2014 október 26, vasárnap

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Pallas Páholy Hírlevele
Úri huncutság? Bölcs mondások politikáról, hatalomról
Civil Európa
Medical Online
MEASZ hírlevél
Lapszemle - Válogatások
ROMA CHARTA
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
 
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
 
EU-Hírek
EP Hírlevél
 
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
 
Könyvespolc
 
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Médiabox

Kordiagnosztika

Számláló
Összesen
33762492
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Magyar Diplo

  
Diurnus naplója 2009. január II.






JANUÁR

Január 31.

Írástudatlan írások ellen

A kiválóak, okosak, élesek, lényegbevágóak, szépek mellett ömlenek a trágár, buta, vad, agresszív, analfabéta blogok (is) a képernyőről. Holott csak a cenzúra szűnt meg, nem a magyar nyelv. Nem a nyelvhelyesség, az írásbeliség norma-rendszere. Sem a nyelvtan, a stilisztika. Még nem császár a tudatlanság.

Zúdul a főleg ifjú tömegre a néha brutális, siket, durva, hibás nyelv, hülye szöveg; az internetes fórumok egy része (a sajtószabadság örvén?) mintha szemrebbenés és válogatás nélkül szinte mindazt közzétennék, ami befut. A szörnyszövegek szerzői azt hiszik: az a jó, az ivarérett, az egyéni, eredeti és erélyes, és az van magyarul, amit ők artikulálatlanul belerikácsolnak a világba. Tárgyi tudatlanság böfögéssel - olyannyira, hogy az egyeztetési hibákat talán lassan már észre sem vesszük, holnap már csak legyintünk…

Hiába vannak ragyogó tehetségek is ebben az áradatban: újító, üdítő, friss, tiszta és lendületes szellemek - csészényi bűzös kosz tíz hordó márkás bort megront. Sajnos, a blogok világában ez naponta számtalanszor előfordul. Azt mondják némelyek: ez az írásbeliség Hyde Parkja, a képernyő graffitije. Nem! Aki a képernyőre küldi-engedi mások szavait, az abban a tekintetben felelős is értük, hogy ne merítsék ki a szellemi, ízlésbeli, nyelvtani, logikai merényletek ismérveit. A sajtószabadság csak odáig terjed, ameddig a szabadság.

A Klubháló úttörő is lehet, kezdheti akár maga is a hajthatatlan nyelvhelyességi őrjáratot, mely kiterjedhet más, például tárgyi tévedések vagy éppen hamisítások helyreigazítására is. Nem vagyunk prűdek, van humorunk, nem üldözzük a szókimondást, de az ostobaság, a durva közönségesség, a gyűlöletbeszéd, a pornográfia, az agresszió nem kenyerünk - és ragaszkodunk anyanyelvünk igényes normáihoz. Igyekszünk megnyerni ügyünknek kiváló, szellemes szerzőket, keresünk szövetségeseket a legjobb nyelvőrök, szatíraírók, Kazinczy-díjasok között, terjesszük ki a hibavadászatot az elektronikus sajtóra, kezdeményezzünk díjakat, kitüntetéseket azoknak, akik a legtöbbet tesznek azért, hogy nyelvünket ne fertőzze-iszapozza be se a szószátyárság, se a mocskos beszéd.

Ne tévesszen meg bennünket, hogy a készülő médiatörvény nem terjed ki az internetre. Hozzuk meg saját szabályainkat, és indítsuk el a képernyőn megjelenők ligába (vagy ligákba) szerveződését, és nem pártállás szerint, hanem kultúránk becsülete, szépsége, igazmondása és tisztasága érdekében.

Bodor Pál



Január 30.

A nyelv keresztrejtvénye

Hallom, a professzorasszonynál a magas szintű angol írásbeli nyelvvizsgán keresztrejtvényt kell fejteni. Hát én bizony csak magyarul felelnék meg igazán. Szürkébben románul is. Összesen még két nyelven olvasok s gagyogok, de hát németül és franciául inkább éhen halok, semhogy keresztrejtvényt fejtsek. Hogy a vizsgáztató kaján kárörömmel figyelje kínlódásomat? De főleg, hogy rádöbbenjek: többé soha nem szabad azzal hencegnem, hogy valamikor egész jól beszéltem ezt a két nyelvet is. Huszonhárom éves koromban német—francia—román-magyar tolmácsként is dolgoztam. Szerelmes verset írtam németül is, mert német volt az illető ifjú hölgy; románul egész könnyen írtam.

Tegnap a szakorvosi rendelő várójában rokonszenves, hűvös tekintetű, szlávos, leginkább orosznak tűnő hölgy keresztrejtvény fejtésével ütötte agyon az időt. A közelében ültem, könnyű volt belepillantani a nyomtatványba. Magyar nyelvű volt. A hölgy tehát – állapítottam meg – magyar anyanyelvű. Lehet akármilyen szőke-szláv származású, de az anyanyelve, a nyelvismerete, a műveltsége, a leleménye magyarul működik igazán. Állítólag a II. világháborúban a kémelhárítók a keresztrejtvényt tesztnek használták.

Legföljebb még románul lennék képes – lassabban, nehezebben – keresztrejtvény fejteni. Hat éves koromban kezdtem románul tanulni, s az elemit és középiskolát ezen a nyelven végeztem, mert a temesvári piaristák már románul tanítottak. Mivel azonban a családban, a szűkebb baráti körben, 44’-től a MADOSZ (Magyar Dolgozók Szövetsége), majd utódszervezet, az MNSZ ifjúsági sajtósaként magyarul beszéltünk s dolgoztam, amiként a piaristáknál a lapunkat – Salló Ervin ny. egyetemi tanárral, s a Freiburg közelében most elhunyt Belgrader Misivel – magyarul indítottuk el, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemen végeztem: a tizenkét évi, (négy elemi, nyolc középiskolai osztály) lényegében kényszerű román nyelvű oktatás ellenére és mellett csorbítatlan épségben megmaradt az anyanyelvem. S noha a közélet egyre inkább román nyelvű volt, meg aztán 1967-től 1983 áprilisáig Bukarestben dolgoztam (magyar és német könyvkiadói, televíziós és lap-szerkesztőségben) – vagy huszonöt-harminc esszé, próza, verses, publicisztikai és műfordítás kötetem tanúsítja talán: anyanyelvem, amelyért megharcoltam, mindvégig tisztán szólt bennem.

Bodor Pál



Január 29.

Az emlékezés szabadsága

„…Nem, doktor úr, már nem szeretnék magasabb lenni. Se magasabb, se okosabb. Mit kezdjek magammal ötvennyolc évesen, ha holnap már nem én vagyok? Ha százhatvankét centiről száznyolcvanhat centi magasra nyújt. És szerény fizetésű tanárból gazdaggá varázsol át. Szavamra, húsz százalék fizetésemelést még örömmel elfogadnék, de milliókat nem. Gondolja el, mihez kezdenék az emlékeimmel? A memóriám az identitásom része.

Zömök emberként érettségiztem, nagyon szerelmes voltam Hedwigbe, arányos, gyönyörű alakú kislány volt, még most is beforrósodik a fejem, ha eszembe jut, egyetlenegyszer aludtunk együtt, másnap vándorolt ki Amerikába, rákos lett, és meghalt. Könnyen meghatódom, ez előnytelen a testi szerelemben, de azon az éjszakán egészen megteltünk egymással és néma boldogsággal, mintha csordultig töltöttek volna zenével, a sejtjeinket ujjongással. Ez volt az egyetlen éjszakánk, diákok voltunk mindketten, és Kolozsváron, az Egyetem utca 3. alatt, a második emeleten laktam, ott történt az, amiért érdemes volt születni és emlékezni. A szilajság és a gyöngédség koreográfija…

Mit kezdhetne velem az emlékeiben Hedwig, ha már nem százhatvankét centi vagyok, hanem magas, diadalmas, s nem oly meghatott… Az már nem én lennék. És akkor soha többé nem találkozhatnánk, hiszen az, aki voltam, már nincsen. Igaz, ő sincs már. A képzeletemből azonban nem halhat ki már soha, csak velem együtt. Ki van nekem szolgáltatva, én meg az ő emlékének.

Az emlékezés szabadsága nem szerepel a politika mondatai között. A politika a változásban hisz, nem az emlékezésben. Támogatnám a menekülést a nincstelenség elől, de míg élek, sosem felejtem el az örömnek azt a titkos, személyes világrekordját… Az örömök, tudom, nem mérhetők össze, de kötve hiszem, hogy mindenki tudja, milyen az egyszerre boldog test és lélek. Ez is afféle kétszemélyes forradalom volt.

Évekkel később egy lány megajándékozott magával valahol a hegyek között, ahová megcsöndesedni bújtam el. Olyan szép volt, mint egy fehérbőrű néger lány. A szívem is belesápad, ha eszembe jut, hogy milyen csalódás voltam számára. De ezt az emlékemet se adnám oda forint-milliókért. Aki - legalább percekig - boldog volt, az hihet abban, hogy az emberiségre nem a kollektív halál vár…”

Bodor Pál



Január 28.

Politikai szex (Z. A. elbeszélése)

A magas, higgadt-zöld szemű lány az Astoriánál szállt fel a metróra a Déli felé, és akaratlanul is zavarba hozott. Nem azzal, hogy kicsit magasabb nálam, ma már szinte minden szép nő magasabb nálam. Ezért inkább ülve nézem őket. Naná, mert fekve.

A zöldszemű lány ismerősnek hatott, de nem tudtam, honnan. Nem tanítottam, nem felvételiztettem, nem államvizsgáztattam, s nem is buktattam meg. Nem írtam róla, nem találkoztam vele író-olvasó találkozón, sem Dániában, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban vagy az USA-ban, sem Görögországban, Pakisztánban, Üzbekisztánban, sem Moszkvában, sem Belgrádban…

Merően néz engem. Ez érthetetlen. Talán nyomozó? Egyszer, előző életemben, egy másik országban, úgymond belém esett az a csinos, okos, szép és fiatal nő, olyan önzetlen volt missziójában, hogy álomkóros lettem egy időre. Zöldszemű lett volna?

A higgadt-zöld szemű komor arccal nevetett ki az Astoriától a Moszkva térig. Aztán ugyanarra a buszra ültünk: ő elöl, én hátul. Ugyanott szálltunk le: én elöl, ő hátul. Bementünk ugyanabba a házba. Az ajtóban megálltunk. Előre engedtem. Ő meg engem engedett előre. Merthogy hozzám érkezett. Álmomban. És rám mosolygott, bocsánatkérően.

Igen, Ő volt tehát az az ifjú hölgy abban a másik országban, aki mindent elmondott rólam megbízóinak. Csak azt nem, hogy (pechjére), megbízás ide vagy oda, megszeretett. Talán azért, mert ő volt az egyetlen nő az életemben, akivel nem voltam lámpalázas, akivel a sötétkék éjszakában is távolságot tartottam, örökké magamnál voltam, sosem nála. Ezért, s mert a félelem fegyelmez, jó szeretője lehettem. Jobb, mint valamennyi nőnek, akit szerettem. Félelmem fölénynek, cinizmusnak tűnt, talán önhittségnek. Nem olvadtam bele semmilyen örömbe. Én is figyeltem.

Most, utólag, s hogy mégsem árult el egészen, mégsem ártott nekem igazán, elkezdhettem szeretni, miként olykor beleszeretünk menthetetlenül a válogatott emlékeinkbe. Akár büszke is lehetnék, hogy ilyen gyönyörű, okos lányt küldtek rám. Bizony túlbecsültek.

Bodor Pál



Január 27.

Idioszinkrázia és szerelem

Különös, amikor egyazon ételről, asszonyról, italról, tájról két, nagyjából egyazon kultúrából és civilizációból kinőtt embernek homlokegyenest ellenkező véleménye van. Még furcsább, amikor nemcsak a véleményük ellentétes, hanem az érzelmeik is, szögesen.

Terike kis, szöszmötölő, eleven, fiatal kézimunka tanárnő, kicsit édeskés, imád becézni még tárgyakat is, neki csak asztalka, villácska, poharacska létezik, ami engem elborzaszt, a gyerekeket is kicsinyítő képzővel díszíti, Tibike, Rolandka (ami mégiscsak szokatlanabb, mint a Lacika, Ferike) - néha ugratom: Teri drága, a vihart, a tűzvészt, a halált hogyan becézi? Mégis tévednek, ha azt hiszik, Teri nekem gejl, s ki nem állhatom. Dehogy. Tudni vélem ugyanis, hogy minden dédelgető szófordulata mögött egyetlen, pici korában váratlanul elhunyt kisfia mozdul, s egy műtéte miatt nem lett több gyereke, egyedül él. Mindössze harmincegy éves, és nem érzi át, hogy még mindig bájos, vonzó, jó alakú, csinos.

Terikét viszont az aligazgató undorral utálja. Szentül hiszi, hogy Teri megcélozta az ő állását, pozícióját, ezért ilyen édes-kedves mindenkivel, mint a tárgyakkal. Az aligazgató kedvence a tornatanár. Fekete, erélyes srác, bömbölős, kemény, nagyra van magával, harmincnégy éves létére kétszer vált el, versenytáncos, ötödiknél jobb helyezést még nem ért el, mert „őt üldözik”, mert (s jönnek az állítólagos politikai okok)…

A suli óriási eseménye, hogy a tornatanár megkérte Teri kezét. Mindenki („lélegzetvisszafojtva”) azt lesi, hogy az (abszolút heteroszexuális) aligazgató miként áll ezért bosszút. Mélységes csalódást szerzett neki, hogy kedvence annak a Terinek kérte meg a kezét, akit ő annyira utál. Ez akkora megrázkódtatás volt, mintha a kantinban a tornatanár eleven ebihalakat zabált volna nagykanállal. Ne csodálkozzunk tehát az érthetetleneknek tűnő politikai idioszinkráziákon (irtózásokon) sem. Egyik-másik majdnem olyan indokolt, mint némely politikai szerelem.

Bodor Pál



Január 26.

Ki a lompos cseléd?

Szeretnék szelíden beszélni Kollmann Erikkel. Nyilván most bonyolódott életében először sajtóvitába, ezért hagyta védtelenül minden porcikáját, s válasz nélkül minden kritikát. Kis csörténkben tehát eltekintek kurta írása jó néhány kritikus pontjától. De nem mindegyiktől.

Muris, hogy „szinte borítékolta”: Rúzsa Magdiról írott cikke engem indulatba hoz. Tehát tudott valamit Rúzsa Magdiról és rólam? Ez aztán hízelgő. Hallotta talán, hogy Magdihoz meghitt szálak fűznek? Pontosan mit hallott? Azt, hogy a szeretőm, vagy azt, hogy a dédunokám? Nos, nem hagyom kétségek között: bizony én csak a képernyőről ismerem Rúzsa Magdit, személyesen soha nem találkoztunk, és töredelmesen bevallom, a könnyűzenébe se vagyok szerelmes. Kollmann kolléga cikkére csak azért reagáltam, mert a semmire épült, és goromba volt. Ilyenkor a kritika kritikusa nem fölvágásból veszi elő a szótárakat.

Csak hát Kollmann Erik mentségére jóhiszeműen csupán azt hozhattam fel, hogy fogalma sem volt, mi a trampli (meg a többi, rosszul használt szó); hiszen ha tudta volna, nyilván eszébe se jut ok nélkül durván sértegetni az énekes lányt. Még hogy trampli! Eddig még sose találkoztam senkivel, aki e németből (osztrákból) jó másfél százada kölcsönzött karikatúra-szót ilyen rosszul használta volna. Csak hát egyszerű „bemondásomra” ugyan miért hitte volna el a főiskolai hallgató K. E., hogy a „trampli” bárdolatlan inzultus? Cáfolhatatlan forrásokra kellett tehát hivatkoznom. Kövecses Zoltán szleng-szótárát nem is említettem: nagy testű cselédnek is értelmezi.(Akadémiai Kiadó 1998).

A többi szóról: a „nett”(a latin „nitidus”-ból - fényes, sima takaros -, netán a francia „net”-ből (tiszta) került át a németbe, ahol „csinos”-t jelent. Halász Előd német szótárában még szerepel a „kedves”, a „szíves” stb. A magyar Értelmező Szótár korábbi kiadásában még nem is tűnik fel. S még csak annyit, hogy a „sztár” dehogyis jelent világszerte ismertet. Nem véletlenül született meg erre „világsztár” szavunk. S hadd jegyezzem meg, ilyenkor az ember nem fontoskodásból idéz, hanem mert így derül ki: nem neki, hanem a nyelvtudománynak van igaza. És mert ez sokkal rövidebb út a cáfolhatatlan igazsághoz.

Nagyon örültem, mikor láttam, hogy Kollmann Erik visszatér a cikkéhez. Azt hittem, hogy (miután megtudta, mit jelentenek szavai) elnézést kér, amiért esetlen, lomha, nagydarab nőnek nevezte Rúzsa Magdit. Tévedtem, nem mentegetőzött.

Bodor Pál



Január 25.

Gazsi (i)gaza?

1. (A Hármashatárhegyen, mely ablakomból épp napkelte irányában fekszik, közel a csúcshoz, nem tudom, mit látok: földkupacot, gömbölyű fakoronát, kerek csőszkunyhót, hatalmas almát, a kis hegy kövér szemölcsét, angol királyi gárdista medvekucsmáját, vagy hajdan-volt költői képet, amint ráhanyatlott a csúcsra, alázatosan köszöntve a fölkelő napot.

Nosztalgiával nézegetem jó időben mindenkor, ez a hegy végeredményben alacsony földkupac, de száz év alatt sem lennék képes oda fölbaktatni, néhány lépcsőtől is fuldoklom már, a közelébe legföljebb úgy juthatok, hogy az alatta működő kis füves repülőtéren fölkéredzem valamelyik röpülő bogárra, van több is, magabiztos kis, karcsú gép, sokat illeg az égen, ha alulról figyelem, örökké az jár az eszemben, hogy jaj, le ne zuhanjon, s mert magam is sárkányfog vetemény lennék, nagyon titkosan motyogva azt teszem hozzá: „vagy legalább ne akkor, amikor itt csámborgok alatta” - amin nem azt kell érteni, hogy nem szeretném, ha a fejemre esne, hanem azt, hogy a tanúja sem szeretnék lenni az égen kiskanálnyi röpülőgép végének, eleve tudom, hogy ezerszer megismétlődne emlékezetemben a jelenet, a végén már a belvárosi járdán is félreugranék, nehogy a fejemre essen ---)

2. Válaszul riadt levelemre Gazsi köteg jeles nyugati lapot küld, illetve mailben írásokat nagy lapokból; ezekhez képest írása Gázáról kurta morgás. Egyet-mást lefordít, de van francia textus is, amerikai politológus professzor, franciául olvasom, valóban rettentő kemény szöveg: lám, mégis az a hasznos ily szörnyű ügyekben, ha profi csapattal kötetnyi (más-más nézetű) írást kiadnánk, szerzőkről hideg ismertetéssel: politikai életrajz, viszonyulás- és előzmény-történet, álláspont-indokolás.

Vajon Buda Péter, Gábor György, Vásárhelyi Mária ismeri mindezt? Eric Hazan, Bellaciao, Gilad Azmon, Naomi Klein, azaz The Nation (New York), The Guardian (London), New Statesman, Lancet (orvosi folyóirat), Siegman stb. Ha belekóstolnak, másképp fogalmaznak. Még azt is, hogy TGM csak ítélkezik, érvei nincsenek. (TGM, ég veled! Élet és Irodalom, 2009. 01.23.)

A hozzám érkezett anyag zöme angol nyelvű, én csak németül és franciául olvasok (bár egyre dadogóbban), meg magyarul és románul. A mi nagy lapjaink vajon miért nem mutatják be a világszerte zajló nagy vitát? Gazsi is utalhatott volna forrásaira, most más lenne a mérleg…

Bodor Pál



Január 24.

Matkovich, Vácról

Matkovich Ilona szerzői estje a Spinoza kávéházban: vidám, szellemes, boldog siker. A csöpp színpadot (mert a nézőtér dugig tele) sereg bájos hölgy töltötte meg (jó, hátul, elbújva, néhány hunyorgó úr is) - középen, az első sorban az írónő, akit arcról alig ismernek, unottan pillog: ez nála a képmutatás teteje. Megjátssza, hogy unott - holott „hal meg” a lámpaláztól.

Külön, kis asztalnál: Sándor Erzsi, Serzsi, a világegyetem legjobb szépirodalmi felolvasója. Az ő hangja, csattanója, humora, mimikája, mímelt-gúnyos hadarása - márkás színpadi együttes. Keskeny, spanyolos arca: hangszer, pokolgép, idéző-, kérdő- s felkiáltójel. Irodalmi sikerem csúcsa lenne, ha egyszer Serzsi valamit felolvasna tőlem. Valami jót. Honnan vegyem?

A színpadra szorult nézők egy intésre énekelni kezdenek. Finom, folklóros zengés, van karnagyuk is, a kóristának álcázott Matkovich is boldogan zengi (tán latinul, angolul, meg más kórus-nyelveken) - én a nézőtéren ülök, annyi hely sincs, ahol egy csecsemő leülhetne. Voltam én itt már teltházi esten: laikus irodalmi misén. Idejárunk meghatódni, s nevetni.

Elcsitul a kórus (nekem baloldalt a második lány hallgatagon is szép, de ha énekel: gyönyörű) - Matkovich húsz szellemes sorban elmondja magáról, ami itt most a legfontosabb (azt talán nem, hogy német filológiát végzett, majd a Bálint György Újságíró Akadémia posztgraduálisát végezte - és a közben elhunyt Budapesti Lap azonnal közölte államvizsga dolgozatát, majd számtalan remek riportját - és talán azt sem mondja el, hogy nem éppen mai gyerek, de gyereke van hat, köztük egy fogadott fekete fiú, hogy jár az Író-Akadémiára.

Serzsi eztán pompás színházi előadásokat tart karcolataiból, novelláiból, publicisztikáiból, mindegyik után előáll (ültében) a váci kórus (Matkovich is váci ugyanis: ilyenkor fővárosnak érzem Vácot, csak nem tudom, minek a fővárosa: Pestnek vagy Matkovichnak). Óriási taps, sok együttmosolygó arc, rokonszenves közgazdász hölgy négyszemközt, halkan Apám könyve című kisregényemet dicséri, de aztán kiderül: ő is „Matkovich embere”, együtt járnak az Író-Akadémiára, most már értem, miért vigasztal. De lendületbe hoz, a Fészek-klubig derűsen lihegve gyalogolok, ott megszámolom a pénzem, és taxiba ülök. Szép este volt.

Bodor Pál



Január 23.

Lelki rendetlenség

Undorodom a rendetlenségtől. Utálom. Érzem, lila csalánkiütések lepik el a lelkemet, az emlékeimet, a gyerekkori szerelmem arcát is. Gyűlöletes-piszkos lesz az emlék tiszta arca, és közben gúnyos vihogás hallik. Ez a csalánkiütés kuncogása.

Kerülget a hányinger, mert a rendetlen én vagyok. Az emlékeim sem rendezettek. Még időbeni sorrendeket is nehezen állítok fel. Akárhová vándorolok, költözöm, mindenhová velem jön a rendetlenség. Tegnap levelet írtam Gazsinak, ma sehol sem találom. Kárörvendően vinnyog a levél emléke, pedig nem volt sem gúnyos, sem vidám. A hónap utolsó napjára egy fehér s egy fekete zokni marad a fiókomban. A zoknik is röhincsélnek. Tintatartómban fekete víz. Ócska pocsolya.

Boldog örömmel vállaltam sok barátomnak és ismerősömnek, hogy elolvasom, átnézem, megszerkesztem, kijavítom, amit írt - ma is reggel négykor keltem, bűntudattal, mert ezt meg azt még nem olvastam, nem javítottam ki, nem írtam meg a recenziót, a kritikát, az ismertetést, az ajánlást…

Az ilyen készséges pali jobban tenné, ha a holnapi jelentkezőnek, aki tégla-nagy regényét hozza, hűvös-udvariasan és távolságtartóan azt mondja: ha szeptember második felében ráér, nagyon szívesen. Nem lenne ebben semminemű gonoszság, csak tisztességes őszinteség; hiszen ha azonnal vállalom s átveszem, akkor se kerül rá hamarább a sor.

Ne légy már ilyen készséges, manapság a megközelíthetetlent tisztelik, aki az idejét másoknak méregdrágán méri.

De magamhoz sem vagyok készségesebb. Két kötetem összeállítását - nem megírását - három éve halogatom. És még mi mindent! S. L.-nak - aki kiforgatta nyilatkozatomat, és megrágalmazott - csak szóban válaszoltam, igaz, televízióban, rádióban - de még mindig nem írtam meg. Pedig be is kellett volna perelnem. Hiába, na, vannak pillanatok, amikor még a spontán lövöldözőt is megértem.

Bodor Pál



Január 22.

Talán abbahagyom

Kétségkívül vannak pillanatok, amikor az ember könnyebben, ellenállás nélkül halna meg. Bevallom, engem a szövegszerkesztőm hangol így. Egyre kevésbé értek hozzá. Talán szereznem kellene egy ócskát, azt a fajtát, amellyel egykor összeszoktam, amelynek mestere, gazdája, virtuóza voltam.

Jó-jó, tudom, ez most olyan póz, mintha lézerfegyveres ellenfelemmel parittyával állnék ki párbajozni. Nem megyek bele a részletekbe, de bizony a napokban szükségem volt Trixi és férje, János önfeláldozó buzgalmára, Kovács György táv-gyorssegélyére, Dr. Kendével ugyancsak távbeszélőn konzultáltam, nem beszélve a fiamról, aki már súlyos sóhajjal veszi fel a kagylót. Nem zavarna engem ez a (végeredményben titkolható) bukás, ha érteném. Mivel azonban nem egészen értem, íme, világgá kiáltom.

A tizedik szövegszerkesztőmön dolgozom, és ez az első, amely ilyen tragikus életérzést sugall. De lehet, hogy nem is én vénültem meg, hanem az amerikai licenc alapján Ázsiában gyártott, elegáns laptop a bűnös. Szerezhetnék tán érthető, logikus tankönyvet, átvenném hozzáértő segítséggel. Vagy jó titkárt vennék föl (titkárnőről nem lehet szó: nejem azzal tartja karban önbizalmamat, hogy megjátssza: féltékeny) - vénséges írógépemen megírnám, amit kifundáltam, s a „titkárságom” áttenné elektronikába.



Családom attól tart, hogy a közel két évtizedes szövegszerkesztői gyakorlat kimosta belőlem az írógépelés emlékét is. Vagyis kézzel kellene írnom, ami talán még nagyobb műgondra kötelez. Ennél már hogyan lehetnék igényesebb? Egyszerű. Ha többé nem is írnék. Sokan örülnének ennek. Gratuláló leveleket kapnék. Talán még virágcsokrokat is. S a hallgatás Kossuth-díját.

Bodor Pál



Január 21.

Rúzsa Magdi, a „gyérhajú trampli”(?)

Kollmann Erik ifjú zenekritikus úgy esett neki Föld S. Péter, Zöldi László és alulírott Rúzsa Magdiról írott gyorsportréinak, és magának Magdinak, mintha (mondjuk) a Megasztár-versenyben anno a szíve választottja maradt volna alul a vajdasági jelölttel szemben. Sebaj, joga van hozzá.

Akkor is, ha igaz, ami ír: hogy meg se hallgatja Rúzsa lemezeit; néhány másodperc bőven elég neki bármelyikből, s nyomban lezárja, mert nyilvánvaló, hogy nem neki való; mert szerinte „nem szép, nem kellemes, (nem) lágy”. Bár (szerinte is) „különleges”…Nem vagyok zenekritikus, diákként is csak amatőr jazzdobos voltam, de irodalmi-művészeti lapnál, kiadóknál dolgoztam negyedszázadon át… A könnyűzenében sem csak a lágy hangok szépek! Világsikert arattak kemény, éles hangok is - ezt nyilván K.E. is tudja.

Viszont nem ártana ezen túl gondosabban megválasztani az idegen (eredetű) szavakat. Rúzsa Magdit tramplinak nevezte - nyilván fogalma sem volt, mit jelent. Az Értelmező szótár tudja: „trampli fn –t, -ja (durva) 1. Olyan nő, aki nagy testével lomhán, nehézkesen mozog; esetlen, otromba, nagy darab nő, dajna.”A szótár Nagy Lajostól idéz példamondatot: ”Az én uram nem ette meg a kenyeret, csak ha én szeltem le, utálta volna holmi trampli kezéből.”

K. E. ironikusan utal arra is, hogy Magdin nem segített a „nett hajköltemény” sem - csakhogy az Idegen szavak szótára (Bakos Ferenc) szerint a nett csak éppen „takaros, csinos”. Ami „hajkölteményekről” aligha mondható. Azt írja: „a közönség éppen a profanitása miatt zárta szívébe” Rúzsa Magdit. Bakos szótára szerint a „profán”: „1. avatatlan, be nem avatott 2. világi, nem vallási 3. közönséges, hétköznapi 4. tiszteletlen, kegyeletsértő 5. durva, otromba.” Ezek közül melyik miatt zárta szívébe Magdit a közönség? Jobb lett volna a trampli, a nett, a profanitás helyett a pontos magyar szót használni. Ki tudja, szerzőnk mit értett e szavakon.

Utóirat: Jegyzetemben nem vettem tekintetbe, hogy Kollmann Erik főiskolai hallgató, mert diákok ezt írták nekem magánlevélben: ”Írásaink a Klubhálón épp úgy a nagyközönséghez szólnak, mint az Önök írásai - kezeljenek minket egyenlő felekként.”

Bodor Pál



Január 20.

Nem Obamát rugdalták le a buszról pesti szkinhedek

Nem bízhatok abban, hogy holnapra az összes halálos betegség megszűnik. A természetnek (és az emberiségnek) talán szüksége van minden gyilkos betegségre, szenvedésre, rettegésre, hogy örüljön mindenki, akit nem sújtanak ilyen szörnyű kínok. De néha tanúi vagyunk mások testi-lelki szenvedésének, mely lehet épp oly maradandó, mint a szúrt sebben megforgatott kés.

Talán ezért kell nekünk a fájdalom. Az irodalom, a művészetek egyik-másik remeke olyan, mint fordított karácsonyfa: a szenvedés zsúfolt jelképeivel megrakott mű. A rosszkedvű, rettegő nagy orosz írók értettek pokolian ehhez. Dosztojevszkij és társai. A borzalmas testi-lelki szenvedés és iszonyat könyveit írták meg - az olvasó, ha akarja, ha nem, átéli a kínok kínját, és bármilyen szegény, bármilyen éhes, végül talán annak is örül valamelyest, hogy nem vele történik az, amiről a regényben szó esik. (Nem először emlékeztetek rá: Dosztojevszkij apját úgy ölték meg parasztjai, hogy kövek között szétmorzsolták a heréit…)

Az emberiségnek mindig voltak profi kínzói. Akik a vallatás, a kényszerítés, az árulás, az esküszegés eszközévé tették az elviselhetetlent. Az erdélyi boszorkányperekben is bőségesen alkalmaztak ilyen-olyan égetést, de hát később szentté avatott, szinte istenített nagyságaink, akik pogány őseink között a kereszténység terjesztésének áhítatos műveletében jeleskedtek, forró ólmot öntöttek némely fülekbe, megvakítottak másokat, miként tették ezt - méghozzá saját kezűleg - némely nagyszerű babiloni uralkodók is: ismerjük őket név szerint. Az állatok - mondják szakemberek - szétmarcangolják, fölzabálják, de szadizmus nincs; talán ez különbözteti meg őket az embertől.

…Talán én is jártam azzal az éjszakai busszal, amelyen két szkinhed harminc rezzenetlen utas szeme láttára megvert, lerugdalt a járműről egy fekete fiút, s egy félvért, aki a védelmére kelt. A harminc fehér utas meg se moccant. Csak egy tizennégy éves kislány adta közre az esetet. Igaz, a fekete fiút nem Obamának hívták. Ha ott lettem volna, sajnálnám, hogy nincs fegyverviselési engedélyem, és a buszsofőr nem hívhat ilyenkor telefonon járőrt. De vajon nem hívhat?

Bodor Pál



Január 19.
Mit ér két nagy lyuk a törvényben?

Édes testvéreim a korlátlan szabadságban, bloggerek, vakmerő szerzők, szókimondók! Mit szólnátok ahhoz, ha minden utcasarkon pokoli hamisan játszana hét zenekar éjjel-nappal? A kritikusok kit kritizáljanak? Minden zene és zenész álarcos, álneves. Legföljebb azt írhatnánk, hogy a Bartók-Liszt sarkon mást-mást játszik hamisan hét zenekar, és akinek még van hallása, zokogva-sikítva hanyatt-homlok menekül. S így a jót se hallja.

Mit szólnátok, ha újságotok össze-vissza irkálna igaz, és hasra-ütéssel gyártott, hamis híreket? És látnátok, hogy a gyerek csak úgy falja… És jó meg rossz szándékú, jó- és rosszhiszemű, hibátlan és vaskos nyelvi, helyesírási, tárgyi hibákkal ékes szövegek keverednek a világháló magyar oldalain eszes, eredeti, elmetágító gondolatokkal. (Igaz, a magyar helyesírás nem gyerekjáték. A ma legteljesebb helyesírási tanácsadó és szótár, a Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila alapos munkája az Osiris tervezte tízkötetes, idevágó sorozatnak csak első kiadványa.)

Jó, a falfirkáktól, graffitiktól hiába várnék pontosságot, jólneveltséget, helyes írást és erkölcsi, filozófiai hitelt - a firkákat nem ellenőrizheti főszerkesztő. De vajon a világháló szövegeit? Manapság némely kinyomozhatatlan identitású honlapon (a virtuálisan végtelen nyilvánosságnak, az égbolt-széles falra!) írhat a fél-analfabéta, a veszedelmes őrült, a bármely nemzetet gyűlölő, bárkit rágalmazó, robbantásra buzdító, a fundamentalista fanatikus, a gyilkosságra uszító, az idióta, a nem is létező, igen, a szűk körben kitalált agyú…

Egyetértek a „médiahajó” kitalálójával, vagyis az Enyedi Nagy Mihály megfogalmazta zord bírálattal. A médiatörvény mit se ér, ha nem terjed ki se a nyomtatott sajtóra, se a világhálóra. Van, akinek ez a két monumentális kihagyás, lyuk - az óriási világháló és a teljes magyar nyomtatott sajtó - ezerszer többet ér majd pénzben és politikában (esély, hatalomszerzés, őrjöngő gondolatok hatalma) mindannál, amit önmegsemmisítő terjedelmességében a mostani szövegjavaslat a rádióról és televízióról fecseg.

Ismétlem: a médiatörvénynek alkotmány típusú, tömör alaptörvénynek kell lennie.

Bodor Pál



Január 18.
Válságpesszimizmus

A világban mindig jelen volt a halál és a főnyeremény. Az orosz rulett kockázatától a szerencsejáték csábításáig minden. A szerencse ma, a válság tájfunjában szemérmetlenül bevallja: fütyül a jellemünkre, a hűségünkre, nincs tisztesség, se linkség.

Legföljebb ki-ki magának, passzióból lesz (marad?) tisztességes. Azokért, akiknek a körében, akiknek a szemében él. A stabil, megbízható polgári életrendnek fütyültek. Szó sincs már arról, hogy a sors csak a bűnöst, a szélhámost a kalandor csalót bünteti. A legjobb autógyári melós is az utcára kerülhet. Úgy élünk, mint valami vad világban, mintha sorshúzás, célba lövés döntené el, ki hal meg öt perc múlva.

Az erények társadalmi jutalmazásának egy időre csúnyán vége. Jó, persze, sokak belső normái már nem változnak meg. A bácsit a neje, a gyerekei is bosszúsan mocskolják a háta mögött, hogy micsoda balfácán, akkor is tisztességes, amikor senki se látja. Persze, a tízparancsolatot hivatalosan nem fordítjuk meg, voltak eddig is elegen, akik azt parancsolták, s nemcsak maguknak: Ölj! Lopj! Hazudj! Voltaképpen már régóta vannak szekták, melyek tagjai a fordított parancsolat szerint élnek. Nemcsak a maffiák. A világválság sokakat annyira megráz, kiborít, megnyomorít, hogy erkölcsi világrendjük összeomlik. Retteghetünk a drog, a szesz, a bűn, az erőszak a fegyverek eddiginél is halálosabb teljhatalmától.

Jó, azt mondhatjátok, megőrültem, a pesszimizmus örvénye elragadott. Jó, azt mondhatjátok, eléggé köztudomású, hogy itt, ott és amott az emberek hány ezreléke, százaléka nem respektálja igazán a törvényeket, és közülük hány ezrelék, hány százalék képes foglalkozásszerűen a cselekvő gonosztevésre, Miért gondolom, hogy a krízisben számuk megnő? Mert semmi okom nem ezt gondolni. Az egzisztenciális megzsaroltságban, kényszerűségben felmentés is rejlik. Azután meg (már megbocsássatok) milliók csalódtak a becsületben, a jóságban, a tisztességben, az önzetlenségben. Legföljebb a lelkük áll még ellen, mert undorodik a gonosztól. Csakhogy talán kevesen vannak, akik inkább vállalják az éhhalált, a megfagyást, semhogy megszegjék a tízparancsolatot.

Az összes ellenérvet ismerem. Magam is elhadarhatnám. És persze, az ördög vigye el, mégis bizakodom. Mit tegyek? Bizakodom mindenek ellenére.

Bodor Pál



Január 17.
Moszkva, Kijev, Pilisszentiván

Kisebb lakásba költöztünk, mert a fiatalok már jó ideje másutt laknak, mi ketten pedig lassan megyünk össze… Eddig a vallomás szemérmes, kicsit álságos mondata, hisz lányom és vőm az ikergyermekeikkel (akik tizenöt évesen fejenként száznyolcvan centinél magasabbak: mintha nem is az én unokáim lennének) már évek óta elhúzták a csíkot, előbb a szolnoki színház tagjai voltak, majd visszatértek Pestre, Johanna lányom szabadúszó színházi koreográfus, vőm Tibor színész, néhány éve a Nemzetiben látható.

Minket igazából a gázszámla szakadatlan dagadása kergetett el, de még lő utánunk, szeptemberben elköltöztünk, az üres lakás és a TIGÁZ előbb egy tizennyolcezer forintos számlát fizettetett ki velünk, nemrég meg újabb, harmincegyezer forintos papír futott be az utolsó évnegyedből (melynek csak utolsó pillanataiban, december végén érkeztek meg a ház új, hazatérő magyar gazdái az USA-ból, a hölgy szövegszerkesztő számítógépen dolgozik, férje - híreim szerint - kitűnő szerszámlakatos; öngyújtónyit sem fogyaszthattak a harmincegyezer forintos gáz-mennyiségből, hiszen ez a számla is előbb volt itt őnáluk.

A Tigáz felé nem lett volna értelme mindezt beleírni a naplójegyzetembe, minden jel szerint nem olvassák azokat a honlapokat, ahol publikálok. Magamban azzal mentegetem a céget - bár ez nem mentség -, hogy az amerikai magyar tulajdonosok pesti jó barátja és meghatalmazottja a Tigázt egyszer már, késő ősszel kihívta, gázszag volt, hát az óránál ömlött-folyt a gáz, még jó, hogy egy ablakot nyitva hagytam, Pilisszentiván tehát nem robbant fel az orosz-ukrán ügyben.

Furcsa, amikor egy újságíró bevallja, hogy már csak belső monológra telik az idegeiből, másnak restelli bevallani, hogy az üres, lakatlan lakásnak csak ez a két gázszámlája közel ötvenezer forintot vitt, visz el. Mennyi lenne, ha nem költözünk el? Ha fűtünk, főzünk, fürdünk? Nejem persze dühös, nem akarja kifizetni, csakhogy akkor a teljesen ártatlan új tulajdonosok isszák meg a levit. Az amerikaiakra, szegényekre, eléggé rájár a rúd e nélkül is, a magyaroknak is van éppen elég bajuk, új barátaim magyarok is, amerikaiak is, és tessék, most még a Tigázból is kijutna nekik… Ha az óránál - hónapokkal elköltözésünk után - távollétünkben valami elromlott, és ezért ömlött a gáz, vajon nem a céget terheli a kár? Talán ennyit is kár volt megmukkanni.

A mi gázunkon most az Unió elnöke, az orosz miniszterelnök (értsd: Putyin), meg az ukrán szépasszony töri a hajkoszorú alatt a fejét, én pedig itt kicsinyeskedem… Ennyit vagyok képes hozzászólni a gázgondokhoz? Fúj! De hát az imént említett három politikushoz mégse fordulhatok a szentiváni Klapka utca 109 alatti esettel.

Bodor Pál



Január 16.
Kuruc hősiség, érzékeny írói nyelv

Remek könyvet olvastam két teljes éjszakán végig. Rodostó, illetve Mikes Kelemen fájdalmas, hősies, lírai, kemény regényét. Arról, hogy van-e értelme a hűségnek, az önfeláldozásnak, a már-már öncélú szorgalomnak. Arról, hogy vajon a korlátoltabb lélek nem vállalhatja-e könnyebben a következetes heroizmust... Arról, hogy amidőn, bár hidegen fogalmaz, valójában érzelmes eszmék töltik be a lelkét, hogyhogy nem hajlik a cinikusabb, (vagy legalább: praktikusan gonoszabb) igazmondásra, hiszen azt rövid távon könnyebben jutalmazza valamiféle beteljesüléssel az élet.

Csakhogy mindezt nem a regény mondatja velem, nem is az író. Sem egyik, sem másik nem igazán képes cinizmusra.

Csak mi, olvasók remegünk bele a gondolatba, hogy volt-e értelme öt vaskos-fokos könyvet fordítani franciából magyarra ott, Rodostón, a török világban, testi és lelki gyötrelemben, hogy a semmi partján is értelme legyen hűséges a létnek – de akiknek Erdélybe elküldötte volt munkáját Mikes Kelemen (szótartó, becsületes szász utazó kereskedőkkel), azok fütyültek a könyvekre, s pecsétesen, foltosan, visszaküldték neki szó nélkül, köszönet nélkül, olvasatlanul. Talán – ki tudja – féltek is a Rákóczi fejedelem mellett (halálában is, halála után is!) kitartóan hűséges lélektől érkező küldeménytől.

…Szerző igen ifjan, a hatvanas évek elején járt nálam Kolozsváron, a Donát út és a Szamos közötti negyedben, a C „penge-blokkban” – néztem a fiatal szakmunkás-forma, nálam néhány évvel fiatalabb férfiút, aki már akkor sem volt ismeretlen, s aki azóta egyik keservesen szókimondó, fölháborodott riportregényt (hogy egyszerűen jelöljem a műfajt) a másik után tette le az asztalunkra. Igen széles olvasóréteg – sőt, mondhatnám: a magyar közvélemény többsége – a rendszerezett, alapos, elemző valóságismeretének jelentős részét nagyobb mértékben kapta az ő könyveiből, mint személyes tapasztalatból.

E könyvét tehát nagy késéssel olvastam. (Kiadói jelzése: KERTEK, a táblaborítót Beck Ö. Fülöp Mikes érmének felhasználásával Fenekovács László készítette). A mű kuruc szenvedélye, gazdag, érzékeny, tömör és fordulatos nyelvezete magyar nemzeti és forradalmi regényt teremtett. Írta jó tíz éve: Moldova György. A hozzám eljutott példány 2000-ben jelent meg. Nagyon hálás vagyok az írónak – sokadszor.

Bodor Pál











Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2009-02-01 (3066 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: napi@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület elnöke.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0,02 Seconds