2014 október 23, csütörtök

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Pallas Páholy Hírlevele
Úri huncutság? Bölcs mondások politikáról, hatalomról
Civil Európa
Medical Online
MEASZ hírlevél
Lapszemle - Válogatások
ROMA CHARTA
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
 
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
 
EU-Hírek
EP Hírlevél
 
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
 
Könyvespolc
 
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Médiabox

Kordiagnosztika

Számláló
Összesen
33740713
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Magyar Diplo

  
Diurnus Naplója - 2009. március II.






MÁRCIUS

Március 31.

Néhány közvetlen szó a kollégáimról

Itt ül néhány ember, akit igen nagyra becsülök. Egyikről-másikról írtam is egyszer-kétszer, olyikról többször.

A gyulai emberről, békéscsabai főszerkesztőről, most meg Somogy megyeiről - aki a magyar nyomtatott sajtó etikailag, koncepcióban, színvonalban és szorgalomban kimagasló alakja. Talán csak a könyvei jobbak a főszerkesztői munkájánál. Őszintén szólva Árpási Zoltánt szívesen látnám a miniszterelnöki székben. Vagy legalább sajtóminiszternek, főként miután a fejünk fölött a két fő hatalmi oldal összehajolt, és rábólintott erre a médiatörvényre.

Itt a szememben a tudós típusú kolléga, Wisinger István, aki tudásban telhetetlen, minden eddigi ismeretem szerint erkölcsben feddhetetlen, mindig alapos, mindig mélyenjáró, akiről csak azt nem akartuk észrevenni soha, hogy a szellemi durvaság, erőszak épp oly távol áll tőle, mint a hízelgés.

Fleck Zoltánt voltaképpen csak írásaiból, azaz bátorságából ismerem, tehát fölnézek rá, és féltem őt. Annál inkább, mert messziről nézve igen magányosnak tűnik. Díját ezért is többszörösen megérdemelte, de nem irigylem. Abban a világban, amelyben ő él, és amelyről írni merészel, talán még a fizika törvényei is felfordultak: a könnyű kerül föl, a súlyos a mélybe zuhan. Valamennyink közül ezért Fleck Zoltán jövőjére vagyok a leginkább kíváncsi. Lehet tehát, hogy húsz év múlva egy kicsit visszajövök, körülnézni.

Mélykúti Ilonáról nem beszélek, mert sokszor úgy éreztem: csak milliméternyi „közelebbség” hiányzik ahhoz, hogy belészeressek. Szerencsénkre ezt az egy milliméternyit sosem sikerült megtennem, de ha sikerült volna, akkor se hitte volna el, mert nehezen ad hitelt bárminek, ami kedvének hízeleg. Nekem máig hiányzik - ha nem is a Napkeltéből, de a mindennapi képernyőről. Amiből arra tippelek, hogy Gyárfás Tamás mégse olyan jó üzletember.

Andrassew Ivánról írtam a legtöbbet. Főleg miatta örülök, hogy a Népszava még nem ment tönkre. Bár az ő szempontjából és az olvasókéból jobb lenne, ha tönkremenne. Akkor Iván csak irodalmat írna, elbeszélést, novellát, sztorit, kriminek álcázott verset prózában, és sűrített levegő működtette motoron száguldozna hangtalanul, messze a Goj Motorosok előtt. Ha Andrassew jól gazdálkodna az idejével és az erejével, megkerülhetetlen lenne az irodalomban.

Diurnusról most nem szólok semmit. Többet írt és kevesebbet mondott, mint amit elvártam tőle.

Végül sajnálom, hogy a „régi” Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, a most végre Aranytollal kitüntetett Martin József nem lehet ma itt velünk, itt lett volna a helye.

Bodor Pál

Elhangzott 2009. március 30-án, a Pallas Páholyban, a Médiatanárok Körében rendezett összejövetelen.




Március 30.

Orbán győzött, a karaktergyilkosság sikerült

Orbán Viktor győzött, a karaktergyilkosság sikerült. A párbaj most ért véget, nem párbaj-feltételek között. Úgy tűnik most, nálunk a sokaság nagy része könnyen hajlik a rossz szóra, az országosra hangosított pletykákra, rágalomra, suskusra. Gyurcsány drámai őszödi útválasztása, szakítása a politikai hazugsággal a visszájára volt fordítható abszurd eszközökkel, és ezután minden jó és minden ballépését a gátlástalan politikai irigység és jogos féltékenység taposó aknákká változtatta.

Gyurcsány hiába lett politikussá - vérbeli értelmiségi maradt. Szellemileg és jó szándékaiban - szinte naivan - messze kiemelkedett közegéből. Talán azt hitte, a mániákus dühből rázúduló ócsárláson az ő pozitív többsége épp oly gúnyosan somolyog, mint ő maga. Vajon milyen akarat parancsolt az ellenzék főerejének állandó kivonultságot parlamenti megszólalásai alatt? Tán igyekeztek óvni képviselőiket, hogy meg ne fertőződjenek Gyurcsány éles eszétől. Rá ne döbbenjenek, milyen tiszta, erkölcsös, képzett, a népét szerető ez a férfi, akinek nevéhez úgy ragasztottál a „takarodj” szócskát, mint csúfnevet a túl eszes gyerekre…

Hívei sem tartották hibátlannak, mert ilyesmit sosem igényelt. Nem állítom például, hogy (akár gazdasági) cselekvési programjainak ritmusa tökéletes volt; hogy fölmérte-átérezte a nemzeti gondolat súlyát-szerepét a magyarság politikai opcióiban is; hogy átlátta, milyen árat kell fizetnünk a baloldaliság halványulásáért a pártpolitikában és a kormány frontvonalában; hogy érzékelte, minő egzisztenciális (politikai) létveszéllyel jár a baloldali médiavilág hanyatlása, leépülése. Mindezek mellé fölhoznám a polémikus replika vérszegénységét, eszköztelenségét a dühödt, tomboló, szakadatlan, sértő jobboldali agresszióval szemben.

Hiszem, hogy az MSZP súlyosan (netán elemezhető okokból) hibázott, amikor szinte mindvégig védtelenül hagyta elnökét és miniszterelnökét, míg végül már, mintegy az Orbán-Navracsics-Semjén kátyú vonalán, már pártkollégák is belé mertek marni. Kívülről nem tudhatni, túlhalmozottsága vajon csak Gyurcsány stílushibája volt, avagy mások kényelmes távolságtartása is belejátszott. Mindkét esetben szerepet játszhatott a személyi politika is, melyet aligha elemezhetnék. A túlhalmozottságból eredhet az a jelenségbokor, amelyet a politikai publicisztika „kapkodásnak” nevezett, holott talán csak a tűzoltás látható jeleiről van szó.

A legsúlyosabb vetülete Magyarország Gyurcsány-tragédiájának, hogy végre adott volt egy koncepciózus, nemcsak politikailag művelt, nagyvonalú, kifogyhatatlan energiájú baloldali politikus - amilyen eddig egy sem volt, és kétlem, hogy más politikai színekben akadt párja – aki minden erejével ennek a nemzetnek a javát és a nemzet társadalmi kárvallottjainak javát akarta tiszta szívből. Ha soha többé nem hajlandó politikai szerepet vállalni, akkor eltűnését a közéletből a magyar történelem gyászolhatja.

Bodor Pál



Március 29.

Menedzserek életműveltsége

Az ostobaság nem (nemcsak!) ismerethiány. Sokkal inkább: életérzés-fogyaték. A falusi kislány természeti ismeretet sokat gyűjt, virág- s állatneveket, illatokat, hangulatokat, állathangokat, esőket, felhőket, arcokat - de ahhoz, hogy életérzését megfogalmazhassa, fölébe kellene emelkednie mindannak, amit elraktározott, egy másik régióból kellene visszatekintenie, de erre nemigen van élménye, tehát az összevetésre (nagyjából) képtelen. Hacsak nem olvasmányai, film- és tévéélményei alapján.

Akinek semmi kontraszt-anyaga, módja az összehasonlításra, az még a hangulatokat sem kedvelheti s utálhatja. Ismertem embert, aki Linnét betéve tudta, s növénytani gyűjteménye, herbáriuma gazdagabb volt a szentek galériájánál, de önmagát nem helyezhette el a világban, mert fogalma sem volt, őt vajon mi fogadná be szívesen, és mi lökné ki, igazából mi rokonszenves és mi ellenszenves a számára. Tehát azt sem, hogy ő maga kinek lehet vonzó, és kit taszít.

A világ ismerethalmaza végtelen. A milliárd tétel hányadrészével léphetnék közvetlen kapcsolatba? Mennyivel jobb, ha a spontán, megélt helyzet hasít ki nekem néhány szeletet. Ha játszom valamilyen hangszeren, s így a zene, annak egy szelete lesz első birodalmam, abban viszont legalább otthonosan forgok, s ezzel otthonosabban az egész nagyvilágban. Vagy gyűjtő leszek, bélyeg-, bicska-, csigaház-, tojáshéj-kollekciót rakosgatok össze: mindegyikben vannak kulcsok a világegyetemhez. Kulcsok, mint a vasútijegy-sorozatok, az elefánt-fényképek, a hastáncosnők köldökéről készült színes fotók, a berúgott gólok eltett labdái, a lopott ház-számtáblák…!

Szepi Németországban valamikor olyan bordélyházra bukkant, ahol kérésre számlát adtak, 171 számlát szedett össze, mindegyik hátát teleírta élménybeszámolóval - nos, sokkal többet tudott az életről, mint én, pedig Hegelt is, mint már elhencegtem, alaposan végigjegyzeteltem. És talán velem is megestek élmények profi nőkkel, csak nem ismertem fel őket. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az MSZP milyen életismereteket is vegyen alaposan tekintetbe, amikor főkádereket keres. Az életidegen menedzserek nem jó menedzserek. Illetlen lenne azt mondani, hogy aki semmit sem tanult a profi szajháktól, jól gondolja meg, milyen területen szeretne érvényesülni.

Bodor Pál



Március 28.

Mégis gyónnom kell Várszegi Asztriknak

Nem rossz úzus a gyónás. Még úgy se rossz, ahogy magam művelem. Magamban. Netán olykor írásban. Igaz, utóbbi esetben nem föltétlenül vallomásszerűen, s nem mindig első személyben. Várszegi Asztrik egyszer megkért kettőnket tudós író barátommal, hogy tartsuk gondoskodón a tekintetünket egyik hívén, a Pécsett élő s alkotó, igazán tehetséges, hozzánk képest fiatal költőn és prózaírón.

Meg is tettük. Sok jó írását olvastuk, nagyokat bólogattunk magunkban, Várszegi Asztrik értékes emberre hívta fel figyelmünket. Aztán ennek egyszer vége szakadt. Az én ostoba hibámból. Talán csak el akartam hencegni a világnak, hogy reánk is bízta az ifjú tehetséget, talán csak merő hiúságból föl akartam vágni, hogy ama bizonyára sokak közé tartozom én is, akiknek értékítéletében megbízik a pannonhalmi főpap, az, aki csak a pápának tartozik engedelemmel - s olyan ügyetlenül és bután fogalmaztam meg a magamét, hogy ma is szégyellem papírra vetni. Valami olyasmit írtam ugyanis, mintha a pannonhalmi nagy tekintély arra bíztatott-bátorított volna, hogy „figyeljük meg” az ifjú tehetséget, amelyben nagyon bízik…

Amikor másnap megláttam szavaimat nyomtatásban, majd elsüllyedtem. Némi rosszindulattal úgy is lehetett érteni, hogy megfigyeléssel bízott meg… Jó-jó, ma már tudom, ez az ostoba értelmezése az általam kifordított szavainak teljességgel kizárt volt - én évekig mégsem mertem (és ma sem merek) Várszegi Asztrik szeme elé kerülni. Holott világosan tudtam: azt kívánta csupán, hogy figyeljünk fel, milyen tehetséges ez a fiatalember, aki akkor az Új Dunántúli Naplónál dolgozott.

Ilyenek az én kínlódó gyónásaim. Magamat emésztem, töröm, gyötröm évekig, míg valahogy, nagy-nehezen, kinyögöm: szánom-bánom, megszenvedtem, örülnék, ha kiderülne, ügyetlen kiszólásom el sem jutott Várszegi Asztrik szeme elé, avagy füléhez. Megvallani azonban egyszer mégiscsak kötelesség volt. Talán ezek a sorok sem jutnak el hozzá - nekem mégis némi enyhet hoznak. Holott nálunk, reformátusoknál, még csak nincs is gyónás. Hacsak nem így.

Bodor Pál



Március 27.

Háromba hasadt nemzetek

A jóhiszeműség rövidtávon gyakorta esélytelen. Állj ki dühödt-lelkes labdaszurkolók elé higgadtan, s magyarázd el, hogy a két csapat, a két drukkertábor, a két hagyomány s lelkesség között nincs semmi igazi (erkölcsi, értékrendi, színvonalbeli stb.) különbség. Nem tudom, kiröhögnek-e, megdobnak-e, és ha megdobnak, kővel-e, de kenyérrel biztosan nem - netán meg is vernek, kicsúfolnak-fütyülnek. S félek, ez akkor is így lészen, ha ikertáborok állnának szemben egymással.

Próbáld elképzelni: száz, kétszáz ikertestvért kettéválasztanak, külön sporttáborban nevelnek, lelkesítenek, tüzelnek, két szembenálló egyesületben, más-más induló dallamára, más-más jelvény, szín jelében, egymás ellen ugratva, ujjongatva, más-más rémítéssel, rágalommal, történetekkel (hogy miként igyekezett a másik fél csalni, bírót megvesztegetni, a kólába gyöngítő mérget keverni, stb.) - s utána állj ki a szembenálló csapatok elé: teljes jóhiszeműséggel…

Igen nehéz az időben-történelemben sokáig külön-pácolódott, akár egyazon eredetű-vérű közösségek megbékítése. Talán könnyebb pacifikálni egymástól távoli fehéreket és sárgákat, mint hagyomány-, vallás-, hit s hiedelem szétválasztotta egyivásúakat. Többször foglalkoztam ír protestánsok és katolikusok véres testvérharcaival, s még itt is, ezen a tenyérnyi helyen, a szerbek s horvátok szétválásával, összeugrasztásával. Újramondom, egyszerűsített történetben: több mint nyolcszáz évvel ezelőtt Nemanja István szerb királytól öccse, Száva engedélyt kért térítésre. A király katolikus, öccse Cyrill és Metód követője volt, mai szóval: görög-keleti, azaz ortodox. Az „européer” (szinte szabadelvűt írtam) király ráhagyta: miért is ne, térítsen nyugodtan. S mire észrevette magát, fél népét Száva „elvitte” a másik vallás kebelére. A horvátok katolikusok maradtak, a szerbek görögkeletiek lettek, azaz ortodoxok, és a király térítő öccse pedig egyenesen szent lett: Szent Száva. (Az ő nevét viselte Bukarestben is a legfontosabb iskola, lévén, hogy a románok is görög-keletiek lettek.)

A különféle délszláv szembenállásokból, csetepatékból, háborúkból is alaposan megtanultuk, mit jelentenek ezek a különválások, szembefordulások. Ehhez most még csak a balkáni ariánusok, bogumilok, „eretnekek” (ugyanennyire egyszerűsített) történetét kellene hozzáadnom (és menekülésüket a vallási üldözés elől az akkor nem térítő török köpeny alá), hogy világos legyen, miként vált szét egyazon nyelv, törzs, nemzet háromfelé és egymás ellen.

Bodor Pál



Március 26.

Posta úr antiszemitizmusa

Márpedig képzelet-játéktól sose borzadjatok! Valaminő végkövetkeztetést, örökbe-hagyót fogalmaznék Néktek, de egyáltalán nem gondolom, hogy az épp reám, csakis reám bízatik. E minutumban nyilván még millió ilyen testamentum-levelet kérnek másoktól is: hadd lám, ki milyen végakaratot tartana a legfontosabbnak.

S kihez fordulnak vele. Címzettjük ki lehet? Ha az Úr a címzett, akkor nincs lehetetlen. Könyöröghetnék azért is, hogy törölje mindörökre az alaptalan, az igazságtalan, a hamis ítéletekre épülő gyűlöletet. Olvasom bizonyos Posta úr, a Köztársasági Őrezred volt pszichológusa (ma meg éppenséggel valaminő rendőr-szakszervezeti főember) idült, acsargó zsidógyűlölő kitörését. A 168 Óra legutóbbi száma idézi - nem reprodukálom, mert oly fullasztón ostoba, gonosz és tudatlan, hogy kompromittálja közelmúltját (az Őrezredet), a szakmáját (a lélektant, mely szakmám nekem is), szakszervezeti tisztségét (főként, mert nem akárkik: rendőrök szakszervezetéről van szó).

Nemcsak azért meredek én oly döbbenten a nyomtatott papírra, mert ha az uszító gyűlölet a több tízezres, a törvények védelmére rendelt fegyveres testület, a rendőrség tagjaira árad, akkor közveszélyessége ezerszeres lehet. És kérdezem: ebben az országban, melyben néha már (mintha) az alkotmányosság védelmezné a gyűlölet gyilkos ideológiáit, még minek kell bekövetkeznie, hogy az is tiltóan fölháborodjék, aki úgy érzi: őt nem érinti Posta úr eszmerendszere, történelemszemlélete, vad provokációja?

De ha az Úrhoz nem fordulhatok a kereszt(y)ényi szeretet nevében - a Köztársaság elnökéhez vajon folyamodhatok? Mert ha nem - az is válasz.

Hogy Posta úr hívei ne keveredjenek szörnyű bűnbe, ne kényszerüljenek meggyilkolni engem, megtehetem nekik azt a szívességet, hogy megölöm magam: ne mocskolja be szép tiszta kezét Posta úr s a rendőrszakszervezet. Jó alany lennék ehhez. Anyám ágán a székelyek Agház törzséből származom, lófő előneveink lécfalvi, sepsizaláni (szilvás-zaláni), gidófalvi és márkosfalvi (ez volt Barabás Miklós predikátuma is) - apám ágán meg Abravanel (Abbarbanel) ivadék vagyok. Tökéletesen alkalmas vagyok meggyilkolásra, hiszen Szent József is rokonom, akár a megfeszítés is szóba jöhet, vagyis halál a kereszten.

Persze, nem nekem kellene tiltakoznom. És ha azt mondjátok, nincs is okom tiltakozni, csöndesen megjegyzem: református székely nemes nagyapámat, lécfalvi Bodor Pált, aki Trianon után Marosvásárhelyen az Erdélyi Színpártoló Egyesület alapítója volt, a székely kulturális autonómiát követelő küldöttség vezetője a hajdani román művelődési miniszterhez, majd a Kékgolyó utcai Szieszta szanatórium alapítója Budán (ma: Onkológiai Intézet) - őt Szemes Mihály nyilas gyilkolta meg 1944 decemberében. Az előéletem tehát megvan a történethez. Össze kellene hoznom Posta urat Szemes Mihállyal.

Bodor Pál



Március 25.

Keserű kacagások

Kórházban rostokolok: mintha minden földi s égi antennámat a közhangulathoz elvesztettem volna. De nem információs csatornáimat! Minden folyosó végén tévékészülék működik, újság is beesik, kedves szobatársam füléről le nem kopik a rádió - nem panaszkodom. De nem hallom a százfelé csapó politikai lármát a magyar ég alatt, a pontos és bolond találgatásokat, magyarázatokat: ihletforrásaimat.

Nekem a média bal- s jobboldali hírei csak sorvezetőknek kellenek; igazi mondandóm a nagy politikai zenebona nélkül ki sem alakul. Polémikus alkat vagyok, ha ez ritkán is sistereg föl tüntetően: utálok ordítva vitázni. A Kurucinfo-t kerülöm. Egyik pillére, úgy hallom, hajdani, harcos erdélyi magyar sajtós pártaktivista; tán mindig így érzett, gondolkozott, ahogy ma fogalmaz, szerkeszt. Van ilyen. Egy ideig csak kerülgettem a Széles Gáborral jobbra iramodott Magyar Hírlapot - de míg élek, nem felejtem el, hogy a hajdani Magyar Hírlapból hogyan rekesztettek ki, és minek a kifundált ürügyén jelentett fel a Terror Házának asszonya a MÚOSZ etikai bizottsága előtt antiszemitizmus vádjával; fogalmam sincs, azóta szegény Bayer Zsoltot és társait nem zsidózta-e le valaki. A MÚOSZ eljáró tanácsának elnöke egykori kollégám volt a Magyar Nemzetnél, s hitelt adott a vádnak, talán ezért nem jelenek meg a lapjában.

Szórakoztató eset sok volt. Szegény Karikás Péter (Frigyes árvája) évekkel Sztálin halála után a bukaresti magyar nagykövetség második embereként megajándékozott egy (a sztálini durva cenzúra nyomaitól megtisztított) új, magyar Lenin-kötettel, amelyben sok-sok évtized után először jelent meg (Sztálin és Ordzsonikidze véres grúziai „antinacionalista” mészárlása után született) háborgó levél, melyben Lenin kifejtette, hogy a nemzeti kisebbségek már számbeli hátrányukat önmagában is megszenvedik; ha azt akarjuk, hogy igazán egyenlőek legyenek, „fórt”, előnyt kell adnunk nekik. Romániában akkor (az ottani magyar és német televízió és rádió műsorok főszerkesztője voltam) ez persze nem jelent meg. Lenin következő évfordulóján a bukaresti rádió magyar adásába vastagon beidéztem tehát, majd sok év után e jegyzetemet a Magvetőnél közölt félezer oldalas válogatásomban (Hazába kiáltott szó, 1989) közreadtam.

Chrudinák megkísérelte később föleleveníteni Árkus József humoros-szatirikus tévéműsorát, abban a színész Usztics Mátyás (a későbbi Magyar Gárda-vezér) utcaseprőt alakított, s egy kukából előhúzta (engem leleplezendő diadallal) hajdani „Lenin-jegyzetemet”. A MÚOSZ etikai tanácsülésére Chrudinák (engedéllyel) „komplett” tévéstábbal, filmező csoporttal állított be nagy-kajánul. Elmeséltem hát „inkriminált” jegyzetem valódi történetét, romániai kisebbség-, tehát magyarságpolitikai célját - s a kis léggömb szétpukkadt. (Történt kísérlet a közönség megtévesztésére, a Népszabadságban előbb a Chrudinák eredeti szándékait-célját tükröző hír jelent meg, de persze e szöveget nem a MÚOSZ etikai tanácsa adta le - tehát erre nyomban visszatért az újság.)

Volna még mit mesélni, talán meg is teszem. E rövid történetek érnek olykor annyit, mint napi jegyzeteim.

Bodor Pál



Március 24.

Politikai baleset?

Tudom, újságírónak nemigen áll jól, ha az emlékeit kezdi pergetni. Egyrészt nem az a dolga, nem az a „terepe’, nem a múlt az anyaga-kenyere. Ha tehetné, ha igazán előre látna, azt kellene naponta megírnia, hogy mi lesz holnap, mi lesz a holnap nagy eseménye, újdonsága, öröme-bánata.

Persze, hazudhatnám magamnak azt is, hogy inkább író vagyok, mint újságíró. De hát ez nem igazán igaz. Fordítva igazabb. Regényeim egy része is talán inkább az újságíró termékei. Na mondjuk: művei.

Holnapra tehát azt remélem, hogy átlagos nap lesz. Piri néni a konyha ablakban áll, figyeli, hogy Burkus játszik a kakassal. Életében nem látott még ilyet, pedig hatvan is elmúlt, mindig volt kutyája-macskája, tyúkja-kakasa: kakassal játszó kutyája soha. Ezek ketten összebarátkoztak - gondolta -, ez ritkább, mint a kutya-macska barátság. S mivel az utóbbi időben sokat hallott, no meg olvasott is az újságban furcsaságokról, felmerült benne: vajon ebben a játszadozásban, mármint a kakas és a kutya barátságos, játékos kergetőzésében nincsen valami beteges? Szodoma és Gomorra is eszébe jutott, de hát Piri egészséges, normális asszony volt, nem látott rémeket, az állatok világát egyáltalán nem tekintette pletykatermőnek.

Azért titkon mégis megnyugodott, amikor Burkus átharapta a kakas torkát. Megdöbbent, felháborodott, de meg is nyugodott. Semmi Szodoma és Gomorra - mormogott magában -, bolond vagy, Piri.

Azt azonban sokkal nehezebben döntötte el, hogy ezek után főzhet-e kakaslevest Burkus áldozatából. Azt az elképzelését, hogy elföldelje, eltemesse a szép, fekete tollú, egészséges, kövér kakast keresztülhúzta a takarékossága, a megfontoltsága, mondhatnám: a realizmusa. Átfutott az agyán, hogy miután ezek ketten annyi ideje együtt hancúroztak a baromfiudvaron, most mi ütött beléjük. De aztán ingerülten és lemondóan legyintett. Csak azt számította ki, hogy mennyit kapott volna a kakasért a piacon, és ettől úgy elszomorodott, mintha ez lett volna Burkus érthetetlen áldozatának igazi meggyászolása.

Csak másnap gondolt arra, hogy miután annyi ideig olyan jól játszottak együtt, miért végződött ez ilyen végzetesen. Politikai baleset volt?

Bodor Pál



Március 23.

A vonzó élet tragikus regénye

A jövőjét mohón váró fiatal, ha már utat választott, sietne. Bár sosem így fogalmaz: igazából már öregedne, s futna úgy harminc-harmincöt éves koráig. A jó pozícióban aztán leállna, s „nem engedne a harmincötból”. Látott ő már urakat, akik ötvenéves korukig, s tovább maradtak az élet császárai, jó pénzű, hódító és irigyelt figurák: nem reszketnek vizsgáztatók előtt, szabadnak tűnik a kezűk.

A felnőttség jómódú látszat-szabadságának ’évtizedei’: mintha ez lenne maga a karrier, az élet. Melyet éles realizmussal ábrázol Az éj puha teste című riasztó, színes, tragikus regényében Böszörményi Zoltán. Azoknak az illúzió-kergető fiataloknak a figyelmébe ajánlom, akik tizennyolc-húsz-huszonkét évesen úgy érzik: alárendeltek, s ebből nagyon elegük van. A felnőttek hierarchikus helyzete sem teljesen ismeretlen előttük, de erősen remélik, hogy ők nem lesznek hülyék, ők nem vetik alá maguk, föllázadnak, s az élet urai lesznek.

Főleg a lendületes, tehetséges, gyorsan fölemelkedő, viharos szexuális életet élő, ötvenes, „felnőtt” férfiakról szól Böszörményi Zoltán hatszázötven oldalas regénye. Keményen, tragikusan szókimondó a gyilkosságok, vagyonok, szédítő karrierek és (részben biszex) életutak között kanyargó-kavargó mű, mely jelzéseiben bevallottan a nyugati, gondolom, észak-amerikai politikai, üzleti, érzelmi életről, meg a médiáról szól, amelyben több a véletlen és a nem véletlen halott, mint a legvéresebb krimikben. Olykor balesetekben szólal meg itt a fátum…

Böszörményi, tudjuk, Kolozsváron balettintézetbe járt, Monacóban, Párizsban, az Amerikai Egyesül Államokban élt évekig, a kanadai Torontóban filozófiát végzett, majd belevetette magát az üzleti életbe, visszatért Romániába gyárosnak és Aradra jó szándékú médiagurunak, sajtóház-építőnek, napilapok tulajdonosának, internetes irodalmi havi lap és könyvkiadó alapító főszerkesztőjének és mecénásnak. Meglepő és elismerésre méltó, hogy ilyen sarkos, megrázó (bár ökonomikusabbra is fogható) regényt adott kezünkbe arról a világról, amelyet nálunk ezerszer jobban ismer.

Motyoghatnám: sosem vágytam ilyen életre. Jó-jó, azt nem hazudom, hogy az örök Vandák nem vonzottak. Azzal se henceghetek, hogy jól kerestem, vagy jó üzletember lett belőlem, „vagyont csináltam” volna. Mindig ugyanezt az aprómunkás életet éltem. Ez se rossz, hiszen az én a vállam fölé is szép, okos, jórészt képzelt esztétikai és politikai múzsák hajolnak.

Bodor Pál



Március 22.

Hogyan facsarható majd minden hátrányból előny?

Írtam már István mesterről, kinek fiatalon fiút szülő asszonyát elvitte a kórság, majd robbanás, betegség a fél lábát, s fél keze minden ujjának második-harmadik perecét harapta le a cápa balszerencse; a félárva fiút egymaga nevelte fel, főzött rá, mosott, takarított. S fél lábbal, szinte fél kézzel megtanulta mindazt a szakmunkát ragyogóan elvégezni, amit korábban épen.

Vannak kevésbé tragikus hátrányok. Kuporog az ember nyomorultul a kórházi rekeszben, köhög, s tudja, nem azért, mert meghűlt. Évei számát számolgatja, mint vásárlás végén az aprót: maradt-e villamosra, megtenni az utat, amely még kötelessége - és érzi: nincsen benne szemernyi harag, már a rágalmazó S. L.-ra is csak legyint.

Vannak, akik a legkisebb s legnagyobb hátrányból előnyt kovácsolnak. Most annyi hátrányom van - a korom; a meg-megújuló, a drámai ellentét derűs természetem és sötét borúlátásom között, legalábbis ami az emberiség általános jellemtorzulását és tragikus jövőjét illeti, dühös és gonosz önzését, erőszakosságát, gondolatainak szadizmusát…

Ismerem azt a borzalmas játékot, amelyet egy sokszoros milliárdos moralista indított el az emberiség önismeretének edzésére. A lényeg: annak kikísérletezése, hogy mi az, amit nem lehet megvásárolni. A végeredmény: alig-alig akad megvásárolhatatlan emberi érték. Megvehető a tehetség, az ész szolgálata, az ízlés, a siker, a szerelem (vagy annak zseniális megjátszása), sőt: bérelhető a rajongás, a lelkesedés, de kikényszeríthető erőszakkal, zsarolással is.

Illő lenne, hogy aki cselekvő sorsa vége felé egyért-másért felelősséget érez, erről is valljon. Így teremtenék előnyt szerepemből a történelmi hátrányokban. De hát ehhez ez a nyúlfarknyi terjedelem csekély. Ide csak annyi fér, hogy jó szándékú voltam. Sajnos, ez ma már a zágson tipikus esete.

Bodor Pál



Március 21.

Az anyanyelv rajongó öröme

Saját magamnak nem mindig vagyok jó társaság. Ahhoz valamit kezdenem kellene magammal - önbecsapás nélkül. Régebben például nyelveket tanultam. Ha tudnám, milyen nyelven boldogulnék a pokolban, milyet használnak a mennyországban, és ha van átmenet a kettő között - mondjuk: a tisztítótűzben - akkor egy időre hasznosan elvolnék, és ha magas pontszámmal tenném le mindhárom nyelvvizsgát - hurrá! - fordítói irodát nyitnék, ügyelettel mindhárom helyen.

Nem tudom persze, van-e ezek között átmenő forgalom. Emlékszem egy amerikai vendégre, aki a General Motors gyárépítő főembere volt, de valahonnan Erdélyből került ki az Újvilágba, ugyanúgy hangulat, mondanivaló meg emlékek szerint válogatott a nyelvei között, s elmagyarázta, hogy szerelmes leveleket-verseket csakis portugálul írt világéletében, az üzleti levelezését csakis angolul fogalmazta meg, és dühöngeni sose akart magyarul, mert az sokkal durvábban, sértően, néha szinte gonoszul hangzott.

Ha én most mindenkinek, aki egy díj okán felköszöntött, köszönő levelet kívánnék írni, a hölgyeknek szánt levelek végett akár meg is tanulnék (legalábbis) portugálul. Itt, ezen a némileg köztes földön nem tanulhattam meg az összes ahhoz szükséges nyelvet, amelyen mindenkinek köszönetet mondhatnék. Tudom, itt nem sokáig maradtak meg az

„átmeneti” nyelvek. Előbb-utóbb ugyanis majd’ mindenki, kényszerűségből, szerelemből vagy praktikus okokból elhagyta örökölt nyelvét. Ez a veszélytudat az én nemzedékemben már megerősítette a ragaszkodást a szülői nyelvhez. Holott - mint annyiszor megírtam már - Temesváron, ahol elemi és középiskolai tanulmányaimat végeztem, már nem létezett magyar nyelvű fiú-középiskola. A piarista szerzetesek is románul tanítottak. Az elemit is, a főgimnáziumot is románul végeztem tehát. Az egyetemet is románul, Bukarestben kezdtem el, de néhány hónap múltán (1948. december 10-én) otthagytam csapot-papot, elutaztam Kolozsvárra, és beiratkoztam a Bolyai Tudományegyetemre, ahol végre magyarul tanultam. Bújtam a nyelvtant, másként olvastam attól kezdve költőket, prózaírókat, szótárakat - egyszerre végeztem a magyar elemi- és középiskolát, s az egyetemet.

Gyönyörűen meggazdagodtam, de sosem lettem újgazdagja az anyanyelvemnek. Grétsy László A mi nyelvünk című antológiájában három írásomból is beválogatott a kötetbe (Egy pidgin-magyarhoz, Trauma és anyanyelv, Szavak honfoglalása.) Az anyanyelv rajongó öröméből némely anyaországi mit sem ért.

Bodor Pál



Március 20.

Dilemmák

Ha csak egyetlen színt választhatnál, s abba kellene öltöznöd, abban laknod, aludnod, arra kellene szavaznod, házasodnod, utaznod - melyiket választanád?

Én biztosan a fehéret. Arra könnyű színes ábrákat festeni. -------

Ha a csillagászati látcső és az elektronmikroszkóp között kell választanod - melyiken fürkésznéd a Világot?

A nőket sose nézném mikroszkópon, csillagászati látcsőn. Különben is, most már legszívesebben az unokáimban gyönyörködöm. Csillagászati látcsőn, elektronmikroszkópon sose látnám őket. -------

Egyetlen hangszeren játszhatsz életed végéig. És jól! Melyik legyen az?

A lemezjátszó. -------

A baloldaliság jobbról talán épp oly támadható, mint balról a jobboldaliság. Melyik kritika érdekel?

A baloldal. Kritizálva is. ------

Mit akarsz? Nyugalmat vagy dicsőséget? -------

Mi több: száz évig aludni, vagy egy évet élni? -------

Mit szólsz Galló Béla Gyurcsány-bírálatához?

Tán épp azt nem fejtette ki, amivel többet tud nálam. De ha kifejti, és az igaz, az már nem esszé, hanem egészen más műfaj. -------

Percek alatt felsorolok száz politikust, aki szellemileg alatta marad Gyurcsánynak. És száz napig törhetem a fejem, s egy se jut eszembe, aki fölér vele. -------

Aki már csak nyugalomra vágyik, rövidesen végképp megnyugszik. Aki sikerre vágyik, készüljön föl a gyötrelemre. ------

Az eszem nem mindig érti az érzelmeimet. Tán logikátlanok? Sose állítottam, hogy mindenkit az eszemmel szeretek.

Bodor Pál



Március 19.

Gyorsmérleg

Fekszem a kórházi ágyban a hátamon. A laptopot „teljesen kinyitottam”, egy síkban van a billentyűzetes és a képernyős rész, az egész akkora, mint egy oldalára állított, közepes festmény; így fektemben is írhatok. Nincs semmi különösebb új bajom, tán csak a régi, az asztmám és a szívem. Kellett nekem kamaszfővel versenysport, most nyöghetem. De azért, ha fekszem, viszonylag jól vagyok, akármit álmodok, nem lihegek. Akkor se, ha sietek.

Hetvenkilenc éves vagyok, csak mennyiségi teljesítményeim vannak. Ötven-hatvan év alatt több ezer rövid írás. Ezekhez is, meg mindahhoz, amit regényben, műfordításban és egyebekben kiadtam a kezemből, csak energiára volt szükségem. A létfenntartáshoz szükségesnél némileg többre. Most nincs „több”. A szobám: rendetlen, óriási szalmakazal. Máskor, ha nem is a mélyenjáró, szerkezeti rendhez, hanem a csak éppen elgereblyézetthez, amely rendnek mutatja magát, elrejti a lelkiismeret-furdalásaimat, s enged dolgozni, másfél óra kellett. Most, betegen, ez meghaladja az erőmet. Arra kényszerítem magam, mint háború idején, szőnyegbombázáskor, a „Kis-Dózsaparkban” ásott, vastag, nyers deszkával bélelt-fedett, földdel vastagon borított, gerendákkal kitámasztott óvóhelyen, amikor a kis petróleumlámpa fényénél matekoztam.

Pillanatnyilag föléltem erő-fölöslegeimet. Sőt, léthez szükséges energiáim egy részét is. Valószínűleg akkor sem lennék képes új regénybe fogni, ha az életem múlna ezen. Nem is tudom, miért háborgok. Nyolcvanadik évem küszöbén talán még betegség nélkül sem lenne illetlenség végképp elfáradni. Igaz, semmit sem írtam meg abból, amire születtem. Valószínűleg erősebb volt a szüntelen, gyors szereplésre sarkalló hiúságom, mint az elmélyültségem. Talán jóhiszeműségem is erősebb volt a realizmusomnál. De mindezen már kár meditálni. Bevégeztetett.

Jó, még elélhetek egy ideig, de a pillangó, amely után futottam, most fölrebbent magasra, várja, ki következik utánam, azt vezérli majd, s az talán méltóbb lesz rá. Lehet, hogy kezdetektől rosszul mértem fel erőimet. Most már mindegy. Hat regényem közül az Apám könyve, avagy haldoklás anyanyelven, meg a Svájci villa talán megérte. Néhány vers is akad. Néhány publikált naplójegyzet. A Voltak még fejezetben.

Bodor Pál



Március 18.

Mibe kerül a vidám arc?

Azt mondja a nemrégiben megnyitott bevásárló központ igazgatója, hogy a legnehezebb volt derűs, figyelmes, kedves elárusítókat találni. A humán-erőforrás osztályvezetője viszont kénytelen volt rádöbbenni, hogy akik a meghallgatáson kecsesen mosolyogtak, szívélyesek és jó beszédűek voltak - mert híre ment, hogy ilyenek kerestetnek - azokról a pultnál hamarosan kiderült, hogy voltaképpen unottak, fáradtak, idegesek és feszültek.

Legalábbis jórészük már egy-két hét után lankadt, ingerült volt, bár még mindig igyekezett valamelyest megfelelni a fölvételi követelményeknek. Természetesen jól felfogott érdekből, egzisztenciális szükségből „játszották meg” magukat a vizsgaszerű helyzetben. Nem volt titok ugyanis, hogy milyen tulajdonságokat részesítenek előnyben a toborzók. A fölvett jelöltek közül tehát sokan okoztak csalódást, holott persze nem titok, hogy a lakosság jó része nem éppen vidám - s ez nemcsak Magyarországra jellemző, de itt a rosszkedvnek erős hagyománya van. Néhányukat - a „vizsgáztatáson” már-már kacéran viháncolóknak, akik a vevők fogadásakor viszont éppenséggel durcásak, sértődöttek, barátságtalanok voltak - kifaggatták: mi ez a bemutatkozáskor mutatott attitűdhöz képest tüntető mogorvaság.

Odavágták: „nem tehető szolgálati kötelességgé a kellemkedés”. Volt, aki kereken ki is mondta: nem röhöghet szüntelenül, mint a fakutya - de fogalma sem volt, mi a fakutya, és miért kerül szóba ebben az összefüggésben. Az igazgató elmagyarázta, hogy a szólás nem a kifejezés első értelméhez, a szántalpas, jégen, azaz korcsolyapályán tologatott székhez fűződik, hanem a másikhoz, a fából készült csizmahúzóhoz, amelynek tátott szájra emlékeztető ága közé helyezik a csizma sarkát; ezért mondják: bambán vigyorog, mint a fakutya. Az asztal túloldalán ülő jelentkezők tanárosnak érezték a magyarázatot, de értőn mosolyogtak.

- Már az is megtenné, ha barátságosan készségesek lennének, hölgyeim. A vevő érezhesse, hogy szívesen fogadják nálunk, szívesen látott vendég - magyarázta az igazgató, és nem állítható, hogy eközben ő maga szívélyes, barátságos és készséges volt.

Alighanem országos, sőt: nemzeti ügy lesz előbb-utóbb a kedélyállapotunk is.

Bodor Pál



Március 17.

Visszavonom elfelejtett fogadalmaim

Ha minden eddigi fogadkozásomat, fogadalmamat, melyet életemben tettem, és amelyet ma már nem vállalnék, vissza kellene vonnom, hónapokig búvárkodhatnék szövegekben, és talán halálomig nem futná időmből valamennyi újraolvasására.

Gondolom, már az első elemiben ezt-azt megígértem szüleimnek, nagyszüleimnek, tanítóimnak, amire természetesen nem is emlékszem; az azt követő évtizedekben, úgy sejtem, újabb, továbbiak mellett köteleztem el magam, amiből csak arra következtethetek, hogy az ember nemcsak beszélő, az írást-olvasást elsajátító lény, hanem ígéreteket megfogalmazó, programalkotó és szószegő, fölvilágosult állat. Persze, nem volt bennem csalfaság, őszinte elszánás mozgatott, és annak sem voltam tudatában, hogy az emberi fajta feledékeny: egyedei még a szerelmi esküvéseikre sem emlékeznek.

Jaj lenne nekem, ha most, amikor, akárhogyan számítom, olyan sok már nem lehet hátra (amit meglehetősen pontosan érzékelek, amióta kimenekültem kedvenc kórházamból, mert megfertőződtem), fájnak az ízületeim, fáj a légzésem, a köhögésem, fáj a fény, s az éhség is, az álmatlanság és a sötétség - miközben jól tudom: ez a hipochonderi alapmagatartás, világértelmezés cseppet sem kedvemre való, ki nem állhatom, inkább kinézek az ablakon: a János-hegyen, a Hárs-hegyen, a Hármashatár-hegyen s az egész, általam belátott tájon sehol szenvedés jelei, a természet csöndben működik, a jót is halkan éli át, a fájdalma is láthatatlan, s ha minden egybevetek, talán ennyire csak az ember hegyezte ki minden érzékszervét a fájdalomra, talán valóságos méreteit, arányait csak a fájás által érzékeli igazán.

És, köztünk maradjon, ezt persze megírni sem érdemes. Ez a latens felismerés ugyan mindünkben ott szunnyad, és virtualitása élessé válik, mikoron kimenekülünk a kórházból, mert megfertőződtünk, és valóságossá tüzesedik, amit már majdnem elfelejtettünk. És erről jut eszünkbe, hogy mi minden felejtődött el a világban, amiről csak mi tehetünk - a kapuban rengetegen állhatnának, akik joggal követelhetnék: tartsam be végre, amit ötven éve megfogadtam.

Az a szegény lány, akinek szerelmet ígértem tizenhét évesen, ma savanyú öregasszony, miként én magam is (gyakran keserű) vénember vagyok, szánalmas az esettségeiben, csak hát szégyellem, hogy szánni valónak tűnök. Ma már azonban nem teszek ígéreteket, kicsit lemosolygom magamat, s feliratkozom a nyolcvan évesek jövőre induló keresztrejtvény-fejtő versenyére. A szerelemre vonatkozó rejtvények megfejtésére azonban már nem vállalkozom: mindent elfelejtettem. Nemcsak azt, amit valamikor megfogadtam, megígértem.

Bodor Pál











Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2009-03-31 (2887 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: napi@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület elnöke.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0,02 Seconds