Költészete a forradalom és a szabadságharc idején
Költészete a forradalom és a szabadságharc idején
A pesti forradalom Petőfi jövendölését látszott megvalósítani, s ő az események tevőleges részese kívánt lenni. Nemcsak a Nemzeti dal vált politikaformáló tényezővé, hanem a Dicsőséges nagyurak... (1848. március?) is, amely éktelen riadalmat keltett a pozsonyi országgyűlésen, kivált azzal az álhírrel kiegészülve, hogy Petőfi Rákoson negyvenezer paraszt élén készül az újabb rebellióra minekutána azonnal megszavazták az úrbér eltörlését. (Az esemény hamarosan közismertté vált, maga Petőfi is ír róla naplójának március 24-i bejegyzésében.)
Az utolsó ötnegyed év költői termése döntően alkalmi líra, méghozzá a politika perifériájára szorult ember vagdalkozása a megalkuvónak vélt nemzetgyűlés, a goromba tábornokok és a nemzetáruló koronás fő ellen. Költői magatartására jellemzőek az alábbi sorok: „Miért zárjátok el az útamat? / Bocsássatok! / Előre vonnak vágyaim, de én / Használni s nem ragyogni akarok.” (Miért zárjátok el az útamat?, 1848. július). Ekkor írt művei a mindenkori helyzetet tisztázó, a köztársaságot szorgalmazó, harcra buzdító és győzelmet ünneplő, közvetlen hatásra törő verses röpiratok, szorosan követik a szabadságküzdelem ár-apályait. Petőfi ujjongva köszönti a pákozdi győzelmet (A vén zászlótartó, 1848. október) és az újabb forradalmi hullámot (Akasszátok föl a királyokat!, 1848. december), az erdélyi hadsereget és zseniális vezérét, Bem apót (Négy nap dörgött az ágyú..., 1849. április, Az erdélyi hadsereg, 1849. március), aki mellett szolgál maga is.
Petőfi a választási kudarc után sem veszítette el hitét a néptömegben: „életem fő törekvése az, hogy ollyan nem maradjon, a milyen jelenleg” írta egyik barátjának július 16-án. A júniustól szeptemberig papírra vetett nagy elbeszélő költeményének, Az apostolnak címszereplője hasonló szavakat mond a falusi nép elpártolása után:
„Ez hát a nép, amelyet én imádok,
Amelyért élek s halni akarok!
...
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
S éppen mert gyermek, gyámolítni kell.”
(13. fejezet)
A történelmi időknek megfelelni kívánó politikai költemények áradatában külön hely illeti meg azt a néhány verset, amely ki-, illetve túltekint a közéleti harcok horizontján. Az első ezek sorában a Miért kisérsz... (1848. május), melyben a szüntelen politikai küzdelemben belefáradt ember hangja szólal meg, szót emelve azért, hogy a magánéletnek is vannak jogai. A Pacsírtaszót hallok megint... című versben (1849. március) pedig a háborús öldöklés közepette a lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra. A pacsirta és hangja ebben a korban a költő és a költészet jelképe. A versben a pacsirtaszó készteti vallomásra a költőt: „Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” A költőietlen jelenből a múltba és jövőbe álmodja magát, a költészetben és a szerelemben jelöli meg az élet legfőbb értékeit. A szerelem az egyetlen álom, amely megvalósult. A Júlia-versek idillje tér vissza ismét, de egy apokaliptikus világgal a háttérben. A verszárlat virág-metaforái a feléledt költői ihletre utalnak.
Utolsó fennmaradt, Szörnyű idő... kezdetű költeménye (1849. július) a végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg. Egész pályáján külön vonulatot alkotott a forradadalmi-látomásos és a hazai életet-gondokat leíró költészet, a Szörnyű idő... egységbe hozza a kettőt: immár a nemzet élethalálharcát mutatja a világszabadsághoz hasonlóan egyetemes érvényű tétmérkőzésnek. A magyarságot sújtó végzet ép ésszel felfoghatatlan; a maga abszurditásával természetivé fokozza le az emberi világrendet
(sulinet)
