neve: MANSORY CONTINENTAL GT. A tervező, perzsából lett német gépkocsi-alkotó neve tehát Kouros Mansory. A kocsi nemes vonalának, anyagának, teljesítményének megfelelő út- és árfekvésű: 216 441 euro. Magamban ötven millióra egyszerűsítem le – ez semmi egy két és fél tonnás, 327 km per óra végsebességű gyönyörű autóért. Most az olvasó azt hiszi, megőrültem, vagy ilyen rossz a humorérzékem. Valóban rossz a humorérzékem, de ha jó lenne, akkor sem lennék képes jottányit sem változtatni a világon. Kénytelen vagyok belátni, hogy nálunk is rohamosan nő a távolság a fel- és a leszakadók között. Verjenek meg, lincseljenek meg, zárjanak őrültek házába, nevezzenek kriptobolseviknak – én jobban szerettem a Trabantot. A Trabantot még én is értettem. Jó, tudom, erre mondják manapság, hogy prolidemokrácia. Lehet. Egy rossz szavam sincs a luxuskocsikra. Még mindig sokkal inkább kedvelem ezeket, mint a tankokat és vadászbombázókat. És sokkal többet töröm a fejem a sok mostani szörnyű repülőgép-katasztrófákon, mint a saját CT, MR és egyéb vizsgálataim eredményein. Engem már csak az zavar a méregdrága csicsás tárgyakban, hogy a primitív közgazdasági képletek szerint a profitnövelés fő módja a takarékoskodás a béralappal. Tehát egy ilyen kis kocsi ára: ötven munkanélkülivé vált európai ember egy évi gyönge jövedelme. Szidjanak nyugodtan, tudom, szamár gondolat. Proletkultos gondolat. Csak a Klubhálóban merem megírni, de nem azért, mert itt lenne valaminő szélsőbal szimpátia – dehogy. Csak itt teljes sajtószabadság van – amennyire lehet. Bodor Pál Augusztus 25. A pártok utcai arca Talán azért írunk annyit a médiáról, mert ez gyakran a pártok utcai arca. Ennyit vallanak be magukról, és így szólnak az emberekhez. Közben persze mi, újságírók is tudjuk: a valóság mélyebb, rejtettebb, furább. Nem nagyvonalúbb, nem szebb, csak gyakorlatiasabb: érdekelvű. Az utcán a pártok igyekeznek mosolyogni és fogadkozni, okosabb, szerényebb, erősebb énjüket mutatni, olykor a tehetségesebbet. Ez utóbbi a legnehezebb, mert senki sem játszhatja meg sikeresen, hogy okosabb, mint amilyen. Igaz, egy-egy jó kommunikátornak ez majdnem annyira sikerül, mint a virtuóz hegedűsnek egy közepes mű elbűvölő előadása. Orbán abban virtuóz, hogy jobban ismeri hangadók be nem vallott, nyíltan nemigen vállalt érzelmeit, gondolatait, előítéleteit, és ügyesen húzza a fülükbe a nótájukat. Ügyesen: mert „metaforásan”. Médiavitáink csúf fogyatékossága, hogy nem támaszkodhatnak a jobboldali sajtó alapos szakmai, eszmei, érzelmi elemzéseire. Épp úgy idegenkedünk a jobboldali lapoktól, mint a jobboldaliak a mieinktől. És közben a magunk orgánumainak többségében mi mindig csak a magunk táborához szólunk, ezért a legritkább esetben szállunk vitába jobboldali sajtóvéleményekkel és állításokkal: minek is? A mi olvasóink csak tőlünk szereznének tudomást arról, hogy mit írt valamelyik jobboldali lap – annak tábora pedig sosem látja a mi „polémikus cáfolatunkat”. Nem a médiáról vitatkozunk, hanem csak arról, hogy a kormánykoalícióhoz közel álló lapok, rádiók, televíziók mennyire jók vagy rosszak. Közben szakadatlanul bővül a másik oldal palettája – elsősorban rádióadókkal és televíziós csatornákkal – a koalíciós oldal úgy tetszik, szegény ahhoz, hogy fejlessze a benne ugyan nem vakon, hanem bírálón bízó sajtó-eszközöket, s ahhoz pláne, hogy erős, friss, nagy tömegekhez szóló orgánumokat létesítsen. (Én persze nem azt állítom, hogy az OTP-és Csányi vagy Széles Gábor új televíziója fideszes lesz, de az biztos, hogy nem lesz sem szocialista, sem SZDSZ-közeli.) Ahhoz pedig a liberális-szocialista oldal illetékesei nem értenek, hogy miként lehet (mondjuk) baloldali, és üzletileg sikeres televíziót alapítani. Bodor Pál Augusztus 26. A szörnyű víz A középkori, vallató víz- és tűzpróba is a tanúm, hogy a tűzimádat és a víz mámora oly mélyen emberi, mint a szerelemmé nemesült vágy. Néztem már az Indiai, a Csendes, s az Atlanti Óceánt, bámultam a gyönyörű, s oly különböző tengereket, (ahogy különböztek egymástól a nők, akiket szerettünk) – és mindig azt hittem, a tengerek nőneműek, és folyékony, óriási mágnesek. És mindig rettegtem attól, hogy vízbe fulladok, vízbe fojtanak. Talán ezért voltam versenyevezős és úszó. Csak az győzhet, aki nagyon fél. Nézem az udvarhelyi árvizet, és eszembe jut Osváth Pali bácsi egykori, derékig vízben állva ott készített kisfilmje a nagy árról (a romániai magyar tv-műsornak), és felötlik, , hogy az adás kezdete előtt futott be egy kollégánk (Csáky?) vonatablakból forgatott, drámai képsora a Segesvár környéki árról – a vágóban megnéztem a képsort, magnón meghallgattam az átélt hangú szöveget – abszurdum, hogy nem kerülhet adásba, csak azért, mert a keskeny hangszalagot előbb át kellene tenni a projektoroknak megfelelő szalagra – és a stúdióban a tekintetem a zenei aláfestést szolgáló magnók tányérjára siklott, azokról bizony keskeny szalagról úszott be a hang adásba – ilyenre tettem hát fel a riport hangját, a vetítőbe a képet, és ez volt állítólag az első árvízi helyszíni riport a román televízióban, és az első riporterhang a zenei kíséret magnójáról. Igaz, az anyaországi képek is megráztak most. Mégis másképp, hevesebben az otthoniak. Helytállónak, bár feleslegesnek éreztem ugyan Szász Jenő udvarhelyi polgármester érvelését: mintha a helyi károsultak csak azért érdemelnének segítséget, mert adófizetők (a moldvaiak is, szegények, azok) – de beláttam, hogy ez a szörnyű víz maradandó nyomot hagy nemcsak a tárgyi létben, hanem a kollektív emlékezetben, halálfélelemben; a ma kicsiny gyermekek lázas éjszakákon vénkorukban is özönvizet álmodnak majd, s a víz általi haláltól rettegnek legrettegőbben. Nem hiszek a szenvedés nemesítő erejében, s nem hiszem, hogy a víz sújtotta székelyek jobb magyarok lesznek, de talán-talán még több lesz közöttük a segítőkész, jó ember. Bodor Pál Augusztus 27. Mozlim romák Nemcsak társadalmi önzetlenségből kell mindent megtennünk a romák „fölemeléséért”. Képzeljük el, milyen politikai, kulturális és egyéb következményei lennének, ha a sok millió európai roma többsége fölvenné a mohamedán vallást. Nem állítom, hogy ha a fiatal romák tömege előtt más távlatok nyílnának – ha mind tanulhatna, tisztálkodhatna, s nem éhezne – akkor ez nem következhet be. Vallásszabadságban bárki választhatja akár a mozlim hitet is. És nem állítom, hogy ha minden roma mozlim lesz, akkor minden roma veszélyhordozó lesz. Tudtommal a világ népességének mintegy ötöde Allahot dicsőíti, de azt mondják, sok tízezerre ha egy agresszív fundamentalista jut. Ma többségük római (vagy görög) katolikus (meg görög keleti vallású), de ez a hitbéli kötelék nemigen hozta közelebb a romákat és a nem romákat, s nem sok látszatja van az egyházak és iskoláik XIX.-XX. századi hatásának a romákra. Most persze nem azt firtatom, hogy a cigányság sorsában és képzésében mennyire mutatkozott meg az egyházak missziós, jézusi ereje. Nem az én tisztem mérlegelni, hogy a keresztény és keresztyén egyházak sokat, keveset vagy eleget tettek-e – akár csak az elmúlt száz esztendőben – a romákért. (Semjén Zsolt véleménye erről viszont nagyon érdekelne.) A nagy nyilvánosság csak néhány lelkes pap csodálatos erőfeszítéseiről tud. Persze, nem az egyházaké a fő felelősség. Szóba se hozom őket, ha a mozlim lehetőség föl nem merül. A kulturális és a közoktatási tárca zord takarékossági kényszere, meg az, hogy a roma fiúkat még az az elemi jó hatás sem éri már, amely talán angyalbőrben érhette őket, meg az, hogy gyengén szakképzett munkaerőre mind kevesebb szükség van – őszintén szólva rémülettel tölt el. A takarékosság nem bőség. Gondolkozzon más – én csak buta vagyok, én félek. Bodor Pál

Published on: 2006-03-14 (1041 olvasás)

[ Vissza ]