Szekularizálódó vallás, szakralizálódó politika--Gábor György jegyzete

https://www.es.hu/cikk/2019-04-18/gabor-gyorgy/szekularizalodo-vallas-szakralizalodo-politika.html?fbclid=IwAR2Fcg53wY4lFLCxV21mkXc1oB-b4Qq5jwFwi06BreqQEEpNnEJmlP-SOgU

Az 1970-es évek legelterjedtebb vallásszociológiai elmélete szerint – amely a neves amerikai vallásszociológus, Peter L. Berger munkásságához kötődött – legfőképp a tudományos és gazdasági élet megkövetelte racionális gondolkodás következményeként a vallás fokozatosan elveszíti a társadalomban betöltött szerepét. A mindenre kiható társadalmi mozgás, vagyis a szekularizáció Berger szerint az elvilágiasodás visszafordíthatatlan tendenciáit hozza létre: az egyházak befolyása és szerepe elsősorban a politikában és az oktatásban látványosan csökken; a társadalom, a tudomány és a kultúra intézményei fokozatosan kikerülnek a vallási institúció fennhatósága alól; a művészet és a tudomány autonómmá válik, s a világ egészét értelmezni kívánó transzcendens igényű magyarázatok elveszítik súlyukat és jelentőségüket.

A szekularizációelmélet azon a meggyőződésen alapult, hogy a racionális, bürokratikus, szekuláris, urbanizációs tendencia a laicitás elvére épülő társadalomformáló, jogalkotói és intézményszervezői gyakorlattal az „abszolút értékek” iránti elkötelezettségek csökkenését vonja maga után, s marginalizálja a transzcendensre irányuló irracionális törekvéseket. A közvetlenül is megtapasztalható szociológiai jelenségek, így – egyebek mellett – az egyre  üresedő templomok, a templomba járó hívők átlagéletkorának emelkedése vagy a pap- és lelkészutánpótlás fokozódó hiánya a bergeri szekularizációelmélet igazáról látszott tanúskodni.

Kétségtelen, hogy a modernizációnak voltak komoly szekularizációs hatásai, egyes helyeken több, másutt kevesebb, ám a kilencvenes években már maga Berger ismerte el a szekularizációs paradigma tarthatatlanságát. Jelesül azt, hogy ugyanez a modernizáció járult hozzá a nagy erejű ellenszekularizációs (counter-secularization) mozgásokhoz is. Berger felismerte, hogy a társadalom szekularizálódása nem jár együtt szükségszerűen a tudat szekularizálódásával. Számos társadalomban a vallási intézmények elveszítették hatalmukat és befolyásukat, ám a hitek és vallási szokások, régiek és újak, olykor a hitbuzgalom kirobbanó megnyilvánulásaival, ettől függetlenül fennmaradtak. 

A klasszikus szekuláris társadalomtudományi paradigma megrendüléséhez alapvetően járult hozzá az egykori hidegháború bipoláris világhatalmi helyzetét felváltó új világrend beköszöntének élménye, amely nem csupán a régi birodalmak széteséséből és a kommunizmus hitelvesztéséből táplálkozott, hanem a korábbi szembenállás szekuláris jellegétől alapjaiban eltérő etnikai és vallási alapú állampolgári lojalitás eszméjének újjáéledéséből is. Az „ősi és elsődleges” (primordiális) identifikációs tényezők váltak meghatározóvá, így az etnikai hovatartozás, a nyelv, a szokások és hagyományok, s mint a civilizációkat fundamentálisan meghatározó tényező, a kiüresedett és eljelentéktelenedett politikai és világnézeti ideológiák helyébe (újra)lépő vallás. A korábbiakban marginalizálódott primordiális tényezők – legfőképp a vallási és etnikai identitás – jelentősége tehát megnő, s ez új helyzetet teremt a politikai gyakorlatban. Eme primordiális jelenségek felerősödésének különféle változatai figyelhetők meg napjainkban: a politikai és vallási fundamentalizmus egymásra találásától az újevangelizációs-rekrisztianizációs törekvéseken át egészen addig – s erre a sajátos magyar példa hozható fel –, ahogy a politikai hatalom önmagát s a politikai közösséget egy meghatározott misztikus cél megvalósításának jogkörével ruházza fel.

Bergernek igaza van, amikor azt hangsúlyozza, hogy a modernitást nem Isten hiánya, hanem a sok isten jelenléte jellemzi, egyfajta „vallási robbanás” (religious explosions), vagyis az, hogy a lelkek piacán egymással versengve, egymással konkurálva régi és új hittartalmak, vallási szerveződések, régi és új istenek, régi és új valláspótlékok és ezoterikus tanítások jelennek meg, s kínálnak időleges vagy végső megnyugvást az értékekben relativizálódó, egyre bizonytalanabbnak tűnő világban a másokkal és önmagával is mind sűrűbben konfrontálódó ember számára. Elérkezett a „revanche de Dieu”(Gilles Kepel), Isten visszacsapásának ideje, amikor – egyebek mellett – a II. vatikáni zsinat liberalizálódási folyamata, az aggiornamento helyébe „Európa második evangelizációs korszaka” s az iszlám modernizációja helyébe a modernitás iszlamizációja lépett. De ezt a tendenciát tükrözi az észak- és dél-amerikai neoprotestantizmus dinamikus terjedése, az iszlám revitalizációja, az orosz ortodoxia megújhodása és hatalmi tényezőként való megjelenése, a buddhizmus európai és amerikai jelenléte, a hinduizmus reneszánsza, vagyis az etnikai és vallási identitásfaktorok ismételt előtérbe kerülése. A szakrális kötelékek – egyfelől – értelmet, biztonságot, iránymutatást, vigaszt és identitást nyújthatnak a gazdasági és szociális vagy egyéb egzisztenciális válságoktól sújtott, kilátástalan helyzetbe került tömegek számára. Ám másfelől egy erősen hierarchikus struktúrától meghatározott függelmi viszonyban irányíthatóvá, befolyásolhatóvá és manipulálhatóvá teszik, s a hatalmi érdekeknek megfelelően könnyedén megregulázhatóvá, engedelmes és lojális állampolgárrá (alattvalóvá) formálhatják az egyes embert.

Az emocionális és illuzórikus tényezők térnyerését s a vallás globális újjáéledésének tényét napjaink populista politikai törekvései a vallási érzületnek politikai erőforrássá tételével próbálják meg a maguk képére és hasonlatosságára fel- és kihasználni. A populizmus – lényegéből fakadóan – nem rendelkezik ideológiával, hiszen nézeteit, vízióit, meggyőződéseit és hatalomtechnikai módszereit az azonnali váltások és fordulatok jellemzik, mindig a tömegek – akár rövid időn belül változó – igényeihez és szükségleteihez alkalmazkodva, s mindig a maradéktalan kiszolgálás látványossá és hangzatossá mediatizált kecsegtető ígéretével. Ezt az ideológiai űrt töltik be a vallások, amelyek hivatottak a társadalomnak visszaadni „eredendő” mítoszait, s a politikából „elűzöttnek” vélt nem racionális vágyakat, ösztönöket, szenvedélyeket, amelyeket instrumentalizálva a politika erőterébe törekednek beemelni. Carl Schmitt nevezetes megállapítása, miszerint „a modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom”, immár visszájára fordul, s napjaink populista politikai filozófiájának minden jellemző fogalma szakralizált politikai fogalommá válik.

A „nem racionális vágyak, ösztönök, szenvedélyek” legelőször a politikai nyelvezetben s az érvelési technikákban figyelhetők meg, mintegy ellehetetlenítve minden további (racionális) diskurzust, egyúttal azt a látszatot keltve, hogy a „küldetéses” attitűd ab ovo magában hordozza az igazságot, aminek következtében a racionális okfejtés s az elemző érvelés feleslegessé válik. Annál is inkább, minthogy a beszélő voltaképpen Isten szószólójának tűnik, prófétának, aki küldetéséből fakadóan az e világi mulandó igazsággal és értékkel szemben az örök igazság és érték letéteményese.

A politikai törésvonal üdvtörténeti síkra helyeződik, s a politikai közélet transzcendens módon válik megosztottá. A politika szereplői, programjaik racionális értelmezésének igényéről lemondva, a Jók és Gonoszok képét öltik magukra. Elementáris, apokaliptikus küzdelem ez, ahol a szembenállás szinte időtlen idők óta adott, és amelyről nem szükséges gondolkodni, elég ­az elkötelezett hitre apellálva deklarálni a pozitív és negatív értékek pártok szerinti megoszlását. E harcban a Gonosz időszaki győzelme nem gátolhatja, legfeljebb időben kitolja a Jó végső triumfálását, az isteni gondviselés elkerülhetetlen diadalát.

A politika átcsúsztatása a vallási mezőbe nem pusztán a racionális belátást vagy a logika szabályaira építő érvelést helyezi zárójelbe, hanem döntő szerepet szán egy „ráción túli”, a hit feltétlen jellegére bazírozó, abszolutisztikus és kizárólag emocionális igényű attitűdnek. Hiszen a vallási attitűd lényegéből s a vallás „természetadta” jellegéből következik, hogy az –saját abszolútumára koncentrálva – minden más irányultságot tévedésnek, az igaz útról való letérésnek, az „egy és igaz Isten” elárulásának, avagy idegen istenekkel való paráználkodásnak tekint. Ha ez az attitűd politikai szempontoknak rendelődik alá, s így a legkülönfélébb hatalmi játszmák részévé válik, természetes forrása lesz az univerzalisztikus vallási tudat kizárólagossá s egy vallási vagy hittétel mindenki számára követendő normává tételének. De ekkor már vallási köntösben jelentkező politikai fundamentalizmusról beszélünk.

*

Ahogy fentebb utaltam rá, egy transzcendens megalapozású állami cél (telosz), vagyis a politikai cselekvésnek a Jó és Rossz kategóriájában való elhelyezése szükségszerűen vezet el a társadalmi mechanizmusoknak valamiféle abszolút erkölcsi, spirituális vagy „isteni” törvényekre történő felcseréléséhez. A világnak eme manicheus-dualista felfogása, azaz Jókra és Gonoszokra való meglehetősen szimplifikáló kettéosztása, egyik oldalon a Legfőbb Jó megtestesülésével, másik oldalon a Legfőbb Rossz perszonifikációjával immár nem a megszokott politikai diskurzusokra és demokratikus folyamatok struktúrájára épít, hanem valami egészen másra: szakrális-spirituális háborúra van szükség, amelynek során a saját politikai hitünket egyetemes érvényűnek tekintve megszabadítjuk az emberiséget (legalábbis saját közösségünket) az erkölcstelen, gonosz, beteges és romlott, s ebbéli tulajdonságai miatt az igazakra állandó fenyegetést jelentő ellenségtől. Ezt az ellenségképet a maga transzcendens vagy mágikus-atavisztikus megjelenésében betöltheti a politikai-világnézeti „másik oldal”, de betöltheti a „másik” mint etnikum, mint „másként vagy másban hívő” stb. Az ellenségnek egyfajta esszencializálása, a „politikai ellenség konstruálása” (Murray Edelman) az ellenséggel való rögeszmés foglalkozás s a rá való folyamatos hivatkozás a fennálló és állandósuló fenyegetettséget szándékozik eltúlozni, legfőképpen azért, hogy racionalizálja az ellenséggel szembeni drákói lépések megtételének szükségességét, s igazolást nyerjen a megszokottól és konszenzuálisan elfogadottól eltérő eszközök igénybevétele.

Valláserkölcsi értelemben az ellenség (politikai) megsemmisítése vagy ellehetetlenítése a transzcendens jogrenddel, a természetjoggal megegyező, azaz Istennek tetsző tevékenység. A hatalom átmoralizálása, illetve ama törekvés, hogy a valláserkölcsi rendet rá lehessen kényszeríteni a társadalomra, s a valláserkölcs elveit számon lehessen kérni a regnáló hatalmon, a szekuláris demokráciától idegen elem, továbbá olyan legitimációs törekvés, amely a magasabb rendű értékek védelméről lévén szó, végső soron mindent igazol, s mindent megengedhetővé tesz, akár még a konszenzuális elveken nyugvó demokratikus szabályok (választási szabályok, alkotmányozás, igazságszolgáltatás, törvényalkotás, alapvető emberi jogok stb.) megkerülését vagy „szükséghelyzetben” azok felrúgását is.

A hatalom szakrális jelleget ölt. A XXI. század elején nagy számban tűnnek fel azok a politikai szereplők, akiknek vezetői credója szerint a földi-e világi hatalom az isteni autoritásból ered, s az alkotmány és a törvények feletti legitimációjukat ezen legfőbb autoritás transzcendens jellege biztosítja. A diktatórikus attitűd különös szeretettel hivatkozik a minden történelmi koron felülemelkedő, örök és abszolút irányadónak tekintett valláserkölcs szellemiségére. Ezért egyik legfőbb küldetésének tekinti a nemzetnevelői funkció betöltését, egyfajta „új ember” állami megtervezését és kivitelezését, legfőképp az iskolarendszeren, a humán tantárgyak újrakanonizálásán, a nemzeti történelemnek, kiemelkedő személyiségeinek és jelképeinek újraértelmezésén avagy a hittan és az erkölcstan kötelező jellegű bevezetésén keresztül. A vezér küldetése a „felborult erkölcsi rend” helyreállítása, minthogy isteni küldetése a „kizökkent idő helyretolásával” azonos: a transzcendens erkölcsi törvény felkentjeként megkérdőjelezhetetlen morális instanciává magasztosul, következésképp mindenki más, aki tőle eltérő álláspontra helyezkedik, csak a perszonifikálódott gonosszal, magával a Sátánnal válhat egylényegűvé.

A valláserkölcsnek a politika terrénumába való átemelése s a vallás- és természetjog tételeinek politikai (tehát a hatalom megszerzésének, megtartásának vagy befolyásolásának szándékával történő) hangoztatása a plurális, vallásokban, világnézetekben és ideológiákban sokszínű Európa civil közerkölcsével és jogfilozófiájával való direkt szembefordulás. Ez a szándék a legszemélyesebb és legintimebb privát szférából kiemelt valláserkölcs politikai úton történő, törvényekbe foglalt, tehát kötelező erejű és normatív funkciójú össztársadalmi érvényesítését tűzi ki céljául, függetlenül attól, hogy a sokszorosan tagolt társadalmat egyszerre népesítik be hívők és nem hívők, vallásosak és ateisták, s vallási orientáltságukban is elkülönülő, különféle hitelveket valló személyek.

*

Sokatmondó a neves amerikai katolikus szerzőnek, II. János Pál életrajzírójának, George Weigelnek az alábbi tézise: „az egyesülő Európának fel kell tennie a kérdést, vajon mi lehet egységének forrása? S erre végső soron egyetlen válasz adódik: a kereszténység. Ennélfogva a leglelkesebb vatikáni »Európa-pártiak« az Európai Unióban és annak bővítésében evangéliumi lehetőséget látnak, lehetőséget, hogy megfordítsák az európai szekularizáció évszázados folyamatát. Brüsszel, amely azon van, hogy Európa hátralévő maradékát is »Belgiummá« tegye, éppen ellenkezőleg, Európa maradékát is Lengyelországgá fogja tenni.” 

Ahogy a politika instrumentalizál, eszközként használ és hasznosít egyes vallásokat, valamint  egyházakat, ezzel párhuzamosan az érintett vallások és egyházak a politika szolgálólányává válnak. Ha a fentiekben a szekularizációról és az ellenszekularizációról szóltam, elkerülhetetlen bevezetni a vallások és egyházak szekularizálódásának, elvilágosodásának fogalmát. Arról a jelenségről beszélek, amelyben az érintett vallások és egyházak (felekezetek) a politika kritikátlan kiszolgálóivá válnak, s ahogy – hatalmi és financiális okok következtében, azaz nagyon is földi-e világi ígérvények ellenében – lemondanak transzcendens módon megalapozott örök értékeikről, hitük fundamentumairól, tanításukról és tradícióikról. Nem a politikai, azaz a közéletben történő szerepvállalásról van szó, ebből úgyszólván minden vallási és egyházi hagyomány – magától értetődő módon – kivette és kiveszi a részét, hanem a pártpolitikai szándékok maradéktalan és elvtelen kiszolgálásáról, amelyben a politika itt és most világának praxisához igazodva, eme gyakorlat elkötelezett és harcos apologétáivá lényegülnek át. Az örök eszmények és erkölcsi normatívák időtlen igazsága helyébe a világi-politikai szempontok időbelisége lép, s a lelkiismeret belső, örök érvényű parancsát a kínálkozó érdekek kívülről jövő kísértése töri meg: az „örök” és „időtlen” az innen-onnan összeszedett, szinkretista „plázateológia” időhöz kötött, efemer alakjában oldódik fel.

Beszédes hazai példázata a fentieknek az az eset, amikor Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök, ugyanaz, aki a választások előtt a „keresztény embernek nem jelent dilemmát a választás” kezdetű homíliájában adott félreérthetetlen politikai útmutatást a nyájnak, egy pillanatra feltekintett az államtól kapott húszmilliárd forintos focistadionjának és welnessközpontjának szemet gyönyörködtető makettjéről, s azt találta mondani, hogy a migránsok mind „cinikusak” és „arrogánsak”, ezért Orbán Viktornak van igaza, ellenben Ferenc pápa nincs tisztában a tényekkel, amikor a menekülteknek kijáró segítségnyújtás keresztényi kötelességéről beszél. Szögezzük le: nem Ferenc pápa dolga megoldani a migráció összetett problematikáját, ez politikusokra váró feladat, ám Ferenc pápa, saját hitéből fakadóan, nem mondhat mást, mint aminek sokszor hangot ad: az ember Isten teremtménye, függetlenül bőrszínétől, etnikai hovatartozásától, társadalmi státuszától, szexuális szokásaitól stb., s ebből fakadóan minden „istenképmású” embernek kijár méltóságának tisztelete, kijár a szolidaritás, s kijár minden rászorulónak, menekültnek, szegénynek, nélkülözőnek és megalázottnak a segítség és a támasz. Ferenc pápa, hitéből fakadóan, az evangéliumi üzenet szellemiségét képviseli, Kiss-Rigó László, politikai meggyőződéséből fakadóan, pénzügyi és gazdasági érdekeit.

Világjelenségről van szó. Hiszen a vallások és egyházak elvilágiasodásának tendenciája figyelhető meg – egyebek között – az Egyesült Államok neoprotestáns felekezeteinek „király- és politikacsináló” buzgalmában, az Allahot megidéző iszlamista politikai indíttatású terrorakciójában, a politikai megfontolásból és etnikai alapon gyilkoló mianmari buddhisták tevékenységében, avagy – és legfőképp – az orosz pravoszláv egyház politikai és ideológiai szerepvállalásában.

Az orosz pravoszláv egyház mint a putyini hatalom legfőbb ideológiai támasza egyre markánsabban válik láthatóvá a világi nyilvánosság tereiben. Hiába rögzíti az orosz alkotmány az állam és egyház elválasztását (14. cikkely, 2. bekezdés) s ezzel az állam semlegességét, az orosz ortodox egyház közvetlenül részesedik a politikai hatalom kínálta preferenciákból, s erre a maga politikai szolgálataival messzemenően rá is szolgál: a soknemzetiségű és sokvallású országban a többségi ortodoxia képviselőjeként, s a KGB-s múlttal rendelkező moszkvai pátriárkák irányításával (II. Alekszij fedőneve Mihajlov, Kirill fedőneve Drozdov volt) politikailag támogatott harcot folytat a szekularizációval és a liberális értékekkel szemben; preferált erkölcsi és lelki értékeit minden állampolgár számára kötelezővé kívánja tenni; az oktatásra és a családpolitikára politikai fogantatású nézetei terjesztésének terepeként tekint; az állam kiváltságos partnere mind a külpolitika, mind a biztonságpolitika területén, s ennek megfelelően vállal politikai szerepet, a kereszténység védelmére hivatkozva, az Európai Unió és egyes közel-keleti térségek hatalomnak tetsző destabilizálásában és dezintegrációjában.

*

És persze ugyanez a mindent átható politikai szerepvállalás jellemzi azt az egyre markánsabb törekvést, amelynek keretében a nemzeti politizálás mindent felülíró, újnacionalista törekvéseihez hozzátapadó vallási nacionalizmus oltárán feláldozódik a monoteista vallások lényegét jelentő univerzalisztikus szemlélet. A „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28) páli üzenete mintha napjainkra elvesztette volna érvényét és időtállóságát. A szuverén államok közösségét, az Európai Uniót gúnyosan birodalomnak nevező történelmi tudatlanság és politikai indulat nemzeti keretek között vizionálja Krisztus hatalomban és dicsőségben való második eljövetelét, ám addig is az egyház, Isten országának földi zarándoka nemzeti drótkerítések mögé húzódva várja az utolsó ítéletet: a határokon inneni jók örök boldogságának mennyei jutalmát s a határokon túli gonoszok örök kárhozatának rettentő büntetését.

A szerző további cikkei
 

APRÓ ÉS GIGANTIKUSLXII. évfolyam, 7. szám, 2018. február 16.

BEÁRAZOTT JÉZUSLXII. évfolyam, 3. szám, 2018. január 19.

KERESZTÉNYÜLDÖZÉSLXI. évfolyam, 43. szám, 2017. október 27.

cikkfeltöltő: 
GB