BEKIÁLTÁS

https://bekialtas.blog.hu/2019/01/13/a_nepet_nezi_le_orban_nem_a_mediat

A népet nézi le Orbán, nem a médiát

Híveit is mélységesen megalázza, amikor egyenes adásban löki oda nekik a cinikus mondatokat.

 

2019-01-10orban-inforavarva.jpg

Van-e értelme az olyan sajtótájékoztatón való újságírói részvételnek, mint amilyet 

sok-sok év után először Orbán Viktor tartott január 10-én? Véletlen volt az egybeesés, de óhatatlanul ez a felvetés nyomta rá a bélyegét arra az eszmecserére, amit ugyanennek a napnak a délutánján, Budapesten a Republikon Intézet szervezett „Az újságírók szerepe és lehetőségei az illiberális rendszerekben” címmel.

A miniszterelnök az őt kedvező helyzetbe hozó feltételek mellett állt ki akormányinfón, hogy megtartsa – Mit is? –, valójában a 2019-es európai parlamenti választások Fidesz-kampánynyitóját. Pártkommunikációs célok terjesztéséhez használta a hazai és a külföldi sajtó képviselőit. Mármint azokat, akiknek lehetővé tették, hogy Orbán Viktorral egy légtérben szívják a levegőt abban a két órában. Mert egyrészt a terem tele van, s mert pártsajtót nem szoktak beengedni a sajtótájékoztatókra – amiként ezt Kovács Zoltán szóvivő mondta. Azt nem részletezte, hogy Fidesz pártholdudvarához tartozó sajtóval miért tesznek kivételt, ha már ez az elv...

A kormányfő azt fejtegette: rosszindulatú emberekkel általában nem kíván találkozni. Persze, ha a parlament folyosóján, legalább havonta egyszer levadásszák az újságíró hölgyek, akkor minden kellemetlen kérdést meg szokott kapni. Azt viszont nem tette hozzá, hogy ezekre szinte mindig valami csacskasággal, netán egy lekezelő, pökhendi mondattal reagál. Ezen a rendezvényen egy kérdés feltevését írták elő, de jócskán tettek kivételt. Pontosításra, visszakérdezésre viszont gyakorlatilag nem volt mód, mert úgymond ez nem a mini interjúk készítésének színtere. Ami amúgy érthető elvárás is lenne, ha a kormányfő Magyarországon nem tíz évben egyszer állna ki a sajtó elé úgy, hogy nem csak a kézből etetett újságírók vannak jelen.

Bojkottálni vagy részt venni?  

Nehogy azt gondolja valaki, hogy a média rángatásának nem voltak hasonló módszerei a balliberálisnak nevezett kormányok időszakában! Az viszont igaz, hogy a nemzeti NEM együttműködés rezsimjében ez a gyakorlat rendszerszerűvé vált. A pártelnök-miniszterelnök–médiamunkások találkozóján az említett előírásokkal ágyaztak meg ahhoz, hogy Orbán kedve szerint uralja a helyzetet. 

Az előzetesen könnyen feltérképezhető kérdésekre felkészítve és felkészülve, esetenként jegyzetlapok sokasága között keresgélve a megfelelő választ, többször cinikus mellébeszéléssel reagált a miniszterelnök a kormányzati Orbán-infón. Különösen így volt ez, mikor a családtagok, a rokonok, a volt osztálytársak meggazdagodását firtatták az újságírók, nem is egyszer. Ilyenkor a hangja megremegett, s arcának változása azt mutatta: talán a vérnyomása is feljebb ment. Ám nagy önuralommal legalább négyszer jelentette ki: alapelve a politika és az üzlet szigorú szétválasztása. A politikusok nem foglalkozhatnak üzlettel, az üzletemberek pedig politikával. És a mennyezet nem szakadt le!

Mint mondta: a korrupció tekintetében a zéró tolerancia az elve. Persze, a valóságban lehet valamennyi. De ennek mértéke az egyik legalacsonyabb az Európai Unióban. Hogyan is lehetne másként, ha a gazdaság miden területét növekedés jellemzi. Következésképp nem lopják el a többletet, mint az előző kormányok alatt. Ja, hogy 2008 táján gazdasági világválság volt? Hogy a második Orbán-kormány elvonta a nyugdíjkasszában felhalmozott pénzt? Hogy példátlanul megemelte az adóterheket, amivel a kisembereket sújtotta? Többek között a forgalmi adón és a személyi jövedelemadón keresztül jövedelmük tekintélyes hányadát szedte el tőlük, hogy egy részét a tehetősebbeknek juttassa? Hogy az éves nyugdíjemelés nem követi az inflációt? Hogy az alacsony kamatokkal a megtakarítások egy részét elfüstölik?  

Az ilyen és hasonló ellenvetésekkel nem állhattak elő az újságírók az adott keretek között. Arra az orbáni kijelentésre sem reagálhattak, hogy a pártok csak annyit használnak fel a működésükre, meg a kampányokra, amennyit az állami költségvetésből kapnak, mert nem az üzleti élet adományaitól függnek. Az országgyűlési képviselői vagyonbevallási gyakorlat pedig az egyik legszigorúbb Európában. Hadd ne folytassam! Legyen elég annyi, hogy különösen egyes, jól érzékelhető kérdéskörökben – a fentiek mellett például a kormányt támogató több száz médium központosítása, tartalmának összehangolása, vagy a túlóratörvénynek az érintettekkel való, úgymond részletes, előzetes egyeztetése ügyében, amire az érintettek nem egészen így emlékeznek – a következetes mellébeszélésre, csúsztatásokra előre nem felkészült újságírók, beleértve a külföldieket, bizonyára megszégyenülten kullogtak el.

A végére nyilván tisztában voltak vele: eszközként használta őket a Fidesz-vezér, akit hívei ünnepelni fognak ezért. És így is történt. A törzsi mentalitás érvényesült. A Fidesz-kormány által különféle utakon átmosott közpénzekkel kitartott média, illetve a Facebook-kommentek szerint a vakon hívők rétege lelkesen fogadta bálványának minden ravaszkodását. Mert egy a zászló, egy a tábor! – amiként ők tartják. Akik nem a zászló alatt állnak, azokra a Nap se süssön!

Azért nagy kár ez, mert amiként most is kiderült: Orbán Viktornak meglehetősen részletes áttekintése van az ország és a világ folyamatairól, amivel előmozdíthatná az ország egészét, cselekedhetne nem csak egy részének érdekében. Bár kérdés híján például ma sincs fogalmunk arról, mit gondol az egészségügy és az oktatás gyorsulva romló viszonyairól, az akadémiával folyó vitáról, a kultúrharcról. Ha már most ez a helyzet, márpedig ez, akkor tényleg fel kell tenni a kérdést: elmenjen-e egy ilyen rendezvényre egy magára adó újságíró! Az említett konferencián két markáns, egymásnak feszülő nézet fogalmazódott meg ezzel kapcsolatban:

1.) Bojkottálni kell az ilyen sajtótájékoztatókat, mert a média a jelenlétével legalizálja a manipulációt!

2.) Ott kell lenni, ha lehet, mert hónapokkal, évekkel később a manipulátor szembesíthető a most elhangzott mondataival! Továbbá a nyilvánosan feltett kérdésben megfogalmazott állítás néha fontosabb lehet, mint a válasz – vetette fel Pető Péter, a 24.hu főszerkesztő-helyettese.

„Lassú víz, partot mos” felfogást erősítendő, hadd írjam ide azt a kommunikációelméletben gyökerező szempontot is, hogy a válaszadás megtagadása szintén válasz; a felelet módja ehhez hasonlóan alkalmas az értékelésre. Amiből persze kiderül, hogy én magam melyik álláspont felé hajlok.

A politikusból nehéz kihúzni bármit

A két ellenpont között természetesen átmeneti felfogások is megfogalmazódtak, illetve más irányba nyitott egyik-másik résztvevő. Például Parászka Boróka, a marosvásárhelyi rádió szerkesztője utalt arra, hogy az 1991-es, úgynevezett második Öböl-háború óta tudjuk: a hatalom már ekkor rövid pórázon tartotta még a legbefolyásosabb amerikai médiumokat is. (Vesd össze: Wisinger István: A televízió háborúba megy, 2008, 254. o. – KDL)

Azóta számos esetben bizonyosodott be, hogy a glóbusz médiaterét jórészt uraló nagy szerkesztőségeket szánt szándékkal látták el a politikusok álhírekkel, leginkább annak érdekében hogy a nyugati államok lerohanjanak, vagy csak egyszerűen befeketítsenek egy-egy nekik nem parírozó országot. Ehhez képest a magyarországi médiumok és a liberális értelmiség véleményvezérei még most, 2019-ben is idealizálják a nyugati médiarendszert.

Az erdélyi rádiós elmondta: Romániában elképzelhetetlen, hogy egy politikus olyan megközelíthetetlen legyen a sajtó számára, mint Orbán Viktor. Kísérletek történnek ugyan a média távoltartására – Vele például már alig áll szóba politikus a kritikus hozzáállása miatt! –, de az újságírók általában a közéleti szereplők nyomában loholnak. Ezzel együtt az a véleménye, hogy a politikusokból nem lehet érdemi információkat kihúzni. Más úton-módon kell a társadalmi folyamatok mélyére hatolni; az emberek közé kell menni!

Ezt a véleményt erősítette a Magyar Hang főszerkesztője György Zsombor. A hatalom által bedarált Magyar Nemzet gárdájának egy része által létrehozott, kizárólag az olvasói előfizetésekből és a standoknál az újságért kifizetett pénzekből nagy nehezen fenntartott, klasszikusan konzervatív hetilap egyike volt azoknak a médiumoknak, amelyeknek az Orbán-infóra történő akkreditálását elutasították a szervezők. De a főszerkesztő nem igazán bánkódott emiatt. Mint mondta: „a magyar sajtó szinte elfeledkezett arról, hogy az ország nem csak Budapestből áll. Nem itt írják a magyar valóságot. Bár nyilvánvaló, hogy nem pusztán akarat kérdése tudósítói hálózat építése, vagy vidéki riport utak szervezése, hiszen ezek költséges dolgok”.

Nincsenek érdemi közéleti viták

Az eddig említettek mellett Kálmán Olga, a korábban két csatorna arcának is számított televíziós talkshow-műsorvezető, Lakner Zoltán politológus, a 168 Órafőszerkesztő-helyettese, Stumpf András, a Válaszonline.hu újságírója más problémákat is felvetettek. A televíziós karrierjét a nagy átrendezések egyike során szintén feladni kényszerült Veiszer Alinda moderálásával zajló vita több jelenség között ráirányította a figyelmet arra, hogy lényegében megszűntek a politikusi, sőt a szakértői eszmecserék a magyar médiumokban. Előfordul, hogy azonos párt két politikusa sem hajlandó egy műsorban, azonos időben megbeszélni egy témát – jelentette ki Kálmán Olga. A csatornák gyakran az ellenzéki és kormánypárti újságírókat eresztik össze, hogy pótolják az érdemi, tartalmas polémiák hiányát.

Erre reagálva, a bevezető mondatban említett, élénk vita bontakozott ki arról: vajon szabad-e elmennie egy leplezetlenül propaganda célokat szolgáló csatorna vitaműsorába annak az újságírónak, aki élesen szemben áll a meghívó értékrendjével. Néhányan határozott igennel válaszoltak a felvetésre. Példákkal támasztották alá, hogy az invitálás elfogadásával hányszor dobtak be olyan hírt az adásba, ami egyébként ott sosem hangzott volna el. Ezzel tehát ugyanoda jutottunk vissza, ahol kezdtük: van-e értelme olyan helyzeteket felvállalnia egy újságírónak, amelyben erősen korlátozzák a mozgásterét, sőt visszaélnek a jelenlétével?

Nálunk még nem öltek újságírót

A kérdés persze nem az újságírók szempontjából fontos, hiszen ebben a megközelítésben a válasz csupán néhány ezer médiamunkást érint. Ezt a kérdést azért kell feltenni, mert a média-intézményrendszer ellentmondásaiban, fonákságaiban a társadalmi zavarok érhetők tetten. Jelesül, a mai Magyarországon Orbán Viktor is a média, az újságírók kezelésének módjával üzen arról, mit gondol az ő népéről.

Nyilvánvaló, hogy még hívei tömegeit is mélységesen lenézi, amikor tudván tudja: az internet segítségével, illetve a televíziókon, a rádiókon keresztül egyenes adásban, közvetlenül nekik löki oda a cinikus, a szándékosan torzító, a lényeget a szőnyeg alá söprő mondatokat. Nem az újságírókat alázza meg ezzel, hanem – a tájékozódáshoz való hazai és európai uniós jogszabályokat is semmibe véve – az ország egészét. És ez mindaddig így fog történni, amíg a nép elnézi ezt neki.

Igaz, ott még nem tartunk, hogy újságírókat gyilkoljanak meg a példastatuálás érdekében. Mert – amiként a Republikon Intézet konferenciáján elhangzott – tavaly összesen ötvennégy újságírót tettek el láb alól a világban. Többségüket nem harctereken. Az ok: egyes országokban az újságírók megölésével üzennek a tömegeknek a hatalom birtokosai, diktátorok, az oligarchák, s a velük egy tálból cseresznyéző maffiafőnökök, hogy senki nem szállhat velük szembe.

Gondoljunk csak a szlovákiai esetre! Ott, csaknem egy éve agyonlőttek egy oknyomozó riportert és vele menyasszonyát. Emiatt tömegtüntetések kezdődtek, és az ügybe belebukott a belügyminiszter, a kormányfő. Ám Magyarországon ilyesmi még a szerkesztőségekben is alig kerül szóba. Mindenki – médiamunkás és a nép – egyaránt reménykedve várja a csodát. Azt, hogy megvédi majd valaki. Kitől is? Orbántól? Dehogy tőle! Önmagától. De a nép, közte az újságíró, ezt még nem tudja. Ha tudná is, a világért sem ismerné be. 

DLPortre122x123.jpg Kabai Domokos Lajos

cikkfeltöltő: 
GB