„Magának már úgysincs szüksége a méhére” – Durván beszélnek az orvosok a betegekkel Magyarországon, de miért hiányoznak a gyógyító szavak?

Beszélni kell betegnyelven – ez a fő üzenete az orvos-beteg kommunikációval foglalkozó tananyagnak. Sokszor épp a párbeszéd problémái teszik embertelenné az orvos-beteg találkozásokat, nagyban rontva ezzel a páciensek gyógyulási esélyeit. Kutatások szerint a betegek orvosukkal való elégedettségét döntően a kettejük között létrejövő érzelmi-bizalmi kapcsolat, pszichológiai tényezők befolyásolják, a szűkebb értelemben vett orvoslásnak kisebb a szerepe. A páciensnek sokszor csak arra van szüksége, hogy megoszthassa valakivel az aggodalmait, beszélhessen a félelmeiről, megnyugtassák. De éppen ez nem működik

Editet a munkahelyéről vitték be a kórházi ügyeletre. Besárgult és nagyon rosszul érezte magát. Befektették, infúzióra kötötték. „Elzáródott az epevezeték, hasnyálmirigy-gyulladása van” – közölték vele. Éjjel egykor aztán beviharzott a kórterembe egy fiatal orvos egy papírral, hogy Edit írja alá, muszáj, mert felvették az osztályra, és majd visszajön érte. A lány azért elolvasta, mit is ír alá. Megakadt a szeme egy félmondaton: „a hasnyálmirigyfej rosszindulatú daganata”. Egyedül volt a kórházi szobában, majdnem elájult. Az orvos visszajött a papírért, de nem szólt egy szót sem, Editnek pedig nem volt ereje kérdezni.

Innentől kezdve a kórházban tényként kezelték, hogy Edit tud mindent. Később mintákat vettek a májából. A doktor közölte, több gyanús pontot is találtak, és nagy kár, hogy Editnek nincs láza, mert az arra mutatna, hogy ezek csak ciszták, így viszont inkább a rosszindulatú elváltozás felé mutatnak a jelek. Vagyis áttét. „Ugye ebből nemigen szoktak kigyógyulni?” – kérdezte a nő a sírás határán. „Hát, nemigen” – felelte kurtán az orvos,

majd kiviharzott a szobából. A beteg ott maradt egyedül, számos megválaszolatlan kérdéssel, az idegösszeomlás szélén. Barátai tanácsára új orvost keresett, és nemsokára talált is. Olyat, aki leült vele szemben, és részletesen elmagyarázott mindent.

– Nem azt várom el, hogy az orvos odatartsa a vállát, amelyen kisírhatom magam, nem kell barátkoznunk, csak kezeljen partnerként. Beszéljen velem nyíltan és őszintén, érezzem, hogy figyel rám – magyarázza utóbb Edit. Kiderült, a máján talált elváltozások valójában csak ciszták voltak.

Zita mellében tíz évvel ezelőtt jelentek meg ciszták. Akkortól minden évben elment mammográfiai ellenőrzésekre, mígnem leteremtették, mondván, az ellenőrzés csak kétévente jár, és amúgy is túl fiatal hozzá. Tudomásul vette, nem ment többé évente. Amikor 2016-ban újra mammográfián járt, egyetlen szó nélkül továbbküldték ultrahangra. Aztán az orra alá toltak egy papírt, hogy egyezzen bele a biopsziába. Mikor rákérdezett, miért, az asszisztens csak annyit mondott: „Meg is tagadhatja, de akkor sosem tudjuk meg, mi a baja.” Zita csöndben aláírta. Négy nappal később hívták be, reggel fél 8-kor ült le a rendelő várójában. Három óra elteltével a kezébe nyomtak egy rakás papírt, amelyben már az állt: rosszindulatú melldaganat. Elküldték az onkoteam elé. Ott állt hat orvos előtt félmeztelenül. Egyikük nyomkodta a mellét, és közben diktált. Utána mindegyikük végigtapogatta, és megállapította: nem tapintható a csomó, amely miatt berendelték. De még ekkor sem mondtak neki semmit, csak a kezébe nyomtak egy cetlit, amelyen egy sebész neve állt, keresse meg őt. Megkereste, de a sebésznek fogalma sem volt, ki és miért küldte, és egyébként sem volt rá ideje. Zita ekkor besokallt, és keresett egy magánorvost. Ő elmondta, mik a teendők és a kilátások, mivel jár a műtét, hány metszést kell végezni, hogy az operáció alatt helyre is állítja a „nyomokat”, hogy a két melle egyforma legyen. Pontosan elmesélte azt is, mivel járnak majd a műtétet követő kezelések. Pszichológust is javasolt, hogy Zita feldolgozhassa a történteket.

Szilvia a miómája miatt ment egy magánkórházba. A fél év alatt gyerekfej nagyságúra duzzadt elváltozás jócskán kitüremkedett az amúgy izmos hasából. Bement az orvosi szobába, ahol a vizsgálat előtt a doktornő megcsapkodta, megütögette az elváltozást, közben pedig Szilvit osztotta: „Miért csak most jött? Nem látta, hogy milyen nagy? Ha hanyatt fekszik, nem zavarja magát?” Amikor pedig közölte, hogy a legjobb, ha kiveszik az egész méhét, a döbbenten álló nőnek csak annyit mondott: „Minek az magának, már úgysincs rá szüksége!”  (...)

A teljes cikk itt olvasható: 

http://168ora.hu/itthon/maganak-mar-ugysincs-szuksege-a-mehere-durvan-be...

cikkfeltöltő: 
GB