balegyenes.most

A Magyar Szocialista Párt Platformjainak Nyilatkozata

Hitvallás

A szocialista gondolat napjainkban világszerte újjászületik. A szélsőséges egyenlőtlenség, a pénzügyi spekuláció, a nagytőke és a
politikusi réteg összefonódása ellentétes a társadalom többségének érdekeivel. Ma nem üres antikapitalista jelszavakra van
szükség, hanem olyan modellre, amely egyesíti magában a gazdaság versenyképességét és a társadalmi igazságosságot.
A szocialista párt célja, hogy segítse a társadalom önszerveződését, egy igazságosabb és egyenlőbb rendszer kialakulását. Ebben
legfőbb szövetségeseink a valódi, harcos szakszervezetek, a szociális, környezetvédő és egyéb civil szervezetek, az öntudatukra
ébredt szülői közösségek, fogyasztóvédelmi szervezetek, minden jó szándékú állampolgári önszerveződés és állampolgár. Soha
többé nem akarunk olyan világban élni, amelyben egy, vagy akár több, egymással versengő párt rátelepedhet a társadalomra.
A demokratikus szocializmust együtt, az egész társadalom akaratából és fokozatosan lehet csak megvalósítani. Oktatás,
egészségügy, munkahely, lakhatás, a tájékoztatás felelőssége és a tájékozódás szabadsága: ezek azok az alapvető állampolgári
jogok, amelyekre a jövő társadalmának épülnie kell. Az első lépés a szociális piacgazdaság, amelyben a pénzügyi és gazdasági
folyamatokat alá kell vetni az össztársadalmi érdeknek, a szociális méltányosságnak; a gazdasági és szociális ügyeknek nem
szabad elszeparáltan létezniük. Akinek a mindennapi nélkülözés a sorsa, az kiszolgáltatott vagy a közönynek, vagy a szélsőséges
demagógiának. Ez megengedhetetlen! Valódi demokrácia ott lehet, ahol az állampolgárok egzisztenciális biztonság és kellő
tájékozottság birtokában tudnak dönteni a közügyekről.
A baloldaliság a 21. században azt a felelősséget jelenti, hogy az új, a javak igazságosabb elosztását lehetővé tevő, a
modernizáció kihívásait lehetőségként is kezelő, az állampolgárok számára olyan, az egzisztenciális biztonság alapjaival
rendelkező társadalmat akarunk, amelynek minden magyar állampolgár nyertese. A magyar szocialisták a szociális
igazságosságra törekvő, a társadalmi és földrajzi kohéziót támogató Európai Unió, a szociális Európa hívei, s e közösségre
támaszkodva a fenntartható fejlődés, a társadalmi egyenlőség és a környezettudatosság elősegítésén dolgozik. Elutasítjuk a
kontinens újabb felosztását „mag” és „periféria” Európára. Baloldali ember, szocialista mozgalom csak békepárti lehet, hiszen a
háborúk abszolút vesztesei mindig a szegények, a kisemberek. Elutasítunk minden hidegháborús uszítást, etnikai gyűlölködést.
Növelni kívánjuk az EU-n belüli biztonságpolitikai együttműködést, megerősítjük hazánk NATO-szövetségesi tagságát, korrekt,
partneri politikai és gazdasági, de nem szövetségesi viszonyt akarunk Oroszországgal.
Követendő mintának a skandináv országok emberi fejlődésre és kiteljesedésre alkalmas iskolarendszerét, a kiterjedt non-profit
szektort, a fejlett szociálpolitikát, valamint az elektronikus államot tekintjük, melyek sokat enyhítenek a kapitalizmus eredendő
igazságtalanságain. Az átlátható törvények, a nyilvánosság és a jogállamiság demokratikus alapértékek, amelyek egyúttal
visszafogják a korrupciót. Első lépésben azt kell elérni, hogy a társadalmi újraelosztás mértéke és a korrupció visszaszorítása
legalább az Európai Unió átlagát elérje.

* * *
MSZP: aki gyurcsányozott, megbukott.

Ha úgy tetszik, még mindig Gyurcsány Ferenc az origo az MSZP-ben. A tisztújító kongresszuson voltak szavak, hogy ki milyen
dögös pártot akar, jött szembe az unásig nyomott megújulás-mantra, de gyakorlatilag mindenki a DK elnökéhez, az MSZP egykori
miniszterelnökéhez és elnökéhez mérte magát. A DK jön fel, látni kellett, hogy viszonyul ehhez az MSZP. A jelöltek egy része a
kampányban elérkezettnek látta az időt a korábbi vezetőjükkel való végleges leszámolásra. Ők mind el is hasaltak, egytől egyig.
Molnár Gyula, ha vékonyat is, de mégis csak felhatalmazást kapott az együttműködésre - ezek a legfőbb tanulságai az MSZP
kongresszusának.
Molnár Gyula okos politikus és jó szervező. Bízunk abban, hogy élni tud a törékeny bizalommal. Tudja, hogy 2018 nem csak a
személyes sorsáról dönt, hanem az MSZP jövőjéről és az országéról is. Mindenesetre biztató, hogy az orbáni népszavazás
kapcsán a DK, meg az Együtt után ő is bojkottot hirdetett. Megfontolt mondat az is, hogy mindent a választási győzelemnek kell
alárendelni. Ha az MSZP végre nem Gyurcsányt, hanem Orbánt akar váltani, akkor a Szocialista Párt nélkülözhetetlen
fogaskereke lesz Orbán megbuktatásának. Ha folytatják a harcot az ellen, aki utoljára választást nyert a baloldalnak, akkor az
MSZP ki fog esni az országgyűlésből.
Vagy Orbán, vagy demokratikus Magyarország. Nincs más út.
forrás: Európa Kávézó

Lázár András
Túl a matematikán

Ne bánd: Ki zúg? Ki átkoz? Kardot rád ki ránt?
Macbeth legyőzve nem lesz, míg csak a
Birnámi erdő nem mozdul maga.
(Shakespeare)
 
Elemzések sora szól arról, hogy Orbán Viktor 2010-ben alkotmányos puccsot hajtott végre, és a kétharmados parlamenti többség
birtokában felszámolta a III. Magyar Köztársaság minden parlamentáris és demokratikus vívmányát: egypárti alaptörvényt kreált
a konszenzusos Alkotmány helyére; saját szolgálatába állította a korábban független hatalmi ágakat a köztársasági elnöktől az
Alkotmánybíróságon és az önkormányzatokon át egészen a közmédiákig; ráadásul még az országot is átnevezte. Ebből a sorból
természetesen nem maradhatott ki a választási törvény sem, amelyet az új rezsim úgy alakított ki, hogy az elkövetkező
választásokon a győztest jutalmazza, és értékelje le az ellenzékbe szorult politikai erőket.
A rendszerváltás szándékát Orbán korábban nem hirdette meg nyilvánosan, hacsak nem tekintjük ilyennek a 2009
szeptemberében, zárt körben elmondott kötcsei beszédét. „Megvan a reális lehetősége annak” – árulta el a Fidesz elnöke a
„polgári piknik” gondosan kiválasztott résztvevőinek –, „hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér
határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett
huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket
megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”
Azóta egynémely elemzők már felfedték, hogy Orbán Viktor nem a nemzetközi pénzügyi válság hatásainak leküzdésére vizionált
– természetesen saját magára szabva – egy új, „hatékony” pártállamot, hanem már hosszú idő óta ennek az új hatalmi
berendezkedésnek a szándéka vezérelte. A tervezett centrális erőtér jövendőbeli nagy kormányzó pártjának elnökvárományosaként
már ez volt a szándéka akkor is, amikor liberálisból átigazolt a megroggyant konzervatív oldalra, és
vezérpárként betagolta a Fideszbe vagy a Fidesz alá a kisgazdák, a kereszténydemokraták, az MDF és a MIÉP erre vállalkozó
részeit. Ez volt a célja, amikor marginalizálta a betagolást nem vállaló konzervatív erőket. Ez lebegett a szeme előtt, amikor a
progresszív, szocialista és liberális pártok és mozgalmak teljes és végső megsemmisítésének szándékával működött együtt a
politikai alvilággal a 2006-os őszi zavargások idején. Ez a stratégiai cél vezérelte, amikor 2002-t követően ellenzékben minden
elképzelhető és elképzelhetetlen módon folyamatosan akadályozta a kormányzást és a parlament normális működését. És nem
utolsó sorban: hosszú évek óta ennek érdekében alakította ki a Fidesz gazdasági és média-hátországát, és ennek érdekében
működtetett 2010 előtt egy árnyék-államot is.
2010-ben Orbán Viktor gyalázatos terve megvalósult: összeomlott a III. Magyar Köztársaság, a demokratikus erők nemcsak a
kormányzati hatalomból, hanem részben a parlamentből is kiszorultak. „A Fidesz parlamenti teljhatalma, amelyet ráadásul a
Fidesz radikálisaival szellemi rokonságban lévő neo-nyilas párt parlamenti megjelenése is kísér, a rendszerváltás célját és
értelmét megkérdőjelező, a többpárti plurális demokráciát és a piacgazdaságot, Magyarországnak az európai civilizációhoz való
felzárkózását veszélyeztető bonapartista fordulat” – fogalmazta meg a Népszava hasábjain e sorok írója már 2010 májusában,
röviddel a választásokat követően. Ma már nem kétséges, hogy a bonapartista fordulat megvalósult, s a köztársaság romjain
létrejött egy új, orbanista pártállam.
Bár sokaknak ez meglepetés volt, ám a totális rendszerváltás lehetősége Orbánt nem érte váratlanul: kész forgatókönyvek,
kimunkált koncepciók és kidogozott törvénytervezetek sora állt rendelkezésére a parlamentáris demokrácia kiüresítésére és a
demokratikus közélet letarolására. És Orbán nem habozott: a hazai demokratikus közvélemény és a jelentős nemzetközi
tiltakozások ellenére keresztülvitte akaratát.
2014-re a megroggyant demokratikus erők megpróbálták összeszedni minden erejüket, hogy legalább a kétharmados kormányzati többséget felszámolják. Ám ez az igyekezet csak addig terjedt, hogy identitásviták égisze alatt megmagyarázzák, hogy ki, miért nem fog össze a másikkal. És történt ez annak ellenére, hogy sokan már akkor is nyomatékosan felhívták a figyelmet arra, hogy a centrális erőtérre szabott új, orbanista választási törvény alapján csak és kizárólag a szavazatszám maximálását biztosító összefogás esetén van lehetőség a fideszes kétharmad visszaszorítására. A belterjes pártérdekek és személyes politikusi ambíciók fogságában vergődő ellenzéki pártokat még a választási matematika szigorú összefüggései sem józanították ki, és az
összefogás hiánya végül fenntartotta Orbán hatalmát.
Néhány elemző már akkor is felvetette, hogy kizárólag a választási matematika alapján – azaz az egyes pártok „várható”
szavazatainak egyszerű összeadásával –, nem becsülhető meg előre a közös programmal, koordinált kampánnyal és közös,
minden demokratikus partner által feltétlenül támogatott jelölttel (és mindezen túl akár közös listával is!) történő indulás esetén
elérhető szavazatok száma. Ki kellene iktatni, mutattak rá sokan, mindazokat a gátakat, amelyek elbizonytalanítják, vagy eltaszítják az egyes baloldali pártok szavazóit a közös jelölt támogatásától, és erősíteni kell mindazokat a vonzáspontokat,
amelyek nemcsak a biztos pártválasztó szavazókat, hanem még az elbizonytalanodott, elkeseredett, hitevesztett demokratikus
érzelmű polgárokat is a sikert ígérő közös jelöltek, és nem utolsó sorban a demokratikus rendszerváltást ígérő közös program
mögé állítják.
Bizonyos értelemben 2014 választási kudarca történelmileg jelentősebb tanulságokat kínál, mint a 2010-es bukás. Akár azt is
hihetnénk, hogy a baloldali pártok levonták ezt a tanulságot, amikor 2015-ben egy megüresedett fideszes képviselői helyre
sikerrel támogattak egy független, a politikai ismeretlenségből előlépő jelöltet Veszprémben, s ezzel, legalábbis formálisan,
odalett az orbáni centrális erőtér kétharmados parlamenti többsége. Ám a megvilágosodás nem tartott soká: néhány héttel
ezelőtt országos publicitás kapott a baloldali pártok marakodása a lakosságát tekintve mindössze 21. magyar város
megüresedett képviselői helyének betöltése körül. A szituáció tulajdonképpen tét nélküli volt, hiszen azt már előre lehetett
tudni, hogy a dunaújvárosi önkormányzati testület fideszes többségét nem fogja megrázni, ha egy korábbi fideszes képviselő
helyét egy baloldali képviselő foglalja el. Ám a szimbolikus jelentőségű esemény is fontos esemény a politikában, s ez most csak
azt fedi fel, hogy a baloldal csetlő-botló pártjai közötti vita és együttműködés kérdésében változatlanul helyi pártérdekek és a
személyes ambíciók a meghatározók.
Az utólagos elemzések ismét csak a választási matematika érveit hozzák elő: a leadott szavazatok alapján egy közös MSZP – DK –
PM jelölt legyőzte volna a Fidesz jelöltjét. Hát igen, 3 szavazattal legyőzte volna, ha csak azok a baloldaliak mentek volna el
szavazni, akik most is ott voltak; ha a baloldaliak a közös jelöltre, a jobboldaliak pedig saját pártpreferenciájuk szerint ugyanúgy
szavaztak volna; ha a baloldali összefogás nem gerjesztett volna nagyobb szavazói hajlandóságot a Fidesz szavazói között is; és,
végül, de nem utolsó sorban, ha a közös baloldali jelölt nem taszította volna választási együttműködésre az amúgy is politikai
vadházasságban élő Fideszt és a Jobbikot.
A dunaújvárosi tapasztalat alapján a nyomtatott és elektronikus média felületein, de blogokban és beszélgetésekben is gyakran a
2018-as parlamenti választásokra alkalmazandó látványos következtetéseket vonnak le jó szándékú, ám hol elkeseredett, hol
dilettáns hozzászólók. A választási matematikából hamarjában levont alkalmi felvetések nem alaptalanok ugyan, de az
okfejtésekben túl sok a „ha”, túl sok a feltételezés. A Kettős Mérce elemzője keserűen állapítja meg, hogy a választási összefogás
mantrája végső soron káros és hazug, mert azt az illúziót kelti, hogy csak ezen múlik minden. A dunaújvárosi választás
lehetőséget ad arra, hogy ismételten kifejtsük: a demokratikus erők összefogását nem a választási matematika külső kényszere
alapján kell kialakítani.
Hogy egy matematikai megfogalmazással éljünk: a közös jelölt a választási siker „szükséges, de nem elégséges” feltétele. A 2018-
as politikai sikerhez túl kell lépni a választási matematika logikáján. Túl kell lépni, mert a cél nem csak egy kormányváltás,
pontosabban a cél nem csak kormányváltás. Túl kell lépni, mert a cél az orbanista pártállammal mindenben szembeforduló,
demokratikus IV. Magyar Köztársaság létrehozása. Alapvető fordulatra, demokratikus rendszerváltásra van szükség, és ezt
pusztán parlamenti választásokkal, különösen a fideszbolsevik centrális erőtérre szabott választási törvény alapján, önmagában, nem lehet megvalósítani.
Mit kell tegyenek a demokraták, a józan felelős honpolgárok, hogy 2018-ban Machbet - Orbán centrális erőterével szemben
meginduljon a birnami erdő?

Révész Sándor

Farkasbégetés

A nácibarát, nyilasbarát, cigány- és zsidófaló, a történelem legjelesebb tömeg-gyilkosainak igazságát
hirdető választópolgárainknak nem kell lemondaniuk a Jobbikról, az továbbra is az ő pártjuk. Volner
János alelnök és újdonsült frakcióvezető nem azért bizonykodik, hogy „szélsőséges, netán náci
nézeteknek... nincs helyük közöttük", mert tényleg nincs, hanem azért, hogy a nem nácikat átverje.
Az öntudatos nácik és nyilasok, amilyen sokan voltak egykoron, oly kevesen vannak ma, ezért az
átvert nem (vagy nem tudatos) nácik szavazatai nélkül nem mennek semmire. Erről és csak erről szól
az arculatváltás, mely az arcon kívül semmin nem változtat és semmi másra nem szolgál, minthogy a
külső ne tükrözze, hanem leplezze azt, ami bévül van.
A nyilas nyilvánosság középpontjában, a Kuruc.info-n ott látják Volner Jánost, a nyilas főfórum éppúgy főhelyen propagálja a
jobbikos főfórumot, mint eddig. A Szálasi bűvkörében élő portál világhálós fogadóórákat rendez a számukra hiteles
politikusokkal; – Volner tarthatta az első ilyen fogadóórát. Volner János büszkén közzétette tavasszal, hogy részt vett a derék,
kőkemény, magyar harcosokat tömörítő Betyársereg éves seregszemléjén. „Isten éltesse Hitler emlékét" – ezzel köszönt be
nyitócikkében a Betyársereg honlapja. Erre a Betyárseregre mondja Volner, hogy nem jellemző rá a náciság. Ki fog derülni, hogy
Hitlerre sem volt jellemző a náciság.
Volner azt nyilatkozta az Indexnek, hogy ha hatalomra kerülnek, állami segítséggel fogják felfejleszteni a náci-nyilas múltból
átemelt szimbólumokat és retorikát használó párthadsereget, a Magyar Gárdát. És azt is nyilatkozta a bakancsközeli
frakcióvezető, hogy ha kormányra kerül a Jobbik, bevezetik az érpataki modellt az egész országban, ennek lényege, hogy az a
törvény, amit a teljhatalmú helyi vezér mond, és aki ellentmond neki, az eltakarodik vagy minden életlehetőségtől megfosztatik.
Az érpataki az érpataki polgármester a náci hadsereg „becsületének napján", a neonácik szent ünnepén egyenruhát ölt, és
imigyen szónokol: „Harc mindhalálig. Azon harc, melynek rítusa által a katartikus erejű megtisztulás és a lelki újjászületés
megszentelő útját kell bejárni... ennek a képviselője volt Mindszenty bíboros-hercegprímás is, és Szálasi Ferenc mártírhalált halt
nemzetvezető".
Ld. itt: http://nol.hu/velemeny/farkasbegetes-1621039

Kozák Márton
Behódolás helyett

Arányos választási rendszert vagy a választások bojkottját!
Az ellenzék egységesen követeljen arányos választási rendszert, ha pedig követelése nem ér célt, fontolja meg a bojkottot – javasolja Haraszti Miklós. A
Kádár-korszak emblematikus ellenzéki alakjánál kevesen értik és érzik jobban az autokratikus rezsimek működésének sajátszerűségeit. Tapasztalatai frissek, hiszen mint az EBESZ sajtószabadság-felelőse, majd a szervezet kazahsztáni és tádzsikisztáni választási megfigyelőcsoportjának vezetője és az ENSZ belarusz jelentéstevője olyan országokkal került intenzív kapcsolatba, ahol a vakmerőbbek titkon azt sóhajtották a messziről jött ember fülébe: „Hát, maguknál még legalább összeszámolják a szavazatokat.”
Az országgyűlési képviselők választásáról és a választási eljárásról 2010 után hozott törvények az aljasság kimeríthetetlen tárházai. (Ld. pl. a keretes részt baloldalt lent) Változatlan feltételek mellett részt venni a 2018-as választásokon azt jelentené, hogy az ellenzék belenyugszik az alávetett helyzetbe és házhoz megy a pofonért.
Van viszont a választásokat szabályozó diktátumos törvényeknek egy eleme, aminek megváltoztatását az ellenzéknek érdemes a választásokon való részvétel feltételévé tennie. Ez pedig a választási rendszer súlyos aránytalanságának megszüntetése. A stabil kormánytöbbség, úgymond, a kormányozhatóság érdekében az előző választási rendszer is aránytalan volt, ám a Fidesz 2011-ben hozott választási törvénye a győzteskompenzáció bevezetésével és a levélben való szavazás lehetőségének célzatos manipulálásával még aránytalanabbá tette: így fordulhatott elő, hogy míg 2010-ben 53,6 százalék listás szavazatért a mandátumok 68, 2014-ben 43,5 százaléknyi szavazatért már a mandátumok 67 százalékát kapta.
Az aránytalan választási rendszer magában hordozza a társadalmi támogatottsággal alá nem támasztott mértékű hatalom megszerzésének lehetőségét, ennek a közjogi rendszerből történő kiiktatása pedig a túlhatalom kizárásának legfontosabb garanciája. Az ellenzéki pártok legyenek tudatában annak, hogy szavazatarányos mandátumszámot követelni méltányos és fair, a haza javát szolgáló cselekedet, és emellett mindegyikük számára előnyös. Minden párt akkora legyen, amekkora a támogatottsága – miért ne lehetne ez a választójogi törvénymódosítási tárgyalások elkezdésének a feltétele? Hivatkozási alap
és minta legyen a testvéri Lengyelország, ahol a választási rendszer arányossága alkotmányba foglalt követelmény.
Csak egy választás van: egy erős konfliktus tudatos, nyílt vállalása vagy a diktált játékszabályok behódolással egyenlő elfogadása. Az a párt, amelyik azzal hitegeti közönségét, hogy jó programmal, kemény munkával, erős kampánnyal elérhető a siker, hazudik. A mostani feltételeket elfogadva indulni kész pártnak nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Egy magát komolyan vevő alakulat a választási törvény diktátumos voltának megváltoztatását, arányossá s ezzel „régió-konformmá” tételét szabja a részvétel feltételéül. A választójogi állapotok elleni egységes ellenzéki fellépés új helyzetet teremtene.Orbán unja már a választásokkal való négyévenkénti szarakodást, és döntő ütközetre készül. 2010 előtt azért akart alkotmányozó többséghez
jutni, hogy felszámolhassa a parlamenti váltógazdálkodás feltételeit, ami az aránytalan választási rendszer miatt össze is jött neki.
2018-ban azért kell neki a kétharmad, hogy visszatérhessen az elnöki köztársaság ötletéhez, magához telepíthesse a betegesen túlduzzasztott kétharmados jogköröket, és végre megszabadulhasson a választások maradék nyűgétől. Mivel a korábbinál is aránytalanabb választási rendszer és a korábbinál is keményebben domesztikált intézmények ismeretében ez is összejöhet, a törvény megváltoztatása nélkül bűn belemenni a 2018-as választásokba.
Ld. itt: http://magyarnarancs.hu/publicisztika/behodolas-helyett-99631

A Freedom House volt kommunista országokról beszámoló, 2003 óta évente kiadott demokráciajelentései pontos képet adnak a Nyugattól való elszakadás folyamatáról – demokráciateljesítményünk a 2003-as első felvételhez képest minden paraméterében hatalmasat romlott, az utóbbi években egyre gyorsuló
ütemben távolodunk a visegrádiaktól, s közeledünk a posztszovjet autokráciákhoz.
A levélszavazás története jól mutatja a hatalom szempontjait: az lesz a törvény, ami az állampártnak kedvez. A választási eljárási törvény eredetileg a
magyarországi lakcímmel rendelkező, de külföldön tartózkodó választópolgárok számára is megengedte a levélben való szavazást, ám illetékes helyen rájöttek, mily hasznos lenne megnehezíteni a Londonban időzők dolgát a gyergyószentmiklósi állandó lakosokéhoz képest. A kétharmados Fidesz-többség gyorsan hatályon kívül helyezte a rendelkezést, így már csak a magyarországi lakcímmel nem rendelkező, külföldön tartózkodó választópolgárok lettek jogosultak levélben szavazni. Így privilegizált helyzetbe hozták az utóbb 95%-ban a Fideszre szavazó választói csoportot (tipikusan a kettős
állampolgárságú külhoni magyarokat), s ellehetetlenítették az előbbi csoporttól nagy valószínűséggel eltérő pártpreferenciájú társaságot (akik tipikusan a külföldön dolgozótanuló, többnyire csak magyar állampolgárságú magyarok).
Bár ezzel még Stumpf István (ex-fideszes) alkotmánybíró szerint is torzult a demokratikus akaratképzési folyamat és sérült a választók akaratának szabad kifejezése, a célzatos szegmentálás pedig magában hordozza a választások szándékos politikai befolyásolásának veszélyét, a zömmel csak Fidesz-jelöltekből álló Alkotmánybíróság többsége mégsem talált a törvényben kivetnivalót.

Lakner Zoltán
Utak és útvesztők

A probléma, amivel az önállóságát – vagy magányát? – ízlelgető MSZP szembekerült, igen összetett. Az egyik eleme az, hogy
negyedszázad után a választópolgárok többsége nem várja tűkön ülve, mit gondol az MSZP a baloldaliságról. A párt
„visszahitelesítése” szívósságot, türelmet és kudarctűrő képességet igényel, miközben peregnek az Orbán-rendszer egyre
durvuló hétköznapjai.
A másik gond, hogy – az előbbiből következően – az új baloldali gondolkodás és baloldali csoportok nem csupán az MSZP-n kívül,
de kifejezetten vele szemben léptek színre. Még ha az újbalos próbálkozások nem vezettek is erős szervezeti konkurenciához,
valódi érzületet fejeznek ki, aminek része az MSZP-től való elfordulás.
A politikai feladvány következő összetevője, hogy menet közben kiderült: az MSZP-n belüli személyiségek, irányzatok sem
ugyanazt gondolják a baloldaliságról. Az MSZP mindig büszkén vállalta sokszínűségét, vagy legalábbis igyekezett jó képet vágni
hozzá. Csakhogy az elvi vitákat a párt gyakran igyekezett pragmatizmussal elfedni. A gyakorlatiasság, bár a politikában nyilván
elengedhetetlen, ellentmondásokhoz vezet, ha folyton elvi iránytű nélkül kell utat találnia. Az adott pillanatban logikusnak tűnő
döntések már középtávon kiolthatják egymást, és a párt eltévedhet saját útvesztőjében. A problémaköteg negyedik elemeként
ott találjuk azt is, hogy az MSZP-t megtépázó kudarcok meglátszanak a szervezeten, amelynek domborzati térképét
kicsúcsosodások, mélyföldek – és fehér foltok szabdalják.
Végül van egy további nehézség, talán a legnagyobb mindegyik közül. Az MSZP belső szolidaritása 2006 után fokozatosan, a
közeledő vereség felé tartva egyre inkább megroppant. A hanyatlás, mondjuk úgy, nem minden esetben az összekapaszkodást
váltotta ki a párt befolyásos játékosaiból. Koalíciók és ellenkoalíciók köttettek, oda és vissza, felül és alul. Ez a DK 2011-es
kiválása után sem változott; hol erősebben, hol gyengébben továbbra is érvényesül. A megújulási fogadkozások pedig olykor
csak e kiszorítósdi homlokzataként szolgálnak.
A tisztújítás tétje se több, se kevesebb nem volt, mint hogy az új vezetéssel az élén az MSZP átlépi-e a saját árnyékát. Ha
megteszi, a magyar politika beteg emberéből egy új baloldali pólus létrejöttének katalizátorává válhat.
Ld. itt: http://www.168ora.hu/velemeny/mszp-valasztas-megujulas-146624.html
Nehéz-Posony Márton
Fontos-e, ki az MSZP elnöke?
Az MSZP progresszivitásából ma lényegében semmi nem látszik. Azok az értékek (jogállam, piacgazdaság), amelyekért
reformkommunista elődeik kiálltak és dolgoztak, ma ténylegesen veszélyben vannak, ellentétben a nyolcvanas évekkel, amikor
légüres térben vagy az (egyre gyengülő) szovjet ellenkezéssel szemben kellett meghonosítani őket. Egyáltalán nem adott az az
intézményrendszer, amelyben egy politikai váltógazdaság normális esetben működik. Az MSZP-nek minden oka megvolna rá,
hogy emiatt hangosan tiltakozzék, és akár önálló politikát is építsen arra, hogy a jogállam és a -piacgazdaság hiánya ma már az
egyes emberek számára is forintban kifejezhető veszteséget és létbizonytalanságot okoz.
Nem árt, ha a választók többségének bizalmára pályázó MSZP egyértelművé teszi, hogy milyen jövőt képzel el Magyarországnak
Európán belül. Támogatja-e az Európai Unió egyre több területre kiterjedő, a nemzeti szuverenitást felülíró szuverenitását, és
hajlandó-e Oroszországgal szemben is elvi, az emberi jogok és a jogállamiság tiszteletén nyugvó viszonyt kialakítani.
Az MSZP-nek már most ki kell dolgoznia azokat a jogalkotási lépéseket, amelyek a korrupció lehetőségét intézményesen
lecsökkentik. A szegénység elleni küzdelem komoly szociológiai és közgazdasági munkát követel meg. Mindebből következően:
ahhoz, hogy egy ellenzéki párt úgy legyen sikeres, hogy később se kelljen szégyenkeznie a történelem ítélőszéke előtt, három
dolog szükséges.
Mindenekelőtt azon értékek kijelölése és következetes képviselete, amelyek miatt- egyáltalán politizál. Ideológiailag ez ma simán
lehet mindannak a tagadása, amit a Fidesz képvisel és tesz. Ugyanilyen fontos a proaktivitás, az elöljárás a témák felvetésében. A
politizálás nem merülhet ki a kormánypártok napi cselekvéseit kommentáló sajtótájékoztatókban és közleményekben. Önálló
témákat kell felvetni. A közszférában foglalkoztatottak számára a fizetésemelés követelése izzadságszagú pótcselekvés, ami
ráadásul kínosan hasonlít a Fidesz-féle rezsicsökkentésre, legalábbis politikai tartalmát tekintve. Aminek a fontosságát pedig
nem lehet eleget hangsúlyozni, az a helyszíni mozgósítás. A sajtótájékoztatók tartása nemcsak tartalmilag elégtelen, hanem
formailag is. Kevés unalmasabb tudósítás van annál, mint amikor egy politikus sajtótájékoztatót tart, amit időnként az
iskolapadszerű bútorokban jegyzetelő újságírók vágóképe szakít meg. Rendezvények kellenek, érdekes előadások, országjárás,
ötletek – mindez persze szellemi és anyagi áldozatot kíván.
Molnár Gyula elnökké választása előtt az MSZP-ből nem hallatszottak olyan hangok, amelyek a fentieket számon kérték volna,
legfeljebb olyanok, amelyek szerint ami eddig ment, az nem folytatható. De karakteres, következetes, értékelvű politikán
alapuló látványos akciók nélkül tök mindegy, ki az MSZP elnöke.
Ld. itt: http://nol.hu/velemeny/fontos-e-ki-az-mszp-elnoke-1621277

Petschnig Mária Zita
Tovább a zsákutcás pályán

A gazdasági növekedés érdekében fellazított fiskális politika hozhat növekedési többleteket, de eszközeit tekintve csak rövid
távon, mert szerkezetében olyan változásokat hordoz, amelyek rontják a hosszabb távú fejlődés ütemét és ezáltal felzárkózási
esélyeinket.
. 2017-ben a GDP 54 százaléka fölé nő a centralizációs ráta, ami versenytársainkénál 10–20 százalékponttal magasabb. Ezen
belül emelkedik a jövedelemadó és a bérterhek súlya, vagyis az állam növekvő mértékben szorítja vissza a magánszférát,
miközben annak nagyobb lendületét várja.
. Igaz, hogy lesznek jövőre adócsökkentések, de -emelések is. Egyenlegükből kb. 80 milliárd forintos jövedelemkiengedés
következik, ami eltörpül az 1000 milliárd forintos bevételi többlet mellett. Az adók – a bankadó kivételével – nem ott
mérséklődnek, ahol a termelést tudnák ösztönözni, hanem a fogyasztás bővítését célozzák meg, aminek a növekedési hatása
gyengébb, mint a beruházásoké, és – mint láttuk – lenullázza a nettó export növekedést serkentő hatását, valamint rontja a
külső egyensúlyt.
. A jövő évi költségvetésben a legnagyobb mértékű kiadásemelkedés a felhalmozás körében történik, de ennek kétharmadát
az uniós források adják.
. A hazai, központi forrású beruházások majdnem fele viszont jövedelmet nem termelő, soha vissza nem térülő projektekhez
kapcsolódik (Várba költözés, ligetprojekt, Modern Városok Programja, Ludovika Campus, sportlétesítmények, egyházak
fejlesztései, Paks II.).
. A társadalmi kohézió erősítése növekedést serkentő program lehetne, de a jövő évi költségvetés nem ennek rendelődik alá.
Nem látszik elmozdulás a hátrányos helyzetű rétegek pozíciójának javítására. Sőt, egyes tételek a 2016. évinél nominálisan is
alacsonyabbak.
Összességében a GDP dinamizálására tett kormányzati erőfeszítések rövid távon eredményt hozhatnak, hosszabb távon azonban
nem járulnak hozzá a gazdaság potenciális növekedésének megerősítéséhez. Tudjuk, hogy az uniós pénzek idővel meg fognak
csappanni, a fiskális lazítás pedig nagyon is korlátos. A mostani kormányzati erőfeszítések nem a lassulás mélyen fekvő okainak
felszámolására irányulnak – vagyis megyünk tovább a zsákutcás pályán –, hanem csak a hatalom megtartásának politikai
célját szolgálják.
Ld. az ÉS nyomtatott kiadásában, vagy a (fizetős) http://www.es.hu/petschnig_maria_zita;borura_boru;2016-06-23.html linken
Kökény Mihály
Róka a kórteremben
A nagy múltú baleseti kórház üres kórtermébe beköltözött egy róka, s ez akár a szétzilálódó egészségügy jelképévé is válhat.
A magyar egészségügy mai helyzetét alulnézetből milliók ismerik. A szakemberhiányt, a kivárhatatlan váró- és előjegyzési
listákat, a romló betegbiztonság tüneteit. A kórházról kórházra ingázó, kiégett „bérnővéreket”. A beszerezhetetlen korszerű
rákgyógyszereket. A vagyoni, az etnikai vagy a lakóhely szerinti különbségek hatását az ellátáshoz való hozzájutás esélyeire. Az
ésszerűségre és a szakmaiságra fittyel hányó, csak hatalmi szempontokat követő államosítás és a brutális forráskivonás
következményeit.
Az Orbán-kormány legutóbbi döntésével azonban végképp beszántotta a magyar egészségügy szinte teljes háttér országát. Csak
a mentőszolgálat és a gyógyszerügyi intézet őrizte meg önállóságát. A bürokrácia csökkentésének jelszavával olyan
alapintézmények kerülnek a süllyesztőbe, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, az Állami Népegészségügyi és
Tisztiorvosi Szolgálat és nem utolsó sorban a betegek jogait „védő”, egyébként is már államosított szervezet.
Ma még nem tudhatjuk, hogy miként fog működni az egészségügy a
felduzzasztott minisztérium és az egészségfinanszírozás rejtelmeiben járatlan
államkincstár béklyójában. Sok száz ember elbocsátását tervezik, s jellemző,
hogy a szakszervezetek a döntés után emelték fel szavukat a megszüntetésre
ítélt intézmények védelmében. Nem tudhatjuk, hogy mi történne, ha
ismeretlen vírus okozna nagy kiterjedésű járványt. Nem lesz átlátható a pénz
útja a háziorvosokhoz és a szakrendelőkhöz, és azt sem tudhatjuk, hogyan
születik majd döntés a gyógyszerek támogatásáról.
A róka-állam mindent megtesz azért, hogy közpénzen folytatott
kommunikációval elfedje a bajokat, és hogy félrevezesse az embereket.
Ld. itt: http://nepszava.hu/cikk/1097969-roka-a-korteremben

Tóta W. Árpád
Egy sziget lehetősége

Megható volt, ahogy Európa országaiban kormányok és civilek álltak fel azzal, hogy szeretünk, Britannia, ne hagyj el minket!
Ebben persze nemcsak a szenvedély játszott szerepet, hanem a jól felfogott érdek is. Szükségünk van a pénzükre, piacukra, a
munkahelyeikre és katonai képességükre; velük erősebbek vagyunk. Ugyanez fordítva is igaz. Nekik se lesz jobb egyedül, minden
használható modell ezt támasztja alá. Ezekre az érvekre a kilépéspárti kampány bamba balladákkal felelt, amelyek arra futottak
ki, hogy legyen Britannia újra nagy. Ja meg ordas hazugságokkal.
Ám ha egy ország több mint fele úgy gondolja, hogy neki kívül tágasabb lenne, akkor nemcsak ők hibáztak, hanem az EU is
elmulasztotta az illő bemutatkozást. Ha ennyire vad rágalmak nyargalhattak végig Anglián, akkor jogos a felvetés, hogy mégis ki
az az Európa, aki a hamis vádakra annyit se tud reagálni, mint egy egyszerű alattvaló.
Most is kiderült, hogy az észérvek szintjén a tagságnak nincs alternatívája, de ettől még nem lett belőle közmegegyezés és
hagyomány. Ehhez ugyanis az unió nem látszik eléggé. Eredményeit és pénzét cinikus nemzeti kormányok csomagolják át
sikerpropagandának meg rezsicsökkentésnek, és adják el saját teljesítményként – már amelyik nem lopja haza magának a hátsó
udvarba, a vak komondor mellé; mert az ilyet lecsukatni sincs erő. Nem meglepő, ha ennyien nem fogták fel, mit köszönhetnek
az összetartozásnak. Az arizonai polgároknak nem kell külön bizonygatni, hogy az Egyesült Államok milyen védelmet, erőt és
jólétet biztosít, ezért nem is merül fel bennük, hogy kikiáltsák a függetlenségüket. Az a zászló nemcsak bot és vászon. Európa
felségjele azonban nem villan meg az árvizekben és viharok után – Brüsszel minden sikert átenged a kormányoknak, miközben
sem eszköze, sem ereje nincs igaza megvédésére, sőt, létezése demonstrálására.
Szokás szerint itt is volt egy csomó okos elemzés, hogy milyen történelmi tapasztalatok vezettek oda, hogy a britek
megpróbálkoztak a kilépéssel. Hogy ők kényesek a szuverenitásukra, meg individualisták meg szigetország, és ezért fogékonyak
erre a felvetésre, voltaképpen ezen a vágányon gurultak, mit volt mit tenni. Ennek biztos van alapja, de a történelmi
szükségszerűségek mellett van azért olyan magyarázat, hogy a dolgokat el is lehet kúrni.
Minden kényszer nélkül. Van szabad akarat, és vele felelősség. Megvadult politikusok, akik csak a holnapig láttak, ráharaptak a
témára, és örömmel látták, hogy ezzel akár többséget lehet szerezni. Hogy utána mi lesz, az tökmindegy, de olyan jó érzés,
ahogy dübörög utánuk az özönvíz. Találtak egy nyertesnek látszó ügyet, és beleálltak. A bezárkózás, a nemzeti agorafóbia ősi
ösztönét. A Brexit a populizmus - egyik - zsákutcája, amikor az üres szólamok testet öltenek, és már mindenki tudja, hogy jön
a fal, de nyomni kell a gázt, mert így jön ki a rím.
Most jönnek a másnapok. Britannia ettől nem lett újra nagy, sőt megnyílt az esély, hogy
még kisebb legyen. Skóciát és a többieket eddig ugyanúgy csak a löttyös indulat vihette
volna ki az Egyesült Királyságból, mint ahogy most Britannia kitántorgott az unióból egy
részeg éjszakán. Ezután viszont lesz rá egy jó érvük is: hogy okosabbak akarnak lenni az
angol nyugdíjasoknál.
A demokrácia utat nyit a demagógiának, de annak is, hogy eszünknél maradjunk. A
kilépést meglovagló politikusok és a bulvársajtó nem naggyá tették Britanniát, hanem
leitatták, és most kifizettetik vele a buli árát. A többiek szinte ingyen tanulhatják meg a
leckét: butaságból nem érdemes gólemet építeni. Mert a butaságra ugyanaz igaz, ami a
szuronyokra: sok mindent el lehet érni velük, csak nyugodtan ülni rajtuk, az nem megy.
Ld. itt: http://hvg.hu/w/20160625_brexit_golem_tota_w
Nem feltétlenül az szolgálja a demokráciát, ha egy látszólag egyszerű, valójában végtelenül bonyolult és megosztó kérdésben a
népre hagyják választott vezetőik, hogy egymás és a köztük élők sorsába közvetlenül beleavatkozzanak. És közben tétlenül
szemlélik, hogy egy ország az erőszak határáig jut el. Lehet szidni, utálni Brüsszelt, de ott minden – nehezen kivívott –
kompromisszumok alapján működik.
A britek első felindulásukban felrúgták eddigi életüket, mi viszont így láthatjuk, hogy mennyire jó dolgunk van odabent.
forrás: NÉPSZABADSÁG

Váncsa István
Egy lépés előre

Románia gazdasági növekedése a legutóbbi adatok szerint 4,2 százalék, Szlovákiáé három százalék fölött van. Mi ezzel fél
százalékot tudunk szembeállítani, azt is úgy, hogy a GDP az előző negyedévhez képest 0,8 százalékkal csökkent.
A nemzetgazdasági miniszter ezt a problémát öntörvényű módon közelíti meg. Magyarországnak erősnek kell lennie ahhoz, hogy
érdemi támogatást és segítséget tudjon nyújtani az anyaországon túl élőknek – mondja ő, noha a szegény erdélyi rokon, akire
harminc éve még szánakozva gondoltunk, jobban él, mint mi, a tótországi dettó. Baszogatást is kevesebbet kell elviselniük. Hogy
ne csak a levegőbe beszéljünk, a Numbeo életminőség-összehasonlító szolgáltatása Budapestnek 132,96, Pozsonynak 159,96,
Nagyváradnak 171,06 pontot ad, és persze minél magasabb a pontszám, az ott élőknek annál jobb dolguk van. A pozsonyiaknak
és a nagyváradiaknak nem is kicsivel. Nekik akarna a nemzetgazdasági miniszter „érdemi támogatást és segítséget” nyújtani,
noha ők erre vágynak a legkevésbé. Mi vagyunk azok, akik remélni merjük, hogy a pozsonyi és váradi atyafiak később talán
küldenek nekünk IKKA csomagot a szabad világból, benne használt ruha, kakaó, tejpor. Sokra avval se fogunk menni, de jólesik,
ha néhanapján eszükbe jutunk.
Ld. az ÉS nyomtatott kiadásában vagy a (fizetős) http://www.es.hu/vancsa_istvan;egy_lepest_elore;2016-06-08.html linken