Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

…Ha előrelátó csecsemő lettél volna/felkötöd magad a köldökzsinórodra” – ez volt a refrénje egy régi híres Sziámi-dalnak, amely nem hiányozhatott az együttes egyik koncertjéről sem. Nagyon régen nem hallottam, de tegnap, amikor kijöttünk a Millenáris fogadóból a World Press Photo kiállításról, jó ideig ez járt az eszembe.

Hosszú évek óta eljárunk erre a kiállításra, és mindig reménykedünk, aztán mindig csalódunk is. A világsajtófotójának legjava (?) nem szól másról, mint háborúról, erőszakról, terrorizmusról, katasztrófáról, nyomorról, kínról. Még a szépnek szánt természetképek is inkább csak annak pusztulását, védett állatok legyilkolását mutatja be. Így volt ez most is, ráadásul ezt a nyomasztó érzést csak növelte a helyszín iszonyú levegőtlensége. Ilyen volna a világ? Hát nincsen benne semmi szépség, semmi öröm, semmi gyönyör, semmi megnyugtató, amiért érdemes élni? Ugyanakkor sokadszorra bebizonyosodott Susan Sontag gondolata a szörnyűség banalizálódásáról. Miután a médiából naponta árad ugyanez a borzalom, már el is megyünk mellette, képtelen megrázni, és már azt sem tudjuk igazán értékelni, hogy egyes fotográfusok az életüket kockáztatják háborús övezetekben. Az embernek mindig dagad honfiúi/honleányi keble, ha magyar sikerről értesül, és az idén sem múlt el a World Press Photo magyar díjazottak nélkül, de ők is csak azért jutottak be ebbe az élmezőnybe, mert beleillettek ebbe a „fősodorba”: egyikük a melegtüntetés sebesültjeit örökítette meg, míg a másik Afganisztánból hozott háborús képeket. Persze ez a WPP zsűrijének felelőssége is, de őket már régen hatalmába kerítette ugyanez a szemlélet, amelyből képtelenek kilépni. Pedig valakinek egyszer csak el kellene kezdeni a médiában, mielőtt végképp nézhetetlen lesz, és az egészséges szemléletű, harmóniára törekvő emberek elfordulnak tőle, vagy védőfalat vonnak maguk köré vele szemben…

Párommal évek óta járjuk a világot és hazánkat egyaránt, rengeteget fotózunk, filmezünk, persze „amatőrként”, de korántsem a buzgó turisták szemével. Keressük és meg is találjuk a hétköznapok szépségét. Mert az életben az a csodálatos, hogy mindig megvannak a szépségei, még a legszörnyűbb körülmények között is. Nem volt igaza Adornónak, Auschwitz után is lehetett verseket írni, Irakban, a palesztin területeken is lehet nevetni, a bozótharcosok is rácsodálkozhatnak egy-egy gyönyörű fára, a kamasz kamikáze-jelölt is lehet szerelmes. És bár évtizedek (évszázadok, évezredek?) óta nem volt egyetlen perc a Földön, amikor mindenhol béke lett volna, mennyi béke, fény, jóság van bennünk és mindabban, ami minket körülvesz. Igaz, ezek csendesebb dolgok, de néha meg kell a csendet is hallgatni.

És talán az egész „gonosz világ” is egy kicsit jobb lenne, ha nem mindig legrosszabb arcát látná viszont a tükörben.

Iskolai rajzokon gyakran ábrázolják a vérköröket és szívkamrákat piros és kék színnel. Volt egy Ember, akinek valójában piros-kék volt a szíve. Ez a szív 86 szenvedélyes év után megállt. Elment Illovszky Rudolf, minden Vasas-szerelmesek Rudi bácsija.

Markáns arca, még idős korában is sportos alakja, a futball, a fiatalok iránti szeretete fogalom volt a Fáy utcában, de az egész magyar fociéletben is. Kiváló jobbszélső volt, sajnos rosszkor született, mert posztján olyanok játszottak akkoriban, mint Buday II vagy Sándor Csikar, így csak háromszor lehetett válogatott, a Vasasban azonban már játékosként is a legnagyobbak közé tartozott. Mégis edzőként lett igazi legenda, aki a Vasassal négyszer nyert bajnokságot, kétszer Közép-Európai Kupát. Ő alkotta meg azt a piros-kék csapatot, amely egy életre e klub elkötelezettjévé tett az 1960-as évek elején. Mészöly, Bundzsák, Berendi, Mathesz, Farkas tették naggyá akkor az angyalföldieket, ez a csapat még Dél-Amerikában is letette névjegyét, amikor egy tornán a Pelével felálló Santost is legyőzték. És ne felejtsük el azt sem, hogy a „Szőke Szikla” Mészöly, a szorgalmas fedezet (ma középpályás) Mathesz és a gólzsák Farkas ott volt a felejthetetlen 1966-os magyar-brazilon, amikor 3-1-re legyőztük a kétszeres világbajnok csapatot. Rudi bácsi akkor a szövetségi kapitány Baróti Lajos (mellesleg egy másik Vasas – és Újpest- legenda) mellett tevékenykedett, majd két évre ő vette át a nemzeti csapat irányítását. Ki tudja, miért nem maradt, miért nem maradhatott, talán kijutottunk volna vele az 1970-es vb-re. Így is az ő nevéhez fűződik, hogy 1972-ben, második kapitánysága idején ott voltunk Európa legjobb négy csapata között, az olimpián ezüstérmet szereztük – akkor ez kudarcnak számított! - de az 1974-es vb-szereplés megint elmaradt. Ekkor jött azonban a Vasas újabb arany korszaka: Mészáros, Müller, Zombori, Gass, Izsó, Váradi, Komjáti, Török – többségük az ő keze alatt nőtt NB I-es, sőt, válogatott játékossá, 1977-ben száz góllal nyerte a látványosan, szellemesen játszó Csapat újabb, mindeddig utolsó bajnokságát. Akárcsak egy évtizeddel korábban, közismert „renitensekből” faragott kiváló csapatjátékosokat, olyanokat, akik azért a pályán sem mentek szomszédba egy kis, jó értelembe vett csibészségért.

Rudi bácsinak a következő években volt néhány kisebb kitérője, de mindig, mindenkor visszatalált a Vasashoz, és idős kora ellenére is készen állt, ha bajban volt szíve egyesülete. 1995-ben még végrehajtott egy nagy fegyvertettet: megmentette a kieséstől a csapatot. 2002-ben nevezték el róla a Fáy utcai stadiont. Bár nem vagyok híve az „élő emlékműveknek”, ha valaki, ő már életében megérdemelte.

Egy újságírónál könnyen megszokottá válik, hogy „nagy emberekkel” találkozik, beszélget, parolázik, de azért mindenkinek vannak „nagy találkozásai” a maga hőseivel. Rudi bácsi ilyen volt nekem, amikor több mint 10 évvel ezelőtt beszélgettünk a magyar futball utánpótlás-helyzetéről, amit mindig is a legfontosabbnak tartott és szinte élete utolsó percéig fáradhatatlanul kereste a fiatal tehetségeket.

Kisebbik fiam, Andris, szinte magától lett Vasas-drukker, bár kapusként nem a Fáy utcában nevelkedett. Tavaly azonban felfigyeltek rá, és próbajátékra hívták. Majdnem eldobta a telefonját, amikor ezt hallotta: „Illovszky Rudolf vagyok…”

Az idén határozottan jó csapatunk van, a kis Mészöly irányításával. Akár bajnokesélyesek is lehetünk. Aligha lehetne szebben megköszönni Rudi bácsinak ezt a közel hét piros-kék évtizedet, mint egy újabb bajnoki címmel…

Megmondták előre. Az al-Kaida is, meg az amerikaiak is. Sőt, maga a merénylő is, aki bent kószált a hallban, és közölte az ott lévőkkel, hogy három percük van a menekülésre. Aztán jött a robbanás.

Hatvan halott, 200 sebesült az iszlámábádi Marriottban! Bulletinek, gyorshírek a hírügynökségekben, a CNN már a robbanás pillanatában a helyszínen. Ez a mi szeptember 11-énk! – nyilatkozza a pakisztáni belügyminiszter. Aztán néhány órával később egy indiai tv-csatornánál bejelentkezik egy tálib csoport, mint a terrortámadás elkövetője.

Ágá, szkázálá várona – mondaná a művelt keletnémet.
Csakhogy itt már megint nagyon bűzlik valami.
Ugyanúgy, mint azon a bizonyos szeptember 11-én.

Egy hónappal ezelőtt a népharag lemondásra késztette Pervez Musarrafot, Washington „láncos kutyáját” (utólag is elnézést kérek Tito marsalltól), a terrorizmus elleni háború egyik fő szövetségesét. Az az Aszif Ali Zardari lett az elnök, akinek feleségét, Benazir Bhuttót tavaly decemberben megölte egy öngyilkos merénylő. Zardari éppen szombaton, néhány órával a Marriott-merénylet előtt mondta el parlamenti szűzbeszédét, amelyben leszögezte: célja a terrorizmus kiirtása Pakisztánban, de egyetlen államnak sem tűri el, hogy ennek címén országa területén katonai akciókat hajtson végre, megsértve ezzel annak szuverenitását. Néhány nappal korábban már Iszlámábádban járt az amerikai vezérkari főnök, aki megpróbálta meggyőzni: szó sincs itten semmiféle szuverenitás-megsértésről. Úgy látszik, érvei nem voltak eléggé hatásosak.

Egy egytonnás pokolgép sokkal meggyőzőbb tud lenni. Pláne egy olyan helyen, ahová külföldiek, diplomaták, dúsgazdag üzletemberek érkeznek. Erre csak felfigyel a világ, hogy micsoda egy lepra hely lett ez a Pakisztán. Hatvan halott? Bagatell. Több is veszett New Yorkban. A Tafrík-e-Taliban nevű szervezet pedig ugyanúgy követhetetlen, mint Oszama bin Laden.

Tényleg, azt hallották már, hogy a nagyszakállú rettenetes a múlt héten újabb üzenetet küldött, ezúttal az amerikai választóknak? Legutóbb akkor fordult közvetlenül a hitetlen tengerentúliakhoz, amikor gyorsan újra kellett választani GWB-t…

Történészek, publicisták hada állítja, hogy 2001. szeptember 11 után megváltozott a világ. Egyben azonban biztosan nem: a nagyhatalmak ugyanúgy hülyének nézik a világot, mint azelőtt.

Különben pedig azóta sem tudjuk, hogy mi is történt pontosan szeptember 11-én. És szeptember 20-t sem fogjuk megtudni….

Néha úgy érzem, már-már sok, le kellene zárni. Elvégre 40 évvel ezelőtt átéltem, és 30 éve – beleszámítva diplomamunkámat is – foglalkozom vele történészként, újságíró-riporterként, ellenkultúra-kutatóként, az elmúlt másfél évben különböző beszélgetések, tudományos konferenciák előadójaként is. Miképpen a hét elején azon a tanácskozáson, amelyet a Politikatörténeti Intézet rendezett 1968 újraértelmezéséről.

Mostanában sűrűn eszembe jut Nemeskürty tanár úr, aki egyszer egy interjúban azt mondta nekem, az őt „mindentudónak” nevező kollégáknak visszavágva: a legtöbb történész egész életében azt a kis kertet gyomlálgatja, amelynek parcelláját kihasította a tudomány végtelen földjéből. Valószínűleg engem is megvádolhatna e „gyomlálgatással”, hiszen jószerével nem született olyan „ismeretterjesztő” írásom, ami ne lenne köthető kedvenc korszakomhoz. Ennek ellenére egyre inkább úgy érzem, hogy minél többet tudok róla, annál újabb kihívásokat kínál. Olyan vagyok, mint az, aki egy idegen nyelv kapcsán a „perfekt tudás” gőgjének bűnébe esik, aztán 30-40 év múlva rájön, hogy még mindig tudnak neki újat mutatni.

Ez az érzés kerített hatalmába többször is e két nap alatt a PTI-ben, amikor „68-as” kollégáimat hallgattam. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az 1968 májusi párizsi eseményeket az általános sztrájktól a nagy gaullista tüntetésig párhuzamba állítsam az 1934-es francia szélsőjobboldali zavargásokkal és a rá válaszul kialakuló, baloldali vezetésű Népfronttal, ahogyan azt Danielle Tartakowsky francia professzorasszony tette, persze fordított előjellel. Arra viszont ő sem tudott egyértelmű választ adni, hogy a világnak 1968 politikai-társadalmi eseményeiről szinte azonnal párizsi képek jutnak eszébe, holott a francia kontesztátorok szinte utolsóként indították el mozgalmaikat. Földes György arra hívta fel a figyelmet, hogy 68 bebizonyította: a világhatalmak számára nem kezelhető olyan egyszerűen és egyértelműen a világ, mint ahogyan azt korábban hitték, ugyanakkor elhárította az utolsó akadályokat a globalizáció elől. Éppen ezért ma, a világrendszerek korábbi vitája helyett mindenki próbál valami módon elhelyezkedni a globalizációs folyamat (fejlődés?) skáláján – tette hozzá. Erdős Attila az amerikai 68 legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy innentől kezdve kaptak polgárjogot világszerte a civil kezdeményezések, Richard Nixon elnök győzelmét pedig nem az „ellenfél nélküliség” jól bevált sztereotípiájával indokolta, hanem azzal, hogy a republikánus jelölt meg tudta szólítani a „csendes többséget”, amely nem támogatta ugyan a vietnami háborút, de nem rokonszenvezett a háborúellenes mozgalmakkal és a radikális csoportokkal sem.
Mitrovits Miklós, a lengyel 68 kutatója a kudarc egyik okaként megállapította: bár több kelet-európai országban voltak demokratizálási és más reformtörekvések, ezek sem tartalmukban, sem pedig időben nem voltak szinkronban egymással. Pankovits József olaszországi körképében azt igyekezett alátámasztani, hogy a diák- és a munkásmozgalom kölcsönösen hatottak egymásra Itáliában.

Balázs Eszter a francia értelmiség válságát, közéleti szerepvállalásának megkérdőjelezését mutatta be, többek között Jean-Paul Sartre és Raymond Aron szembeállításával, valamint az „újbaloldali filozófia” útját a Michel Foucault-féle „önkritikus értelmiségi” megjelenéséig. Ignácz Ádám mindenekelőtt elméleti síkon közelítette meg az avantgárd és a posztmodern jelenségeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a zenében a „komoly” műfajok mozdulatlansága miatt az új zenék, a jazz, a beat, a rock vállalták az „újító” szerepet. Érezhetően ilyen témájú előadást vártak tőlem, én viszont ezúttal inkább a „rock-hírnökök” pályaképére akartam helyezni a hangsúlyt, több-kevesebb sikerrel, bár - hozzászólóként – megerősítettem az előttem szóló kollégát néhány konkrét példával John Coltrane-től Frank Zappán át a Pink Floydig. Lehet, hogy az utolsó pillanatban félre kellett volna tenni megírt dolgozatomat és rögtönözni? Vajon miért nem hallgattam az ösztöneimre?

Néha úgy érzem, már-már sok, le kellene zárni. De minél mélyebbre ások, annál újabb élő leletek bukkannak elő. Miként e két napban elhangzott gondolatok közül is akadt néhány, amely befészkelte magát az agyamba. További „kertészkedések” várnak tehát rám, akkor is, ha elmúlik az évforduló, akkor is, ha már csak távoli referenciaként, ürügyként jelenik meg hatvannyolc.

Az olasz szabadtéri strandokon „Keletről jött”, magukat masszőzöknek nevező fiatal nők ajánják szolgáltatásaikat, amelyeket esztétikainak, vagy egyenesen gyógyítónak minősítenek. Ezzel szemben többet ártanak, mint használnak. Többnyire ismeretlen krémeket, olajokat használnak, és nem tartják be a higiéniai szabályokat. Jó, ha a kezüket megtörlik egy fertőtlenítő kendővel. Szakképzettségre, otthon szerzett diplomára hivatkoznak, de ezt lehetetlen ellenőrizni. Húszperces masszázsért elkérnek 20 eurót, tehát ráadásul még csak nem is olcsók (Egy felkészült, lakásra menő terapeuta átlag 40 eurót kér egy órára).

Az olasz egészségügyi minisztérium most megtiltotta működésüket minden tengeri, tóparti, és általában vízparti pihenőhelyeken. Ugyanakkor felhívta a potenciális páciensek figyelmét is arra, hogy a szolgáltatás igénybe vételével milyen veszélyeknek teszik ki magukat. Elkaphatnak valamilyen bőrfertőzést, gombát egy előzőleg kezelt embertől, a masszőzök által használt krémek bőrgyulladást okozhatnak és komoly egészségkárosodás következhet be a szakszerűtlen masszázstól, különösen a nyaki csigolyák helytelen mozgatásától, ami ájulást is okozhat.

Hogy vannak olyan „masszőzök” is, akik klienseiket elcsalogatják a mindent elrejtő domb mögé, ahol egészen más szolgáltatást nyújtanak, másik probléma, miként a megoldás is más.

Biztosítás = biztonság, volt a jelszó egykor. Manapság pedig mintha Rodolfó mestert idéznék: vigyázat, csalunk! Csakhogy a nagy bűvész a csalásban, szemfényvesztésben korrekt volt. Ellentétben bizonyos biztosító társaságokkal, amelyek alighanem arra (is) bazíroznak, hogy a tisztelt kuncsaftot idő előtt megüti a guta.

Nemrégiben társasházunk főagyai kitalálták, hogy kössön a 70-es években épült panelsorház épületbiztosítást, amelynek árát beépítik a közös költségbe. Kiválasztottak egy jó nevű biztosítót, amelynek képviselője aztán körbejárta a lakókat, hogy a korábban sokak által sokallt lakás és vagyonbiztosításokra ajánlatokat tegyen. Természetesen sokkal olcsóbb lesz – ígérte mindenki – mivel a lakás- és épületbiztosítás lejön belőle. Én is, mint afféle bociszemű, megkötöttem egy előszerződést, és a képviselő közölte: hamarosan küldik a valódit, a negyedévenként befizetendő csekkekkel együtt. És uramfia, mi történt: megjött a szerződés, amely három ezer forinttal drágább negyedévi számlák csekkjeit tartalmazta, és miután alaposan áttanulmányoztam a szöveget, kiderült, hogy az épületbiztosítást nemhogy nem vonták le belőle, hanem hozzáadták. Persze azonnal riasztottam az amúgy kedves hölgyet, hogy lesz szíves: másnap jött is, elvette az anyagomat, és következő napra ígérte. Következő nap viszont már azt közölte, hogy most nem ér rá ilyesmikkel foglalkozni, mert tele van a kötelező biztosításokkal. Nyilván erre azután jött rá, hogy az én cuccomat meglátta. Úgy gondoltam, hogy Bronsonra veszem a figurát és magam próbálok igazságot tenni. Legjobb modoromat elővéve elküldtem a céget a négy égtáj felé, és kértem egy új szerződést, hozzávaló csekkekkel – majd, mint ki jól végezte dolgát, megérdemelt külföldi utunkra indultunk. Hazatérve egy tértivevényes ajánlott levél értesítője várt, a biztosítótól. Nagy izgalommal mentem a küldeményért a postára, és ott esett le az állam: a borítékban nem volt más, mint egy lépésszámláló, amellyel a biztosító az egészségemet kívánja védeni.

Még szerencse, hogy tengertől, napfénytől, mediterrán ízektől és illatoktól feltöltődve érkeztünk haza. Vajon hány sorstársammal játszották el ugyanezt és vajon mindenki úgy fogta-e fel mint abszurd létünk újabb felejthetetlen pillanatát?

Lehet, hogy nem vesződöm tovább a biztosítókkal, hanem inkább felveszek 24 órás szolgálatra egy kutyát. No nem „őrző-védőt”, hanem mondjuk egy klasszikus angol bulldogot. Ismerek egyet a környéken, Dömpernek hívják, haláli pofa. Csak akikkel jó barátságban van, azok tudják, hogy a világ legjámborabb ebe, de ahogyan ki tud nézni nagy fejéből, attól a legagyafúrtabb betörők is frászt kapnak.
A biztosítási ügynökökről nem is beszélve.