Eljátszott esélyek – Paul Lendvai új könyvéről

Politikusok, tudósok, befolyásos publicisták, művészek – hosszú életében megannyi „nagy emberrel” találkozott Paul Lendvai, akit nemrég köszöntöttek föl Budapesten (is) 90. születésnapja és legújabb könyve megjelenésének alkalmából. A Törékeny Európa mindamellett nem csupán az izgalmas találkozások számbavétele, hanem húsbavágó és fölöttébb időszerű közéleti problémák taglalása. A kötetet német nyelvű megjelenésével nagyjából egy időben a Noran Libro adta ki.

https://infovilag.hu/eljatszott-eselyek-paul-lendvai-uj-konyverol/

Címében a könyv földrészünk aktuális gondjainak föltérképezését ígéri, ám az olvasó ennél gazdagabb ismeretanyagra számíthat. Az újságíró és történész Paul Lendvai nemcsak Európa múltját és jelenét ismeri alaposan, hanem az egész világot, főként a 20. és immár a 21. század sorsfordító eseményeit. (Az eredeti cím a világra utal: Die verspielte Welt.)

Törékeny Európa fejezetei nem mentesek a személyes kitérőktől, a szerző életútjának olykor szomorú, máskor derűs kalandjaitól. Kamaszként a zsidó származású Lendvai – a „gazdag és megosztó Soros Györgyhöz hasonlóan (akinek külön fejezetet szentel) – hajszál híján több tucat rokona sorsára jutott, azaz az auschwitzi gázkamrák egyikében végezte. Az ötvenes években – bár Trockijtól egyetlen sort sem olvasott – „trockista elhajlásért” megjárta Rákosi börtönét, majd 1957-ben Bécsbe emigrált. Angol és német lapok tudósítójaként hamarosan neves kelet-európai, illetve Balkán-szakértővé, az osztrák közszolgálati tévé kommentátorává vált. Az általa szerkesztett Europäische Rundschau az egyik legrangosabb negyedéves folyóirat, amely főként földrészünk mindennapjaival foglalkozik gazdasági és politikai szempontból.

Hét évtizedes pályája alatt (nem volt még húszéves, amikor elkötelezte magát az újságírói hivatás mellett) Lendvai könyvtárnyi ismeretet gyűjtött össze térségünkről, személyesen, testközelből kísérte figyelemmel a hidegháború, majd az enyhülés évtizedeit és az 1989-et követő átalakulást. Hatalmas szorgalommal tanulta meg választott új hazája nyelvét, a németet, de brit feleségének köszönhetően angolul is jól tud. Három kultúrkör – a magyar, az osztrák és az angol – alapos ismerője, s bár általában tárgyilagos távolságtartással veszi számba a világ történéseit, írástudóként „felelősnek” érzi magát. Szeretné, ha gondolataival befolyásolni tudná európai honfitársait, közöttük a magyarokat. Azért, hogy ne kápráztassanak el senkit az „erős vezetők”, hogy ne dőljünk be nekik, mert – mint könyvének végén írja – „meg kell védenünk a liberális demokrácia pótolhatatlan értékeit a cinikus, hazugságokkal átszőtt populizmus hullámától”.

Könyvének budapesti bemutatóján a „tőzsdés” André Kosztolányit idézte, aki azt mondta: a butaság elleni harc barikádján szeretne meghalni. És ez a harc – erről tanúskodnak a Törékeny Európa fejezetei is – alighanem sokáig nem fog lezárulni. (Ha egyáltalán valamikor lezárul…)

A későbbi kormányfő és köztársasági elnök Václav Klaus például pénzügyminiszterként sikeresen vezette át Csehszlovákiát a piacgazdaságba, ám később úgyszólván „megőrült”. Megátalkodott euro-szkeptikus, a szélsőjobb sztárja lett, aki többször követelte, hogy hazája lépjen ki az EU-ból, a klímaváltozás veszélyét „bolsevista” propagandának tartja. Utódja az államfői poszton, Miloš Zeman, nemcsak az alkohol, hanem Vlagyimir Putyin nagy barátja. A cseh politikusok színeváltozása nemcsak a csehországi fordulatokat illusztrálják, hanem a csehországi társadalmat is jellemzik, elvégre az emberek demokratikus választották vezetőiket – fejtegeti Paul Lendvai.

A könyv számomra legmegrázóbb fejezete Peter Handkéval foglalkozik. Az osztrák író sutba vágta azt az alapelvet, hogy a művész felelősséggel tartozik. Minél nagyobb a befolyása, annál inkább. Márpedig Handkét sokan olvassák, és sokan megütköznek az író politikai elfogultságán. A remek literátor ugyanis a „Balkán mészárosának” hívéül szegődött, meglátogatta Slobodan Miloševićet a börtönben, majd halála után a temetésén beszédet mondott. Korábban találkozott a később szintén háborús bűnösként elítélt, bujkáló Radovan Karadžić-csal is. Önfeledten slivovicáztak, Karadžić dedikálta az osztrák írónak saját válogatott költeményeinek példányát. A Balkánt jól ismerő Lendvai jól tudja, hogy Jugoszlávia felbomlása történelmileg törvényszerű és jogszerű volt. Handke azonban a titói Jugoszlávia és a szerbek híve és szószólója, saját nosztalgiájának rabja. Az 1999. évi NATO-bombázást „új Auschwitznak” nevezte, holott a beavatkozás a koszovói albánokkal szembeni népirtást volt hivatott megállítani. Az osztrák író botrányos kijelentései nemcsak azért bőszítik föl Lendvait, mert ezeket nemcsak egy írástudó árulásának értékeli, hanem mert kártékonynak ítéli meg „az egykori Jugoszlávia népei, az ott élő emberek közötti megértés és a megbékélés ügyének” szempontjából is.

Az „Orbán-rejtélytől”, illetve a Soros Györgyről szóló fejezetekkel a szerző úgyszólván hazatér Magyarországra, ahol azonban – mint a könyvbemutatón is hangsúlyozta – az utóbbi időben nem szívesen tartózkodik. Ugyanis a „szégyentelenség korszakát” (David Grossman) éljük, amikor úgyszólván kendőzetlenül folyik az „emlékezetpolitikai” történelemhamísítás, az agymosás. „Olyan világban élünk, ahol az esélyeket eljátsszák” – írja Lendvai –, ahol veszélyes méreteket öltött világszerte a vágyakozás az erős ember után, ahol gyarapszik az alkotmányos intézményeket gyengítő vezetők száma. Heller Ágnes szavaival szólva „kis és nagy zsarnokok” törekednek mindenfelé abszolút uralomra. Törékeny Európa című kötetében az osztrák–magyar történész–újságíró közéjük sorolja a magyar kormányfőt is, a hazai történelem „talán legnagyobb átváltozóművészét”, aki mindig kiszimatolja, milyen döntésekkel szilárdíthatja meg, betonozhatja be hatalmát.

Lendvai nem titkolja kiábrándultságát és borúlátását annak láttán, hogy „vezető politikusok úgy váltogatják az ideológiáikat, mint a jelmezeket, akik számára az uralkodás az öncél… A sérthetetlenség illúziójától elvakítva a győztesek elveszítik realitásérzéküket.”

Paul Lendvai, aki közelről megismerhette a barna és a vörös diktatúrát, ezért lett híve – történelemszemlélete alapján is – a (mindenféle jelző nélküli) demokráciának. Félti hazáját és a földrészt, és kezeli „egészséges gyanakvással” az erős ember mítoszát. Nem szeretné, ha Európa (és a világ) végleg eljátszaná, eltékozolná esélyeit.

(Képek: Gergely Beatrix)

cikkfeltöltő: 
GB