Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Ha Avery Brundage, a NOB egykori, kőkonzervatív (amúgy kissé rasszista, kissé hímsoviniszta, kissé struccpolitikus és nem kicsit farizeus) elnöke rövid időre feltámadván elvetődött volna a pekingi olimpiára, alighanem elégedetten bújt volna vissza sírjába: ugye, megmondtam…

Ez a közutálatnak örvendő néhai chicagói úriember ugyanis sok más mellett arról volt nevezetes, hogy igazi „kereszteslovagként” védte az ötkarikás játékok „amatörizmusát”, arra hivatkozva, hogy a profizmus, az üzlet megöli a sport igazi szellemét. Ezért ellenezte például annak idején, hogy rehabilitálják Jim Thorpe-ot, minden idők egyik legnagyobb atlétáját (aki mellesleg őt győzte le az 1912-es olimpián ötpróbában és tízpróbában), mert kiderült: néhány rongyos dollárért játszott valami harmadosztályú baseball-ligában. Ugyanakkor jóindulatúan szemet hunyt a második világháború után a keleti blokk „álamatőrjei” felett, holott feltehetően a NOB-ban is pontosan tudták, hogy ezeknek a sportolóknak nagy része még csak nem is látta soha „munkahelyét”. (Az ifjabbak kedvéért: így volt ez a magyar sportban is, ami persze semmit nem von le egykori olimpiai bajnokaink nagyszerű teljesítményéből). 1988-ban, Szöulban aztán, három csonka olimpiát követően (mert nemcsak Moszkvában és Los Angelesben volt bojkott, hanem Montrealban is, ahol az afrikai országok többsége lépett vissza az apartheid elleni tiltakozásul), szabad utat engedtek a profizmusnak. Nemcsak az addig kirekesztettek, nagy teniszbajnokok, a kosárlabda sztárjai jelenhettek meg az olimpián, hanem özönleni kezdtek a szponzorok, a reklámok is. És a folyamat, csakúgy, mint másutt, megállíthatatlanná vált.

Mindez Pekingben csúcsosodott ki. Valószínűleg soha nem fogjuk konkrétan megtudni, hogy mik álltak a már-már emberfeletti világrekordok, és a nemcsak a magyarokat sújtó, sokszor érthetetlen játékvezetői működések mögött, de valószínű, hogy sokjegyű számok irányában kell a megoldást keresni. (Lehet, hogy a sportdiplomatáknak mondott, alulfinanszírozott honi vezetőknek is ki kellett volna utalni, ahogyan azt bizonyos utazási irodák teszik, „baksis-keretet”…). Arra pedig ne számítsunk, hogy bizonyos, gyanakvással fogadott szupersportolók (Phelps, Bolt) valaha is megbuknak az oly szigorúra vett doppingellenőrzéseken. (A legnagyobb élményt a magyarok mellett nem is ők nyújtották nekem, hanem az amerikai-spanyol kosárlabda-döntő örömjátékának főszereplői, és lett volna Jimmy Page fellépése a zárógálán, ha nem maradok le róla, azóta viszont már a YouTube-ról is leszedték, copyright okokra hivatkozva…). Az is jellemző, hogy amikor a nemzeti hősnek számító kínai gátfutó bajnok, Liu Hsziang sérülés miatt visszalépni kényszerült, nem az ő emberi drámájáról zengett a világsajtó, hanem arról, hogy mi lesz a szponzori szerződéseivel. Nem is szólva arról, hogy a feltörekvő Kína a világ legnagyobb potenciális piaca, amely az olimpia megrendezésével kitárult és mindenki, aki teheti, igyekszik a legnagyobb szeletet lehasítani belőle – jobban és eredményesebben, mint a gyarmatosítás idején. Lehet szónokolni emberi jogokról, cenzúráról, Tibetről – mindez csak a karzatnak szól. És ebben a versenyben az olyan országok, mint Magyarország, csak kis halak lehetnek.

Éppen ezért felejtsük el legújabb mohácsainkat és „nemzethalál-vízióinkat”. Örüljünk győzteseinknek, annak, hogy a 204 induló ország közül még mindig sikerült a legjobb 25 között maradnunk. Gondoljunk bele, sem a svédek, sem az osztrákok nem nyertek aranyat, az éremtáblázaton megelőztük a cseheket, szlovákokat, kubaikat, dánokat! Emeljük magasra Vajda Attilát, a csaknem szétmart Kovács-Janics kettőst, imádjuk az igazi magyar fineszt életben tartó, zseniális pólósokat, de legalább ennyire hajtsunk fejet erkölcsi aranyérmeseink, Cseh Laci és Kozmann-Kiss páros teljesítménye előtt.

Csak ne felejtsük el, hogy Helsinki, Tokió, Mexikó, de még Barcelona óta is megváltozott a világ, és ringlispiljén - amelyen mi is ott ülünk, a Vasfüggny leomlása miatt immár „védtelenül” – Moloch úr a hintáslegény.

Egy vidéki iskola konyhafőnök-asszonyának férjhez ment a lánya. Az örömteli eseményt nagy lakodalommal kívánták megkoronázni. Nem kellett túl sokat keresni a főzőstábot, ott volt az iskola szorgalmas, lelkes konyhás csapata.

A csapat kora reggeltől késő estig szorgoskodott, hogy a fiatal pár egybekelését emlékezetessé tegyék. Nemcsak főztek, felszolgáltak, hanem folyamatosan mosogattak is, mert nem volt elegendő étkészlet. Még szerencse, hogy a férjek is besegítettek, legalább az italok kihordásában.

A konyhás asszonyok az egész napos műszakot önként, társadalmi munkában végezték. Persze megtehették volna, hogy nemet mondanak a szívesen felkérésnek, de attól tartottak, hogy legközelebb nem hívják őket lakodalmat kifőzni – sem. Férjeik pedig nem tudták, vagy nem akarták e munkáról lebeszélni őket.

Egyszer egy előfelvételis egyetemi századot Kelet-Magyarországra vezényeltek, egy helyi határőr-főhadnagy minden hét végén hívta a katonákat házat építeni. A bakák természetesen ingyen dolgoztak, de legalább a főhadnagyné remek pörkölteket főzött, járt nekik két láda sör, és – ez sem volt utolsó szempont – addig sem piszkálta őket saját tetű parancsnokuk.

Ez utóbbi eset 33 évvel ezelőtt történt, a „komenista” rendszer idején. Az előző pedig 2008-ban, a magyar demokrácia és jogállamiság 19. évében.

Utálom az ünnepeket! – mondhatnám Dulifulival, de ellentétben a legrokonszenvesebb hupikék törpikével, az én színem inkább lila lesz mostanában, hanem tömegesen kívánok közlekedni székesfővárosunkban.

Karinthy Frigyes örökbecsű Csömöri útja és Filatorigátja folyamatosan renesáncát éli, elvégre a törököknek is könnyebb volt átugrani egy várvédő sáncot, mint manapság átjutni egy egyszerű úton. Bár eddig még nem fenyegetett konkrétan Sztrogoff Mihály sorsa, akinek „teteme flaszterként hever a Lókupec utca sarkán”, a szublimáció kémiai folyamatában azonban osztoztam a 86-as viszonylaton, amely 75 (hetvenöt) perc alatt tette meg a kora délutáni (13.15 – 14.30) órákban a Kiscelli út – Szarvas tér távot. Mit sem sejtve szálltam fel a buszra, és egy idő után ülőhelyem is akadt, így kényelmesen belemélyedhettem egy történelmi folyóiratba, amelyből még legalább 20 sűrűn írt oldal volt hátra. Mivel a téma különösen lebilincselt, nem is vettem észre, amikor befejeztem, hogy még mindig csak a Szilágyi Dezső térnél vagyunk. Pedig éppen azért indultam el korán, hogy ne a beosztásom szerinte 15 órára, hanem már 14-re bent legyek olimpiai stábomat erősítendő. Még szerencse, hogy éppen ebéd előtt meditáltam egy csodálatosat, így filozofikusra vettem a figurát, és – több olvasnivalóm nem lévén – noteszomat vettem elő, hogy újabb írásaimhoz készítsek néhány vázlatot. Már legalább három vázlatot megírtam, amikor még mindig csak a Horgásztanya előtt araszoltunk, bár ezt a tempót egy veterán lajhár is kikérte volna magának. Már csak az arcok maradtak, amelyek kezdtek szép csendben leolvadni. Volt, aki az óráját nézegette, mások gyorsan találtak egy ismerőst a tömegben és rázúdították magukat, akadt, aki repülő bajnokunk felmenőit emlegette, hogy minden miatta van, mások meg a sofőrt szidták, hogy miért nem nyitja ki az ajtót, gyalog is előbb odaérne…

Végül sikerült kizuhannom sokadmagammal a Szarvas téren, ahol amúgy hetek óta bulldózerek dolgoznak, de még nem tudtam rájönni, hogy pontosan mit csinálnak. És akkor megütötte szememet a megállóban egy kis tábla, amelyen értesítik a (kedves, nedves, redves) utazóközönséget, hogy a Fő utcát kétirányúsítják egészen a hét végéig, sőt, két napig nem is fog járni a busz egy szakaszon…

Egyszer láttam egy hülye rajzfilmet, amelyben a farkas rohan a gyalogkakukk után óriási lendülettel, és nem látja, hogy előtte egy feneketlen szakadék tátong – az erre figyelmeztető tábla ugyanis csak akkor látható, amikor már zuhan lefelé…

Mi még visszatántoroghatunk a budapesti ünnepi közlekedési káosz szakadékának széléről. Leginkább úgy, hogy otthon maradunk a fenekünkön….

A tizenkilencedik idény nyitómeccséről jövök. Megfiatalított csapatunk sima, 6-0-s győzelmet aratott a Maffia FC ellen.

Különösen a hosszú sérüléséből felépült Iszomláz Zoli volt elemében, négy gólt is hintett az ellenfélnek. A csapat legnagyobb sztárja, sokszoros gólkirálya, Gobinho ezúttal talált be, de, mint ő maga nyilatkozta a mérkőzés után, ezúttal kiszolgált: négy gólpasszt is adott, és volt olyan labdája, amit 100 százalékos helyzetben hibáztak el társai. Hibátlan volt viszont öccse, Kutya, akinek egyszerűen nem lehetett ezen a napon gólt lőni, lábbal, vetődéssel, kifutással, reflexszel egyaránt verhetetlen volt. Még bátyja is megdicsérte, pedig ez nem mondható részéről mindennapos cselekedetnek. Amúgy nagyon jó testvérek, de könnyebb a lelküknek, ha osztják egymást, immár több mint 20 éve.

Tizenkilenc idény. Ekkor kezdett el szervezett körülmények között focizni Gobinho, Kutya két évvel később követte, a legendás Péterbá keze alatt, aki azóta már negyvenéves is elmúlt. Mi minden fért bele ebbe a 19 szezonba! Kerületi és Budapest-bajnokságok, népligeti és népstadioni tornák, amelyeken rekedtre ordítottam magamat – soha NB I, Bajnokok Ligája, Világbajnokság nem tudott ennyire feltüzelni, mint ezek a meccsek, egyszer két napra teljesen elment a hangom, így kellett interjút készítenem – kupák, érmék, később jöttek a Kolosy tér feletti meccsek, és olyan focik, amikor már nem tudtam sem a kiírást, sem a csapatot követni, amelyekben ez a két gazember szerepelt. Volt egy nem éppen dicstelen nagypályás korszakuk is – Kutya még a Kerületben is megfordult, sőt Vasasban is volt vendégjátékon – Gobinho MAC-os gólvágásai komoly vacsorameghívásokat vontak maguk után – , de aztán maradtak a kispályánál, ahol viszont már a Cégbajnokságban is letették névjegyüket.

A legjobban azonban a Tanuló utca áll közel a szívemhez: otthonunktól alig 5 percre áll ez a két salakos pálya az óbudai plébánia-templom mellett, és az időt gyakran a toronyórán, vagy pedig a harangozás alapján követem. Itt szereztek a Fiúk dicsőséget a Krúdy iskolának, majd itt lettek az oszlopai a Primatéka csapatának. Ennek már nyolc éve. Azóta körülöttük jöttek-mentek az emberek, kiöregedtek, megnősültek, elfáradtak, összevesztek, ők azonban maradtak és most már köréjük szerveződött egy új, fiatal társaság.

Első ízben játszott ez a csapat így együtt, de nem látszott rajtuk sem az összeszokatlanság, sem az idény eleji forma. Időnként káprázatos összjátékkal gurigázták ki az ellenfelet és győzelmük még nagyobb arányú is lehetett volna, ha a végén jobban koncentrálnak.

A jövő héten ismét ott leszek, bérelt helyemen, a pálya melletti padon, ölemben négy üveg Ice Tea-vel, hogy fogadjam a győzteseket. Még az olimpia utolsó előtti napján is.

Pedig éppen egy manapság kevesebbet emlegetett nemzeti gyásznap évfordulóján történt. A magyar olimpikonok a világosi fegyverletétel napján támadtak fel és tettek tanúságot olyan küzdeni tudásról, amely bizakodással tölthet el minket.

Kezdte mindjárt Cseh Laci, aki nem sokat foglalkozott azzal, hogy a verhetetlen Michael Phelps vezeti a mezőnyt és éppen a legverhetetlenebb számában. Ha 10 méterrel hosszabb a táv, alighanem megszakad az amerikai fenomén aranysorozata – az azonban így is látszott rajta, hogy teljesen kimerült, a bátor magyar fiú ezen az olimpián eddig hihetetlen erőfeszítésre kényszerítette. Aztán jöttek a pólós lányok, akik kétszer is felálltak vesztes állásból és megmentették az ausztrálok elleni meccset. És akkor mit mondjunk Mincza Ildikóról? Úgy lett bronzérmes, hogy valamennyi győztes asszóját vesztett állásból nyerte meg – egy olyan sportban, ahol minden pillanat őrületes idegfeszültség, és egy századmásodpercnyi kihagyás is végzetes lehet.

És akkor jöttek a kézis lányok, akiket pedig már néhányszor eltemettek az elmúlt hetekben, akik szintén vesztett állásból múlták felül a németeket, és ki is dobhatta volna a győztes hétméterest, mint az a Görbicz Anita, akinek két hete még olimpiai részvétele is kérdéses volt és aki az előző, brazilok elleni meccsen ziccerek sorozatát hagyta ki?

És másnap első ízben vívott egyéni döntőt Pekingben magyar sportoló. Igaz, Fodor Zoltán „csak” ezüstöt szerzett, most már az arany sem fog sokáig késni…

Már megint kezdődik. Már megint a bírók. Bár tudjuk, hogy minden sportbíró hivatalból hülye – most az egyéb közismert jelzőket mellőzöm – de azért az mégiscsak túlzás, hogy folyton-folyvást, fúrton-fúrt minket fúrnak.

És már a lengyelekben sem bízhatunk, pedig állítólag barátok, testvérek vagyunk, Nagy Lajos királytól a demokratikus ellenzékig, nem is szólva a szabad szerelem Krakkó-Badacsony tengelyéről.

Most ők is leszerepeltek, mert amit játékvezetés címén műveltek a magyar kézilabdás lányok ellen, az minősíthetetlen volt. Igaz, hogy ziccereket, heteseket hagytunk ki, igaz, hogy naggyá tettük a brazil kapust, de azért mégis…

Én csak egy dolgot nem értek, de már régóta, körülbelül azóta, hogy ráeszméltem: mi mindig a bírók áldozatai vagyunk. A folyamatosan villogó sportdiplomatáink tudnak-e mást is, mint mosolyogni és reprezentálni? Vagy sanda szándékból hagyják, hogy csak erősödjön nemzeti lelkünkben a turáni átok? Kollégáim közben már olyan megfigyelést is tettek, hogy ahol az első számú magyar sportvezető megjelenik, ott a magyar sportoló vereséget szenved…

Azért akad, hogy a sportolóink nem foglalkoznak a bírókkal – például a hollandok ellen vízbe szálló pólóshölgyek minden balsors ellenére hozták a meccset…

Hatalmas volt a várakozás, és nem kellett csalódnunk: akik egy kicsit is ismerik a kínai nép lelkét, mély gondolkodását, bölcsességét, európai mértékkel hihetetlen fegyelmét, sejthette, hogy most, amikor soha vissza nem térő alkalom nyílt számára, hogy megmutassa magát a világnak, csodálatos előadásban részesíti a világot az olimpia megnyitó ünnepségén.

A látvány, a hagyomány, a modern technika, a művészet ilyen összhangját ritkán lehet látni, miként az is újra bebizonyosodott, hogy az ember a legfantasztikusabb, legtökéletesebb gépezet.

Nyilván voltak, akik a lenyűgöző tűzijátékoknak, a fényből varázsolt óriás lábaknak és egyéb látványtrükköknek tapsoltak a legjobban. Engem inkább azok a pillanatok fogtak meg, amikor az évezredes tradíciók hozták el üzenetüket a mának: a dobosok élet-pontos koncertje, a táncosok test-rajzai, a csikung-mesterek és a harcművész-csoportok.

És még jobban megragadtak volna, hogyha a magyar királyi televízió két kommentátora nem érzett volna folyamatos kényszert a kommentálásra.

Legalább a hely szellemét tisztelték volna, hiszen közismert keleti filozófiai bölcsesség, hogy a béke a csenddel kezdődik. Az idézett képsorok önmagukban is, látványban, hangban éppen eleget mondtak, így kiküldöttjeink nyugodtan megtarthatták volna maguknak mondanivalójukat, akkor talán a kínai zenékből is többet hallhattunk volna. Különösen a csikung-bemutató közben volt bosszantó, hogy közben a kínai környezetvédelem nehézségéről filozofálgatott a két jónevű. (Az már csak mellékes, hogy egyfolytában taicsit emlegettek, holott az ennek a spirituális gyakorlatnak a japán neve..).

Kár, hogy ilyenkor nem lehet „fénypostával” küldeni néhány méretes pezsgős dugót a szómenésben szenvedőknek…

Már éltem az 1956-os melbourne-i olimpia idején, hallomásaim voltak az 1960-as rómairól. Tokiót már az újságokban végigkövettem, Mexikóváros pedig része lett 1968-as élményeimnek. Az idei nyári játékok pedig alig egy héttel azután kezdődnek, hogy beléptem életem 15. olimpiászába.

De azért ne siessünk annyira: 1968-ban a római magyar diplomáciai kolónián Varga Zoli-viccek járták: „Látták Zuglóban: átment a Mexikói útról az Amerikai útra”. Lenyűgözött az óriás Kozma Pici, Balczó András öttusa csapat-aranyat érő futásáról pedig dolgozatot írtam a francia iskolában. Gondoltam, elkápráztatom gyönyörű tanárnőnket, és úgy írtam le a „tudósítást”, mintha egy betördelt újságcikk lett volna. (Így mondhatom nyugodtan, hogy már zsenge ifjúkoromban….) 1972-ben aztán ismét Balczónak szurkolhattunk, hogy végre egyéni olimpiát is nyerjen, a másik kedvenc viszont a tuskirály, Hegedűs Csaba volt, aki 100. aranyunkat szerezte. A Fekete Szeptember merénylete döbbenetes volt, és akkor azt hittük, hogy az ilyen terrorcselekmények csak elszigetelt esetek.

1976, Montreal? Éppen katonáskodtam és éjszakai őrséget adtunk, amikor ment a vízilabda-döntő, és többen az őrtornyokban hallgatták a közvetítést. Amikor lefújták a meccset, valamelyikünk örömében egy géppisztoly-sorozatot eresztett meg a levegőbe. A mai napig rejtély számomra, hogyan tudott mégis a szolgálat leadásakor elszámolni valamennyi lőszerével…Németh Miklós sokkoló hatású első, 94 méter feletti dobását szintén csak felvételről láttam – mintha soha nem akart volna az a gerely leesni…

1980, Moszkva – Növényi Norbert magánszáma és Wichmann Tamás kudarca: az olimpia most sem sikerült minden idők egyik legnagyobb kenusának, a kilencszeres világbajnoknak. 1984 – Los Angeles: több szintes tehetetlenség. A moszkvai amerikai bojkott után borítékolni lehetett a szovjet bosszút, és be is jött. Mi az MTI-ben már a bojkott előtt hónapokkal naponta kaptuk az ajánlásokat a TASZSZ-vezértől, Loszevtől, hogy bíráljuk az amerikai készülődés minden mozzanatát. Aztán, amikor a nyugati tv-k révén mégis láttunk valamit, és az egyik bokszmeccsen egy afrikai iszonyú nagy pofont kapott, kollégám eképp nyugtázta a világhelyzetet: „Igaza volt a TASZSZ-nak, Amerikában verik a négereket”.

1988, Szöul: mi is lehetne más, mint Egerszegi szédületes úszása, ahogyan hazavágta az agyondoppingolt NDK-s lányokat, és persze Vitray Tamás sporttörténeti közvetítése: „Gyere, Kicsi Lány, gyere, drágám…” 1992, Barcelona: Darnyi három aranya, de még inkább egy verhetetlen csapat, a Kurir sportrovata, amely minden nap reggel 9-től éjjel 3-ig talpon volt. Én voltam a glosszafelelős, és médiaközi botrányt is sikerült okoznom, mert az egyik írásomban, amelyben a közvetítőket fricskáztam meg. Eléggé el nem ítélhető módon egy társtulajdonost sikerült eltalálnom: bár ő maga a képernyőről mindenkit rögtön a bizalmába fogadott, finom élcemet rossznéven vette és feljelentett a főnökömnél. A leckét egy életre megtanultam. Négy évvel később viszont akkori kedvesem hagyta el ideiglenesen humorérzékét, amikor az egyik női futódöntő kapcsán a fekete nők szépségéről áradoztam, ő pedig pechemre szőke és fehérbőrű volt… Még szerencse, hogy Kőbán Rita szépségét nem ecseteltem, aki néhány évvel később az akkor még ugyancsak bimbózó korban lévő, azóta sportújságíróvá serdült nagyfiamat nyűgözte le egy iskolalátogatás alkalmából. Azért Kokó, meg az egyes pályán az első helyre besunnyogó Czene Attila sem volt kutya… 2000, Sydney, megint egyértelmű: a vizilabda-döntő – fülembe csengett egy 1977-es kórus egy foci vb-selejtező után: „Úgy megvertük az oroszt, mint szódás a lovát”. Amit Sydney-ben Benedekéktől kaptak, attól az a bizonyos szódásló már az állatvédőkhöz fordult volna – 13-6! A kézilabdás lányok „berni döntőjét” azonban sem akkor, sem azóta nem értjük… 2004-ben, Athén idején már Életem Párjával szurkoltunk együtt, és az utolsó napon örömkönnyeket sírtunk a pólósok kegyetlenül megharcolt aranyérme és a kajak-kenusok „pókere” után.. Az első magyar olimpiai bajnok, akivel kezet szoríthattam, Bene Ferenc volt, az Újpest legendás gólzsákja, még 1969-ben, Firenzében. Később, már újságíróként volt szerencsém találkozni olyan legendákkal, mint Papp László, Zsivótzky Gyula, vagy Székely Éva. Az ő életéről egy színésznő barátnőmmel filmet is terveztünk, sajnos nem jött össze (Az ok a szokásos…). Balczót csak filmen láttam, 1978-ban szinte kötelező mozi volt Kósa Ferenc: Küldetés című alkotása, egyetemista társaimmal együtt szem- és fültanúi lehettünk annak, hogy egy budapesti moziban a közönség beletapsol egy filmbe. Később a „montreáli rém”, Csapó Dudi árnyékolt le jó néhányszor – bejárt ugyanis a Kurirba kártyázni. Futólag találkoztam Storcz Botonddal is, még 1998-ban, aki egy népszerűnek mondott bulvárlap szerkesztőségében osztotta ki az egyik kollégát. Végül azonban igazi sportemberi elégtételt vett – azóta nyert 3 olimpiai bajnokságával…

Ellentétben egyik tanítómesteremmel, Sri Chinmoy-jal, sokkal szabadabban értelmezem a „spirituális zene” fogalmát, mint ezt ő valaha tette. Számára ugyanis nem emelkedhetett ebbe a magasságba a „kommersz” zene, a rock, a jazz. Persze ő is tett kivételeket tanítványaival, köztük Mahavishnu John McLaughlinnal. Talán azért is, mert született szabadgondolkodásom e téren sem hagy el, több éves meditációs gyakorlataim során olyan zenékben éreztem meg különleges szellemiséget, amelyeknek alkotói talán tudtukon kívül érintettek meg a hétköznapin túli dimenziókat.

A Pink Floyddal már korábban is kísérleteztem, egy heti szabadságom során azonban végig tudtam vinni a régebben megkezdett utat. Így született meg az az öt stádiumból álló meditáció, amelynek alapjait az együttes korai korszakának kiemelkedő darabjai adják és így lehet eljutni a Floyd által a túlvezérelt tudat száguldásától a belső én visszhangjaiig.

Az együttes rajongóinak máris megadtam a kulcsot a két végponthoz: kezdjük az Interstellar Overdrive-val, a legegyszerűbb az eredeti változattal, amely az 1967-es The Piper At The Gates of Dawn című debütáló albumon hallható. Ennek baljós, lefelé zúduló alaphangsora még a káoszról szól, arról, amikor egy nagy, feneketlen gödörbe dobáljuk be mindazokat a töredékeket, amelyek nyomasztanak bennünket, és amelyek, mint meghibásodott hordozó rakéták, nem akarnak rólunk leválni. Ahogyan azonban megszabadulunk egy felesleges hámrétegünktől, rájövünk, hogy mennyi mindent nem ismerünk saját magunkból. Olyan belső tudások és értékek tárulnak fel előttünk, amelyeket addig felesleges óvatosságból titoknak neveztünk. Ha azonban végighallgatjuk az A Saucerful of Secrets 22 és fél perces változatát egy 1970-es Fillmore East-beli koncertről
(http://concerts.wolfgangsvault.com/dt/pink-floyd-concert/1143-5541.html
) semmihez sem hasonlítható boldog szédülést érzünk. Azt még nem árultam el, hogy ezeket a zenéket a legjobb úgy magunkévá tenni, hogy hanyatt fekszünk a földön, két kezünkkel egy-egy kristályt szorítunk a mellkasunkra (én ametisztet és jadét választottam), fejünknél, vagy a lábunknál meggyújtunk egy szintén kristályokkal körülágyazott gyertyát: már az első hangoktól belekerülünk a Zene aura-ágyába és kizárhatunk minden felesleges külvilágot.

A harmadik stádiumban már nyithatunk a napfény felé a Set The Controls To The Heart of The Sun című darab közel negyedórás változatával (lelőhely, mint fent), amelynek szövegét a kínai Tang-dinasztia filozófus-költői ihlették. „figyeld az embert, ki a falnak ront, míg a mennyeket kérdezi” – Li Hi sora, míg a nyitó mondat „lassanként az éj körbeforog”Li Sang-jin öröksége. Belehelyezhetjük magunkat a káprázó napsugarak és a Föld alkotta háromszög mértani középpontjába, lecsendesíthetjük a bennünk rejlő sivatagi homokviharokat és forgó derviseket, méregteleníthetjük az alattomosan kúszó viperákat. Csodálatos érzés a figyelem mozdulatlanságába merevíteni a mély gongütések után tompán, ám egyre sebesebben kalapáló arab-indiai ritmusokat!

A negyedik stádiumban különleges próbatétel következik: ki kell irtanunk magunkból azokat a félelmeket, amelyek előző életeinkből itt maradtak és azokat is, amelyeket kívülről, akaratunk ellenére belénk tápláltak. Az Atom Heart Mother (eredeti stúdióváltozat) hol riadt, hol ünnepélyes fúvósai, a méltóságteljes cselló celebrálják a rettegés gyászmiséjét, a kórus „értelmetlen” varázsigéje („sza – sza – sza – rrrroú – bí – rakatika”) pedig bevégzi az ördögűzést. A végső andante előtt vegyünk búcsút a múlttól visszafelé megszólaló hangjaikkal, és univerzális mély lélegzéssel szippantsuk vissza a Fekete Lyukakból elnyelt energiáinkat, majd köszöntsük újraélesztett szabad énünket.

És elérkeztünk az ötödik stádiumig, amikor már képesek vagyunk felölteni az éteri hangok meztelenségét, és csak azok visszhangoznak bennünk, amelyeket valójában akarunk. Ezt a csodálatos „ahogy fent, úgy lent”-megnyugvást közvetíti nekünk az Echoes (eredeti stúdióváltozat a Meddle című albumról).

„bolygók dalolnak színről színre
élet- édes levegőre születtek
mintha minket átölelne
az űrmélység egy-tökélye

s ha egyszer mégis elengedne
hogy magunkban ragyogjunk tovább
kettős fényünk szebben dalol
mint az egyszem ragyogás”

Amikor a zene eljut repülésében a maga üveggömbjéig, akkor engedjük szabadjára vizuális képzeletünket: felejtsük el a pompei koncertet – bár az önmagában olyan spirituális élmény, hogy ha valaki elvetődik a Vezúv lábához, a Halott Városba, önkéntelenül is hallja az életük utolsó mozdulatát az örökkévalóságnak átadók ekhóit – a 2001: Űrodüsszeia hozzá montírozott képeit, a mélytengeri felvételeket, fessük fel csukott szemünkkel tiszta lenvászon-egünkre mindazt, amit agyunk megalkotni képes.

Ha az utolsó zenének is vége, ne raboljuk el a csend idejét. Hátha még abba is belecseppen néhány igazgyöngy.