24-07-2010
Falcsik Mari hajtók és hajtottak csapásain
Bán Zsófia, Fráter Zoltán, Gyurgyák János, Kálmán László, Kukorelly Endre, Lánczi András, Peternák Miklós, Rainer M. János, Vágner Mária, Turczy István, Zeke Gyula…valamennyien írástudók, alkotók, egyben a média igényesebb részének szereplői. Mi közös bennük: valamennyien az ELTE Bölcsészkar hallgatói voltak az 1980-as évek fordulóján. (Érdekes módon minket soha nem neveztek sem nagy, sem kis, de még középső generációnak sem…). Valamennyien évfolyamtársaim voltak, többen csoporttársak is, volt, akivel együtt is fociztunk két előadás között. És volt/van egy kortársunk, akit csak évtizedekkel később ismertem meg, pedig feltehetően már akkor is hasonló rugóra járhatott az agyunk: Falcsik Mari.
Az ÉS-ben olvastam úgy 6-7 évvel ezelőtt először Mari verseit, és soraiból kicsengő, közösnek mondható életélmény, és az azt belengő rock-zenei hangulat fogott meg azonnal. Ugyanakkor írásai rendkívül tömörnek, sokrétegűnek hatottak – talán éppen az angolszász rock-költők legnagyobbjainál tapasztaltam hasonló élményt. Néhány levélváltás következett, majd az első személyes találkozás Párom kiállításán, és beigazolódott: valóban félszavakból megértjük egymást. (Hanyas vagy? 56-os?). Pedig meglehetősen eltérő utat jártunk be: én kezdetben a kikövezettet, a beilleszkedőt választottam (nem tagadom, nem bánom!), később indultam el a saját utamon, ő pedig megvalósította a maga különállásával azokat a „68-as eszméket”, amelyek többségéért én csak rajongani mertem.
Mari nem bánt könnyen a sorssal, és a sors sem vele. Harmadik kötete, A sorsvadász, amely az idén jelent meg a Jelenkor kiadónál, egy csodálatos Találkozásról, Együttlétről, emberi-művészi-spirituális szimbiózisról szólt, „a” Beteljesülésről, amelyből a döntő pillanatban a halál kiragadta a Énjének Másik Felét, Láposi Farkas gitárost, akinek pályája, alkotásai ugyanolyan szabadok, ugyanolyan játékosan véresen komolyak, mint a Költőnőé. Élet és Elmúlás elválaszthatatlansága lengi be A sorsvadász, amelyből nehéz kiragadni verseket, sorokat, mert ugyanúgy összetartozik benne minden, mint Mariban és Farkasban, vagy – hogy visszatérjek egy rock-hasonlatra – mint egy „concept-albumban”. Vannak itt mozaikok a gyerekkorról, annak megszépült emlékeiről, az élet különböző stádiumaira/stációira való eszmélésekről, nemzedékünk tragikus alapélményéről: John Lennon haláláról (én azt szoktam mondani erre, hogy akkor múlt el véglegesen kamaszéveim), és libabőrös érzést kelt Bob Dylan amúgy is sokkoló dalának, a Knockin’ On Heaven’s Doornak felidézése:
„tudom már mi volt az ismerős derű
rejtőző arcodon – csak most ismerem fel
s emlékszem: ki a menny kapuján kopog
mindig egy pokolra nyitja meg az ajtót”
(Ajtó)
És máris ott vagyunk élet és halál mezsgyéjén. Az emberi és emberen túli peremén, az öröm és a félelem borotvaélén.
„ de őszintén én nem Istent csodálom
és ha őt hát akkor csak azért
hogy téged mintha mégsem
tévesztett volna el
hogy mégis ennyire
pontosan bemérné
mit kinek”
(Csoda, csodálkozás)
Az ezer sebből végző, mégis szabad Farkas fajtája örök Aesopustól Viszockijig. Gyönyörű és félelmetes egyszerre. Ráadásul Nomen est omen.
„követni őt a csöndbe
járni együtt a csúcsot
a lőtt seb meg majd magától
szépen begyógyul egyszer –
és futtában az űzött
megállva visszanézett
és eltűnt – s az asszony indult
a vérnyomot keresni”
(A sorsvadász)
Amikor a szavak és a hangok összeérnek, amikor a kimondhatatlan is megtalálja a maga dimenzióját. Ez szól ezekből a sorokból.
„milyen belátó keleti dallam
túl minden érzelmen diadalon
valami messzi kering a dalban
s mintha a visszfény még érintené
valami arany pattan a húrról
valami távoli nagy fájdalom
de már az élő élményen túlról
lépdelek rajta a csönded felé”
(Utolsó dal)
Marival gyakran találkozunk a Facebookon költészet és zeneügyben. A minap Jimi Hendrixet idézte, a Woodstockban előadott Foxy Lady-t. EZ A RIFF VOLT SOKAK FÜLÉBEN A JIMI HENDRIX-EMBLÉMA – írta róla. Nem álltam meg, hogy ne válaszoljak: „Nekem a Third Stone From The Sun - az a dallam biztosan az Univerzumból jött....” "Ó, az Univerzum vissza is veszi, hamar, aki az övé" – reagált rögtön Mari. De mindketten tudjuk, hogy a legfontosabbat, a legmaradandóbbat itt hagyja nekünk örökül…
21-07-2010
A legolvasottabb….
Jó ideje csínján bánok már a „legekkel”: legnagyobb, legnépszerűbb, leghíresebb, legjobb, és különösen a legnézettebb és legolvasottabb jelzőkkel kapcsolatban vannak komoly fenntartásaim, hiszen, mint tapasztalt médiamunkás, jól tudom, hogy jó statisztikákat készíteni egy pillanat műve, az üzleti siker és a sztárcsinálás alfája és omegája, csak éppen a valósághoz nincs a legtöbbször semmi köze.
Mostanában a mi házunk is megkapja rendszeresen a „legolvasottabb hetilapot”, együtt érkezik a különböző nagyáruházak és egyéb kereskedelmi egységek reklámújságaival. Amelyek ugyanúgy pályázhatnának a legolvasottabb címre. Végül is sok különbség nincsen egymás között, hiszen mindegyik ezerrel hirdet valamit. A reklámújságok az adott cég termékeit akarják ránk sózni, a legolvasottabb hetilap pedig egy politikai irányvonalat. A kettő marketing-módszerei között legfeljebb árnyalatnyi különbség van, a végcél a beetetés, a termékbe vetett megingathatatlan hit.
Csakhogy van egy bibi: ha az ember elindul például a boltba, és meglátja a legolvasottabb hetilapot, majd arra bazíroz, hogy amikor visszafelé jön, magához vesz egyet, nagyot téved. Az eltelt 30-40 perc alatt ugyanis egy láthatatlan kéz fogja az egész köteget és eltűnteti. Ugyanolyan láthatatlan kéz, mint amelyik hozza. Jobbik (nem olyan, hanem igazi) eset, ha a levélládák alatti papírdobozba dobja, mert akkor még ki lehet onnan turkálni. De előfordul, hogy teljesen nyoma veszik az egész paksamétának, így aztán a ház alulinformált marad, és csak áruházi kínálatnak tudja alávetni magát. Mert azt legalább, jobb papíranyaga miatt el lehet használni zöldségpucolásra.
Azért sajnálom, hogy e láthatatlan kezet soha nem tudom megelőzni. Egyszer találkoznék is vele, és erősen megszorítanám.
13-07-2010
A hollandjainknak megint nem sikerült!
- Levél Odaátra -
Drága Doctorissime, sajnálattal közlöm Veled, hogy hollandjainknak megint nem sikerült! Ha látod ezt a finálét, alighanem sűrűn bosszankodtál volna, de lehet, hogy ezt is csak a szokásos bölcs mosollyal, és néhány jól irányzott szarkasztikus megjegyzéssel fűszerezed.
Ez már a harmadik vb, amit Nélküled nézek, és a nagy meccseknél mindig eszembe jutnak legendás levélváltásaink, beszélgetéseink, közös focidélutánjaink. Amikor úgy nézett ki, hogy német-holland döntő lesz, azonnal felrémlett bennem 1974, amikor egy láda sört vesztettem ellened a hollandok miatt. Elvégre minden mellettük szólt, a hazai pálya ellenére is, legfeljebb az nem, hogy a németeket nagyon nehéz megverni, ahogyan Te mindig mondtad. Éppen ezért tippeltél rájuk. Az első percben még nagy volt a szám, felhívtalak, hogy készítheted a láda sört, Te azonban tudtad, hogy a meccs 90 percig tart, és Te nevettél a végén.
Aztán eljött a mostani döntő, és a hollandok gyalázatosan viselkedtek, valószínű, hogy Te a fél csapatot lezavartad volna a pályáról. Amúgy a spanyolok megérdemelték, mert két nagy igazságot is magukévá tettek: 1. amíg náluk van a labda, az ellenfél nem tud gólt rúgni. 2. a védelmeket a szélén kell felbontani, mint a halkonzervet. No meg volt egy Iker Casillasuk, emlékszel, ő ott volt már a 2000-es BL-döntőben is. A spanyolok négy és fél évtizede erőltetik a baszk vonalat a kapuban, most végre bejött nekik, két éve az EB-n, most a VB-n.
Ami a vb egészét illeti, alighanem megint rokonszenveztél volna a németekkel, mert lendületes, eredményes támadó focit játszottak. Biztosan szurkoltál volna egy kicsit az afrikaiaknak, együtt lepődtünk volna meg a hosszú ideje antifutballt produkáló urukon, és feltehetően valami magyar népi kesergőre gyújtottunk volna rá az olaszok leégése után. De abban megállapodtunk volna, hogy a foci örök.
Már nem iszom sört, izgalmamat vízipipával, pisztáciával vezetem le a meccsek során. A vb alatt időnként átjött András fiam, maga is kiváló kapus, és egy-egy helyzetet, lepkét, durrbelét oly vitriolos bölcsességgel kommentálta, ahogyan Te szoktad. Nem is tudom, ki a keresztapja.
Öregfiú, vigyázz Magadra odaát, mi majd elleszünk valahogy még egy darabig. Ősszel pedig indul ismét a BL, két év múlva EB. Majd azokról is beszámolok.
Azt majdnem elfelejtettem, hogy éppen a finálé napján egykori városunkban jártam Nagyfiam diplomaosztóján. Emlegettük is ama éjszakát, amikor ablakod alatt egy borízű hang belebődült az éjszakába: akkor is Fradika!
Ölel sok szeretettel barátod,
GNL
03-07-2010
Népszavazást Facebook-on!
Örömmel olvastam, hogy a Facebook-on elindult, alulról jövő kezdeményezésnek, mely szerint az augusztus 20-i tűzijátékokra szánt pénzt adják az árvízkárosultaknak, már negyedmillió aláírója van. És még azt mondják, nem lehet megmozgatni az embereket. Dehogynem, ha valami értelmes, fontos dologról van szó.
A tűzijáték amúgy is snassz, ma már egy közepesen fejlett maffiózó egyéves gyermeke is tűzijátékot kap a születésnapjára, és nemcsak maga a pukkadozás kerül eszméletlen összegbe, hanem az összes mócsing is körülötte, kezdve a biztonsági intézkedések költségeiről. Ha pedig mégis sokan ragaszkodnának hozzá, vegyék elő az előző évek valamelyik szép tv-felvételét és vetítsék le a köztv-ben, élőben úgysem fért oda mindenki a tömegnyomorban, még jobban is látnának, mint a helyszínen. És ha sok tűzijáték elmarad, abból sok szerencsétlenül járt családon lehet segíteni. Más kérdés, hogy a választott hatalom és annak oligarchái úgy döntenek, hogy ha beledöglünk, akkor is lesz tűzijáték, majd ők megmondják, mi jó nekünk – a mozgósítás mégiscsak megtörtént.
A kezdeményezés sikerén felbuzdulva jutott eszembe, - elvégre alkotmányos forradalom van, vagy mi a rosseb - hogy mi lenne, ha a jövőben a népszavazásokat a Facebookon tartanák? Nemcsak a kezdeti aláírásgyűjtést, ez már látjuk, működik, hanem magát a referendumot is? Iszonyú pénzeket, rengeteg időt takarítanánk meg vele, nem kellene a plakátok önelégült pofáit látni, nem szórnák tele levélládánkat mindenféle rábeszélők és ellenrábeszélők, nem tömnék tele a közmédiát társadalmi célú hirdetésekkel, nem rendeznének lakossági fórumokat, nem kellene kifizetni a választási bizottságokat, csupán egy központ kellene, egyetlen jól működő szerverrel, és szinte ingyen megtudhatnák az ország nagyjai, hogy mit akar a népfenség. A kérdés-feltevések is az emberektől jönnének, és elkerülhetnénk az olyanokat, amelyekről nekem mindig a Karinthy-féle „mije nincs Önnek és kicsoda Ön itt nem?” fordulat jut eszembe.
Már hallom is az alkotmányos aggályokat, hogy az Interneten sokan nem saját nevükön regisztrálnak, esetleg többször is regisztrálnak ugyanott más és más néven. Azért ez sem lenne egy „új nóvum”, lásd még a kékcéduláktól az átjelentkezőkig” című magyar jogtörténeti fejezetet. Aztán a következőt: mi lesz, ha nemcsak magyar állampolgárok szavaznak? Na, hagyjuk a süket dumát, elvégre az új törvényekkel lassan csak az nem lehet magyar citoyen (ezt a képzavart…), aki nem akar. Hogy a Facebook-barátok bármikor, bárkit toborozhatnak, hogy lehetetlen megvalósítani a kampánycsendet. Akkor most tessék megszűnni, ha kérhetem. Senkit többet, harmadszor? Az ötlet eszmei copyrightjára igényt tartok, a vele járó honoráriumhoz nem. Osszák majd szét az állás nélkül maradt politikai tanácsadók, a kortesek és az ingyenpörkölttől megfosztott bérszavazók között.
Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.
