Elmondani az elmondhatatlant

Nekem személyes öröm a Saul fia sikere. Röhrig Gézát, úgy érzem, én fedeztem föl – persze magamnak. Vagy húsz éve, amikor a Hamvasztókönyv a kezembe került, rögtön tudtam, hogy ez a fiú nagy költő. Azóta követem a sorsát szurkolva, szeretettel. És nem értem: a Saul fia Oscar díja miért kisebbítené egy másik Oscar díjas film (melyhez szintén kötődöm), a Schindler listája értékét.

Nemrég, úgy egy héttel a gála előtt, melyen a Saul fia elnyerte az Oscart, baráti körben, kanadai és magyar eredetű, többnyire zsidókból álló társaságban, a Saul fia esélyeit latolgatva ismét szóba került Steven Spielberg filmje, és újra elhangzott, hogy a Saul fiához képest a Schindler listája hollywoodi giccs.

Ez késztetett arra, hogy a géphez üljek, mert ezt a rossz szöveget is régóta hallom – s régóta bosszant. Már az összehasonlítás is képtelenség. Van egy szint, ami fölött nem lehet műveket összevetni. Gyűlöletes az a kizárásos esztétika, amikor Aranyt akarják kijátszani Petőfi ellen, vagy Pilinszkyt Nagy László ellen. Ilyen ez is.

Közvetlenül a magyar szinkron elkészülte után a budapesti ősbemutatón láttam először a filmet, s amikor kitámolyogtam az előtérbe, kábultan, még a film hatása alatt, megütötte a fülemet két szó: „hollywoodi giccs” – aha, savanyú a szőlő –, gondoltam, és odafordultam, hogy megnézzem magamnak az illetőt.

Középkorú zsidó entellektüel tette a megjegyzést. Beszélgetőtársa láthatóan helyeselt. Nem filmesek, magasan kvalifikált értelmiségiek voltak, futólag ismertem is őket.

Hogy kinek mi a „hollywoodi giccs”, ízlés dolga. A Thelma and Louise Susan Sarandonnal? Vagy, hogy egy vígjátékot is mondjak: az Óvakodj a törpétől Goldie Hawnnal? És fölsorolhatnék még vagy ötven filmóriást. Ezek mind Hollywoodban készültek, és mindegyiken rajta van valamilyen formában Hollywood bélyege. A fölvétel-technika, a plánozás, a montírozás, a történetvezetés evidenciája, az, hogy a filmkészítő soha nem enged belesni a kamera vagy a mikrofon mögé, nem avat be; a színészvezetés, amitől a leggyöngébb epizodistának sincs hiteltelen hangsúlya vagy gesztusa – igen, ez mind-mind Hollywood, a hollywoodi iskola, a film művészi értékétől függetlenül. Ettől még lehet giccs. Ettől akár remekmű is lehet.

Jogos a filmszakma egyértelmű lelkesedése a Saul fia filmnyelvi újításaiért, amivel meredeken szakít a hollywoodi iskolával és más technikákkal is. Mindenekelőtt, hogy hagyományos filmszalagot használ és kézikamerával dolgozik. Hogy végig egyetlen emberre koncentrál, ha nem az arcra, akkor a tarkóra, hogy az emberrel a kamera is folyamatosan együttmozog, hogy alig lép ki a szűk közeliből, hogy a világítás sötét alaptónusát akkor is tartja, ha az sokszor elkeni a látványt, hogy a filmhang nem a dialógus érthetőségét szolgálja, hanem hogy az ábrázolt világ elviselhetetlen hangeffektusai szüntelenül ott dörömböljenek a néző koponyáján. Ahogy a fókuszban tartja a halott fiút az apa karjában, a fiút, akit rituálisan el kell temetni; ez a félig Elektra-i, félig haszid motívum épp ettől a kettősségtől növekszik kozmikussá. Az, hogy talán nem is a fia, az a tébolyt a tébolyban csak még valóságosabbá teszi. Egy temetetlen fiú. Lehetne a fia is!… Mindegy; el kell temetni – ez a túlélésnél is fontosabb. Ez a filmnyelv a Sonderkommandós lét elmondhatatlan abszurditásának az elmondásához lett kitalálva, és Röhrig Géza arca, amely egész költészetét, egész életművét hordozza, része ennek a filmnyelvnek. Ez aztán csakugyan nem Hollywood, de ennek a filmnyelvnek az elismerése, a dicsérete nem jelenti egy másik, a hollywoodi filmnyelv automatikus lebecsülését.

Rendszerint az a filosz dobálózik az ilyen minősítéssel, hogy hollywoodi giccs, akinek gőze sincs a filmcsinálás ábécéjéről, a filmnyelv grammatikájának alaktanáról sem.

Egy entellektüelnek (hogy az illető éppen zsidó, csak eggyel több ok arra, hogy nagyon magas színvonalat követeljen meg minden ábrázolástól, ami a holokauszttal foglalkozik), akkor tűnik Steven Spielberg filmje a holokauszt ábrázolhatatlan poklához, vagy akár a Saul fiához képest könnyűnek, nem elég mélynek (vagyis giccsnek), ha azt gondolja, hogy a film direktben a holokausztról szól. Csakhogy Spielberg filmje Oskar Schindlerről szól.

Egy megsemmisítő tábor a totalitásnak, méghozzá a totális nihilnek, embertelenségnek, erkölcstelenségnek olyan zárt rendszere, ami nem csak a lelket, de a köveket, a fűszálakat, a levegőt is megmérgezi; ellenállni nem lehet, mert totális, kivonni magát a hatása alól nem tudja senki sem: mindenki fertőzött, és mindenki továbbfertőz. Itt minden arról szól, hogyan lehet hideg, szenvtelen gyűlölettel (már ez is nonszensz, mert a gyűlölet szenvedély), nagyipari módszerekkel, futószalagon megsemmisíteni valóságos hús-vér, lüktető-lélegző emberi lényeket (történetesen zsidókat), öreget, asszonyt, leányt, kisgyereket, akiket ab start nem-embernek, hanem valami féregnek tekintenek az elkövetők. Ez egyszerűen meg-fo-gal-maz-ha-tat-lan.

Nincs rá szó. Nincs rá hang. Nincs rá kép.

Még a Saul fia, amelyik a rettenet közepébe, a Sonderkommando életébe vág bele, és ettől zseniális, de még ez a film sem képes megmutatni mindent. Nem látom a gázkamrában vonagló haldoklók haláltusáját amúgy naturálisan, ahogy az nap nap után megtörtént. A Sonderkommando tagjai kénytelenek voltak végignézni. A beteg lelkű nácik megnézték maguknak a látványt a Zirklin át, hogy a gyalázat kéjét élvezzék. De még nem készült film, amelyik megmutatta volna.

Nem tudom elképzelni, hogy lehetne fölvenni, pedig filmes vagyok, hogy lehetne rávenni a színészeket, hogy eljátsszák, és nem tudok elképzelni nézőt, aki végig bírná nézni anélkül, hogy rosszul ne lenne tőle, ne rohanna ki eszelős-rémülten a moziból.

Ezt várnák az urak? Ez lenne az, ami nem hollywoodi giccs?

*

Képkocka a Schindler listájából.

Azt mondják – persze egynémely európai értelmiségiek –, hogy az amerikai néző nem ad pénzt olyan mozira, mint például Andrzej Wajda Csatornája, mely a totális vereségről szól. Spielbergnek, hogy a hollywoodi mozin nevekedett amerikai nézőnek megmutathassa a holokausztot, meg kellett találnia a holokauszt egyetlen pozitív kimenetelű történetét. Mert az amerikai minden veszélyt vállal, minden borzalmat, minden szenvedést, ha kell, a halált is – de csak a győzelemért.

Ez azonban nem igaz! A Schindler listája, nem győzöm hangoztatni, nem holokauszt film. Oskar Schindler sztorija a holokauszt idején, a lengyelországi gettók, KZ Lágerek, a haláltáborok közelében játszódik, ezer szállal kötődik a holokauszt történetéhez –, nem lehet anélkül elmondani, hogy az elbeszélő ne mutatna meg nyomasztó és szörnyű részleteket a holokauszt infernójából is, de a filmkészítőnek, Spielbergnek, nem az volt a célja, hogy ahremből, egy pozitív történeten keresztül mutassa be a holokausztot az amerikai nézőnek, aki happy end nélkül nem vevő rá.

Spielberg Oskar Schindler történetét mondja el, ami arról szól, hogy egyetlen ember is képes megfordítani a dolgok menetét, ha el van szánva rá, ha adottak a körülmények.

Van ennél fontosabb üzenet? Aligha.

(Persze nem tudom, mi volt Spielberg célja, csak azt tudom, nekem mit mond a film.)

A század legnagyobb gyalázata közepette egy hedonista életművész a humanitás botcsinálta bajnokává válik, méghozzá minden eszmei elkötelezettség nélkül, csak egy ép érzékű ember józan, ösztönös moráljához ragaszkodva. Oskar Schindlert látszólag semmi sem predesztinálta erre a szerepre. Fűvel-fával csalja az élettársát, iszik, mint a gödény, a náci párt tagja, és azért jött Krakkóba, mert a gettóból toborzott ingyen munkaerő, meg a Hadfelszerelési Felügyelőség pártfogása itt a lehető leggyorsabb meggazdagodással kecsegteti. És megy is a bolt: az üzem valóságos aranybánya!

Nyári hőség. A krakkói gettóból egy transzportot szállítanak valahová, a szerelvény még várakozik az indulás előtt, Schindler, kapcsolatait permanensen ápolva, ott őgyeleg a vagonokba zsúfolt zsidókon röhögő, rovásukra viccelődő SS tisztek között, együtt röhincsél, piál velük; egyszerre előkerül egy tűzoltó fecskendő, és Schindler eljátssza, milyen jó hecc pofánlocsolni a zsidót, és bíztatja a katonát, hogy még, még! a másik vagont is, a harmadikat, az összeset, be a rácsos ablakon, bele a zsidók képibe… öblös férfiröhögések, a tisztek élvezik a mulatságot, ez ám a muri, kamerád, jó kis muri, náci muri, és nem kapcsolnak, hogy a nyári forróságban Schindler az életet jelentő vizet locsoltatja a bevagonírozott nyomorultakra…

Egyik kedvenc jelenetem. Ilyen ez a Schindler. Ilyen ez a mozi. Giccs?

A front közeledtével lassan föl kell számolni a gettót, és Schindler kénytelen végignézni, milyen eszelős brutalitással hajtják végre ezt a műveletet – teljesen szükségtelenül. Ahogy dermedten bámulja a látványt, először csak iszonyodik. De közben rádöbben, milyen sorsot szántak a nácik valamennyi zsidónak. Hogyan értendő az, hogy Endlösung.

És egyszerre azon kapja magát, hogy ezer ember néz rá, mint az egyetlen menedékre a biztos halál elől. Olyan váratlanul, hogy eleinte a néző sem hiszi el, hogy csakugyan fölvállalja, hogy elfogadja mintegy a sorsát, ha úgy tetszik: a végzetét. De attól fogva Schindler üzeme egyre inkább menedékké válik, ahová nem ér el Goeth, az eszelős SS-táborparancsnok keze, és ahol a foglyok emberi táplálékhoz jutnak, amit Schindler a feketepiacon szerez be méregdrágán. Mindehhez persze felsőbb jóváhagyásra, jó kapcsolatokra van szükség.

És itt mutatkozik meg Oskar Schindler zsenialitása: ahogyan eredendő hajlamait, adottságait új célja szolgálatába tudja állítani. Elképesztő leleménnyel, nagyvonalúsággal és hidegvérrel, ha kell hátborzongató fekete humorral, végül azt is eléri, hogy üzemét – állítólagos hadi fontosságára való tekintettel – áttelepítheti a közeledő front elől és a haláltáborok közeléből békésebb szülőföldjére a cseh-német határra.

A már betanított munkásokkal. Ezeregyszáz emberrel. És készül a lista. A Schindler listája.

A holokauszt története tele van eltévedt szerelvényekkel. Schindler munkásait két vonat viszi az új telephelyre, egyiken a férfiak utaznak, a másikon a nők, és a nőket szállító szerelvényt tévedésből Auschwitzba irányítják.
A nők természetesen tudnak Auscwitzról, még a krakkói gettóban elterjedt a halálgyár híre, amit a barakkban megvitattak az asszonyok, és a többség nem akarta elhinni. És borzadva, halálraváltan látják, hová gördül be a vonat; hogy a sorsuk beteljesedett… Eddig nem vágták le a hajukat. Most aztán levágják. És fölsorakoztatják őket a „fürdő” előtt, amiről tudják, micsoda. Hogy itt gáz jön a zuhanyrózsákból.

Közben Schindler minden követ megmozgat, hogy a női munkásait visszaszerezze. Belülről őrjöngve, de kifelé jeges hidegvérrel, mert tudja, itt a dili nem segít. Schindler keze elér ugyan Auschwitzig, de a tömeggyilkosság olajozott mechanizmusa is tovább működik: nem állítható le – a tévedésből idekerült szerelvény csak egy újabb földolgozandó transzport.

És a fölsorakoztatott nőket beterelik a gázkamrába.

És becsapódik mögöttük a gázkamra ajtaja.

És a meztelen, megkopaszított nők iszonyodva lesik a zuhanyrózsákat, tudnak a szörnyű átverésről, tudják, hogy ez nem fürdő. És várják a Ziklon B-t.

És akkor, igen, akkor a zuhanyrózsákból elindul – a víz.

Mert a legutolsó előtti másodpercben Schindler mégis csak meg bírta állítani a végzetet.
Erről már írtam föntebb: azt, ami a gázkamrákban történt, a haláltusát naturálisan bemutatni nem lehet. De a várakozás rémületén keresztül, így, ahogy Steven Spielberg csinálta, meg lehetett sejttetni belőle valamit.
A részben az egészt.

Ez, persze, nem holokauszt-film. Ez Oskar Schindler története. (Vagy hollywoodi giccs.) De ennyi azért belefért.
„Ez volt életemben az egyetlen alkalom, amikor valaki egy rendkívüli történetet kínált fel nekem, és én valóban csináltam is belőle valamit” – nyilatkozta egy riporternek az ausztrál Thomas Keneally, a Schindler Bárkája című regény írója. A szerző hat doboznyi dokumentumot gyűjtött össze a regényhez, ma is ott őrzik valahol Ausztráliában. Az eredeti LISTA néhány lapjának a másolata is megvan. Spielberg nem sokkal a megjelenése után olvasta Keneally regényét, mégis tíz évig érlelte magában a témát, pedig a regény dokumentumokra épült, amíg le merte forgatni. Mélyen át tudom élni a szorongását, az aggályos felelősségérzetét.

Hatmillió áldozat emlékének tartozott felelősséggel.

Én persze író vagyok, forgatókönyv író, filmdramaturg, hát dolgozik bennem a kisördög, egyik-másik jelenetbe belenyúlnék, ha tehetném, főleg most, huszonvalahány évvel a film bemutatója után.

A dokumentumanyag lehet, hogy azt bizonyítja hogy a Schindler hadianyagüzeme egyetlen használható töltényhüvelyt sem szállított le a náci hadigépezetnek az utolsó hét hónap alatt. Eléggé elképzelhetetlen, hogy erre a nácik nem jöttek rá, de ha így történt, hát így történt. Művészileg mégis igazabbnak érezném a fikció szintjén, ha ezeregyszáz élet ára egy működő hadiüzem lenne, amelyik, ha kevéssel is, de meghosszabbította a háborút. És ez nem csak Schindler, de az összes túlélő számára is lelkiismereti kérdés maradna – örökre.

Hogy a fölszabadító vörös hadsereget egyetlen lovas kozák képviselje, az nekem tényleg egy kicsit Hollywood. Egy T–34-est jobban elhinnék, aminek a parancsnoka kiemelkedik a forgótoronyból, és elmondja ugyanazt a szívszorító szöveget: „Önök szabadok. Mehetnek, ahová akarnak. Kelet felé ne menjenek, ott nem szeretik magukat. Egyébként nyugat felé se menjenek, ott sem szeretik magukat.”

Milyen lehetett ezt hallani a szabadulás pillanatában ezeregyszáz túlélőnek a hatmillióból? Milyen szívvel indultak így az ajándékba kapott élet felé? Keletre is. Nyugatra is.

Spielberg szépen lekerekíti a történetet, Oskar Schindlerét is, a Schindler által megmentettekét is: megmutatja, hogy nem csak túlélés van, de új élet is. A túlélők gyerekeinek, unokáinak új nemzedéke sokasodik, erősödik, megtanul újra mosolyogni.

De a fölszabadító kozák tiszt szavai azért ott rezegnek a levegőben.

Kertész Ákos