Botrány Csajágaröcsögén – Egy francia regény nyelvi háttere

LeMonde diplomatique magyar online kiadás

Sokan olvasták nálunk az ötvenes-hatvanas években a francia Gabriel Chevallier (1895 ‑ 1969) Clochemerle című 1934-es regényét. A könyv, amely magyarul „Botrány Clochemerle-ben” címen jelent meg, annakidején Franciaországban is nagy siker volt: csaknem hárommillió példányban kelt el, és legalább huszonhét nyelvre fordították le. A sikerre – amelybe nyilván az 1948-ban bemutatott azonos című film is jócskán belejátszott – nem is annyira a méltatlanul elfelejtett szerző kétségbevonhatatlan nyelvi fantáziája és írói tehetsége a magyarázat, sokkal inkább az a tény, hogy az ironikusan ábrázolt istenháta-mögötti burgundiai falu egyben az egész III. Köztársaságnak is görbe tükre. A cselekmény 1922 októberében indul, és rá egy évre, 1923 októberében fejeződik be (nem számítva az 1933-ra időzített utolsó fejezetet). Gabriel Chevallier tehát közvetlenül az első világháború utáni évekbe helyezi a Clochemerle-ben történteket, vagyis abba a viszonylag boldog időszakba, amikor még elevenek a gazdasági felvirágzásnak a harmincas évek elejére már erősen megfakult illúziói.

A regény, legelőször is, a III. Köztársaság politikai életének szatírája. Hogy Barthélemy Piéchut, Clochemerle polgármestere tulajdonképpen milyen pártnak a tagja, hogy milyen párt képviseletében állíttatja fel a nevezetes vizeldét, és lesz tíz évvel később szenátor, a történetből nem derül ki. De végeredményében nem is érdekes. Akkortájt már nem volt olyan nagy a különbség az 1905-ös „szeparációs törvényt”, a nagy jövedelmek megadóztatását, az ingyenes középiskolai oktatást tető alá hozó nagy múltú, de a húszas évekre megcsontosodó Radikális párt meg az 1905-ben alapított és a húszas évekre szintén széteső SFIO között. A lényeg sokkal inkább a politikai élet fokozatos elsekélyesedésében, a republikánus eszmények teljes kiüresedésében, a politikai, katonai és vallási elit silányságában, karrierizmusában és korruptságában rejlik.

Természetesen más írók és regények is ábrázolták a francia falut a XX. századi francia irodalomban (mint például a szerzőhöz közelálló Marcel Aymé vagy Marcel Pagnol). Clochemerle-t azonban egy valami magasan kiemeli a többi közül, nevezetesen az, hogy még azok is ismerik, akik nem olvasták. Mi több, a regénybeli falu fantázianeve, bár a nagyobb szótárakba tudtommal nem került be, több kifejezésnek is része lett a francia köz- és sajtónyelvben. Ilyenek: a c’est (du) Clochemerle vagy a (c’est) une situation digne de Clochemerle – mindkét kifejezésen olyan konfliktus, illetve helyzet értendő, amelyben a szembenálló felek kisszerű helyi érdekek, korlátolt (és épp ezért nevetséges) provincializmus [l. esprit de clocher ’helyi elfogultság’, ’szűklátókörűség’] sugallatára rontanak egymásnak. A Clochemerle főnévnek 1967-től jelzői változata is van: clochemerlesque [pl. une situation, un personnage clochemerlesque]. Gabriel Chevallier Clochemerle-je tehát ugyanúgy köznév lett, mint ahogyan – meghatározott embertípus jelentésben – egyik-másik Molière-hős (például Tartuffe vagy Harpagon) neve is bekerült a francia köznyelvbe.

A Clochemerle helynév az író, Gabriel Chevallier leleménye. De vannak a franciában más tréfás fantázianevek is a „Mucsa”, vagyis a központtól való távolság, az „istenháta-mögöttiség” jelölésére. Ilyenek például a francia helységneveket utánzó és gyakori Trifouilly-les-Oies vagy a valamivel ritkább Perpète-lès-Oies (a két kedélyeskedő helységnevet ’Bivalybasznáddal’ vagy ’Csajágaröcsögével’ állíthatnánk párhuzamba): Voilà les habitants de Trifouilly-les-Oies bien avancés [Ezzel ugyan nem sokra mennek a francia Bivalybasznád/Csajágaröcsöge lakói. ‑ Le Monde, 2011. március 22.] Vannak más képzeletbeli helyiségnevek is a franciában, ilyen például – hogy mást ne említsek – a Trou-en-Cambrousse vagy a Pétaouchnoque, mindkettő olyan eldugott helyet jelöl, ami nemcsak hogy messze van, de nehéz is odatalálni, annál is inkább, mivel egyik is, másik is valahol az istenháta mögött – azaz, ahogy a francia mondja, au diable Vauvert – található.

A történet azzal kezdődik, hogy Barthélemy Piéchut, a község polgármestere elárulja nagyralátó tervét a magát baloldalinak valló tanítónak, Ernest Tafardelnek: « Je veux faire construire un urinoir, Tafardel. (…) Enfin, dit-il, une pissotière ! » [Nyilvános illemhelyet akarok állíttatni, Tafardel. (…) Vagyis – tette hozzá – utcai vizeldét.] De álljunk meg egy percre ennél a rendszerint sötétzöldre festett közintézménynél, amely a cselekményben a haladás és a modernizáció jelképe. Ennek, bár maga a szó nem hangzik el a regényben, a franciául vespasienne f. a hivatalos neve (mivel Rómában – legalábbis a közhiedelem szerint – Flavius Vespasianus alatt állították fel az első nyilvános vizeldét). Párizsban – Claude-Philibert de Rambuteau Szajna megyei prefektus kezdeményezésére – 1835-től állítják fel a nyilvános vizeldéket, amik jó másfél évszázaddal később az 1980-as évek elején tünedeztek el a párizsi utcákról. Az urinoir m. jelentése a vespasienne-nél általánosabb (a porcelán vécécsészének is urinoir a neve). Másrészt az urinoir, ha nem is emelkedetten irodalmi, mégiscsak egy kicsit tudálékos, művelt szónak számít, ezért tartja fontosnak a polgármester, hogy – mintegy magyarázatképpen – a szó köznyelvi megfelelőjével pontosítsa a mondottakat (pissotière f.).

Gabriel Chevallier Clochemerle-je, meglehet, abban is különbözik azoktól a francia regényektől, amelyeknek vidéken, faluhelyen játszódik a cselekményük, hogy a szerző más írókhoz képest bátrabban él a tájnyelv eszközével. Erre egyébként a szerző figyelmezteti is az olvasót a regény IX. fejezetében: „A történetíró nagy kérdés előtt áll. Döntenie kell, hogyan is mesélje el a tudomására jutott vitákat; idézze szó szerint azokat a fülsértően durva kifejezéseket, amelyek meghatározták az itt megörökített tényeket? Vagy tompítson valamit a düh sugallta fordulatokon? Csakhogy félő, az utóbbi esetben nemigen fogja megérteni az olvasó az itt következő fejleményeket. […] Másrészt azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jó bor hazájának, Beaujolais-nek kellős közepén vagyunk, ahol a könnyen csúszó bor egy-kettőre fejébe száll az embernek, amitől aztán megered a nyelv, és ilyenkor hamar elhangzik egy-egy indulatos szó, sértő kifejezés.” Az idézett szövegrész egyben indoklás, ha ugyan nem mentegetőzés is, amiért a lyoni születésű szerző eleven beszélt nyelven adja elő ezt a bővérű, sőt, néha egyenesen sikamlós történetet.

Ugyane megfontolásból adja át az író a szót a XVIII. fejezetben a mezőőr Cyprien Beausoleil-nek: „Hallgassuk meg inkább az ő – a miénknél sokkal talpraesettebb – megfogalmazásában a történteket, annál is inkább, mivel személyében hiteles szemtanúval van dolgunk, ráadásul olyan szemtanúval, aki a helybeliek nyelvén mondja el, amit látott és hallott.” A szerző nyilván figyelmeztetni akarja az olvasót, itt olyan nyelven beszélnek a szereplők, ami bizony távol áll a Párizsban meg a francia nagyvárosokban beszélt standard franciától. A kérdés csak az, hogy a regényben csakugyan azt az ízes helyi nyelvet halljuk-e, amit a Beaujolais országrészben beszélnek?

Ami a szorosan vett helyi dialektust illeti, hangulatfestésként valamennyire jelen van, de viszonylag kis helyet foglal el a regényben. De másképp nem is lehetne, hiszen a tájszólás, vagyis a Vaux-en-Beaujolais-ben beszélt frankoprovanszál[xii]olyan távol áll a mai francia köznyelvtől, hogy az olvasó meg sem értette volna. Nem csoda, hogy – egyrészt – azon a négy helyen, ahol a szerző él ennek a nyelvi eszköznek a lehetőségével, a dialektusban fogalmazott mondatokat standard francia fordításban is megadja, másrészt a rövid közlést mind a négy esetben meghatározott beszédhelyzet – a párbeszéd részvevői közti szoros, ha ugyan nem intim ismeretség, cinkosság – indokolja.

Az elsőnek a képviselő és ex-miniszter Bourdillat a címzettje, aki – mivel szintén clochemerle-i születésű – jól ismeri (még akkor is, ha használni feltehetően már jó ideje nem használja) a helyi dialektust. A megszólaló (egy hang a tömegből) azt akarja közölni a meghittebbnek számító helyi tájszólással, hogy bár olyan emberhez intézi szavait, aki – mint képviselő és ex-miniszter – magasan felette áll a társadalmi hierarchiában, az illetőt mégis „földijének”, maguk közül valónak tekinti. Másrészt sohase árt emlékeztetni ezeket a párizsi urakat, hogy honnan is indultak, annál is inkább, mivel hajlamosak ezt nagyon hamar elfelejteni:

„– Hé, Bourdillat, fès va que t’est tourdze n’heume de Clotzmerle ! Pisse le parmi, Bourdillat!

Mire a tömeg is kiabálni kezd:

Oua, pisse ! Pisse, Bourdillat!

[Hé, Bourdillat, mutasd meg, milyen tökös Clochemerle-i gyerek vagy! Pisálj te elsőnek, Bourdillat!]

(A magyar fordítás a dialektus ízét, meghitt hangulatát természetesen nem tudja visszaadni.)

A másodikat a helybeliek Barthélemy Piéchut-höz, Clochemerle polgármesteréhez intézik, mégpedig hivatalosnak semmiképpen sem nevezhető alkalommal (azok ketten kiabálnak ki neki, akik a vizeldében épp dolgukat végzik). A polgármester maga is szőlősgazda, és mint ilyen, sok szállal kötődik a regényben ábrázolt társadalmi környezethez, még akkor is, ha nagyralátó tervei, rejtett politikai ambíciói vannak. A Piéchut-t megszólító clochemerle-iek jól ismerik a helyi dialektust, de csak akkor használják (ahogyan maga Piéchut is csak akkor használja), amikor úgy érzik, franciául durvaságnak, illetlenségnek, modortalanságnak számítana, amit mondani akarnak:.....

http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2...

 

cikkfeltöltő: 
GB

Választás

Márki-Zay Péter, a hatpárti ellenzéki miniszterelnök-jelölt arról is beszélt, hogy árulók vannak a soraikban, és ő tudja, kik azok.
2021.december 23.
Új kutatócéggel dolgozunk” – mondta a Magyar Hangnak Márki-Zay Péter, annak apropóján, hogy december 15-én egy igencsak kellemetlen tartalmú közvélemény-kutatás szivárgott ki a sajtó felé az ellenzéki összefogás népszerűségéről.
2021.december 22.
Bejegyzés alatt áll Gattyán György pártja, a hivatalos bírósági nyilvántartásban már szerepel a Megoldás Mozgalom. A milliárdos pénteken az Egyenes beszédben jelentette be, hogy aktivizálják a párt tevékenységét. Az ellenzéki összefogás tagjai egységesen úgy vélik: Gattyán György indulása csak a Fidesznek jó. Az ATV Híradó riportja.
2021.december 20.
Budapesten, valamint a 23 megyei jogú város közterein, de az összefogásban részt vevő pártok irodáiban is le lehet adni a szignókat.
2021.december 15.
Az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje utcafórumot tartott Székesfehérváron, ahol többek között kijelentette, rendkívül gátlástalan ellenféllel állnak szemben.
2021.december 12.
„Valami megmozdult. Valami, ami túlmutatott a centrális erőtéren és az egymást taposó pártokon, a médiapolitizáláson, a szekértáborokon és a megosztottságon. Szimbólumok jelentek meg, ötletek, tervek és programok kerültek bemutatásra, értelmes politikai viták zajlottak, önkéntesek és aktivisták ezrei dolgoztak az utcákon, pozitív üzeneteket, politikai gesztusokat, elismerést és együttműködést láthattunk, ami vonzotta a választókat is.”
2021.december 9.
Noha az előválasztás alatt komoly összetűzéseik voltak, a volt kormányfő most megvédte a főpolgármestert.
2021.december 2.
Csak egy jós tudná megmondani, milyen hatással lesz a jövő évi országgyűlési választásokra a koronavírus-járvány miatt 2022. június elsejéig meghosszabbított veszélyhelyzet. Erről is beszélt a Hírklikknek Tóth Zoltán választási szakértő, aki szerint igaz a kormány érvelése, hogy nincs akadálya a választásnak, de ez akár egyetlen éjszaka alatt is változhat, ha a Fidesz úgy akarja. Erre minden jogalkotási lehetőségük megmaradt, akár az Alaptörvényt is módosíthatják az ügyben – tette hozzá. Úgy fogalmazott, pillanatnyilag beláthatatlan, mit fognak tenni.
2021.november 28.
Alapvető kérdés, hogy továbbra is egy egyre zártabb, vagy pedig egy nyitott társadalomban fogunk élni, a társadalmi fejlődés mintája nyugati, vagy keleti lesz, s a mindent központosító rendszert erősítjük-e meg, vagy visszaadjuk az intézmények autonómiáját.
2021.november 21.
Márki-Zay Péter azt mondta az ATV-nek, hogy:
2021.november 17.