A medve elfárad
Csaknem pontosan huszonöt évvel ezelőtt, 1992. április 8-án Antall József miniszterelnök rögtönzött, ámde nagy ívű beszédet mondott az MDF-képviselőcsoport zárt ülésén. A szerepek némileg felcserélődtek. Antall hatvanadik születésnapját a kormányfő vonakodása ellenére megünnepelni kívánó képviselők nem várt ajándékot kaptak.
„Nem a Szovjetunióval kezdődött Oroszország hatalmi aspirációja Közép-Európában nem a kommunizmussal kezdődött. Ha ezek a népek elfelejtik azt, hogy nekünk mindenkor oda kell erre figyelnünk, és a világot figyelmeztetni kell erre.
Arra kell törekednünk, hogy működjön változatlanul a NATO, működjék azért, hogy Európában fenntartsa az egyensúlyt, működjék azért, hogy ne érvényesüljenek – akár Németországban, akár másutt – olyan erők, amelyek szembefordítják egymást.
Ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy az amerikaiak izolacionista elveket valljanak és vissza akarjanak vonulni Európából, befelé fordulva, mert ha Amerika visszavonul, Európa magára marad és a régi ellentétek felújulnak, nem kell nagy jóstehetség, hogy valamilyen birodalom mindig létrejöhet és ez a veszély nem múlik el…”
Látnoki szavak egy kiváló történésztől és kiemelkedő államférfitől. Ma időszerűbbek és érvényesebbek, mint valaha.
1992-ben Magyarország még nem volt a NATO tagja. Éppen hogy kikecmergett a Varsói Szerződésből, ami többek között Antall József vakmerő kockázatvállalása és kezdeményezése nyomán szűnt meg. Ugyanilyen fontos, hogy abban az időben még szó sem volt amerikai elszigetelődésről, hiszen Clinton elnök nemcsak aktívan segítette a közép- és kelet-európai rendszerváltó átalakulást, hanem teljes mellszélességgel kiállt az euroatlanti együttműködés mellett.
Magyar szemszögből nézve azonban kétségkívül az a legfontosabb, hogy 1992-ben már - és még - olyan kormánya volt Magyarországnak, amelyiknek a nyugati elkötelezettségéhez kétség nem férhetett. Nem volt erkölcstelen pávatánc, nem volt EU-ellenes vigyori szabadságharc, szájtáti pénzsóvárság, hanem kormány és ellenzéke egyaránt hősiesen azon munkálkodott, hogy hazánkat minél előbb vegyék fel mind a NATO-ba, mind pedig az Európai Unióba.
Végül, de nem utolsósorban nem volt sunyi és számító, nyálcsorgató barátság önkényuralmi rendszerekkel, potyaleső dörgölőzés erőszakos és hazug diktátorokhoz. Volt helyesen felismert magyar nemzeti érdek és annak méltóságteljes képviselete. Itthon és külföldön egyaránt.
Huszonöt év múltán a magyar kormány visszasüllyedt oda, ahonnan a kora Kádár-kor elindult: a kissé vedlett, de színét és természetét soha nem változtató orosz medve kitartott kegyencévé, lompos lakájává. Noha tudjuk, hogy Putyin lenézi Orbánt, de örömmel felhasználja az Európai Unió egységének és cselekvőképességének gyengítésére. Orbán pedig pénzért és percnyi talmi csillogásért mindenre hajlandó.
Most azonban nem Magyarországról akarok írni, hanem éppen az orosz medvéről. Nézzük meg szárazon, tárgyilagosan, milyen országgal és hatalommal van dolgunk a huszonegyedik század első negyedében. Tudjuk, hogy a hazai önkényuralomnak elemi érdeke a szövetség, sőt az értékek azonosságán alapuló barátság az orosz önkényuralommal. De vajon megfelel-e mindez a magyar nemzet érdekének?
A tanulmány további tartalma ide kattintva elolvasható.
