Romsics Ignác: a kormány ’56-os képe egyoldalú, Schmidt Mária múzeuma pedig csúsztat

https://magyarnarancs.hu/belpol/romsics-ignac-eloadasa-az-orban-kormany-...

Napjaink emlékezetpolitikai vitáiról beszélt a történész. Terítéken volt Horthy, az MSZP és a NER, és több erős mondat is elhangzott.

„Múltat végképp eltörölni? Napjaink emlékezetpolitikai vitái” – ez a felirat állt Romsics Ignác mögött a kivetítőn kedd este az MTA Domus Collegium Hungaricum előadótermében.

A napi politikai témákban a lehető legritkábban megnyilvánuló történész ezzel a témával lényegében arra vállalkozott, hogy nyíltan beszéljen, mit gondol a jelenlegi és a közelmúlt politikai kurzusainak emlékezetpolitikájáról. És valóban, tőle némileg szokatlan nyíltsággal és keménységgel beszélt aktuálpolitikai kérdésekről is.

false
 

Fotó: Fotók: Bankó Gábor

A legerősebb megnyilvánulások talán ezek voltak:

  • Terror Háza összemos dolgokat és nem reálisan mutatja be a történelmet
  • a jelenlegi baloldal semmit nem gondol a nemzeti kérdésről, a mostani politikusai szellemileg fel sem tudják fogni ezt a kérdést
  • ha az Európai Unió esetleg felbomlik, az drámai következményt jelenthet a külhoni magyarságra
  • ezért mondja Romsics, hogy „a nemzetállami projektet nagyon veszélyesnek tartom”
  • ha az Orbán-kormány következetes, és ragaszkodik a ’44 előtti állapotok visszaállításához, akkor a Hősök teréről hamarosan szobrokat kell elvinnie, mert Thököly, vagy Rákóczi is ’44 után kerültek oda
  • ártalmasak az országszerte szaporodó, „Nem, nem soha!” jellegű Trianon-emlékművek, mert valami „olyanra uszítják a tájékozatlan lakosságot”, ami illúzió
  • a Szabadság-téri második világháború emlékmű nem fejezi ki a történelmi valóságot
  • ahogy az Orbán-kormány emlékezik ’56-ra, az egyoldalú, szelektív

Azért majdnem egy órának kellett eltelnie, mire ezekhez az aktuálpolitikai részekhez értünk. Az előadás ugyanis a rendszerváltással indított, innen osztotta fel Romsics különböző szakaszokra az elmúlt évtizedeket.

1989-et követően – a vörös csillagok eltávolítása, az utca-átnevezések, a szobor elköltöztetések és a címervita közepette – a történész szerint elég egyértelmű konszenzus uralkodott a magyar közéletben a történelmi emlékezettel kapcsolatban. „Eltöröltük a kommunista szimbólumokat, ahogy abban is konszenzus volt, hogy ’56 legyen az az esemény, amikor az ország megmutatta, hogy van magyar függetlenségi eszme” Ez az első időszak 1996-ban ért véget, záróakkordja a Vértanúk terén felállították a Nagy Imre szobrot.

Orbán és Gyurcsány

A következő időszakban viszont ez az ’56-os konszenzus megkérdőjeleződött. Az első Orbán-kormány végén járunk, a Schmidt Mária-féle Terror Háza végzi el ezt az emlékezetpolitikai munkát.

Ez a múzeum „mint látvány impresszív. De ha mint történész a kiállítás egészét nézem, az azt sugallja, hogy az ’56 előtti és a forradalmat követő időszak között nincs különbség, elnyomó, terrorrendszer volt ekkor is, akkor is.” Ezzel a megközelítéssel azonban nem ért egyet Romsics, mert 1956 választóvonal. "A 1960-70-es évek nem azonosíthatók a korábbiakkal. A Terror Háza összemossa ezeket az időszakokat, és megalapozta azt az emlékezetpolitikát, ami arról szól, hogy az 1945-től az 1989 tartó periódus ugyanolyan rossz volt.”

false

A következő erőfeszítés a szocialista-liberális koalíció időszakában Gyurcsány Ferenc nevéhez kötődik, aki „újra akarta gondolni a magyar baloldal hagyományát.” Romsics szerint ez túl nagy sikert nem hozott, igaz, legalább lett belőle egy Bibó-szobor. "Ezzel egyetértek, mert megérdemli. A ’80-as években Bibó számunkra olyan ethoszt képviselt, amivel azonosulni tudtunk. Pár éve tartottam ott egy beszédet a Bibó-szobornál, voltak rajta 13-an.” Ebből pedig azt a következtetést vonja le Romsics, hogy „nem akarnak ma már megemlékezni Bibó Istvánról”.

Nemzeti konszenzus – olyan nincs

Az előadás következő részében az erősödő Horthy-kultuszról beszélt Romsics. A Horthy-történetben szerinte az a tragikus, hogy megmutatja: „van az, aki szerint nem kell a szobor, és akik szerint pedig kell, azok olykor azt képesek gondolni, hogy az ellenzőkkel azt kell csinálni, mint amit ’44-ben a zsidókkal tettek.”

Romsics egyértelművé is tette, hogy meg tudja érteni például „azt a kolozsvári diákot”, akinek a második világháború után a magyar csapatok bevonulása és Horthy személye meghatározó és fontos, megtartó élmény volt, de szerinte a kormányzó nem lehet annak a konszenzus kereső konzervatív emlékezetpolitikai kánonnak a része, amelynek Tisza István, vagy Bethlen István viszont igen. „Ha azt akarjuk, hogy valaha legyen nemzeti konszenzus, akkor abba bele kell tartoznia Bethlennek.”

Romsics Tiszát és Bethlent sorolta a vállalható, időtálló konzervatív politikusok közé. A baloldal részéről pedig ugyanitt Nagy Imrét, Bibót, Jászit, vagy Kéthly Annát említette.

Röviden ez volt az előadás e részének gondolati magja:

  • a magyar emlékezetpolitika túlságosan kizárólagos
  • nem feltételezi a másikról a jó szándékot
  • „pedig Bibó, Kéthly, vagy Jászi éppúgy Magyarország javáért dolgozott, mint Bethlen vagy Tisza”
  • sajnálatos módon azonban „nem olyan a magyar emlékezetkultúra, ami a jövőbe, az egység felé mutatna”
  • inkább olyan, ami a múltbeli sebek feltépéséról és besózásáról szól
  • a 20. századi magyar történelem két nagy traumája: Trianon és a holokauszt
  • ezeknek azonban nem egymás ellen, egymásra licitálva kéne megjelenniük, hanem egymás mellett

A történésznek javaslata is volt a jelenlegi helyzet meghaladására:

  • lehet, hogy te „jobb-, vagy baloldali vagy, de közös célokban meg tudunk egyezni.”
  • kell egy-két fix pont, különben nem tudunk kirelépni a lövészárokból

false

Ebből a szempontból illette kritikával a 2010 utáni kormányzati emlékezetpolitikát (amelynek egyes elemeivel, például egy Bethlen-szoborral egyébként egyet tudott érteni).

A 2014-es Szabadság téri emlékművet leegyszerűsítőnek és történelemhamisítónak állította be (még akkor is, ha nem használta az utóbbi kifejezést), mert „nem adja vissza azt, hogy ugyan német akaratra, de magyar közreműködéssel” történtek a magyarországi zsidó deportálások. „2016 óta érződik az emlékezetpolitikai harc, ebben ’56 és a Horthy-korszak átértékelése körvonalazódik. Pedig ’56-ot elmondani csak a pesti srácokkal, de Bibó és Nagy Imre nélkül, az egyoldalú és szelektív út.” Romsics felidézte, hogy a kormányfő vetette fel: az egész magyar történelmet újra kell értékelni. Ezzel kapcsolatban a történész megjegyezte: "Mit kell bebizonyítani? Hogy a Horthy-korszak demokrácia volt?”

Romsics ugyanakkor a hazai baloldalt sem kímélte. „Hogy miért nem tudott egy demokratikus emlékezetpolitikát kialakítani, nem tudom. Demokratikus hagyományuk van, ez odatehető a konzervatív hagyomány mellé. Mégsem sikerült.” Tetőzi a problémájukat, hogy a jelenlegi balos garnitúrának nincs is olyan perspektívája, amibe ez a kérdéskör belefér, érdeklődésük addig terjed, hogy meglegyen a „parlamenti szék.”

Legvégül arról beszélt, ha felbomlik az Európai Unió, annak súlyos következményei lehetnek a határon túli magyar kisebbségre nézve. „Bukarestben és Pozsonyban minden kudarcért a magyarokat fogják felelősnek tartani” – vetítette előre, ha újra a nemzeti szuverenitás (másképp: nacionalizmus) írná felül az uniós viszonyokat ebben a térségben. Ezért is tartja „a nemzetállami projektet veszélyesnek.”

cikkfeltöltő: 
GB