2014 október 21, kedd

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Pallas Páholy Hírlevele
Úri huncutság? Bölcs mondások politikáról, hatalomról
Civil Európa
Medical Online
MEASZ hírlevél
Lapszemle - Válogatások
ROMA CHARTA
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
 
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
 
EU-Hírek
EP Hírlevél
 
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
 
Könyvespolc
 
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Médiabox

Kordiagnosztika

Számláló
Összesen
33712643
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Magyar Diplo

  
Diurnus Naplója - 2008. augusztus II.






AUGUSZTUS

Augusztus 31.


Hatvannégy éve: ’44 szeptembere, Temesvár

Bora Markov haja: ősi rajzon a napsugár hercegé. Ezerfelé. Minden haja-szála égő-szőke fény-nyaláb. Égbolt-kék szeme volt. Kicsit idősebb volt nálam, egy-két évvel: tizenöt-tizenhat lehetett. Én is bal-radikális voltam, mint ő - mi más. Mondták, Bora odaát is volt, a szerb partizánoknál, Temesvártól nem messze.

Bal-radikális? Rég megírtam: főhadnagy apámat az Olt-völgyi kőbányából partizánszervezés vádjával láncra verve vitték Rimnicu Vilcea (olvasd: Rümniku-Vülcseát) haditörvényszékre; tüzelőszerzéshez fejszéket vásároltatott a munkaszolgálatos századoknak, a vád: készült az ellenállásra. Most azonban, Bora Markovval, már ’44 őszén vagyunk, szeptemberben, kereken hatvannégy éve annak, hogy Románia már megfordította a fegyvereket - Hitler ellen harcol. Gáspár Oszkár osztálytársamat már főbe lőtték (aki olvasta történeteimet róla, a világhírű zeneszerző Kurtág Gyuri küzdelmét Oszi életének megmentéséért, azt is hihette, szépirodalmi fantáziát írtam, holott Oszi osztálytársam volt a temesvári Piariban).

Borával Oszi egy politikai hiten volt, ezt muszáj leírnom, még ha divatjamúlt vagy idegen is ez ma sokaknak. S ezt akartam elmesélni a huszonöt médiaszakos hallgatónak, akikkel a lapkiadók kurzusán a médiaoktatásról beszélgettünk, de beleszomorodtam az emlékbe, elmotyogtam inkább a Fauszt előhangjából néhány sort az első barátságról, első szerelemről. Bora édesanyja igen szép, fiatal, nagyhajú, szőke asszony volt, ő is kékszemű, városszéli kis házban laktak, katonák hajtottak rájuk, ők ketten szembeszálltak, Bora az anyját védte, tán megtanult a partizánoknál küzdeni, kicsit tudott oroszul is, mindkettőjüket össze-vissza kaszabolták.

A temetésén, akár a másik áldozatén, a Withmann Palién, ott álltunk dermedten mi is, „bal-radikális” srácok, iszonyodva, hiszen azt hittük, az oroszok egészen mások, minden orosz baka filozófiailag is egész más - istenkém, de hülye srácok voltunk, csorgott a könnyünk, és szégyelltük, és elbujtunk, ne lássa senki a könnyeinket, nehogy azt képzelje rólunk, hogy árulók vagyunk.

Bodor Pál



Augusztus 30.


Jaj a bankok…

Magyarországi elégedetlenségeire az egy ideig itt éldegélő barátom történelmi értékű példát gyűjtött.

„Strandolni voltunk a feleségemmel. Sokakat zavartak a tombolva labdázó, ordítozó, spriccelődő, ugráló gyerekek. Istenkém, gyerekek. De a fejük fölött ott volt a tábla, tulajdonképpen írástudatlanok számára is közérthető tilalmi ikon: a labda áthúzva, az ugrálás áthúzva… Hogy a gyerekek nem figyeltek a nekik szóló táblára - üsse kő. Hogy a felnőtt szülők is cinkosan hallgattak - az már furcsa… De hogy ott álldogált az úszómester is, az uszoda főmegbízottja, és eszébe se jutott figyelmezetni a szülőket és a gyereket…

Ez ma az alaphelyzet. Ilyen erős lesz itt holnap is a jog, a törvény, a jóakarat. Így lesznek tekintettel egymásra az emberek… De hát ez csak azt bizonyítja, hogy már a gyerekeket is leszoktatjátok az együttélés elemi normáinak tiszteletben tartásáról, és meg se járja az eszeteket, hogy ennek milyen mély nyomai lesznek ennek a nemzedéknek a magatartásában. Ti nevelitek őket arra, hogy a szabályokat, előírásokat, törvényeket nem kell betartani.

Figyeld csak meg: itt-ott, fél szájjal, félve jelenik meg némi utalás arra, hogy a magyar bankok keresnek Európában a legjobban, hogy a betétes azért is fizet, ha beteszi a pénzt, meg azért is, ha kiveszi, arról nem szólva, hogy közben tombolva harsog a bankok hitelreklámja, amelynek a fele sem igaz. Jó, ezt ne írd le, aki kételkedik benne, vagy tiltakozik, azt küldd hozzám. Ismerek valakit, aki egy banknál (nevezzük KH-nak) mintegy két hónapot várt ingatlanvásárlási hitelére. Érdeklődésére udvariasan halasztgatták őt, soha egy szót se szóltak arról, hogy miért tart ilyen soká, az egyik főnök július tizedike körülre ígérte a pénzt, majd július utolsó napján közölte a bank, hogy nem hagyták jóvá a hitelt…

Azt majd külön írd meg, hogy ez a várakoztatás, majd tagadó válasz mibe került a házaspárnak, de egyet elárulok. A hitel megtagadásának egyik indoka az volt, hogy a kettős (magyar és külföldi) állampolgárságú vevőnek nincs magyar adószáma. Ez akár igaz is lehetett volna, de még csak nem is volt az. A házaspár örökölt Magyarországon egy lakást, a feleség nevére, ezért adóigazoló kártyát váltott, majd eladta a lakást, mikor is újra szüksége volt az adókártyára, melynek minden adatát az ingatlanforgalmi vállalat hitelközpontjánál idejében letette volt. Ahol egyébként egy ingatlan értékbecslésének átfutási ideje két hétnél is több volt. Ami persze nem e Hitelközpont hibája, hanem az értékbecslést állandó partnerénél megrendelő banknak és e partnernek a hibája.”

Nem folytatom. Kérem valamennyi olvasómat, ha banki, ingatlanforgalmi, ingatlan-értékbecslési élményei érdekesek és tanulságosak, írja meg.

Bodor Pál



Augusztus 29.


Az igazságtalanság könyve

Megírnám az igazságtalanság könyvét. Fölkérnék mindenkit, aki ilyet elszenvedett, ilyenről tudomást szerzett, írja meg nekem. A téves bírósági ítéleteket, főképp, ha kiderült: mennyire tévesek. Az önkényes, jogtalan döntéseket, büntetéseket. S minél magasabb fórum döntött, annál inkább megírom. Minél híresebb bíró ítélt, annál felismerhetőbb karikatúrát közölnék. S nem lennék finnyás, válogatós.

Miért vigyáz sebességkorlátozó fekvőrendőr a Szabadság-sorra, pedig járdája is van, s miért száguldhat gyilkos sebességgel minden jármű a Klapkán, melynek nincs járdája, tehát minden gyalogosa veszélyeztetett? Miért nincs európai vécé Vörösvár nagy vasútállomásán, melyen napi huszonöt pompás-piros motorvonat áll meg egyik irányból s huszonöt a másikból - és miért nincs az állomásnak órája? Dehát ez nem is „klasszikus igazságtalanság”, a MÁV-tól ezt már megszoktuk…

Hirdetőtáblákon kell bemutatni, hogy miket ígértek helyi és országos hatalmak! Miért nincs a városkában egyetlen igazi uszoda se, miért halad át keskeny, zsúfolt főutcáján az egész Észak-Dél forgalom, igaz-e, hogy már-már megépült volna a kerülőút, de a Levegő Munkacsoport - épp ez - megfúrta? Miért is a városkában egyre több, súlyosabb a légzőszervi baj…

De nem a fátumszerű igazságtalanság érdekel. Csak az elkerülhető. Ha van születési hibám - teszem azt, naivnak, átrázhatónak születtem, nincs zenei hallásom, puklis vagyok, és zöld a hajam, holott nem vagyok punk, és nem én festettem be - hát az bizony kellemetlen, és még csak nem is soroltam fel mindent. Ha púposnak születtem, azzal nem sokat kezdhetek. De azzal bezzeg igen, hogy kis vidéki településeken, úgy látszik, nyakra-főre tűzijáték dívik már az esküvőkön, a kutyák meg frászt kapnak, megszöknek, világgá mennek, és reszketnek halálukig. Mintha a kocsmai tűzijáték tenne várossá egy falut.

Az igazságtalanság könyvét reszketve olvasnám el múlt századokból. Még Vörösvárról is tudok ezt-azt, amit más feledni igyekszik. A bűnös, meg a kárvallott is. Mégis folytatjuk?

Bodor Pál



Augusztus 28.


Mi van az idilli akvarell mögött?

Mi lenne, ha mindenki, aki költözik, hátra hagyna üzenetet az utána érkezőnek. Tizenhárom éve lakom a gyönyörű pilisi faluban, a Klapka utcában, s mert későn fekszem és korán kelek, s a szövegszerkesztőmön dolgozom, nincs mikor részt vennem a falu életében.

Ritkán beszélgetek pallér szembe-szomszédommal, szép, kékes-gyöngyszürke házat épített magának és agytumoros, elhunyt feleségének. Barátságos, tartózkodó férfiú, sose bizalmaskodó, jóban vagyunk, három-négy év alatt már legalább ötven szót váltottunk. A következő telek üres, koszos, parlagfüves, örökké kölykök verekszenek fái alatt. Mellette a kolozsvári kisgyáros házaspár; Kolozsváron is közel laktunk egymáshoz, a Donát-negyedben, a Rákóczi úton, meg a penge-blokkokban - itt született ’56. október 23-án a lányom, itt lett öngyilkos anyám. A Grigorescu utcáról azt hittük, a festő nevét viseli, pedig a román tábornokét, aki elsőnek vonult be annak idején. A következő lakó Rigó úr, a kiváló autószerelő, fia, Bruno (unokáim barátja), mamája a legszebb alakú fiatalasszony az utcában. Odébb az egykori váradi, remek bábos, GOJ-rendszámú kocsijával, szorgalmas férfiú, bájos feleség, szép gyerek, bizarr kerttel a ház előtt - kiválóan ért a fa megmunkálásához, mondják, MIÉP-es vagy JOBBIK-os.

Az innenső oldalon négy, nekünk fontos család; a szüleivel Kovács György úr, kihez néha imádkozik a villanyáram, mert zseniális ismerője mindannak, ami elektromosság; tőle errébb a Kis-család: az öt nyelven gyönyörű Gina, most már dicsérhetem: néhány napja férjhez ment, nászútra mentek Párizsba, a Mária-Remetei zarándok-templomban volt az esküvő, annyi fiatal fiú és lány zsúfolódott be, mintha tanulni jöttek volna hozzá, s ott volt sportos öccse, Gergő, a mérnök, logisztikus barátnője, Pircsi, s a családanya Zsóka - nem merem családfőnek nevezni, mert ott volt Csaba is, a családapa, a Pe-Mű remek vegyésze, aki csak ahhoz nem ért, amihez nem akar… Közvetlenül mellettünk kedves vegyész-házaspár, tündér gyerekekkel, boldog nagyszülőkkel: öröm nézni őket.

Lám, így születik a világ idillikus képe. Áttetsző, csillogó akvarell, mely mindent elfed. Nem hamis a kép, csak felületesen ünnepi. S ha mögéje rajzolnám, amit most eltakartam, abban nem lenne semmi kompromittáló, felháborító - legföljebb kiderülne, hogy öreg, kövér tacskónk, Zsabó-kutya, noha kedves és barátságos, rettentően büdös, és nem tudom, mitől. De hát egy kutyánál ez azért még nem becsületbe vágó…

Bodor Pál


Augusztus 27.


Levélváltás Gáll Andrással, regényéről

Augusztus 6-án írtam a korombéli Gáll András Innen az Óperencián nem voltunk boldogok című, az osztrák-magyar Novumnál magyarul megjelent, ebben a gyakran hidegrázó, dél-kelet-európai politikai térben játszódó, forró szerelmi regényéről. Vele nagyjából egyszerre végeztük a kolozsvári Bolyait, s ugyanabban a körben mozogtunk. Nemrég megírtam, hogy én csak elvont regénybeli lányról írnék regényt - erre válaszolta:

„E hetedik regényedet meg kell írnod a lányról, aki csak a regényben élt, s ezért el se temetik soha. Legyen zenei ellenpontja a nőnek, akit ismertél kislányként Temesváron, találkoztál vele érett asszonyként Bukarestben, s habár oly valóságos, hús-vér nő, hogy akárcsak bennünket, őt is eltemetik, de életben marad a regényben. (Következik néhány jóleső feltételezés készülő regényemről - ha megjelenik, a fülszövegben majd idézem…) Regényed ötlete talán válaszként született a kihívásra, amit az én regényem jelentett, s ellenpontja lehet az én - szerinted érzéki - történeteimnek, melyekben szabadon engedtem nem a képzeletemet, de az emlékeimet; ezt az álomalakkal te meg nem teheted. Válaszul regényemre álmokból ötvöznéd össze, ami egy hosszú férfiéletben a szerelemről megtanulható. Én, Pali, nem álmodhattam, mert nekem gyónnom kellett. Valóságos nőnek - a valóságos életemről. Márpedig a gyónás, ha őszinte, nem tűr illedelmes körülírásokat…

Tizenhárom éves voltam, amikor ’szerelmet vallottam’ egy kislánynak. Mihelyt kiderült, hogy viszonozza érzelmeimet, felszólított, hogy most pedig számoljak be a múltamról: viselt dolgaimról feltehető elődeivel. Miért, miért nem, felszólításából akkor azt értettem, hogy amit a kislány elvár tőlem, az elmaradhatatlan tartozéka az egymásra találás szertartásának. S miközben mindent elmeséltem, amit szavakba foglalhattam, a kislány pedig mérlegelő arckifejezéssel s engedékeny kézlegyintésekkel elfogadhatónak minősítette az elbeszélteket, az volt a benyomásom, hogy olyan magatartási szabályhoz alkalmazkodom, amelyről addig nem tudtam. Aznap ivódott belém a meggyőződés, hogy ez a kötelező gyónás nemzedékről nemzedékre örök idők óta ismétlődik. Mit helyezhet a férfi a nő lába elé, akit szerelmükben halhatatlanná akar tenni, s fiatalságában örökéletűvé? Mit helyezhettem a nő lába elé, akinek hozzá fogható elődje életemben nem volt, s utóda se lehetett? Ezt a regényt helyeztem. Amely gyónás és emlékezés. Amúgy utánaszámoltam. A regény hatszáz oldalából mindössze 123 oldalon szerepelnek leírások, amelyekből némelyek talán tanulhatnak szeretkezni. Nem írtam, Pali, szex-tankönyvet…”

Bodor Pál


Augusztus 26.


Kiselőadás az ízlésről

Kalári ízlését nem szabad megkérdőjelezni. Aki róla azt motyogná, hogy bizonytalan, furcsa, aggályos az ízlése, avagy nem igazán kiforrott, pallérozott, rafinált, az halál fia, vagy legalább is lesheti, hogy Kaláriék mikor hívják meg legközelebb.

Kalári egyénisége legsajátabb kifejeződésének épp ízlését tekinti - joggal. Frizurát, barátot, ékszert (meg hajszínt, pártot, szőnyeget) nem is ő, hanem az ízlése választott. Az ujjlenyomata nem vall oly pontosan reá, mint az ízlése. Belép az ember az előszobába, a zöld gumibékák a fogason: a Kalári humorérzéke. A kisebédlő a lilaselyem székekkel: Kalári képzete az előkelő, ünnepélyes, kissé arisztokratikus életfelfogásról. Nézzék csak meg nőgyógyászát, barátnőjét, pedikűrősét - s fehér nyári szandálját, a fiút, akinek szurkolt a Megasztárban - nyomban kiderül: Kalárink csalhatatlanul értékelvű. Szerinte fiziológiás, hormonális állapotunk, szexualitásunk, életerőnk belső színei szólalnak meg ízlésünkben.

S igaza van.

Aki a bizalmába akar férkőzni, az elhozza a fia tanítónőjét: segítsen neki összerakni színházlátogató programot az osztályának. Kalárinak tökéletesen elég a programfüzet, nem zavarja, hogy csak egy Wagner-vendégjátékon volt az Operában - fölényes biztonsággal állítja össze a programot, ő csak tudja, hogy Beckett is, meg Godot is igen tehetséges színpadi szerző, Godot-nak őt be is mutatták… Kalárinak van kedvenc operaénekese és énekesnője, meg kedvenc sugója is, élete nagy élménye a római Akropolisz filmen, de a kommentár vacak volt, emlegette a rhódoszi, a korinthoszi akropoliszt, holott ugye tudjuk: csak a római az igazi…

(Róna Gyuri olvasatában a Cseh Lászlóról szóló naplóm „fikázza”, „mocskolja” amerikai legyőzőjét. Honnan veszi? Onnan, hogy említek benne egy hírt, mely szerint a sztár izomzata hónapok alatt hét kilónyival növekedett?! No, de nem adtam hitelt ennek, nem kiáltottam fel, hogy akkor már értem… Már Timbuktu-afférunknál meglepett: épp Te ne ismerted volna e helységnév másodjelentését? Akkor is lerohantál. Kérlek, most ne javíts ki, hogy az Akropolisz nem Rómában van; remélem, mindenki tudja. S azt is, hogy Godot nem író, hanem a Nobel-díjas S. Beckett Godot-ra várva című darabjából nem épp személyes ismerősünk. Guga úrral is vitatkoznék persze: azért akad a Hócipőben is szellemes olvasnivaló.)

Bodor Pál


Augusztus 25.


Cseh László három aranya

Nem demagógia, nem önáltatás: az amerikai csoda-úszó mögött háromszor másodiknak lenni fölér három húszkarátos aranyéremmel. Az amerikai fiú minden lehetséges világrekordot megdöntött, ami azt jelenti, hogy rajta kívül nincs a világon senki, aki Cseh Lászlót a medencében ezeken a távokon legyőzi. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a világ összes többi medencéjében ő aranyat úszik.

Nem értek hozzá, persze. Kispiszkos uszodákban, a temesvári Skudier parkbéli uszodában rendezett versenyeken vettem részt kamaszfejjel, s 1946-ban tagja voltam az evezős csapatnak a galaci országos bajnokságon. Nem lehettem azonban valami nagy reménysége a klub profijainak, mert tartalékos maradtam Galacon végig, sőt Baranyi Samu, az örökös bajnok, aki később az országos sport- hivatal elnöke is lett, a zuhanyozó-teremben fenéken is billentett. A korai önismeret csodája, hogy válaszképpen nem berzenkedtem, csak dühös pillantást vetettem rá, testi erőben ugyanis legalább egy a tizenhéthez volt közöttünk az arány.

Phelps úr remélhetőleg nem egy még kimutathatatlan dopping produktuma, bár mondják, hogy hónapok alatt hét kilónyival növekedett izmainak tömege - Cseh László viszont a világ minden medencéjében, ahol Phelps úr nem nevez be, a maga számaiban világelső. Azt hiszem, senkinek sem árt, ha megtalálja a maga Phelpsét. Ki kellene találnom, meg kellene találnom azt az írót, újságírót, akit azonnal, vita nélkül elfogadok magamnál jobbnak - hogy őt és csakis őt győzzem le, csakis Nála írjak jobbat, és legyek akkor a legjobb.

Sajnos és hál’istennek ebben a szakmában nincsen centiméter és stopperóra. És mindig lesz számos író és sok-sok újságíró, akit magamnál jobbnak, sokkal jobbnak fogadok el. Soha az életben nem leszek, a magam szemében sem a legjobb. Legföljebb azt remélhetem, hogy időnként jót is írok. De ha valahol a legjobb akarok lenni, elköltözöm egy tanyára, ahol senki más nem lakik, s ott én leszek a legjobb.

Bodor Pál


Augusztus 24.


Szűcs Édua vigasztal, nevettet

Kerestem valamilyen derűs olvasmányt. Évek óta előfizetője vagyok a Hócipőnek, ebben a hőségben azonban nem akartam hócipőbe bújni. Eszembe jutott Szűcs Édua. Benne még sose csalódtam, rajzain valami szelíd, játékos, hűvös és bájos irónia leple alatt az okos, gúnyos kacagás győztes jókedve honol - valóságos honvágyam támadt.

Félreértés ne legyen, a kacagás sem jó mindenre és minden helyett. Némely pekingi hír elveszi a kedvem minden kellemetes lelkiállapottól, ezt például el kell ismernem. Vajda Attila, majd tegnap Kovács Katalin és Janics Natasa győzelmétől, én bolond, ujjongtam, könnyes lett a szemem, vén fejjel körbeugráltam a szobát, a nejem csak nézett, nagyon rég nem látott engem ugrálni, hacsak nem valakik ellen, mondjuk, a politikában - szóval, finom volt. Aztán amikor Kammerer és társa maradt le mindenről, azt hittem, valamelyikük szíve tiltakozott a megerőltetés ellen. Végül Benkő Zoltán hervasztott le, kénytelen voltam búmban és bajomban gyorsan valami olyan erőset, hogy végre én is átkozódjam egy kicsit.

Vagy Édua-rajzokat nézegetni, mert akkor rájövök, hogy még az olimpiai aranynál is létezik fontosabb érték a világon - például a tehetséges derű. Nem is tudom, miért nem rendezzük meg a karikaturisták és rajzolók, grafikusok humor-olimpiáját - Kaján Tibor országánál nincs erre alkalmasabb.

Szűcs Éduától a születésnapomra megkaptam a jövő évi rajzos, kacagó-sárga naptárt a világ legfurcsább nevű tankönyv kiadója, a Dinasztia gondozásában. Eltöltöttem vele fél órát, s többet derültem, mint az egész pekingi olimpia alatt. Igaz, a szép asztali naptárban senki sem bokszol, nem emel súlyt, senkit sem vet le a ló - e nélkül is képesek vagyunk mosolyogni, őszintén, igazán, és bízni is a jövőben. Pláne, ha még sok-sok évig ez a pompás szemű, a tréfásat mindenbe belelátó Édua vigasztal meg bennünket mindenért.

Bodor Pál


Augusztus 23.


Karamból-kézilabda

Az értők most nyilván letolnak engem a sárga földig. Néztem az Izland-Spanyolország válogatott kézilabda mérkőzését a pekingi olmpián, és elment minden kedvem a sporttól.

Azt már valahogy megszoktam, hogy az öklözők, ilyen-olyan keleti és nem keleti birkózók püfölik, nyomorgatják, dobálják egymást - azt még nem, hogy a labdajátékokban a védekezés és támadás elsősorban célzatos, koncentrált testi ütközést jelent. Csodálkozva figyeltem, hogy ez a spanyolokra nem, csak az izlandiakra jellemző - mintha a kézilabda egészen más dialektusát tanulták volna meg. És én, aki bennük a világtörténelem és Európa első (mai szóval) Parlamentjének megteremtőjét tiszteltem, mert azt hittem, hogy ezzel a békés viták és tárgyalások mellett tettek hitet.

Egy csudát. Támadásra rohannak a piros szerelésű izlandiak, egy perc múlva már három fehérdresszes spanyol fetreng a földön. Ettől kezdve árgus szemekkel figyelek - igen, az izlandiak fő labdajátékos találmánya ez, teljes erővel nekimennek testileg az ellenfélnek. Igaz, pofozkodást, öklözést nem láttam, de ütközéseket állandóan. Nagyon nem szerettem.

Szerencsére a spanyolok nem kértek föl centernek, néhány tucat perc után abbahagytam a borzongó bámulást - inkább olvasok. Persze tudom, olimpiai eredményeink idén nem azért zsengék, mert gyöngédebbek, finomlelkűek vagyunk, a sportpályán nem karambolozunk - őszintén szólva ilyen áron és ilyen stílusban le is mondanék az aranyokról.

Lehet, hogy végül mégis a spanyolok győztek? Lehet, hogy piros lapot kapott minden második izlandi játékos? Lehet, hogy újra kell tanulniuk kézilabdázni? Noha rajongó kíváncsisággal olvastam mindig minden izlandi riportot, most elment tőlük a kedvem.

Bodor Pál


Augusztus 22.


A sértés sebe megmarad

Szeretnék senkire se haragudni - de félek: ez embertelen lenne. Aki képes haragvás nélkül élni, az csonkalelkű. Érzelmi eunuch. A harag épp úgy kell, mint az igazságos(!) bírói ítélet. Tetteink csak kis hányada kerül bíró elé. De szemrehányó, hálás, dühös és kedves, meg villámokat szóró pillantásokkal igazítjuk el: jutalmazzuk és büntetjük egymást. Akad olyan pillantás is, amelyet soha az életben nem felejtünk el. Az arc már rég elmosódott, a nézés soha.

Persze, a néma tekintetváltások sem mindig igazságosak. Az indulat, ha jogos is, nem méricskél patikamérlegen. Másnap aztán enyhítenénk, lágyítanánk, de erre nemigen van mód. Akibe belevágtuk a kést, abból másnap nem húzhatjuk kicsit kijjebb a pengét. Lehet bocsánatot kérni, őszintén is, protokollárisan ez el is fogadható - de a sértés sebe megmarad. A behegedt sem felejt.

Ha mérhetnénk, globálisan, statisztikailag is, a hálás és szemrehányó, megrovó tekintetek és pillantások indokoltságát - megkaphatnánk a mai magyar társadalmi judícium összképét. Kiderülne, mennyire vagyunk veszekedős, igazságtalan, ingerült, előítéletes, elfogult, illetve józan, tárgyilagos, igazságos ítéletűek. S hogy vajon valóban könnyebb helyen áll nálunk az elhamarkodott, bosszús, durva vélemény? S ha hisztérikus, szélsőséges csoportba sodródunk, merjük-e jelezni, hogy más a véleményünk?

Én nem mindig merem. Sokszor rosszkedvűen, gyáván kimenekülök a fenyegetőző körből. Gyűlölködővel szemben nincsen érv. És nem akarok azon töprengeni, hogy e magából kikelt csapat jellemző-e a mai Magyarországra? Persze, nemcsak ránk jellemző, hogy meccs közben szinte gyűlöljük az ellenfelet - aztán, mint gyors lefolyású láz, ez eltűnik, csak sose nyomtalanul, de már el se hisszük, hogy szörnyű szavakat ordítottunk, s még dobáltunk is, ezt-azt…

Néha már országos a hisztériakeltés. Nagy győztesei voltunk a helsinki olimpiának. Többet költöttünk rá, mint ma? Vagy csak sokkal kevesebb ország, sportoló, vetélytárs vett részt rajta? Tán nem volt hibátlan most a felkészülésünk - de a hivatalos Magyarország igen sokat tett érte. De hát annak nem nemzeti érdek a nemzeti érdek, aki ebből választási elő-kampányt hamisít. Ezért se örültem a körmenetben az árpádsávos zászlónak, s a kárpátaljai püspöki szóban a Wass Albert-idézetnek. Ez Semjén Zsolthoz, nem pedig a katolikus egyházhoz illik.

Bodor Pál


Augusztus 21.


Lajos nem képes ünnepi lenni

Valamikor Lajos boldogan ünnepelt. Leginkább akkor, ha legalább kicsit tilos volt. Némely vallási ünnepet is megülte, s noha nem volt szorgalmas templomjáró, olyankor megadta a módját. Illőn felöltözött, kezébe vette a nagyanyjától örökölt énekeskönyvet, és áhítatosan végigunatkozta az istentiszteletet.

Részéről ez erkölcsi kötelesség volt, bár igazából nem volt vallásos, ám istentagadó sem. Lajos nem sokat gondolkodott Istenről, számára létezésének elfogadása - miként az évszakok, a csillagos ég, a vihar tudomásul vétele - természetes volt. Nem érdekelte, hogy ki tartja fölfüggesztve a csillagokat, és miért van néha vihar. Persze zavarta, hogy augusztus huszadika pékségi nap lett, így nevezte, mivelhogy a Kenyér Ünnepe lett, meg jogásznap (az Alkotmány napja) - de azért a tűzijátékot nagyon megnézte.

Aztán változtak az idők, változtak az ünnepek, kezdetben örült a változásnak, most már nem nagyon érdekli. Mondhatnánk, Lajosban mindig volt egy csepp ellenzékiség, otthon is. Amióta az ünnepet is el lehet intézni egy vállrándítással, s ha Baka szomszéd rákérdez: jössz-e velünk föl, Budára, tudod, a kilátóhoz, tűzijátékot nézni - Lajos előző este, de még aznap reggel sem tudja biztosan, úgy válaszol, mintha Baka szomszéd egy csupor málnaszörpre hívta volna meg.

Inkább kimegy a kertbe dolgozni. „Vannak elegen, akik nézzék, többen, mint a kapálók…” -morogja rosszkedvűen, holott igazából irigyli azokat, akik megőrizték magukban az ünneplés tehetségét, örömét. De azon a napon szótlanabb, harapósabb, nem is tudja, miért, s ha Mari kérdezi - pedig egyre ritkábban kérdezi -, hogy mi baja van, megint csak vállrándítással válaszol. Nagyon nehezen magyarázhatná meg, hogy szíve legmélyén nem is ünnep az, amelyet csak valami mellett ülünk meg, s nem valami vagy valakik ellen.

Mari sejti, hogy Lajos a fiára gondol ilyenkor, aki annak idején eltűnt, s máig se tudják, hová és miért. Lajos talán nem is sejti, hogy a fia jár az eszében, s ettől olyan hallgatag és harapós.

Bodor Pál


Augusztus 20.


Barátkérő

Mit kezdjek a sok „barátkérő” levéllel? Hát még, ha jó baráttól érkezik. Nem értem. Mire kér? Hogy legyünk továbbra is jó barátok? Levél nélkül is azok maradunk. Vagy szakítana? Százévi, erős barátság után? Avagy visszavonulna a levélen szerzett barátságba, a levelezői tagozatba? Ahol senkinek se látom az arcát, nem ismerem meg a hangját? Holott ha Csülök hív Vancouverből, rekedt hallója villámgyors személyi azonosító. Minek ide a barátkérés? Kapcsolati telefonkönyvet gyárt? Mi a szösznek kellene újabb regiszterbe vennünk egymást?

…Persze, érzem már lobogni az üzleties gyűjtőszenvedélyt, kibontakozni a hatalmas barát-katalógusokat, kapcsolatrendszereket, a világot körbeölelőket, amelyek alkalmasak lesznek klubok, társaságok, kampányok, promóciók szervezésére, rejtett reklámra, milliós létszámú érzelmi hatalmak építésére - és most nem mondom, hogy jaj, moloch, jaj, beleolvadunk a világba, mint reklám-címtárba. Megértem, hogy az atomizált világban, amelyben annyian magányosak, a társkereső szolgálatok enyhítik a nyomort, a reménytelen egyedüllétet, ígérhetnek összebújást, szerelmet is, családot, gyereket - én mégsem levelezés útján lettem szerelmes és nősültem. Szerencsés voltam.

Kínos, hogy némely barátkérő levélre azért se válaszolhatok, mert nem derül ki, hogy melyik Kiss Péter, melyik Nagy Jóska jelentkezett, s ismerem-e. Összetéveszthető nevű barátkérők érkeznek - hát kérdezzem meg mindegyiket, kicsoda, micsoda, hány éves, mi a szakmája, küldjön képet… Nem, szégyen ide, szégyen oda, napi tizennégy órát dolgozom, erre nincs időm. Barátommá fogadom az egész világot, kivéve az ellenségeimet - és kész. És, őszintén szólva, nem hiszem, hogy annak, aki ötszáz, barátkérőn szerzett címmel levelezhet, annak több barátja van, mint nekem. Akárkivel mégsem barátkozom, bármilyen szépen ír, s kevés emberért mernék felelősséget vállalni.

A barátkérő akció igazán érthető, de nem igénylem. Ha valamely olvasómnak segítségre volt szüksége, hát igyekeztem. De nem veszek részt művi hálózatépítésekben, még ha lesznek is praktikus vagy érzelmi előnyei. A létező barátaimat is ritkán látom, ritkán írunk egymásnak, s ha skype-on olykor beszélünk, hát csúf öregek lettünk, de számíthatunk egymásra - odaát is.

Bodor Pál


Augusztus 19.


Az irigyelt Tixi

Tixi nagyon jó lány. Rosszul csak a rosszkedv áll neki. Vagyis ha dacol, ha szomorú, ha bosszankodik, gyanakszik, ha nem jut eszébe egy jó mosoly. Ez a legszörnyűbb: amikor úgy érzi, semmi oka a vidámodásra. De ha mégis eszébe jut, nyomban fel is ölti arcára az őszinte vidámságot, már másképp dobog a szíve, tágul a tüdeje, működik minden zsigere.

A rosszkedvű Tixit egy cigarettával se kínálnám meg, mert félek: kiderülne, hogy az a cigaretta nedves, lyukas, molyos, dohos ócskaság. Mert ha Tixi nem mosolyog, minden ócska lesz, dohos, lyukas, vacak. Ha viszont ragyog a mosolytól, a milliómat is neki adnám, ha lenne.

Praktikusan okos lány. Ha megsértették, minden színészi képességével elrejti, lehazudja a bőréről, az arcáról, a fintoráról. Mintha a születési anyakönyvi kivonatába azt írta volna be címbetűvel a sorsgép, hogy ”Megsértődnie tilos, mert aki megsértődik, azt minduntalan megsértik.” A bántottságunkat élvezi a leginkább a kisközönség, a publikum, amely születésünktől halálunkig körüláll minket, pedig még nem is vagyunk haldokló gladiátorok.

Hát ne! Ne élvezze senki kéjjel, hogy megsértődünk! Akkor már inkább szidjanak, hogy nagyképűek, beképzeltek, gőgösen, pökhendiek vagyunk. Az is sokkal jobban hangzik, hogy mérgesen spórolósak, szűkmarkúak, kuporiak stb. Valamilyen ősi reflexből az emberek azt hiszik, hogy a krajcároskodó mind dúsgazdag. Irigyen nézik a pasit, aki nem ad egy százast a Fedél nélkül-ért: annak nyilván százezresei vannak a farzsebében. Tixi olyan bölcs, hogy senki se tud olyan nagyvonalúan kis és nagy borravalót adni, hogy aki az összeget nem látja, Tixi leánynevét valahol a tíz leggazdagabb között keresi.

Tixi azonban valójában haláli önzetlen. Tudja jól, hogy legnagyobb kincse a derű. Ritka jóízű a derűje, a jókedve, és azt nagyvonalúan osztogatja, kicsit úgy, mint ösztöndíjat, kicsit úgy, mint vigaszt, megérdemelt jutalmat, magán Kossuth-djat. Eldöntöttem, hogy ezentúl minden karácsonykor veszek neki egy kis vidámságot könyv alakban. Tixi megérdemli. Jó lány, főleg, ha kacag.

Bodor Pál


Augusztus 18.


Scipiades: Juhász Ferenc 80

Időnként muszáj írnom Scipiades Erzsébetről. Merő irigységből. Mindig arra vágytam, hogy engem is így irigyeljenek a kollégák. Amit most Juhász Ferencről a születésnapjára írt a Népszavában, pontosabban a Szép Szóban, az az irodalmi újságírás teteje. Érzékeny, erős, pontos, tiszta, feledhetetlen. Fölér monográfiákkal. (Közben a TV1-ben a Dettre Gábor portréfilmje is Juhász Ferencről: mélyen átéreztem, jó volt.)

Scipiades írásáról egyáltalán nem elég kimondani: remek. Sőt: ez szinte sértő. Mintha a milói Vénuszról (vagy Brancusi Pogány kiasszonyáról) azt mondanám: csinos, jóképű. El kellene magyaráznom: mitől olyan jó? Én még a meggyes-mákos rétestről (Emil cukrászda, Pilisvörösvár) sem vagyok képes elmagyarázni, mitől olyan. Attól, hogy sok-ízű? Hogy némely íze egybehangolt, más ízei kirínak, egyszerre édes és hamvas és savanykás és emlékidéző, és sötét, és mosolygós, és komoly - mert legyünk észnél: a mákos-meggyes rétes igen komoly mű, nem (egy) gesztenyepüré.

Scipiádész (görögösen így írnám) nem explorál. Nem fölfedez. Nem kívülről indul befelé. Nem. Látszik, már mindent tud. Életrajzot, származás-vonalakat, sváb nagyapát, tragédiákat, borzalmakat, történeteket, irigységeket, nagyapai nyomorokat, Amerikákat, hazatéréseket, tüdőrákot, ilyen (és olyan) házasságokat, tébolyt, versek véres genezisét, néma üldözést, Nobel-díj suhanását, rá világhírt és szinte éhséget, kuporiságot, belcanto konkurenciát, mindent. Úgy írja, mintha betanulta volna a teljes életművet.

Negyedszázada ilyeneket írtam Juhászról: „/a vers mintha az istenelv helyébe nyomulna/ /otthonossága e világban drámai/; nem belegömbölyödés a dunyhamindenségbe/ a gladiátor otthonossága a porondon/ tusa az összefüggések reáhajított égbolthálójával/ birtokbavétel és birtokba vétetés / szuverén szolga / költészetében semmi sem statikus / az egésznek mégis oly stabilitása van/ mint a kilőtt golyónak / filozófiai bujaság/ Juhász Ferenc számára a világ csak akkor létezik, amikor reá pillant.”

Akkor még csak ötvenhat éves volt. Scipiades jól ismerte a mindenkori Juhász Ferencet: a fiatalt és az öreget, a naivat és a zseniálisat.

Bodor Pál


Augusztus 17.


Kellemes utópiák

Az lenne remek, ha tizenöt-tizenhat éves korban a nem-akármilyen kamasz kedvenc tanára elé állna, és azt mondhatná:

Tanár úr, én húsz-huszonöt, legkésőbb harminc éves koromra szeretnék annyira olvasott és tájékozott lenni, hogy legalább azt világosan átlássam: mi érdekel igazán. Vagyis addig elolvasni annyit és olyat, hogy választani legyek képes: mi érdekel engem mélyebben, a további életemben. Mondja, tanár úr, van ilyen könyvcsomag? Meg lehetne ezt rendelni? Hogy a következő öt-tíz esztendőben kézhez kapjam azokat a könyveket, amelyek valamiképpen egymásból következnek, de amelyek azt is lehetővé teszi, hogy menet közben váltsak. Hogy rádöbbenjek, nem a mértan, hanem a biológia érdekel, nem a szerelem, hanem a gyűlölet természetrajza foglalkoztat, nem az élet élvezete, hanem a fájdalom csillapítása…

Őszintén szólva nem tudok ilyen „könyvcsomagról”. Sem évekre előre, folyamatosan megrendelhetőről, sem olyanról, amelyet, ha sok pénzem van, készen megvásárolhatok valamilyen nagy, esetleg antikvárium jellegű könyváruházban. Mondjuk egy olyan könyvcsomagot, amelyből megtanulhatom, hogyan lehet valaki úgy, oly módon jó, jó ember vagy segítő ember, hogy azért ne mindenki használjon ki, éljen vissza azzal, hogy könnyen esik meg a szíve azokon, akik elhitetik vele, hogy bajban vannak… Hogyan lehetne megtanítani az embereket egyszerre jóságra és önvédelemre. Hogy a kiszipolyozóktól való félelmükben ne gonoszuljanak meg, ne zárkózzanak el, ne fogadjanak mindenkit ellenséges gyanakvással - azt is, aki nem érdemli meg, aki valóban segítséget érdemel…

Jó, tudom, az ilyesmit nehéz könyvekből megtanulni, de az talán nem lehetetlen igény, hogy olyan önvédelmi műveltséget szeretnék szerezni, amely azért nem fordít el végképp az emberektől…

Nem ismerem a választ ezekre a kérdésekre.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2008-09-01 (3202 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: napi@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület elnöke.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0,02 Seconds