William Morris, a forradalmi esztéta

LeMonde Diolpmatique hírlevele

Írta: Marion Leclair

vm kThe Earthly Paradise (A földi paradicsom, 1868) című költeménye előszavában William Morris (1834-1896), akit ez a mű tett híressé, melankolikus, lemondó bárdként jelenik meg. Tudja, hogy a művészet képtelen jóvátenni a világ igazságtalanságait, legfeljebb a túl szürke napok felderítésére alkalmas: „Álmok álmodója, én, koromon kívül született, miért próbálnám helyretenni a világ torzulásait? Elég, ha költeményem könnyű szárnyát surrogva meglebegteti…”. Pedig e viktoriánus polgárt végül is a művészet vezette el a forradalmi szocializmushoz és a kapitalista termeléssel szembeni ellenállás konkrét kísérletéhez.

Morris módos családba született. Apja korai halála után – aki egy brókercég társtulajdonosa volt –, bányarészvényeket örököl, amik éves jövedelemként kényelmes életet biztosítanak számára. Az oxfordi egyetemen köt barátságot Edward Burne-Jones festővel, akinek hatására az építészet felé fordul. Ekkoriban John Ruskin Stones of Venice (Velence kövei) című művészetelméleti könyve – amely a gótikus épületeket a középkori társadalom organikus termékeiként írja le, és szépségüket az építésükben közreműködő kézművesek munkájának szabadságával magyarázza –, már megkérdőjelezte az ipari kapitalizmus egyes hozadékait [1].

Burne-Jones közvetítésével Morris megismerkedik a Preraffaelita Testvériség festőivel, akikre Ruskin nagy hatást gyakorolt. Az angol festők Dante Gabriel Rossetti körül szerveződött csoportja Raffaello elődeinek követésével kíván visszatalálni a munkamegosztás előtti, illetve a képzőművészet és a kézművesség – más szóval az úgynevezett „dekoratív művészetek” – szétválása előtti középkori művészethez. 1861-ben Morris Rossetti, Burne-Jones és néhány további művész társaságában megalapítja a Morris, Marshall, Faulkner & Co lakberendezési és iparművészeti vállalatot. A cég kínálatában tapéták, festett üvegablakok, szőnyegek, kárpitok és bútorok szerepelnek. A díszítőművészetek és a kézműves, kollektív előállítási módok a viktoriánus enteriőrök csúfsága ellen kíván küzdeni azzal, hogy a kézműves művésznek visszaadja a munka feletti teljes fennhatóságot, és annak haszonélvezetét.

 

A kézművesség a művészet alapja

Morris a kutatásai nyomán felelevenít egyes iparosítás előtti gyártási technikákat – sajátos szövésmódot, növényi festést –, amelyekkel szerinte élénkebb színeket, no és az üzemekből kikerülő „ócskaságoknál” jóval szebb tárgyakat lehet előállítani [2]. Amikor 1875-től egyedül folytatja és fejleszti tovább a vállalkozást, a szokásosnál jobban megfizetett alkalmazottak még mindig kézzel hajtott régi gépeken dolgoznak, amelyek használatával maguk szabják meg munkájuk ritmusát. Morris így szeretné valóra váltani az egyéni tehetség és kreativitás kultuszával gyökeresen ellentétes elképzelését, mely szerint a művészet eltéphetetlenül kapcsolódik előállításának körülményeihez. Ezt a koncepciót igyekszik népszerűsíteni az 1870-1880-as években tartott, elsősorban gazdag polgári kliensek által látogatott előadásain. A közönséget lenyűgözi a valamivel később már Arts and Crafts néven ismert mozgalom, amelynek a Morris & Co. termékeit is magában foglaló első kiállítása 1888-ban nyílik meg.

A Morris & Co. kísérlete azonban az általa leleplezett rendszer foglya maradt, és ezért bukásra volt ítélve:

- egyrészt, hogy a márka felismerhető maradjon, az alkalmazottaknak valójában egyszerű végrehajtókként kellett kivitelezniük a Morris, a lánya vagy a Burne-Jones által alkotott mintákat, és így nem válhattak igazi kézművesekké;

- másrészt amiatt, hogy a költségcsökkentés helyett a tárgyak szépségét részesítette előnyben.

 

Semmi munkamegosztás

Morris termékei túl sokba kerültek, éppen akkor, amikor egyre szaporodtak az olcsó másolatok – hiszen a cég már divatot teremtett. Így aztán kénytelen volt arra szorítkozni, hogy valamelyest igazítson a termelés módján, és egy apró mintaüzem szeretett főnöke lett, akiért készségesen rajongott az angol és az amerikai sajtó számos, fényképekkel bőven illusztrált tudósítója (Morrisnak az óceánon túl is jócskán akadtak hívei). A halála után értékesített márka ugyan ma is létezik, de már csak a Morris-féle motívumok gépi reprodukciója folyik párnahuzatokon, pipereszappanokon és esernyőkön, élete múzeumokká alakított színhelyein, Kelmscottól Walthamstow-ig.

Morris őszintén sajnálta, hogy életét „a gazdagok és a luxus iránti obszcén vonzalmuk szolgálatában”[3] kell eltöltenie, miként kárhoztatta a főnökök és alkalmazottak közötti munkamegosztást is. A Commonweal című szocialista lapban ezt írja: „Az a rendszer, amelyben az ember saját maga számára dolgozott, saját ritmusában és saját kedvére, kimondhatatlanul jobb volt mind a dolgozó, mind pedig a létrehozott munka szempontjából, mint a munkamegosztás rendszere, amely a helyébe lépett. A művészet létéhez és az emberek jólétéhez egyaránt arra van szükség, hogy a dolgozó ismét maga uralkodhasson anyagain, szerszámain és idején; csakhogy éppen ezt az uralmat nem minden dolgozónak egyenként kellene gyakorolnia, mint a középkorban, hanem a dolgozók összességének, kollektív módon.”[4] Tehát egyedül a termelési eszközök magántulajdonának megszüntetése tenné lehetővé az igazi művészet létét, ez lehetne művelői boldogságának oka, s egyszersmind záloga.

1883-ban Morris csatlakozik az első angol szocialista párthoz (Social Democratic Federation), majd 1885-ben az idős Engels tanácsára Eleanor Marxszal és Eward Avelinggel megalakítja a Szocialista Ligát (Socialist League). 1890-re az anarchisták kerülnek többségbe, ekkor Morris visszavonul a párt vezetőségéből, és azontúl tevékenységét kizárólag a lakóhelyéül szolgáló londoni külváros, Hammersmith pártszervezetére korlátozza. Személyes vagyonát és írói, előadói tehetségét egyaránt a szocialista eszme szolgálatába állítja. Saját szavai szerint átkel a létező, valós világot a kívánatos jövőbeli világtól elválasztó „tűzfolyamon”, megtéve azt a lépést, amelyre a viktoriánus ipari kapitalizmus polgári kritikusai közül csak igen kevesen vállalkoztak - hangsúlyozza róla szóló életrajzi művében Edward Thompson történész. [5]

1883-ban a szocializmusnak a csatornán túl nagyon kevés híve volt, Thompson szerint alig kétszáz. A tőkét csak 1887-ben fordították le angol nyelvre, Morris franciául olvasta, ugyanabban az időben, amikor Adam Smith, David Ricardo és John Stuart Mill munkáiból tanulta a politikai gazdaságtant. Ezt követően a forradalmi szocializmus eszméit igyekezett terjeszteni a munkásosztály és a középosztály köreiben (ez utóbbi politikai képzését ugyanolyan fontosnak ítélve), londoni utcasarkokon tartott szónoklataiban, és szerte az országban rendezett előadásain. Írt a Szociáldemokrata Szövetség Justice című lapjába és a Szocialista Liga által kiadott Commonwealbe, ahol példázatokon és párbeszédeken keresztül igyekezett népszerűsíteni Marx tanait.

Legismertebb művei kétségtelenül A Dream of John Ball ('John Ball álma' 1888), amelyben az 1381-es angol parasztfelkelést idézi fel, valamint a News from Nowhere ('Hírek Seholsincsországból', 1890) [6], egy utópikus regény, amelyben a kapitalizmus eltűnése utáni Angliát képzeli el. Ott nem létezik se pénz, se kereskedelem, a lakosság kitűnő egészségnek örvend, öltözéke, házai, középületei ugyanolyan szépek, mint mindennapi tárgyai, megvalósul a nők egyenjogúsága, valamint a nők és férfiak szabad együttélése. A szerszámok, gépek és nyersanyagok közös műhelyekben bárkinek rendelkezésére állnak. Nincs kormány, nincs bíróság, helyi gyűléseken a lakosok maguk hozzák meg a döntéseket. Iskola sincsen: ki-ki saját tempójában tanul. A narrátor-utazót mindez meglepi és elragadtatással tölti el, alig ismer rá Angliára, és amikor ezt a Seholsincsországot elhagyja, elegendő lendületet érez, hogy szembenézzen saját kora nyomorával és szürkeségével. „Menjen hát vissza – mormolja a fülébe az egyik vezetője – és most, hogy látott bennünket és egy kis reményt önthet küzdelmébe, legyen egy kicsivel boldogabb. Éljen, amíg megadatik, és bármekkora szenvedéssel és fájdalommal járjon is, igyekezzék apránként felépíteni ezt az új kort, a testvériesség, a pihenés és a boldogság korát.”

 

Morris, az utópisztikus

 

Mindazonáltal a közönség nem ezt a szocialista forradalmár, elkötelezett propagandista Morrist ismeri leginkább. Franciaországban, amikor nem a l’art pour l’art kultuszát szorgalmazó esztétaként [7] jellemzik, az utópisztikus szerzőre, a libertáriusba hajló politikai álmodozóra vagy a növekedés-ellenesség előfutárára hivatkoznak [8]. Az Egyesült Királyságban a legutóbbi neki szentelt kiállítás (Anarchy & Beauty, National Portrait Gallery, 2014) szocialista elkötelezettségének sajátosságát egy jóval homályosabb radikalizmusban oldotta fel. Ugyanabban az évben a velencei biennálé brit pavilonjában többek között szerepelt egy freskó, Stuart Sam Hughes műve. Ezen Morris mint szuperhős látható, amint a művészet védelmére kel a nagytőke ellen: két puszta kezével emelve a magasba Roman Abramovitch oligarcha hajóját, hogy a laguna hullámaiba vesse.  

Joggal örvendezhetünk azon, hogy a Morrisról alkotott kép ismét politikai színezetet is kapott, de sajnálatos, hogy az utópista író alakja elhomályosítja sajátosan marxista elkötelezettségét és harcos aktivitását. Hiszen pontosan azért érdekelheti századunkat, amelyből korántsem tűnt el a bóvli és az üzemek rabszolgáinak tömege, mert összekapcsolja egymással a művészetet és az elidegenedés alól felszabaduló dolgozó embert. Ez a kapocs teszi lehetővé, hogy a művészetre ne mint a kivételezettek luxusára tekintsünk, és Morris kárpitjainak színeiben, a vörösekben, rezedasárgákban, indigókékben magunk elé képzeljük a kapitalizmus alternatíváját.

 

A szerző, Marion Leclair doktorandusz, William Morris : John Ball álma c. művének fordítója, Aux Forges de Vulcain, Párizs, 2011.

Fordította: Köböl Anna

 

 

[1] John Ruskin: Les Pierres de Venise [Velencze kövei], Hermann, coll. « Savoir », Párizs, 2005 (1re éd. : 1853), a magyar kiadás 1896-ban jelent meg.

[2] Cf. William Morris: La Civilisation et le Travail [A civilizáció és a munka]Le Passager clandestin, Neuvy-en-Champagne, 2013; Comment nous vivons, comment nous pourrions vivre [Hogyan élünk és hogyan élhetnénk], Payot & Rivages, Párizs, 2013 ; L’Âge de l’ersatz et autres textes contre la civilisation moderne [A pótlék kora és más a modern civilizáció ellen írt dolgozatok], L’Encyclopédie des nuisances, Párizs, 1996.

[3] William Morris: Political Writings: Contributions to Justice and Commonweal, 1883-1890, Thoemmes, Bristol, 1994.

[4] Edward P. Thompson: William Morris: Romantic to Revolutionary, PM Press, Oakland, 2011 (1re éd. : 1955).

[5] Edward P. Thompson, id.mű.

[6] William Morris: Un rêve de John Ball, Aux Forges de Vulcain, Paris, 2011, és Nouvelles de Nulle Part ou Une ère de repos, L’Altiplano, Montreuil-sous-Bois, 2009.

[7] Például a « Beauté, morale et volupté dans l’Angleterre d’Oscar Wilde » című kiállításon, Musée d’Orsay, Párizs, 2011-2012.

[8] Lásd Serge Latouche előszavát, Williams Morris: Comment nous pourrions vivre, Le Passager clandestin, 2010, és Serge Latouche : Les Précurseurs de la décroissance : une anthologie [A nem-növekedés előfutárai: egy antológia], Le Passager clandestin, 2016. Továbbá Paul Meier : La Pensée utopique de William Morris [William Morris utópiái], Éditions Sociales, Párizs, 1972, és Miguel Abensour, « William Morris, utopie et romance », Europe, n° 900, Párizs, 2004 április.

cikkfeltöltő: 
GB