Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 8 óra 11 perc

A Fidesznek nincs köze a sajtó elhallgattatásához, csak valahogy mindig ott sertepertél, ahol ilyen történik

2020, augusztus 1 - 15:31

A Fidesznek nincs köze ahhoz, ami az Indexszel történik. Mióta kirobbant az Index-ügy, vagyis hogy kirúgták Dull Szabolcs főszerkesztőt, olyan gyakran és hangosan ismételgetik az urak ezt a mantrát, hogy aki eddig hitt benne, ettől kezdve az is kételkedik. Amúgy tényleg nincs közük hozzá, legalábbis abban az értelemben, hogy Orbán Viktor nem személyesen ment be az Index szerkesztőségébe, hogy lerugdalja a lépcsőn a főszerkesztőt, majd sóval hintse be a helyét.

Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgatassuk azokat, akiknek más a véleményük, mint nekünk. Unalomig ismételgetett már ez a mondat, amely Orbán Viktor előadásában hangzott el a Sargentini-jelentés Európai Parlamenti vitájában. Sajnálatos módon, több alkalommal is volt szerencsénk testközelből tapasztalni ennek a megfogalmazásnak az ellenkezőjét. Először 1998 szeptember 30-án, amikor a Kurírt hallgattatta el az első Orbán-kormány. A népszerű bulvárlap, amely a frissen megválasztott kabinetnek elsősorban tényfeltáró cikkei miatt csípte a csőrét, fennállása utolsó éveiben a Postabank tulajdonában volt, a Postabank pedig akkor már egy ideje az államé lett. A szeptember 30-án megjelent újságban látott napvilágot egy több részesre tervezett cikksorozat első része, amely az akkori – és jelenlegi – belügyminiszter, Pintér Sándor, valamint a sajtóban csak bombagyárosként emlegetett Dietmar Clodo nevű német üzletember kapcsolatát taglalta. Ezt követően jött ki a szerkesztőségbe a Postabank egy közepesen magas beosztású munkatársa, aki bejelentette, hogy másnap már nem jelenik meg az újság…

Mint mindig, akkor is a lap veszteségeire hivatkoztak, ami csak részben volt igaz. Mert bár az utolsó két évben valóban veszteséges volt a Kurír, előtte hat évig nyereséget termelt a kiadóinak, arról nem is szólva, ha tényleg ez lett volna az ok, akkor jó pénzért el lehetett volna adni a lapot, amely a veszteségei ellenére, jó brand volt.

2016 júniusban a Metropol szűnt meg. Az ingyenes terjesztésű lap ugyan nem hordozott politikai tartalmat, ám a tulajdonos, Simicska Lajos akkor éppen haragban volt egykori barátjával és harcostársával. Ezt kellett megbosszulni, és Tarlós István akkori főpolgármester, aki a Fidesz 2006-os választási kampányának vezetője volt, készséggel segédkezett ebben: felbontotta a Metropollal kötött terjesztési szerződést. Ettől kezdve, a lapot nem osztogathatták a BKV felségterületein, s mindezzel párhuzamosan, a megfenyegetett hirdetők is máshol költötték el a reklámra szánt pénzüket.

Az Orbán-kormánynak ehhez sem volt köze, sem a miniszterelnök, sem valamelyik helyettese nem ment be a szerkesztőségbe, hogy lakatot tegyen a bejáratra.

Természetesen a Népszabadság megszűnéséhez sem volt köze a Fidesznek. Erre a történetre valószínűleg többen emlékeznek, mint az előző kettőre. 2016 októberében egy költözésnek álcázott sunyiság révén, a szerkesztőséget gyakorlatilag elzárták a működéshez szükséges eszközeitől, a lapot kiadó Mediaworks pedig bejelentette, hogy a újság megjelentetését szüneteltetik. (Most ugyanez a Mediaworks készül újraindítani a Metropolt. Az ügy pikantériája, hogy a főszerkesztő a Tarlós István asszisztálásával ellehetetlenített régi Metropol egyik vezető munkatársa lesz.)

A Népszabadság megszűnése után, egyébként több fideszes politikus, valamint a holdudvarhoz tartozó személy is megnyilvánult. Bayer Zsolt például az írta a Magyar Hírlapban, hogy a „Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb műhelye tűnik el talán örökre”, a bezárt újság olvasóit pedig rohadt, tetves komcsiknak nevezte, akiknek majd „szét kell cseszni” a fejét.

Németh Szilárd, aki nem csupán rezsibiztos, de a Fidesz egyik alelnöke is egyben, a lap megszűnése után, mindössze annyit közölt a nyilvánossággal, hogy épp ideje volt.

Hoppál Péter ez év júniusában szintén megemlékezett a Népszabadságról, mégpedig a Népszava egyik, neki nem tetsző karikatúrája kapcsán. A fideszes politikus szerint „A Népszabadság is viccelődött, aztán eltűnt. Felkészül: Népszava”.

Jelen állás szerint, úgy tűnik, hogy a pécsi országgyűlési képviselő tévedett a „felkészülést” illetően. Nem a Népszavára, hanem a 24.hu-ra, illetve annak tulajdonosára adtak ki ugyanis kilövési engedélyt. Nyilván annak a magasztos gondolatnak a szellemében, hogy a Fidesz soha nem vetemedne arra, hogy elhallgattassa azokat, akiknek más a véleményük, mint neki.

Kategóriák: Szervezetek

Több, mint családtörténet

2020, július 29 - 19:22

Bár a hirdetés szerint a Műcsarnokban négy generációra kiterjedő családtörténeti kiállítást tekinthetnek meg a látogatók: id. Sándy Gyula (1827–1894) festő, ifj. Sándy Gyula (1868–1953) építész, id. Konok Tamás (1898–1971) haditudósító fotós, és a három életművet összekapcsoló, szintetizáló dédunoka-unoka-fiú, az idén 90. születésnapját ünneplő Konok Tamás festő munkáiból áll a kiállítás – ennél sokkal többről van szó! Tömören összefoglalva: a tehetségről.

A július 29-től október 25-ig látogatható tárlaton érdemes egy kicsit a látvány „háta mögé” nézni. Hosszasan elgondolkodhatunk például azon, miként képes a tehetség évszázadokon keresztül, folyamatosan, napjainkig jelen lenni egy családban, úgy, hogy közben mindvégig aktívan megmutatkozik, hordozói – ha különböző formában is – de maradandó értéket hoznak létre. Kezdődik a sor a klasszikus piktúrával, id. Sándy Gyula festőművész élete nagy részét a Felvidéken töltötte, vásznain főleg romantikus vidéki tájak, emberek jelenek meg. A szépet festi, miközben tudjuk róla, hogy élete nem nélkülözi a kalandos fordulatokat sem. Aktívan vett részt az 1848/49-es szabadságharcban, ezért annak bukása után – mint sokan másokat – őt is besorozták a császári hadseregbe és Olaszországban, szolgált, közkatonaként. Ám a sor nem is vele kezdődik! Ferenczy István (1792-1856), a XIX. századi magyar szobrászat kiemelkedő alakja áll a lista élén. Dédunokája, Jánosdeák Paulina lett id. Sándy Gyula (1827-1894) felesége.

A kiállításnak alcíme is van „Metszéspontok”. Amint azt a megnyitó első perceiben Szegő György, a Műcsarnok igazgatója elmondta, a négy művész pályájának bemutatásában a rendezők kiemelik a közös vonásokat, az életművek metszéspontjait. Szimbóluma, mely mindjárt a bejáratnál üvegvitrinben áll, egy körző, Ferenczy István szobrászkörzője, amit ifj. Konok Tamás, az idén 90 éves festőművész is nagy becsben tart. Azért sem szimplán családtörténetről van szó, mert már úgy száz éve kibékíthetetlen ellentét feszül a tradíció képviselői és az avantgárd között. Ettől függetlenül, itt viszont ez a család generációkon át meg tudta becsülni, sőt, ihletforrásként, építőkőként tudta használni az elődök által – esetleg egészen más műfajban – létrehozott értékeket. A tárlaton szereplő műveket az ifj. Konok Tamás visszaemlékezéseiből összeállított interjúk és a család történetét őrző tárgyak, emlékek is összefűzik.

A kiállítás előtere valóban a metszéspontok helye. Az itt látható körzővel szemben a falon kapott helyet a családfa, Ferenczy Istvántól ifj. Konok Tamásig. Követhetjük, a kronológiát, id. Sándy Gyula fia, ifj. Sándy Gyula (1868-1953) építész és az ő lányát vette feleségül id. Konok Tamás (1898-1971), fotóművész, haditudósító. Hármójuk pályaívét kapcsolja össze napjainkkal ifj. Konok Tamás festőművész. A rendezők a négy, egymást követő generáció munkáinak azokat az elemeit emelik ki, amik párhuzamba állíthatók egymással. Egyfajta utazásra is hívják a nézőket, tereken és időkön keresztül, a XIX. század második felétől egészen mostanáig és ebben a család birtokában lévő műtárgyak, eredeti festmények is segítik a látogatót. Nagyon sok festménye van id. Sándy Gyulának Rimaszombatban, a Gömör-Kishonti Múzeumban is. A járványhelyzet miatt azokat most nem sikerült áthozni, de jó minőségű fotókat küldtek.

Kiemelt figyelmet kap a kiállításon ifj. Sándy Gyula építész munkássága. Az ő nevéhez fűződik a főváros budai oldalán az egyik legjellegzetesebb középület létrehozása. Tanulmányai ideje alatt a középkort idéző stílusok mellett kötelezte el magát, később az általa leggyakrabban alkalmazott neogótikát mindig az éppen uralkodó stílusirányzatokkal ötvözte. Az 1890-es évek végén az erdélyi népi építészetből vett át elemeket, a századfordulón a magyaros szecesszió hatott rá. Pályája az l920-as – harmincas években teljesedett ki, amint azt egyik főműve, az 1923-1926-ban emelt budai Postapalota épülete is jól jelzi. A Széll Kálmán téri, egykori postaépület bemutatásának külön aktualitást ad éppen zajló felújítása. Ennek következtében eredeti épületrészek, díszítőelemek is helyet kaptak a tárlaton. A két világháború között ő tervezte a legtöbb evangélikus templomot Magyarországon. Bár jórész kisebb építmények, nagy számuk miatt mégis az életmű legmeghatározóbb részét alkotják, több ilyen rajz szerepel a kiállításon.

Ifj. Sándy Gyula veje, id. Konok Tamás, műkedvelő amatőrből vált profi fotográfussá. Képei fotótörténeti és egyben történelmi szempontból is igen nagy figyelmet érdemelnek. Elsők között volt az országban, akik színes filmet kezdtek el használni. Pályafutását katonaként kezdte, a II. Világháborúban már a haditudósító század parancsnoka volt. A keleti fronton teljesített szolgálatot. Izgalmasan komponált felvételein elsősorban a katonaéletet, az orosz tájat és az orosz embereket örökítette meg, nem az ellenség, hanem az együtt érző ember figyelmével. Ő készíthette a legelső fotókat, a kormányzóhelyettes, Horthy István – Horthy Miklós fia – lezuhant gépének roncsairól. A kiállításon az eredeti felvételeket a Fortepan fényképgyűjtemény jóvoltából mutathatják be.

Az idén 90 éves ifj. Konok Tamás, Kossuth–díjas, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett festő- és szobrászművész, a geometrikus, absztrakt stílus egyik legjelentősebb hazai alkotója. Életművéből most huszonegy képet láthat a közönség. Szerepel közöttük korai, még figurális munka is. Túlnyomó többségük azonban a művészre igazán jellemző absztrakt mű, melyekkel a festő – saját szavait idézve – a láthatatlant igyekszik láthatóvá tenni. Véleménye szerint „A geometrikus absztrakt művészet az elmúlt évtizedekben valahogy mindig meg tudott újulni, vagy mássá tudott válni, gondoljunk csak a svájci konkrétokra, vagy a párizsi Cercle et Carré-ra, aztán az amerikai hard edge-re. Manapság pedig sokat beszélnek az új geometriáról, az op-art visszatéréséről.” Műveit idehaza és külföldön számos egyéni kiállításon mutatták be, a nagy képeken kívül szívesen készít apró „ötlet játékokat”, melyek önmagukban is megálló, jellegzetes műalkotások.

Kategóriák: Szervezetek

Karcolás a diktatúra ábrázatán

2020, július 28 - 18:46

Régóta fontolgatom, hogy megírom a magyarországi rendszerváltás történetét – alulnézetből. Ez az „alulnézet” azt jelenti, hogy magam a „középosztály” alsó szélén tanyáztam valahol. Bár újságíró voltam, de nem befolyásos nagy lapnál, csak egy helyi orgánumnál. Bár volt ennek egy szakmai előnye: bármilyen hülyeséget írtam, az olvasó másnap reggel a műhely sarkánál számon kérte. Így azután igyekeztem kerülni a hülyeségeket – azt remélem, többnyire sikerrel. Erre utal, hogy évtizedek múlva is akadtak, akik emlékeztek a nevemre, írásaimra. Egyébként ez legmagasabb szakmai kitüntetésem – a hivatalos listákra sose kerültem föl. Pályázatokon nyertem nívódíjakat, ösztöndíjat. (Soros a hetvenes években itthon még nem volt ismert.)

Ebből a helyzetből következik az is, hogy nem voltak „bennfentes” információim – minden diktatúra féltékenyen őrzi titkait. (A ner paranoiásan.) Gyakran változó szerkesztőim hamar rájöttek, hogy nem tudok alkalmi vezércikket írni se május elsejére, se április negyedikére. (Ez nem változott: október huszonharmadikára se tudok.) Viszont kész haszon, hogy szívesen foglalkozom a gazdaság, gazdálkodás, termelés ügyeivel. A kollégáim között sok volt a titkos költő/író, akiknek a „művészi” lelkéhez nem ért föl a kupolókemencék, a dörömbölő világa. (Dörömbölő: óriási üzemcsarnok, ahol a vasúti vagonok oldalát egyengették a hetvenes években kézzel!, kalapácsokkal.) Úgyhogy hagytak békén mászkálni a hidászokkal a zajló Tiszán, termelési tanácskozásokon kutakodni, mozdonybaleset okait firtatni a keleti határszélen.

A gazdasági információim az átlagosnál talán egy fokkal jobbak voltak. A Közgazdasági és a Társadalmi Szemléből azért némi képet lehetett kapni a „sikeres” magyar gazdaság árnyoldalairól, a 67-ben alapított Heti Világgazdaság (HVG) meg bőven szemlézte a The Economist, a Financial Times a magyar gazdasági „csodával” kapcsolatos írásait.

Az alábbiakban csak azt az állításomat támasztom alá, miszerint a magyar rendszerváltozás jóval korábban kezdődött, mint a nyolcvanas évek vége. Évtizedeken keresztül, fokozatosan engedett a szorításából a rendszer. (Talán emiatt „nem tetszettünk forradalmat csinálni.”) Szemléletes példa volt erre, hogy a hatvanas években egyre-másra születtek jó magyar filmek, jó humorral, kiváló szereposztással. A Mici néni két élete című filmben (1962) főszerepet kapott a nyugatról hazatért Páger Antal, és Kiss Manyival olyan parádés komédiázást csaptak, hogy még az aktuális mondanivalót is szívesen elviselte az ember. (A fővárosi lakásínség enyhítésére született az „eltartási szerződés” formulája, amiben egy fiatal házaspár vállalta, hogy az idős főbérlőt haláláig gondozza, aminek fejében megkapja a bérleti jogot: ezt népszerűsítette a film.) Több akkori filmből máig fennmaradt egy-egy mondás, amiről sokan tán nem is tudják, honnan ered. „Az oroszok már a spájzban vannak!” például A tizedes meg a többiek (1965) című filmből. Ez volt az első olyan háborús alkotás, ami nélkülözött mindenféle pátoszt. A háború utolsó heteiben a két front közé szorult kastélyban verődik össze a csapat: szökött munkaszolgálatos (Pálos György), lelécelt frontkatonák (Darvas Iván, Szabó Gyula), a kastély őrzésére hátrahagyott komornyik (Major Tamás) az újpesti vagány (Sinkovits Imre) vezetésével próbálják meg túlélni a harcokat. Persze a propaganda-elemek itt is kilógnak, akár a lóláb – mégis élvezhető az egész. A filmet egyébként a Szovjetunióban is bemutatták: óriási sikerrel. (Az ideiglenesen itt állomásozók meg egyenesen imádták: a csatajeleneteket ugyanis a szovjet hadsereg itt lévő egységeivel vették föl. Magas kitüntetéssel ért föl bekerülni a statiszták közé.) Mindkét film megtalálható a youtube-n. Annak idején százezrek nézték meg a mozikban.

A harmadik film A tanú, amiről tán a nem itt élők közül is sokan hallottak. A Bacsó Péter írta és rendezte film 1969-re készült el – de még 10 évig kellett várni a nyilvános bemutatásáig. (Én 1979-ben láttam egy félig-meddig nyilvános vetítésen MÚOSZ színháztermében.) A film alapvetően az ötvenes évekről szól, amikor feketevágásért börtön – akár kivégzés is – járt. Pengeéles szatíra – de 69-ben tán még sokan éltek a Virág elvtársak, meg Bástya elvtársak közül. Ki gondolta volna, hogy 30 év elteltével változatlan virulenciával bukkannak elő? Csak most nem gyomorbajt viselnek, mint Virág elvtárs, hanem konya bajuszt: az (osztály) harc viszont változatlan erővel fokozódik a bajusz alól. Bástya elvtárs vöröslampaszos tábornoki nadrágját meg harmonikázó civil gatyó váltotta föl – de a paranoia maradt, sőt fokozódik. (Bár Virág elvtárs nem volt trágár.)

Mellesleg: a film készítőit retorzió nem érte. Bacsó Péter 1971 és 88 között 17 játékfilmet rendezett/írt, a főszereplő Kállai Ferenc a Nemzeti megbecsült tagja volt, emellett sok-sok filmben játszott is. A Virágot alakító Őze Lajos karrierjét is csak viszonylag korai halála szakította félbe.

Még az is ehhez filmhez kapcsolódik, hogy a 88-ban alakult Fiatal Demokraták Szövetsége a narancsot választotta jelképéül. Mint a Tanú-ból tudjuk: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk: a magyar narancs.

Ez persze csak egy kicsi példa, karcolás a diktatúra ábrázatán. De sok ilyen volt: pl. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1971-ben. Azután, hogy a 70-ben Nobel díjat kapott író emigrált a Szovjetunióból. Vagy 85-ben, a félig betiltott, majd magánlakásokban mégis megrendezett, elnézett Európai Kulturális Fórum. Ami jellemző – mind-mind a kultúra felől érkezett, ami aztán alaposan összekaristolta a proletárdiktatúra addigra már inkább homályban tartott arculatát. A végső döfést persze a gazdaság adta: a 72-es, majd a 79-es olajválságra nem volt képes ráfordulni a KGST böhöm hajója.

Nem véletlen hát, hogy a ner apologétái annyira reszketnek a kultúra szabadságától. Virág elvtárson, Bástya elvtárson 1979-ben csak röhögtünk. Mai reinkarnációikon inkább sírni lenne kedvünk.

Hát nézzük meg inkább újra a Tanú-t.

Jó szórakozást!

Kategóriák: Szervezetek

Minden igazi újságíró Orbán rendszerének ellensége

2020, július 26 - 14:51

Bár az álhírgyártó lakájmédia mindössze néhány száz főről számolt be, valójában több ezren tüntettek pénteken este az Index mellett. Pontosítunk: az Indexszel történt sajnálatos események kapcsán, a sajtószabadságért. Magyarország szabadságáért.

Célkeresztben a sajtó, Orbán Viktor és a hatalom számára minden magyar újságíró ellenség. Eljutottunk ugyanis odáig, hogy az a sajtómunkás, aki a Fidesz számára nem ellenség, az nem újságíró. Akit Orbán és harcba hívott hordája nem tekint ellenségnek, arról legföljebb annyit mondhatunk, hogy újságíróként dolgozik, de nem igazi újságíró, hanem alákérdező mikrofonállvány, a papagájkommandó tagja.

Mostantól még jobban látszik, ami eddig is nyilvánvaló volt: minden igazi újságíró Orbán rendszerének ellensége. Nem kell ahhoz utálni Orbánt és egyre ijesztőbb antidemokratikus rendszerét, hogy valaki a körön kívül találja magát. Elég, ha az illető egyszerűen csak normális és tisztességes. Elegendő, ha a feketéről nem hajlandó leírni, hogy fehér, a kicsiről, hogy nagy, a rosszról azt, hogy jó.

A gazemberről, hogy becsületes.

Sajtóvadászat indult az igazi újságírók ellen, akik megírják, ha Mészáros Lőrinc megint vásárolt valami csecsebecsét a gazdájának: hotelt, újságot, földet – mikor, mi adódik. Azok ellen vív keresztes háborút Orbán miniszterelnök, akik megírják, hogy Rogán miniszter miért él nagyságrendekkel fényűzőbben, mint amit a fizetése alapján megengedhetne magának, vagy hogy Szijjártó külügyminiszter miből vásárolta a 167 millió forintos házikóját.

Hajtóvadászat indul mindenki ellen, aki felemeli a szavát a korrupcióval szemben, leleplezi a kormányzati hazugságokat, a rengeteg lopást, összefonódást.

Mielőtt az orvosok, a hentesek, vagy teszem azt a kéményseprők és a bolti eladók hátradőlnének, hogy hál’ istennek, most nem őket csesztetik, jelezném nekik, hogy nincs okuk az örömre.

Ez a játék ugyanis az ő bőrükre megy. Az ország jelenlegi urai ugyanis azt akarják, hogy Magyarország polgárai ne tudják, hogy mi történik az országban. Hogyan lopják el választott vezetőink fejük fölött az országot, hogyan árulják ki a hazánkat idegen érdekeknek.

Erre megy ki a játék, kedves barátaim. Amiből az következik, hogy azoknak a magyar állampolgároknak, akik újságírónak tartják magukat, és ez számukra nem csupán azt jelenti, hogy ebből élnek, hanem azt is, hogy ez a hivatásuk, most nemtől, kortól, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül, bojkottálniuk kellene Orbánt és társait. Nem elmenni a sajtótájékoztatóikra, hanem negligálni a nyilvános megjelenéseiket, nem tudósítani arról, ha valamelyik kormányhoz közeli médiának nyilatkoznak.

Átnézni rajtuk, mintha nem is lennének.

Ez nem bosszú, vagy érzelem kérdése, hanem a nemzet jogos önvédelme. Ezt kellene megérteniük elsősorban fenyegetett sajtó vezetőinek és munkatársainak. És persze, velük együtt mindenkinek, akiknek nemcsak szülőföldjük, de hazájuk is ez az orbánoktól ölelt kis ország.

Kategóriák: Szervezetek

Index-margó

2020, július 26 - 14:47

Tüntetnek az Index mellett? Biztosan jól teszik. No nem az Index miatt, hanem a sajtó, illetve véleményszbadaság okán. Az, hogy erre az Index szerkesztőségét festik a zászlóra, az legfeljebb különlegesség. Ha ez lenne az az utolsó szikra, amitől a közvélemény benzineshordója elsöpri a neo-bolsevik hatalomgyakorlást, az az egyik oldala lenne a történetnek. A másik oldalon azonban az Index szerkesztősége áll. Akikkel természetesen nyugodtan legyen szolidáris, aki szeretne. Szíve joga. Ha tetszik: a véleményszabadság talaján állva, a legteljesebb mértékben joga van hozzá.

Személy szerint azonban nem elég mélységes az amnéziám kútja ahhoz, hogy ezt kellően nagy lendülettel megtegyem. Éppen a vélemény szabadsága és annak védelme miatt. A vélemény kinyilvánításának ugyanis meglehetősen fontos terepe volt sokáig az internetes fórumok világa egyébként jelenleg is. Legfeljebb nem az Index háza táján. S nem mostantól. Egyszerűen azért, mert annak idején volt ugyan egy nagyon pörgős politikai fórumvilág az Index nevével fémjelezve, de azt annak idején gondosan átszervezték. Nevezzük így azt, ami zajlott. Eufémisztikusan, és erősen szépítve a történteket.

Mikor is? 2012-ben. Ekkor szervezték át a Polidili-nek nevezett topikcsoportot. Kiemelném ismét: 2012-ben. Nem tegnap, nem is az idén, és nem is az elmúlt évben. Nyolc éve immár annak, hogy a kormányt legvérmesebben kritizáló topikokat egyszerűen „archíválták”. Azt pedig, akinek ez nem tetszett, és a moderátorok felé kérdéseket fogalmazot meg, egyszerűen kitiltották az Index nevével fémjelzett fórumról. Amit, a miniszterelnök pöcsméregetős stílusához igazodva, egyszerűen kiheréltek.

Akkortájtról kevés emléket őrzök arról, hogy az Index portálja címoldaln határolódott volna el a nevével fémjelzett fórumon végrehajtott véleménykorlátozástól. Arról sem őrzök sok emléket, hogy azok, akik most vezér-duzzognak a szerkesztőségben túl sokat írtak volna arról, hogy mennyiben korlátozza a véleményeket, és ezzel közvetve a sajtó szabadságát. Mellyel kapcsolatban általában él a szállóige: a tény szent, a vélemény szabad. Általában él. 2012-ben az az „általában” megszűnt az Index háza táján pörgő fórum kapcsán.

A szerkesztőség felállt a tiltakozás hevétől vezetve? Tudtommal nem. Akkor most mire fel ez a nagy felállási buzgalom? Esetleg nem kaptak elég mézet a spárgára? Pont most fogyott el a baksis-keret? Lelapult a párna az eddig kényelmes ketrecben? Jol tetszettek lenni 2012-ben? Kocsmában? Egy másik szerkesztőségben? Ez utóbbi lehet, ha azóta vergődött oda valaki. De ez esetben azzal azonosult, amit ott talált. Kényelemben üldögélő ketreclakókat, akiket már a saját fórumon esetleg olvasható vélemény sem kell, hogy zavarjon. Ellenzékiek voltak? Lehet. De mennyiben voltak önállóak ebben, és mennyire őfelsége demonstratív ellenzéke? A fék-nyúz mintájára mennyiben volt fék-ellenzékiség? Esetleg az ellenzékiség feszültséglevezető fék-je? Ami néhány pártosodott izé kapcsán is feltehető kérdés.

Hót Jó! Felálltak. Majd csak találnak valami munkát. Esetleg valami jó kommunikációs feladaot a fenetebbi pártok valamelyikénél. Bár, ahogy elnézem, a Momentum elég jól elboldogul így is. Azért még van terep. Sok szerencsét! Ha már a véleményt anno hallgatólagosan segítettek temetni a fórumon, még nekiállhatnak kibányászni valamit a társadalmi fásultságból.

Kategóriák: Szervezetek

Orbán és a libernyákok

2020, július 24 - 13:11

Ezeket a libernyákokat, akikkel vitatkoznom kellett, elviszem a hátamon. Ezt mondta Orbán Viktor pénteken reggel, szokásos rádióinterjújában. A libernyákok gyűlölnek bennünket, tette hozzá a miniszterelnök, mert nem akarjuk beengedni a Balkánon keresztül érkező menekülteket, ráadásul egy Soros György nevű magyar áll mögöttük. Azt nem mondta Orbán, hogy a libernyákok ajvékolnak, de akinek úgy tetszik, belegondolhatja azt is.

Most nem kezdünk el szörnyűlködni azon, hogy Orbán Viktor 1992 és 2000 között a Liberális Internacionálé egyik alelnöke volt. Nyilván nem azért, mert kényszerítették erre, vélhetően önszántából, saját akaratából vállalta el a tisztséget. Mint ahogy arra sem kényszerítette senki, hogy a Fidesz frakció élén kivonuljon az Antall József által meghirdetett Trianon megemlékezésről, és volt idő, amikor még azt hirdette, hogy bár az olaj keletről jön, a szabadság nyugatról érkezik.

Jó, nem ma volt mindez, évtizedekkel ezelőtt, azóta sokat változott a világ, miért épp Orbán maradt volna az, akinek egykor mutatta magát. Mára odáig jutott, hogy ott is ellenséget lát, ahol nincs, az egykori barátok és szövetségesek vállon elvihető libernyákokká silányultak. Még szerencse, hogy a miniszterelnöknek nagy és erős a válla, amin persze nem kell csodálkozni, mert ugyanebben az interjúban azt is elárulta, hogy volt katona, valamint a fél életét öltözőkben és edzőtáborokban töltötte, bírja a kiképzést.

A libernyákok viszont egyre csak támadnak bennünket, ezért kell, hogy az elkövetkezendő tíz évben olyan miniszterelnöke legyen Magyarországnak, aki a nemzeti érdekeket képviseli. (Orbán szerénységből nem említette név szerint, hogy kire gondolt.) A támadások mint mondta, folytatódni fognak, a libernyákok nem adják fel, meg akarnak dolgozni a pénzükért.

Dermesztő szöveg, Cseh Tamással szólva, az ötvenes évek szűk levegője. Most már csak azon kell drukkolnunk, nehogy a libernyákok elvitel közben leessenek Orbán hátáról. Hogyan adják ide nekünk a pénzüket, ha esetleg összetörik magukat?

Kategóriák: Szervezetek

Emberiség, evolució, egyebek… III. rész

2020, július 20 - 15:38

A XX. SZÁZAD

Az előző részekben arról írtam, hogyan indult útjára a Mindenható isten MÉMje, hogyan hozott létre nagy birodalmakat, és hogyan változtatta meg az emberiség ősi, természetközeli életmódját két-háromezer év során a mai, pénzre alapozott, valóságtól eltávolodott életvitelre. Ezzel a világgal a legutóbbi 500 év alatt új MÉMek vették fel a harcot a maguk eszközeivel. A reneszánsz művészet, a matematikára és mérésekre alapozott tudomány, és számos más dolog, például a felvilágosodás (“vissza a természetbe!”), valamint utoljára Marx elmélete. Ezt a körülbelül háromezer plusz ötszáz éves folyamatot viszonylag könnyű volt átlátnunk, hiszen mi már csak visszatekintünk, de nem éltünk benne.

Ámde a változások gyorsulnak. Sokkal nehezebb dolog felismerni azokat a MÉMeket, amelyek éppen most, a mi életünkben keletkeznek szinte napra megjelölhetően, hatnak a gondolkodásunkra, és nyilvánvalóan befolyásolni fogják az egész jövőbeli életszemléletünket. Világéletemben izgatott a kérdés, hogyan lehet felismerni egy történelmileg döntő pillanatot akkor, amikor éppen keletkezik. Ezeket a pillanatokat próbálom most összegyűjteni a mindennapjaink történetéből, ahogyan én személyesen átéltem azokat.

***

Kezdjük a fizikával. Amit most leírok, arról én magam csak az egyetemi tanulmányaim alatt hallottam, ámde még így is felkavaró élmény volt. Az ötvenes-hatvanas években a gimnáziumban és az egyetem első két évében lényegében a klasszikus fizikát tanultuk, úgy, ahogyan az a XIX. század végére kiteljesedett. Akkoriban, az elektrodinamika elméleti kidolgozása után a fizikusok azt gondolták, hogy már lényegében mindet tudunk a világmindenség elvi működéséről. Csupán két mérés volt, amelynek az eredményét sehogyan sem lehetett beleilleszteni ebbe a teljes rendszerbe.

Az egyik mérés “a fekete test sugárzás spektruma” – amelynek az elmagyarázására itt nem vállalkozom – kezdetben csak részletkérdésnek tűnt. A lényeg, hogy egy ilyen test – amely azért “fekete”, mert minden sugárzást elnyel és semmit sem ver vissza – a saját hőmérsékletétől függően energiát (elektromágneses sugárzást) bocsát ki magából. Hogy milyen a sugárzásának a spektruma, azt viszont elméletileg ki lehet számolni a hőmérséklete függvényében a klasszikus fizikai ismeretek alapján. És ez bizony a mérésekkel nem stimmelt!

A másik különös eredmény a fény sebességével volt kapcsolatban. Amikor már jól, és elegendően pontosan tudtak fénysebességet mérni, felmerült, hogy ravasz módon megmérhetnénk, milyen sebességgel és milyen irányban halad a Föld a Világmindenségben. Az elképzelés az volt, hogy a világűrt egy valamiféle még ismeretlen anyag vagy erőtér tölti ki, az éther, a fény pedig nem más, mint ennek az éthernek a hullámzása. Mint ahogy a vízhullámok esetében tulajdonképpen a víz hullámzik, a hanghullámok esetében pedig a levegő rezeg. Nem kell tehát mást tenni, mint különféle irányokban megmérni a fény sebességét, és a mérésekből kiderül, hogy a Föld merrefelé és milyen sebességgel halad a világmindenséget kitöltő étherben. Ezt a mérést el is végezték, de kiderült, hogy a fénysebesség minden elképzelhető irányban pontosan ugyanannyi. Mintha a Föld állna. Márpedig az nyilvánvaló, hogy halad, hiszen legalább a Napot, na meg a Galaxis középpontját bizonyosan kerülgeti! És itt meg is állt a „józan paraszti ész”.

A fénysebesség problémájára Einstein relativitás-elmélete adta meg a választ, amely a nagyon nagy sebességekre mond hasznos gyakorlati tudnivalókat. A feketetest-sugárzás “anomáliájára” pedig Planck talált megoldást, aki a számításaiban feltételezte, hogy a sugárzási energia csakis adagokban (kvantumokban) terjed. Ez pedig a mikrovilág fizikájában kavarta fel az állóvizet. Na, ezzel aztán össze is kutyulódott az egész, szépen megalkotott klasszikus fizika, és máig újabb meg újabb elméleteket, újabb meg újabb hihetetlen eredményeket produkál, de annyira, hogy az már embertől szinte nem is érthető, hanem minden tényleges értelmezéskor már csak a matematikai logika és a mérések egyezésére hagyatkozhatunk, a józan észt megette a fene. A szépen megalkotott érthető fizika csak abban a mérettartományban igaz, amelyben mi élünk. Azt mondhatnánk erre, na és? Vannak gépeink, amiknek értjük a működését, találmányaink, technikánk. Ki törődik a “modern fizikával”, csak üres okoskodás az egész. Csakhogy nem így van. A kvantummechanika ismerete és megfelelő alkalmazása nélkül nem lennének használható számítógépeink, relativitás elmélet nélkül űrhajóink, mobil telefonjaink… A modern fizikatudományban egészen szokatlan új MÉMeket voltunk kénytelenek elfogadni.

***

Hogy ki, és mikor találta ki, hogy a technikai találmányokat szabadalommal védjük a “lopástól”, azt nem tudom. Első hallásra értelmes és jogos dolognak tűnik, elvégre annak legyen haszna a találmányából, aki kitalálta. És a feltalálás dicsőségét se sajátíthassa ki senki.

Jól van, ha egy gépet valaki megépít, adja el. De az ötlet megvédése faramuci dolog. Elvégre a feltaláló ingyen használta az emberiség néhány évezred alatt összegyűjtött tudását. A szabadalomból származó pénz pedig rendszerint nem is a feltalálónál landol, legtöbbször gyakorlatilag valami menedzser, vagy cég zsebébe jut. Valahogy úgy, mint ahogy a klasszikus művészeti példában: A festőművész éhenhal, a műkereskedő meggazdagszik

A fenti jelenséggel először a nyolcvanas évek elején szembesültem személyesen is. Számítástechnikával 1970 óta foglalkozom. Politikai okokból persze mi nem vásárolhattunk akkoriban nyugatról semmiféle számítástechnikai cuccot, nemhogy gépet, de még tranzisztorokat sem. Az oroszok gyártottak – kínnal – olyan számítógépeket, amelyek “hasonlítottak” az igazihoz. Nálunk is volt számítógép-gyártás. A hardver építése, a szoftver írása izgalmas intellektuális kaland volt, egy-egy ötlet, megoldás kiagyalása és megvalósítása igazi élvezet. Aztán jött egy kis enyhülés, vásárolhattunk néhány személyi számítógépet a középeurópai tudományos együttműködés (CERN) keretében. És mindjárt jött néhány pofon is.

Először egy Hewlet Packard által gyártott programra, a kiadványszerkesztő Venturára emlékszem. Ők is nagy naivul és lelkesen szoftvereltek, ők találták ki azt a módszert, hogy a képernyőn egyidejűleg különféle ablakokban lehessen szöveget szerkeszteni. Na, ezt a módszert a Microsoft szemfülesen átvette, és ízibe’ szabadalmaztatta. A Windows 2. verziója már így működött. A HP panaszára Bill Gates hetykén nyilatkozta: úgy kell nekik, miért nem ébredtek fel időben? Ezzel egy csapásra a szoftverre is létrejött a “szellemi tulajdon” MÉMje.

Aztán mi is vásároltunk (legálisan) egy Windows3 példányt. Az volt a szabály, hogy csak legfeljebb három gépre lehet installálni. De a fijjúk szimatot kaptak, és belekukkantottak a kódjába, és meg is találták azt a részt, amelyet a Microsoft beépített az insallációs programjába, ahol a harmadik installálás után a lemezen a program saját magát elrontja. Ez volt az első “vírus”, amivel találkoztam. Később volt olyan is – ki tudja, kinek a jóindulatából – amely magát a lemez-olvasót rontotta el hardveresen és örökre. És elkezdődött egy felesleges harc, vírusgyártó és vírusirtó között. Mennyi energia, bosszúság, trükkölés, csupáncsak azért, hogy valami cég zsebébe “szerzői jogdíjak” vándorolhassanak!

***

Legújabban, amikor a kutatóintézeteket Orbán Viktor kiszervezte az Akadémia alól, az egyik fő érv volt, hogy az alapkutatási eredményeket is manapság már szabadalmaztatni kell, nem csak úgy “bele a nagyvilágba” publikálni.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Vajon Newton, Einstein, Plank és a többi korszakalkotó tudós eredményei nem az emberiség közkincsei, amelyeket bárki megérthet, használhat, és továbbfejleszthet? És vajon az ezután felfedezett alapvető eredmények nem közkincsek? De ha nem azok, akkor kinek van joga ráülni, és csak pénzért engedni, hogy valaki belekukkanthasson ezekbe a művekbe?

Egy Linus Torwald nevű finn fickó háborodott fel ezen először annyira, hogy ellenakcióba kezdett. Azóta az általa megírt Linux operációs rendszer és csatolt részei lényegében véve szabadon felhasználhatók, ahogyan szerintem MINDEN találmány, művészeti és tudományos alkotás közkincs, és ugyanilyen szabadon felhasználhatónak kellene lennie. Biztos vagyok benne, hogy minden alkotó ember szívesebben venné ezt a megoldást. Én magam is most itt magát az írás és a logikus gondolkodás folyamatát élvezem, és azt, ha sokan örülnek a művemnek, és szabadon követik a gondolataimat…

***

Mostanában a járvány idején tapasztalhattuk, hogy a rég elfelejtett, raktárakban heverő filmeket nagy kegyesen engedték megnézni a neten. Ezek a filmek nem közkincsek? Amikor a YouTube létrejött, rengeteg filmet, színdarabról készült videót (az ántivilágban még gyártottak ilyeneket a televíziók számára) meg lehetett találni benne. Akkoriban be is gyűjtöttem egy csomó linket, hogy ezeket majd megnézem. De ha mostanság megpróbálok egyet-egyet behívni, csak a szomorú fej röhög rám: egy francot nézheted ezt, semmi közöd hozzá, le van védve!

De hát, ha nem közkincsek, akkor milyen célból vannak zárolva? Jaaa… hogy a számtalan hülye TV-csatornán a reklámok elpuffogtatása céljából negyedórás darabokra szabdalhassák…

***

Hallgatom a mai mesét a minap, amelyet a 12 éves fiúunokám mesél a két húgának:

Hófehérke és a hét díler egy szép nagy erdei házban élnek, Hófehérke mos, főz, mosogat és takarít, a hét díler pedig a távoli laboratóriumba jár dolgozni, ahol kábítószert állítanak elő, majd jó pénzért eladják. Van is mindenük, ami szem-szájnak ingere, Hófehérkét is erősen kényeztetik, annyi „heroint szív”, amennyit csak kedve tartja. (Hófehérke szexuális szolgáltatásairól nincs szó a mesében…) De ez még mind semmi. A gonosz királynő beáll egy divatszalonba reklámmenedzsernek, és mint ilyen, mérgezett aranyruhát próbál Hófehérkére rásózni, mondván: „Tudod, kislány, nekem az a dolgom, hogy a divatszalon ruháit reklámozzam, ezért a legeslegszebb kislánynak ingyen ajándékozhatom el ezt a gyönyörű ruhát”…

Hát igen, ez a mese is alaposan megváltozott azóta, hogy én voltam tízéves… Csak a a női szerep, a mosás, főzés, mosogatás, takarítás maradt meg belőle, hál’isten…

***

Látható már, hogy a Mindenható Egyisten nimbusza megtépázódott a történelem során. De mégsem szabadultunk meg abból az önkéntes rabszolgaságból, amelyet az isteni gondoskodás és jutalom reményében magunkra vállaltunk annakidején. De nem ám, mivel alkottunk magunknak új istent, amiért érdemes továbbra is rabszolgaságban maradnunk. A Pénz-istent. Voltaképpen a Mindenható pártfogásában cseperedett fel ilyen szépen, de most már magától is megáll a lábán. Derék, kövér új isten. Ami – hasonlóképpen, mint a Mindenható – tulajdonképpen nem létezik, csak hiszünk benne. Kezdetben még imitt-amott egyes nemzeti bankokban voltak aranytartalékok szemfényvesztésnek, persze korántsem annyi, mint amennyit a pénzisten nevében meghivatkoztak. De ma már ez sincs. Ma már csak a számítógépek memóriájában vannak bitek, amelyek a PÉNZT szimbolizálják. Mondom: BITEK!!!

Én még úgy tanultam (Marxtól), hogy a gazdaság akkor van egyensúlyban, ha a társadalomban a pénz mennyisége pontosan annyi, mint a munkával létrehozott konkrét értékek. De mikor volt ez utoljára? Talán a XIX. század közepén. De talán akkor sem. Olykor egy ügyes spekuláns rájátszik erre, és akkor kisebb-nagyobb válságok alakulnak ki, amelyekben feketén-fehéren kiderül, hogy koránt sincs annyi pénz a Mennyekben, mint amennyit mi hiszünk. A jól működő világgazdaság viszont voltaképpen ezen a pénz-hiten alapul, veszélyes dolog ezzel játszani. Persze, hogy persze, az ilyen spekuláns nyilvánvalóan csakis maga a Sátán fattya lehet!

***

De milyen szerepe van az egyes embernek a pénzvallásban? A Mindenható isten regnálása idején lényegében éjjel-nappal robotoló rabszolgák voltunk, hogy előállítsuk mindazokat a luxus-építményeket és lehetőségeket, amivel csak a társadalom egy kis része élhet. Ez volt a “munka alapú” társadalom. Ma valami másról van szó. Ma nincs szükség éjjel nappal robotolni, azt megteszik helyettünk a gépek. Persze a megtermelt javakból mi is megkapunk egy kis részt valamilyen úton-módon, elvégre nekünk is élnünk kell. A kérdés áttolódott arra, hogy ezt a kis pénzmennyiséget mire költsük? Evégből szükségesek a reklámok, amelyek elárasztanak és közvetve megint csak rabszolgává tesznek mindnyájunkat. A pénzisten rabszolgájává. Igen, megszületett a mai, reklám alapú társadalom!

„A hódítás első kelléke a tökéletes arcbőr!” Ezt a suta hirdetést játszották le a Művész mozi minden szünetében az ötvenes-hatvanas években. Egy maszek kozmetikus együgyű reklámját. A szocialista rendszerben azonban mi eléggé le voltunk maradva a nyugati világtól reklámügyben. Az a néhány reklám, amire emlékszem, inkább humoros volt, mint vásárlásra késztető. Tompa Pufi „Nem tesz semmit, gyapjúkalap”-ja, Mezei Mária „A padlólakknak ez sem árt”-ja, vagy a „Jéghideg meglepetés!”, amelyben a pékmester izzadó hátára borul egy tölcsér fagyi… Volt egy olyan reklám is, amelyben a mulatságos, huncut piszokcsomó mindent összemaszatolt, de bezzeg jött az ULTRA és lemosta! Ennek a vége mindig sírás lett nálunk, mert a hároméves lányom sajnálta a szegény kis vidám piszokcsomót… Hát még a felejthetetlen „Müszi!!!” Máig nem tudom, mit is reklámozott…

Mi csak a rendszerváltás után ismertük meg a reklámok valódi, tömény, mondhatni sekélyes világát. Sohasem felejtem el egy illetékes hölgy szavait: “végre nem csak a női, hanem a férfi kozmetikumoknak is lesz piacuk!” És lőn… Nem nehéz felismerni a mai valódi feladatunkat. Vásárolni! Minél olcsóbban előállítható dolgokat minél drágábban. Mert ez hizlalja a virtuális pénzmennyiséget a Mennyországban. Hogy ez pontosan hogyan működik és miért jó, azt nem tudom, mert nem vagyok közgazdász. De mindenesetre annál azért jóval többről van szó, mint arról, hogy egyes gazdagok lophassanak még többet. Sőt, még azt sem zárom ki, hogy ez az emberiség számára pillnatnyilag hasznos. De abban biztos vagyok, hogy csak rövid ideig.

Az evoluciót azonban ez nem érdekli. Ha minden egyes nappal jobban élünk, és ezzel a saját sírunkat ássuk, az evoluciót az sem érdekli. Ha már elég belőlünk, az evolució majd lecsap. Sohase felejtsük el, az evolució nem alkot, és nem is javít, csupán csak elpusztítja, ami nem megfelelő.

***

A mindenható istennek volt ellenfele a XV. századtól kezdve, pénzistennek azonban sikerült ezeket magához vonnia a szabadalmakkal, szerzői jogokkal. Most már a tudomány és a művészetek is a pénzistent hízlalják.

Vannak-e még más ellenfelek, újabb MÉMek, van e még esély kikerülni a Pénzisten működése által előrevetített katasztrófát? Legközelebb erről…

Holba Ágnes, alias Almási Alma

Kategóriák: Szervezetek

Diktaturha

2020, július 17 - 21:44

Az alábbi írást csak erős gyomrúaknak ajánlom…

Mert hát, mi is az a turha? Nos, a hörgőkben felgyülemlett váladék átcsoportosítása a torokba, melyet erő légúti mozgás segítségével – harákolás – a szájüregbe továbbít a nem túl kulturált magatartású NERtárs, és intenzív kifúvás és nyelvsegítség támogatásával az út szélére csattint. Mert kérem, annak ott a helye, hiszen az köpet. Magát a műveletet ugyanez a NERtársi réteg csulázásnak hívja. Természetesen a végterméket figyelmesen meg is szemléli, mert a NERtárs archetipusa a gazda, és a jó gazda törődik a produktumával. Csak, hogy tudjátok: „az archetípusok olyan ismétlődő emberi karakterek, amelyek minden emberre jellemzőek és a tudatalattiból erednek. Az archetípus görög eredetű szó, valaminek az ősi alakját jelenti. Carl Jung a svájci pszichológus, személyiség elmélete szerint, a tudatos egó és a személyes tudattalan mellett, mindenki része a kollektív tudattalannak is. Ez a velünk született ösztönök és emlékek sokasága és a különböző archetípusokban mutatkozik meg. Erre dolgozik rá az orbáni NER – mármint a kollektív tudattalanra.

A NER létrehozása ugyanis egyenlő a kollektív tudattalannal, ami ugyancsak egyenlő a manipulált tudatlansággal. Mert hát, mi is nyerhető a vidéken terjesztett egyensajtóból, az alapszinten fogható elektronikus médiából, a Kossuth rádióból, a Dankó rádióból és a Mária rádióból? A kollektív tudatlanság.

Még arra sem képesek – ill. gyávák hozzá, hogy valódi fasizmust hozzanak létre. A fasizmushoz ugyanis elvek kellenek, nomeg, gerinc. Orbánéknak egyik sincs. Csak olyan, mintha fasiszta lenne, de nem az, csak fasisztoid. Mert hát, nyitva tarják a kiskapukat. Ahogy valódi diktatúrát sem gyakorolnak, mivel ahhoz sincs bátorságuk.

Igaz, akadnak még ellenzéki sajtótermékek – naná, nálunk, ugyebár, baloldali médiatúlsúly van – még nem járnak az éj sötétjében fekete autók az utcákon – eddig is csak négy azonosítatlan indíttatású haláleset történ- , még azt is ki lehetett mondani, hogy „Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk” – igaz, Strasbourgban, a Sargentini-jelentés vitáján ezt a pofátlan kijelentés nyíltszíni, harsány röhögés reagálta le – de azt, hogy diktatura lenne, nem lehet kijelenteni.

Ami itt van, az csak diktaturha. A NER által felköhögött, gusztustalan váladék.

Legújabb nerbódító szlogen pedig: „a mi hazánk szíve közepe a törvényesség, a jog és a rend”. Aki ezt beszopja, az megérdemli.
Ahhoz, hogy valaki király lehessen, előbb alattvalókra van szükség, akik készek őt királynak tekinteni. És elhinni, hogy a dolgok így vannak, nem lehetnek máshogy. Az, hogy “a magyar genetikusan alattvaló” (nem “alávaló”habár az se nagyon vitatható) a tapasztaltak szerint igaz. Az, hogy (már megint – száz év alatt vagy ötödjére) egy olyan kultúrát sikerült kialakítania ennek a nemzetnek, amelyben a talpnyalás, a hajbókolás, az “alatt levés” nem szégyen, hanem érték, mi több, elvárás, több, mint tragikus.

Vaclav Havel megmondta: “Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is.”

Nyert.

Kategóriák: Szervezetek

Édentől keletre a Spirit Színház előadása

2020, július 17 - 11:29

Steinbeck ​egyik legnagyobb és legismertebb műve, az Édentől keletre egy család történetét mondja el az amerikai polgárháborútól az első világháborúig. A mű a Káin-Ábel-történet modern változata – két fiútestvér (Aron és Cal) kapcsolatát mutatja be egymással, az apjukkal, valamint gonosz és rossz erkölcsű anyjukkal.

A darab az emberi választás jogát és felelősségét kutatja a jó és a gonosz harcában. A sokfelé ágazó és sokfelől egybefutó cselekményekből szinte határtalan körkép rajzolódik elő: a század eleji Amerika bonyolult társadalmi ellentmondásokkal zsúfolt, látványos freskója.

(forrás: https://www.kulturcafe.hu/)

Szereplők:

Adam Trask, az apa:                             Perjés János

Cathy Ames, az anya:                           Nagyváradi Erzsébet

Caleb Trask:                                         Orth Péter

Aron Trask:                                          Gaál Dániel

Lee, a fiúk nevelője:                             Kertész Péter

Will Hamilton:                                     Almási Sándor

Abra Bacen:                                        Bánovits Vivianne

Ápolónő:                                             Borbáth Ottília

Rabit:                                                  Zsiga László

Rendező:                                            Juhász Róza

Steinbeck  művének nyomán

írta:                                                   Lőkös Ildikó

Fotók:                                              Gergely Bea

Bemutató: 2020. július 18.

Spirit Színház

Kategóriák: Szervezetek

Vienna

2020, július 16 - 20:03

Vienna (hallgatni) Wien (figyelj). Vienaa, ejti az osztrák, wien mondja a német: hallgass és figyelj! Bécs, mondom én, a magyar-szavú, Bécs a császárváros, teszem hozzá. Bécs, nem csak hallgatott és figyelt, hanem szólt is. Hozzánk is, többször. 1741 szeptemberében Mária Terézia volt a szószólója, ott állt a pozsonyi országgyűlésben, gyászruhát viselve, karján fiával és szólt. Nagyjaink kórusban kiáltották: „Életünket és vérünket királyunkért!”, és adták ráadásnak elsőként a mi vérünket, de a pénzüket nem. A nemesi birtokok adómentessége az alkuban -vérünkért cserébe- megmaradt.

Kora reggel egyedül indulok, biciklim lánca frissen olajozva, az ég derült, a szembe-szél szelíden lengedez. Donnerkirchennél átkelek a Lajta hegységen. Az öt kilométer hosszú meredek szerpentin felső szakaszán húszas éveiben járt motoros emlékhelye mellett már alig van levegőm, megállni nem merek, kulacsomhoz nyúlni se, marad a lihegés és a szomjúság. Eddig minden kanyart bevett, gondolok a huszonéves áldozatra, és ez intő jel nekem, hisz a hegy túloldalán lefelé, akár hetvennel’ is gurulhatok, és eddig én is minden kanyart bevettem. A hegy aljából még másfél-két óra tekerés és a schwechati tó tündérkertjének padján pihenek.

A magány a rakoncátlanul száguldó gondolatok ideje, és most száguldanak sebesen, akár a bicajom a szerpentinen lefelé: kanyarogva. Aztán vége lett a kanyargós száguldásnak, és egyszer vége lesz a magány keltette gondolati kanyaroknak is. Jön az esti beszélgetés; a szó, a rakoncátlan gondolat megfékezője, és később az írás, a többször átolvasott gondolat; a gondolat kvintesszenciája (finom-párlata).

A várossal összenőtt Schwechat kis tavától harminc-negyven kilométert bicajozok keresztül-kasul a város forgalmi lámpáinak dzsungelében és kerékpárútjainak útvesztőjén. Telefonom iránymutatását, útjelzéseket és a közlekedőket figyelem. Negyven kilométer kerékpáros őrület, ha nem kéne a kormányt fognom tövig rágnám a körmöm. Az agglomerációjával összenőtt, kétmilliós Bécs nem a kerékpáros turisták álomvárosa.

A tekerek és figyelek. A néhai Osztrák-Magyar Monarchia fővárosa nem szenved kisebbségi komplexusban, nem fél, hogy néhány tíz vagy százezer bevándorló elveszi kultúráját. Él és boldog. Van itt sötét bőrű barna, ferde szemű sárga nép, meg iszlám kendőbe öltözött asszony, kalapos zsidó, és buddhista sztúpa a szigeten, és mégis itt az európai kultúra egyik közepe: Beethoven, Móczárt, Freud, Musil, Konrád Lorenz és társaik városa, és pompás szobrok, templomok, vízi síelők -a vízi-erőmű duzzasztója mögött tóvá lassult folyón, és meztelen napozók a szigetparti szabad strandon, graffitik a hídon, popkultúra, meg népek zenéi az évente rendezett hárommillió látogatót befogadó mega-partin az ingyenes Dunasziget fesztiválon (Bővebben itt).

A nyitott és szabad Bécs ma Európa legélhetőbb városa.

A városnézést egy építészeti csodával a Hundertwasser-házzal kezdem. (Bővebben itt) Meseszerűen meseszép, majdnem giccs és mégsem az. Megépült és azóta is egyedüli. Csipkerózsikából is egy van, és Hófehérke sem lett divat. Nem akarunk Csipkerózsikák és Hófehérkék lenni, és nem akarunk Hundertwasser-házakat építeni, de szeretjük őket: álmaink megtestesült valóságai. Valóra-vált álmok. Meg kell nézni(!) megérdemeljük.

Hofburg (Bővebben itt) csoda, amit nem értek, ahogy a piramisokat sem. Hatalmas terek, hatalmas szobrok, hatalmas épületek, meg fiákerek, és Oldtimer autók. A volt császári rezidencia akár a piramis: funkcióját veszett látványosság, múzeum: szép és hatalmas.

A „járvány” utáni belváros lassan életre kel, a kávézók teraszain még bőven van szabad asztal, de megjelentek az idegenvezetők magasba tartott esernyőit követő turisták: Bécs élt, él és élni fog, én meg tekerek tovább. A Hofburg ma már csak látvány, és az ember számára mégis több, mint a szivárvány.

Aztán a Stephansdom (Bővebben itt). Nem lehet kihagyni. Minden kövét faragták, cifra dísz, fenséges pompa. Kicsi téren álló, egyben sohasem fényképezhető mesteri alkotás, nem jézusi tanítás, és nem Pál apostol kommunáinak alkotása, hanem valami más. Valami más, amit másfél szobájából, vagy kies kerti lakából idecsöppent látogató ámulattal néz. Nagyot alkotott az ember, ám ez mégsem isteni, csak emberi alkotás; látványosság(?) piramis(?) vagy hirdetése annak, hogy mire képes az ember(?) talán előjátéka az ember a Marsra szállásának(?) vagy tétova üzenet, hogy egyszer majd nem „uraljuk” (kifosztjuk) a természetet, hanem együtt élünk vele. Kerti padunkon írom e sorokat. Előttem apró rovarok raja: Egymást kergetik cikázva, örömmel. Néha egy-egy kisodródik a rajból, ám egyből visszafordul, hogy valamelyik társával összegabalyodva egy pillanatig együtt zuhanjanak a föld felé. Szeretnek együtt lenni, szeretik egymást: táncuk, szerelemtánc. Akkor boldog ez ember is, amikor ezt teszi. A szerelemtánc, nem nemi erőszak, nem kupleráji jatt, nem a másik legyőzése, hanem az érdekek harmóniája, egymásra-találás, nem nulla összegű játszma, hanem együttműködés, amiben mindenki nyer, ez a -Jézus által hirdetett- SZERETET, a kívánatos önzés.

A városból -ami felemel és elnyom, csodálattal és félelemmel tölt- a Duna-szigetre menekülök. A városból, ahol eszembe jut, hogy ember vagyok és büszke, a szigetre, ahol eszembe jut, hogy élőlény vagyok, és hogy élek, és mindkettő öröm. Büszkeség és öröm meg felelősség, teszem hozzá, hogy meglegyen a klasszikus hármas. Felelősségem a harmonikus együttműködés emberekkel és a többi élővel. Fával és fűvel, akár a csapodár asszony, mindenkivel és mégis önmagamhoz hűen. Hűen a hűséghez, tudva, hogy minden élő értünk van. Hangyák nélkül meglenne a világ, és ember nélkül is, de nélkülünk, vagy hangyák nélkül nem lenne a világ sem szebb, sem gazdagabb. A mózesi teremtés könyvének (talán) egyetlen tévedése, amikor az embert minden élőlény fölé helyezi. „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” (Moz.1.16.) Mondja az írás, pedig nem fölöttük vagyunk, nem is mellettük, hanem velük.

Jogunk van élni, de nincs jogunk uralkodni a teremtetteken, és embertársaink felett sem.

Hazafelé indulok. Már elhagytam Schwechatot, kényelmessé stoppolt futócipőmben tekerek valahol a Münchendorf felé vezető síkon, amikor ellenzéki politikus ismerősömre gondolok, aki a társadalmi piramisról beszél, miközben egyik kezével a csúcsot, másikat vízszintesen, valahol a két-harmad fölött mozgatva jelzi, hogy Ő hol helyezkedik el. Egyetemi tanár, a felső két-harmad jogos, csak a valóságban nincs társadalmi piramis. A piramisnak egy csúcsa van, a társadalomnak sok. Mi mindnyájan csúcsok vagyunk. Társadalmunk csúcsok sokaságából áll, akár az Alpok. Miért ne lenne csúcs hat általánost végzett nagyanyám, aki búbeccéket hajtogatott nekünk és pásztort, miközben mi, a földön ülve ámulattal hallgattuk a hajtogatás mellé szőtt mesét. Miért ne lenne csúcs egy szerető, az anya vagy az apa, és az a suszter, aki oly pedánsan javította bütyköm által kilyuggatott futócipőm? A társadalom szerkezetét vizsgálva sem piramis alakot kapunk, hiszen (ha elfogadjuk az irányt) alul vannak a kisszámú balgák, a csúcsán pedig a kisszámú nagyon okosak (legfelül a legokosabb), más megközelítésben a szegények és gazdagok, a kiszolgáltatottak és a hatalmasok. Ez egy kétcsúcsú forma, amit nem képesek stabilan tartani se a szegények, se a gazdagok kevese. A stabil társadalomnak nem egyformák, de egyenlők a nagyszámú csúcsai. A boldog társadalomban kell a fejlett oktatás, a hatalommegosztás, és egy boldog jövő reményében kell felszámolni a nyomort.

Sopronhoz közeledve ismét hullámzik a táj, dombot lejtő követ. Fárasztó az út, az útszéli fáról túlérett meggyet eszem, hetvenvalahány kilométer, és a csodálatos Bécs után ismét hazámra gondolok.

Béke veled Magyarország!

Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

Optimizmusuk töretlen

2020, július 11 - 19:26

Várhatóan úgy egy hónap múlva új szálloda nyílik Budapesten, a VIII. kerületi Népszínház utcában. Merész dolognak tűnik ez ebben a járványdúlta időben, amikor vendég alig van és inkább zárnak, mint nyílnak hotelek. A négycsillagos Montage Fashion Hotelben mégis szinte már majdnem minden kész a szállóvendégek fogadására.

Elkapkodott vagy meggondolatlan intézkedésről persze szó sincs, tudtuk megy a sajtóbejárásra meghívott újságírókat kalauzoló Veégh Máté igazgatótól. Az ország legtöbb szállodáját működtető hotellánc, a Mellow Mood Hotels tulajdonában itt már 2004 óta létezett a háromcsillagos, 136 szobás Atlas City Hotel. Besorolásának megfelelően, az alacsonyabb igényű, olcsóbb árakat kereső, főleg inkább diákcsoportokat fogadta, a tulajdonosok pedig 2019-ben úgy döntöttek: eljött az ideje a felújításnak. Akkor még ilyen járványra senki nem gondolt. Amikor pedig beütött a baj, a hátrányból előnyt kovácsoltak. Üresen állt a ház, hát felgyorsították az átalakítást. Ráadásul úgy, hogy az majd vendégkör váltást is eredményezhessen. A környéken a közbiztonság sokat javult, a Népszínház utca 39-41. sétálva sincs 8-10 percnél messzebb az Erkel Színháztól, a 4-es metró állomása még közelebb van.

A Belvároshoz tehát közel, a zajtól viszont mégis távol fekvő szálloda, a nyugalmat, de kényelmet is kedvelő nyugdíjas korosztály, a hazalátogató magyarok, üzleti úton levők számára lehet vonzó. A hírességek nyughelye Páristól Washingtonig, mindenhol érdekli a turistákat, itt a Fiumei úti Nemzeti Sírkert közelsége is a sétalehetőségek számát szaporítja. A 3-ból 4 csillagra emelkedést indokolja, hogy az átlagosnál tágasabbak – a fürdőszobát nem is számítva – 25 m2-esek lettek a szobák, kellően kényelmesek, családoknak, baráti társaságoknak is. Mind a 142 szobában van minibár és szobaszéf, a földszinten a lobby-bár 24 órán keresztül nyitva van. Kialakítottak hat, teakonyhával is felszerelt, egybenyitható szobát – külön fürdőszobákkal – a több gyerekkel érkezők számára. A földszinten elkészült egy akadálymentesen megközelíthető szoba, mozgáskorlátozottak részére. A parkolónak közvetlen kapcsolata van a szállodával.

A szálloda neve is megváltozik. A Fashion szó egy csoporthoz tartozást, bizonyos stílusjegyeket, a friss és divatos bútorzat, berendezések és kiegészítők használatát jelzi, miközben a csoportban minden szálloda egyedi is marad. Mindenhol az épület és a környezete adja az ihletet a berendezéshez. A belső berendezés hangulata – éppen ezért – a 30 és 50 év közötti párok, egyéni utazók, a környező országokból gépkocsival érkezők számára teheti vonzóvá a felújított szállodát, noha természetesen továbbra is fogadnak csoportokat is. A földszinten kapott helyet a reggeliztető. Bárki számára látogatható étterem nem lesz, de előre megrendelve, a vacsorához a félpanziós ellátás is igénybe vehető majd. Egy szoba ára egy éjszakára 70 eurótól 110-ig terjedhet – két személyre, de ez szezontól és forgalomtól függően módosulhat.

A nyolcemeletes épület kivitelező tervezője, Gaál Gergely a belső átalakítás során azt az irányelvet követte, hogy miden emeleten más, Budapesthez köthető, különböző képek adják meg a hangulatot. Ezek egységes megjelenítésének szándéka tükröződik a Montage elnevezésben. A „kötelező” látványosságok mellett felfedezhető a budapesti közlekedés az 1900-as évek elején, a kávézók, a Városliget, a Keleti pályaudvar, a hidak, sőt maga a Népszínház utca is. A vendégek érkezéskor ezekről az érdekességekről még egy kis tájékoztató füzetet is kapnak. A szobák belül világos, vidám hangulatúak, felszerelésük átgondolt. A vízforraló, a tea- és kávékészítési lehetőség magától értetődőnek számít. Ami sok helyen hiányzik, itt megvan: a hely a bőröndnek, a kapaszkodó a zuhanyozóban, elegendő számú – ügyes megoldással rögzített – nem ellopható ruhafogas.

A kétszemélyes szobákban az ágyak igény szerint szétválaszthatók vagy rögzítetten összetolhatók, de nagyobb család, társaság fogadására többágyas szoba is létezik. A a régi nagylégterű szobák átalakításával létrejött egybenyitható szobák belül körbejárhatók, de dupla ajtóval szét is választhatók. Korábban spanyol, olasz, német, brit turisták érkeztek, de szép számmal jöttek a környező országokból is. Most az üzleti utazókat is várják, akiknek majd egy kisebb – mások által is bérelhető – konferenciaterem is rendelkezésére áll. Budapesten sok szálloda van az immár 20 éve működő Mellow Mood Hotels csoport tulajdonában. Ebből adódóan igen sok információjuk van a várható lehetőségre vonatkozóan és a növekvő érdeklődésnek megfelelően, fokozatosan nyitják a szállodáikat. Úgy egy hónapon belülre tervezik a Montage Fashion Hotel hivatalos megnyitását és már előkészületben van egy másik, a Váci utcai Cosmo City Hotel felújítása is, ezzel tehát egyértelműen bizonyítják, hogy határozott optimizmussal tekintenek a jövőbe.

Kategóriák: Szervezetek

Black Lives Matter

2020, július 11 - 15:08

A Hit Rádió Budapest Facebook-oldala alighanem a Jóisten büntetése; a pogányoknak tortúra, a híveknek próbatétel. Színes, szagos (wc-n lehúzható) bejegyzései migránsokról, buzikról, a miniszterelnök (tollhiba!) bálványozásáról

[(jöjjön el) a te országod, a te hangod!],

– másképpen: a keresztény értékek állhatatos védelmezésének liturgiája szenteltvízként csordogál a kétes tisztaságú forrásból (mintha: Origo, Magyar Nemzet, Pesti srácok, 888, ilyesmi). A farizeusok katedrálist építenek a rasszizmusból is; a csőcselék randalírozása, a szobordöntögetés, a mozgalmat megtagadó feketebőrű rapperek igehirdetése, a rendőrök elleni brutális támadások és a fosztogatások hamisított szentképei mind-mind az evangélium része, a fehér keresztény férfiak hitvallása. A mindenéletszámít első olvasásra üdvözítő szentencia, de lenne itten némi kontextus is.

A BLM vadhajtásait (ezt előbb, a kanálisnál köllött volna!) a píszít lángpallossal kaszaboló, a politikai korrektség axiómáját, célját, szándékát megkérdőjelező (nagyon)hangosan gondolkodó liberális műveltek is vakbuzgón kárhoztatják, mintha a szobordöntögetés lenne az eredendő bűn (bálványimádás!). Egymást érik a kacagtató szófacsarások négercsókról, szerecsenmosdatásról

[utóbbiról nekem mostanában már inkább Bródy János Elvesztett illúziók című dalverse jut az eszembe!],

elcsúfított szobrokhoz kapcsolható tudományos igényű történelmi, kultúr- és filozófiatörténeti elemzések, de én úgy gondolom: nem ez lenne itten a lényeg! A Megváltó aligha ilyennek akarta látni az embert, az emberiséget (az emberséget) a keresztről.

És nem is mindenki fekete vagy fehér (ha értik, mire gondolok):

[Semmi sem fekete vagy fehér – ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and Wessonját, és lelőtte az illetőt, mint egy kutyát.]

(csak néhány európai sportolót említve) Valeri Bottas győztesként a célba érve letérdel az autója mellé, Charles Leclerc „end racism”-feliratú pólót lengetve lép másodikként a dobogóra, a büszke (Pride!) Lando Norrisnak pedig szárnyakat és bronzérmet ad a McLarenre festett szivárvány. Az olasz és angol labdarúgók – köztük az Intert legyőző Bologna egyenlítő gólját szerző 18 éves gambiai bevándorló, Musa Juwara (gumicsónakon menekült Olaszországba!) és sok-sok feketebőrű világsztár – a mérkőzések előtt felemelt ököllel jelzik a közösségvállalásukat.

Yuya Wang pedig – az olvasó tudja, ki ő, de jólesik leírnom: páratlan zongoraművész, aki se nem fehér, se nem keresztény se nem férfi – a philadelphiai feldúlt zongorateremet ábrázoló képre (aminek a Hit Rádió Budapest, a martinlooterkingezők

[Hoppál Péter a Zeneakadémián végzett karnagy az eleven bizonyítéka, hogy a zene nem mindenkire van jótékony hatással],

és a szobordöntögetés ellen ágáló antipíszísták is nagy teret szenteltek) a következőt válaszolta: „Az ember többféleképpen fejezheti ki a véleményét, különösen akkor, ha a perifériára szorult, és a hangját nem veszik figyelembe, gyűlölettel és megvetéssel viszonyulnak hozzá. Remélem, aki látja ezt a képet, felfogja, mit üzen nekünk. A zongorát továbbra is szeretettel és gondoskodással készítik, a zene egyesíti és lélekben megerősíti az embereket ebben a válságos időszakban, a boltokat kemény munkával és ldozatkészséggel újjáépítik a közösségek. Amit nem tudunk újjáépíteni vagy helyettesíteni — az az emberi élet. #blacklivesmatter

Éry Balázs

Kategóriák: Szervezetek

Tömeges ellátatlanság a magyar egészségügyben

2020, július 11 - 14:06

Tömegessé válik az egészségügyi ellátatlanság a koronavírus-járvány első hullámának lecsengése után. Krónikus betegek hónapokon keresztül kényszerülnek várakozni a szakorvosokra. Továbbra is mindennapos jelenség, hogy a rendeléseken fel sem veszik a telefont, hogy a beteg időpontot kérhessen orvosához – értesült a Magyar Szociális Fórum orvosoktól és pácienseiktől.

Egy dél-kelet magyarországi háziorvos az alábbi gondolatait osztotta meg velünk:

„Az alapellátás gondjai az utóbbi években egyre szembetűnőbbé váltak. Jelenleg 540 körzetnek nincs háziorvosa, ami főleg a falvakban és peremkörzetekben élők helyzetét nehezíti. A probléma több százezer beteget érintő. Tíz éven belül, még rosszabbá válhat a helyzet, mivel az orvosok kétharmada betölti az öregségi nyugdíjkorhatárt. A háziorvosi szakma nem vonzó, az orvos,- és nővér utánpótlás kétségbeejtően alacsony. A háziorvosi praxisok finanszírozási gondja, valamint a háziorvosok hatáskörének szűkítése is további betegellátási problémákat generál. Gyakran bombáznak minket a felettes szervek kérdőívekkel is, hogy például milyen a rendelőnk felszereltsége, stb.? A legelképesztőbb kérdés az volt legutóbb, hogy például van-e a rendelőben CT berendezés, vagy, hogy milyen helyrajzi számon van nyilvántartva a háziorvosi praxis a földhivatalnál? Sajtóhírek szerint, háziorvosi praxis-közösségeket hoznának létre, de az ügyeleti rendszer megszüntetése is szóba került. Sőt, a magánrendelők betegforgalmának feltérképezésével felmérnék azt is, hogy a betegforgalom milyen arányban terheli le az állami,- és a magán orvosi rendelőket. Félő, hogy a betegellátás jövőjét úgy fogják megreformálni, hogy a betegek egyre rosszabb feltételekkel tudják majd igénybe venni az állami egészségügyi szolgáltatásokat.

Sajnálatos tény, hogy a betegellátás a veszélyhelyzet feloldása után is akadozik.

A betegeink naponta panaszkodnak arról, hogy többszöri kísérletezés után is képtelenség igénybe venni a telefonon történő bejelentkezést egy-egy szakorvosi rendelésre. Főleg az idősebb, vagy krónikus betegek nem bírják már idegileg, hogy gyakran 2-3 hétig sem sikerül kapcsolatba lépniük a rendelőintézetekkel, klinikákkal. Nincs rendes betegtájékoztatás sem. Sokan panaszkodnak arra is, hogy vérvételre, labor,- és diagnosztikai vizsgálatokra hónapok óta nem jutnak be. A veszélyhelyzet feloldása után továbbra is, csak csökkentett betegforgalom figyelembevételével vehetik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. Az egyre türelmetlenebb betegek a háziorvosnak panaszkodnak, hogy a veszélyhelyzet feloldása után miért nem vehetik igénybe még hónapokig a járó-beteg szakorvosi ellátásokat és klinikai vizsgálatokat” – nyilatkozta a háziorvos.

Egy másik háziorvos – aki már betöltötte a nyugdíjkorhatárt – röviden ezt nyilatkozta: „A betegeimnek elege van a kifárasztásos egészségügyi ellátórendszerből, hogy nem kaphatnak megfelelő ellátást. Jogosan mondanak kritikát, hogy: „járvány ide, járvány oda, a korlátozások ellenére miért nincs párhuzamosan megszervezve az általános egészségügyi ellátás is? Mi lesz, ha jön a járvány második hulláma? Meddig maradunk még ellátatlanok? Akár egy évig is, ha újra leáll az élet és nem lesz még vakcina? – kérdik tőlem a betegeim”.

Nekem, pedig orvosként lett elegem abból, hogy nem tudok a Hippokratészi eskümnek eleget tenni, a rajtam kívülálló körülmények miatt. A döntéshozók szerint a betegeknek tudomásul kell venni, hogy akadozik az ellátás. Sőt, ha jön a járvány második hulláma, akkor a 65 év feletti orvosokat újra kivonják a forgalomból? Én ezt nem várom meg, inkább nyugdíjba vonulok a nyáron, mert nehéz lenne elfogadni erkölcsileg azt, hogy nem tehetek szinte semmit a betegeim mihamarabbi gyógyulása érdekében” – közölte a hivatását feladó háziorvos.

Hogyan élik meg a betegek a kialakult állapotot?

Egy tiszántúli férfi hétfőn este, munka után rosszul lett. Az ügyeletre telefonált, kérve, hogy fogadják ott, mert lázas és nagyon szédül. Az alábbiakat mondta el nekünk: „Az ügyeleten nem akartak fogadni, de mivel 38,7 volt a lázam és rosszul voltam, a kerítésen kívül „meghőmérőztek”. Fura módon az ő hőmérőjük, csupán 36,8 fokot mutatott, így azt állították, hogy lehet, hogy az én hőmérőm elromlott. Meg se vizsgáltak. Hazaküldtek azzal, hogy otthonomban pihenjek. Ha melegem van, akkor hideg vizes borogatást tegyek a homlokomra, csuklómra, bokámra. Otthon újra lázat mértem és a hőmérő nálam 38,4 fokot mutatott. Mivel rosszul voltam, szédültem másnap már nem bírtam munkába menni. A háziorvos megállapította, hogy azért vagyok lázas, mert napszúrást kaptam a szabadtérben végzett munka során. Hát, ennyit az ügyeletről, és az egészségügyi ellátásról” – mondta a panaszos beteg.

Egy Komárom – Esztergom megyei asszonyt hentesbolti alkalmazottként – egy véletlen rossz mozdulat miatt – munka közben ért baleset, amikor a hússzeletelő kés a kezébe állt. Mivel már péntek délután volt, így sebészeti ügyeletre telefonált, ahol azt mondták neki, hogy fogadják a panaszával. Az alábbiakat mondta el nekünk: „Amikor odaértem a nővér rám mordult, hogy ilyen „kis panasszal” miért jöttem ide. Ennek ellenére behívtak, elláttak, de tetanuszt sem adtak. Hétfőn, a háziorvos vett gondozásba a további kezelés céljából” – mesélte a beteg.

Egy közgyógy igazolványos dél-dunántúli beteg panasza: A közgyógy igazolványom 2020. július 3.-án járt le. A koronavírus járvány miatt nem láttak el a szakrendeléseken – ahová voltak előjegyzési időpontjaim – de megnyugtattak, hogy a 22 féle gyógyszert, amit szedek, azt elektronikusan kiírják, illetve a veszélyhelyzet lejárta után még 90 napom van intézni a lejáró közgyógy igazolványom meghosszabbítását. A meglepetés akkor ért, amikor ki akartam váltani július elején gyógyszereket. Közölték, hogy „nincs feltöltve a kártyám”, nem juthatok hozzá kedvezményesen a gyógyszereimhez. Gyorsan bejelentkeztem a háziorvoshoz, vittem az igazolást a Kormányhivatalba, ahol közölték, hogy leghamarabb 3 hét múlva lehet érvényes a közgyógy igazolványom. Így júliusban el kell döntenem, hogy a kevés pénzemből eszek, rezsit fizetek, vagy a gyógyszereimre költök, mivel a közgyógy kártyámon jelenleg nincs egy fillér keret sem. Nekem már elegem van ebből a kifárasztásos egészségügyi ellátórendszerből” – sírta el magát a nagy beteg özvegy.

Az EMMI egészségügyért is felelős minisztere a veszélyhelyzet feloldását követően nyilatkozta: „Hosszú heteknek kell eltelnie, mire a teljes rend visszaáll a magyar egészségügyben. Legoptimálisabb helyzetben ez két hónap lehet”. Arról is beszámolt, hogy: „A járvány és a veszélyérzet hatására az emberek egészségtudatosabban élnek”.

A betegek viszont azt állítják, hogy sohasem volt még ilyen pocsék az egészségügyi ellátás, mint mostanság, amikor egyre nehezebb az orvos-beteg találkozót kiharcolniuk.

A Magyar Szociális Fórum arra kéri a kormányt, hogy a magyar egészségügy kiválóságáról szóló propagandánál többet törődjön a betegek életével és egészségével! Fölöslegesnek tartjuk a hitegetést, hogy itt minden a legnagyobb rendben volt és van. A koronavírus járvány idején sem biztosították az általános egészségügyi ellátást, most pedig félő, hogy egy esetleges második hullám esetén is betegek tömegei maradnak ellátatlanul – írja az MSZF.

Magyar Szociális Fórum

Kategóriák: Szervezetek

Kaleta és pedofília

2020, július 9 - 15:36

Hajjaj! Parazsat gyűjtök a fejemre!

Kaleta Gábor ügye NEM politika ügy! Kanadaiaknak: Kaleta, a jelen kormány perui nagykövete egy nemzetközi pedofil hálózat utáni nyomozás folyamán bukott le, mert a hivatali számítógépén 19 ezer gyermekfotót – közöttük pornográf tartalmút is – találtak. Magyar bíróság elé került, ahol felfüggesztett börtönbüntetést kapott, valamint csekély pénzbírságot. A közvélemény felzúdult, főként az ellenzéki oldal. Nagyon nem tetszik.

A pedofília jelen tudásunk szerint abnormális mentális állapot, amelynek biológiai-fizikai eredőjét nem ismerjük. Eddigi tapasztalatok szerint e késztetés egyes esetekben gyógyszerrel, állandó felügyelettel jól karban tartható.

Nem függ világnézettől, vallástól – tehát mindegy, hogy Kaleta a jelen magyarországi junta híve-e, avagy sem. Éppúgy lehetett volna muzulmán, buddhista, vagy éppen ateista, ahogy mélyen kereszténynek vallja magát. Még az is lehet, hogy éppen istenfélelme tartotta vissza attól, hogy személyesen is kapcsolatot keressen gyermekekkel. Az sem bizonyosodott be, hogy a nála lévő képekkel kereskedett volna.

A kérdés kutatói szerint a pedofil esetek mintegy 80-90 százaléka sose derül ki, és kb. ugyanilyen arányban családi, baráti körben valósul meg.

Akik most habzó szájjal elrettentő büntetést követelnek, ne feledjék: a gyermekbántalmazó tényleges fogsága gyakran a halálos ítélettel egyenlő, csak hosszadalmasabb és kínzóbb a „kivégzés”. Böcsületes rablógyilkosok ugyanis nem tűrhetik, hogy effélék szennyezzék be hírnevüket.

Kaleta ügye hát nem politikai ügy. Hanem egészségügyi, ami élesen rávilágít arra, hogy Magyarországon a mentális betegségeket nemcsak az egészségügy, hanem a közvélekedés is szégyennek, az azzal küszködőket meg kiirtandónak tartja. Ugyancsak kutatások szerint a pedofílok nagy többsége bűnnek tartja aberrációját, sokaknak megfordul a fejükben az öngyilkosság gondolata, mintegy harmaduk sikerrel végez is magával.

Ha valaki a fentiekből arra következtet, hogy „védem” a pedofílokat, nem jó nyomon jár. (Ja, és van fiam is, lányunokám is.) Csak azt mondom: sokféle kártékony mentális állapot létezik, például az empátia teljes hiányával élő szociopatáké, akiknek működése következtében nemcsak kiszolgáltatott gyermekek, hanem védtelen felnőttek is áldozatul esnek. A pedofil jogi értelemben beszámítható, hiszen tudja, hogy bűnt követ el, titkolja is késztetését.

Végső megoldást nem tudok. Talán két szempontból lehetne közelíteni. Egyrészt gyermekeinket felkészíteni a veszélyre, akadályozni áldozattá válását. Például nem megosztani gyermekeink bármíly bájos meztelen fotóját a közösségi oldalakon a sok-sok like reményében… Másrészt viszont tudatosítani: sokféle mentális betegség létezik, életünk során időszakonként magunk is áldozatává válunk egyiknek, másiknak, pl. depressziónak, alkoholizmusnak, más szenvedélyeknek. Ok. A pedofil gyermekeinket veszélyezteti. És az alkoholista, aki mindennap végigveri a gyerekeit, az nem?

Még egyszer: nem tudok egyedül üdvözítő megoldást. De az biztos: a Kaletáéhoz hasonló esetek egyik vagy másik politikai oldalra kenése undorító. Ráadásul elveszi a figyelmet a sokkal fontosabb ügyekről, így kártékony is.

 

Kategóriák: Szervezetek

Egy pocsék színház az egész

2020, július 6 - 17:52

Mostanában azon megy az össznépi, most éppen a kultúrát félteni hivatott, nyüszögés, hogy mi történik a színészeti, és mozgóképipari segédmunkásképzés környékén. Félre értés ne legyen! Tőlem nyugodtan tekintheti bárki alanyi jogon tehetségesnek, vagy akár zseninek, a végzetteket. A jegypénztárnál még sosem kérdeztem meg, hogy milyen papírjai vannak a szereplőknek. Akár látszó, akár technikai szereplő az illető. S gyanítom, maradok az a bináris kultúrproli, aki voltam.

Számomra két típusú film, illetve színészet, színház létezik. Olyan, ami tetszik. Illetve olyan ami nem tetszik. De igaz ez a zenére, a festészetre, irodalomra, de minden másra is, ami alapvetően egy szubjektív értékítélet mentén jelent értéket, vagy silányságot. Ugyanakkor van egy olyan absztrakt érték, aminek a társadalmi megítélése, elfogadása, valamint az ebből fakadó támogatási, szolidaritási hajlam nem kevésbé egy szubjektív megítélés kérdése. Ez nem más, mint a „tudás”, mint olyan. Így az, ami most látszik, az alapvetően nem más, mint „csak” egy tünet. Az egész oktatáspolitikát, nem, az egész társadalmat átszövő, évtizedek óta tartó pusztítás aktuálisan utolsó tünetei. Olyan ez, mint amikor hegyek tűnnek el. Vagy, talán inkább, mint az elhíresült drezdai pap-vélemény. Vagy a kettő együtt.

Az első elhordott földdért, majd ez első háznyi kőért nem szólt senki, mert talán fel sem tűnik. Vagy olyan szép, esetleg olyan globális bűnbakot, felmentést kínál a magyarázat. A sivatagra meg már mindenki legyint. A közben kialakult földcsuszamlásokért, homokviharokért pedig annak fáj a feje, akit éppen ott, és akkor eltemet. Mert a közben felépült ronda házak, értelmetlen ültetvények már rég elvették mindenki kedvét. A magyarázatok, illetve a magyarázatokat pótló cselekvések zajai már rég betömték a füleket. Miközben ezer más problémával kell, nem egyszer a korábbi kis csuszamlások hatásaiként is, naponta megküzdeniük az embereknek.

Lefordítom. A tudás társadalmi presztízsét gondos megfeszített munkával verték szét. Nem is elsősorban Orbánék. Mert már ez a politikai haszonleső-klub is ennek a „terméke”, haszonélvezője. Generációk nőttek úgy fel, hogy a tudás társadalmilag nem érték. A pozíciót a lokál-isten osztja, bunkónak lenni trendi, és hülyének lenni érdem. Ergo: a tudást közvetítő ember csak társadalmi nyűg, a tudást közvetítő intézet felesleges cafrang, a gyerek meg majd csak eltölti benne az idejét valahogy. Aztán a semmire kapott, semmit nem igazoló, semmit nem érő papírral majd csak megtámogatják. A rokonok, ismerősök, szomszédok, szeretők, vagy az, aki éppen gondolja. Pénzzel kapcsolatokkal, a karriert biztosító fenekek felismerésének képességével, netán a megmutatásukra utaló magatartással, a nagy társadalmi felszopás ágyaival, stb.

Ha pedig egy-egy tanár, netán intézmény ennek keresztbe fekszik, majd megverjük, ellehetetlenítjük, kicsináljuk. Szó szerint, vagy átvitt értelemben. Mikor, hogy. Jól látszik ez a különböző helyeken. Szó szerint vagy átvitt értelemben. Anno a tanártüntiknél is pont az volt a bajom, hogy szó nem esett arról, hogy milyen értéket lennének képesek, akarnának közvetíteni. Nem maguknak, hanem társadalmilag. A vágyak kimerültek a ketrecbe kapott párnák számának bővítésében, a „mi vagyunk az alanyi zsenik” ismételgetésében, és a tettek az ökölrázásban.

Ezzel a társadalomnak még az a része sem vállalt számos mértékben szolidaritást, amelynek tagja a gyermeküknek nem a szellemi szolgaságot szánná, hanem azt a valós értelmiségi létet, ami már jó ideje megvetés tárgya hazánkban. Amely értelmiségi lét már akkor is alárendelt szereppel bírt a pártkapcsolatokkal szemben, amikor a jelen kormánytagok szocializálódtak. De meg is látszik.

Kategóriák: Szervezetek

A tehetség és a tisztesség hiányzik…

2020, július 4 - 19:10

Stadiont épp olyan érdemes dolog építeni, mint színházat felújítani, mondta Kósa Lajos az ATV-ben. Ellent kell mondanunk Kósa Lajosnak, ráadásul úgy, hogy nem a stadionokat fogjuk fikázni, nem szállunk be abba a kánonba, hogy minek ennyi stadion, amikor focinak nyoma sincs, közönségnek meg még annyira sem. Pocsékba megy minden, stadionba ölt forint, halott pénz. És arról sem kezdenénk értekezni, hogy a legmenőbb magyar csapatokban alig található magyar futballista, a milliárdokba kerülő labdarúgó-akadémiákban nevelkedett játékost pedig távcsővel kell keresni. (És még akkor sem igen találunk belőlük fellelhető példányt.)

Vagyis, valamit nagyon újra kellene gondolni a magyar futballban.

Megvannak már a stadionok, le lehetne higgadni, és építés helyett gondolkodni. Átvenni a nálunk eredményesebb futballt játszó országoktól azt, amiben jobbak nálunk, és nem szégyellni tanulni azoktól, aki többet tudnak, mint mi.

De most tényleg nem erről fogok írni. Hanem arról, hogy szemben Kósa Lajos állításával, a stadion éppúgy be tudja hozni az árát, mint a színház. Utóbbit nem kell különösebben magyarázni, a kultúra hosszú távon mindig jó befektetés. Igaz, nem harci terep, ahogyan azt a kormány illusztrisai kezelik. Ily módon a színház is behozhatja az árát, persze, csak olyan országokban, ahol értéknek tekintik a tudást, és értékesnek a tanult, kultúrált embert.

Arra is vannak példák, hogy a stadion is behozhatja az árát. Nem nálunk, Magyarországon, mert mi ebben is unorotodoxok vagyunk, hanem azokban az országokban, amelyek futballját a mi focink helyett nézzük a tévében. Ezen országok válogatottjai és klubcsapatai a nagy nemzetközi tornákon rendre bizonyítják, hogy lehet a futballt eredményesen is művelni.

Ennél fogva, innen üzennénk Kósa Lajosnak és mindenkinek, akik a stadionépítések körül maszatolnak, hogy ne legyenek kishitűek. Higgyenek abban, hogy a stadion és a futball is lehet jó befektetés, csak kellenek hozzá olyan emberek – futballisták, edzők, sportvezetők, – akik értenek ahhoz, ami a dolguk. Akik nem a lenyúlás miatt sertepertélnek a futball és a stadionépítések körül, hanem egy olyan játékot látnak ebben a sportban, ami, ha jól menedzselik, és nem lopják el a befektetett pénz egy részét, üzletnek nyerő lehet.

Kategóriák: Szervezetek

Kanada áldott gazdasági és társadalmi állapotáról

2020, július 1 - 16:44

Az Egyesült Államok hatalmas gazdagsága ellenére a koronavírus déli szomszédunk gazdasági betegségét hozza a felszínre.

Egy aligha hízelgő felvétel, amelyen egy gazdag házaspár fegyverrel védi kastélyát az utcán menetelő Black Lives Matter tüntetői ellen St. Louis városában mutatja azt, hogy mennyire eltér egymástól Kanada és az USA.

Igaz, a kanadai gazdaság 12 százalékkal zuhant – a kedden közölt adatok szerint – és többek között ezért sem szabad önelégülten nyilatkozni. Továbbá sok olyan közös tulajdonságunk van az amerikaiakkal, amelyekkel nem kéne dicsekednünk.

De talán ma, nemzeti ünnepünk, az az egyetlen nap, amikor eltérhetünk a sztereotípikus szerénységünktől. És miközben Kanadának szembe kell néznie a szisztematikus rasszizmussal, a gazdagok és a szegények közti szakadékkal és sok más hibájával, előnyt jelenthet az ország gazdasági jellemzőinek megünneplése, különösen akkor, ha ezzel tovább ösztönözzük őket a jó irányba.

Az unalmas lét bája

Miközben Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke sokszor büszkélkedhet az amerikai nagyszerűséggel és kivételeséggel, oly módon, hogy veszélyesen közel áll az egészségtelen nemzeti megalomániához, a kanadai unalom bájos tulajdonságnak és kontrasztnak tűnhet.

Gazdaságaink között a legszembetűnőbb különbség a COVID-19 válság kezelése, illetve eredménye. Miközben a kanadaiak az első hetekben lassú kormányzati reakcióktól szenvedtek, és esetleg a jövőben is szenvedhetnek a vállalkozások túl gyors újbóli megnyitásától, az Egyesült Államok minden bizonnyal rendkívüli, együdálló módon válaszolt a koronavírusra. A legtöbb COVID-19 eset és a legtöbb haláleset az Egyesült Államokban van. Ez a korai stratégiájuk ára, amely a legyengébb betegeket és állampolgárokat feláldozta a gazdasági nyitva tartása érdekében – majd egy rövid zárolás után, néhány államot elhamarkodva újranyítottak.

“Sokkban voltam, amikor úgy döntöttek, hogy megnyitják Texas államot. Úgy éreztem, hogy túl korán van” – mondta a Houstonban élő kanadai Grace Gonzalez a The Canadian Pressnek. A New York-i járvány és az ijesztő példa ellenére sem vették komolyan a szituációt délen. A déli államok kórházai mostanában túlterheltek a COVID-19 esetekkel.

Az egészségügyi ellátás előnye

Qaali Hussein, az arizoniai Phoenix kritikus gondozási szakértője elmondta a Financial Times-nak, hogy több kórház elfordította a mentőkkel érkező betegeket a sürgősségi osztályoktól. “Alapvetően azt mondjuk, hogy elértük a kapacitást és nem tudunk segíteni” – nyilatkozta. Ezzel szemben Kanadában még a legkonzervatívabb vezetőink sem gondolták azt, hogy jó ötlet a megbetegedett embereket a gazdaság érdekében feláldozni.

A kanadaiak jelenlegi válságban fennálló másik gazdasági előnye az egészségügyi rendszerünk, annak sok kudarca ellenére. Az Egyesült Államokban az emberek gyakran elkerülik az orvosi kezelést, attól tartva, hogy ez csődbe viszi családjukat. Az Egyesült Államok szakértői szerint a kanadai egyetemes egészségügyi rendszer a jövedelmeloszlás alsó felében élő kanadaiak számára különösen fontos juttatás — pedig az itt élő szegények már így is jelentősen jobb helyzetben vannak, mint a határtól délre fekvő egyenértékű csoport.

“Bevételi becsléseink valójában alábecsülik a kanadaiak gazdasági jólétét az amerikaiakhoz viszonyítva” – írta Justin Fox a Bloomberg honlapján tavaly ősszel. “Valójában a kanadaiak általában több ellátást kapnak a kormányuktól, többek között az egészségügyi ellátás területén”–tette hozzá.

Kevesebb fegyver

Természetesen akad olyan kanadai aki szeretné megvédeni vagyonát a szegényebb szomszédoktól, ám a jövedelemeloszlási adatok azt mutatják, hogy kissé kevésbé buzgóak – és nem csak a fegyverzetük megválasztásakor.

A kanadaiaknak és kormányaiknak — akár liberális, akár konzervatív — hagyománya van az emberekbe történő beruházások területén, az új bevándorlók gyermekeinek oktatásában és magasabb támogatások nyújtásában. Természetesen ez egy önérdekű beruházás, mivel ha képzettebb fiatalokkal rendelkezünk, akkor viszonylag kis népességünk ellenére erősebb jövőbeli gazdaságot építhetünk.

Ezzel a stratégiával kerülhetjük el Kanadában a növekvő gazdasági és faji szakadék veszélyét is, amely néha úgy tűnik, hogy az Egyesült Államokat darabokra tépi.

Gazdasági előnyeinket azonban nem mind mi teremtettük meg. A kanadai őslakos népek gazdag területén, gazdag mezőgazdasági területekkel és ásványi anyagokkal, hűvös éghajlattal, édesvízzel és alacsony népsűrűséggel vagyunk megáldva. Bőven akad kincsünk amit megoszthatunk. És természetesen bővan akad olyan is, ami javításra vár.

Végül pedig egy másik nagy előny, különösen mostanában, a közeli déli szomszédunk. Ugyanis az USA manapság gyakran emlékeztet bennünket arra, hogy mindig éberek legyünk — nehogy mindent elrontsunk.

Don Pittis (fordította: C. Adam)

Kategóriák: Szervezetek

Régóta zajlik a vita itt is…

2020, július 1 - 16:23

Régóta zajlik a vita itt is, másutt is: micsoda hálátlanság, pláne köpönyegforgatás, hogy a magyarországi kormányfő szembefordult egykori támogatójával, karrierje elindítójával. Szerintem meg ez nem túl lényeges – bár igen látványos eleme a hazai politikának. Gyakorta megesik másokkal is, másutt is. Sőt, inkább természetesnek mondanám, hogy az embernek az ismeretei, tapasztalatai bővülésével változik a világlátása.

A lényeges kérdés az lenne, miféle más alapokon tolja-löki Magyarországot és a magyar nemzetet egy erősen közepes kvalitású, bizonytalan identitású, labilis erkölcsű rikkancs nagyon veszélyes irányba. Amíg viszont mi itt – mások meg máshol – azon rugózunk, hogy az amerikai-magyar milliárdos pár milliója „méltatlan kezekbe” került – nincs baj.

Addig elvagyunk a magunk is gerjesztette lila ködökben. Ahogy Föld. S írja: „Ha naivak lennénk, azt is gondolhatnánk, hogy az övénél vonzóbb programokkal lehetne Orbánt legyőzni. De hát, aki nála nagyobbat és hihetőbbet ígér (hazudik?) a választóknak, az minimum gazember.” Ezzel azt feltételezve, hogy kizárólag hazug ígéretekkel lehet a voksok számottevő részét megszerezni. Ezt a hipotézist persze sok-sok tapasztalat támasztja alá, legutóbb éppen az USA-ban. Sok évtizedes dilemmája ez a tömegdemokrácia, vagy ha úgy tetszik nyitott társadalom híveinek, amit a hírek szerint Churchill foglalt össze igen láttatón: ”A demokrácia elleni legjobb érv egy ötperces beszélgetés egy átlagszavazóval.”

Társadalomkutatók, történészek régóta kutatják, hogyan lehetséges gyilkos rendszereket évtizedekig százmilliók lelkes egyetértése mellett fenntartani?

Magyarországon érdekes módon éppen Vona Gábor birkózik e problémával a vlogján – egyelőre odáig jutott, hogy a szavazók többsége a hibás. OK – de ha hibás, akkor miben? És hogyan lehetne e „hibát” kiküszöbölni? Kézenfekvő megoldásnak látszik a szavazati jog valamilyen cezúrához – vagyoni, iskolázottsági szinthez – kötése. Ezzel két probléma is van. Az egyik: hová lenne akkor az állampolgárok egyenlő joga, ami az általános és titkos szavazati jogban manifesztálódik, és minden demokrácia alapja? Ennél is nagyobb gond: ki és minek az alapján szabná meg e határokat?

Egyelőre úgy tűnik, a legjobban működő demokráciákban a relatív többséggel politikai hatalmat szerzett erőt kontrolláló intézményekkel, a kisebbség ellenőrzési és szabad kommunikációs lehetőségeinek garantálásával tartható a legjobban egyensúlyban egy társadalom. Relatív többségről van szó, hiszen nem a „nép”, sőt nem is a szavazati jogúak, csak a leadott voksok számszerű többségét szerzi meg a hatalom. A „többség” (bólyse) meg nemcsak számában, az időmúlást tekintve sem állandó.

Viszonylag egyszerű korábbi szavazások tapasztalataiból levonni következtetést: milyen számú szavazat kell egy plurális (többpárt-rendszerű) demokráciában a relatív többség megszerzéséhez? Ez Magyarországon ma kb. két és félmillió szavazat. (Minél több párt jelöltje indul egy választáson, annál kevesebb voks elég a relatív többség megszerzéséhez. Ez a magyarázata a több milliárdnyi közpénzt felemésztő kamupártok gründolásának.)

A következő kérdés: hogyan lehet megszerezni e két és félmillió egyetértést??? Természetesen befolyásolással, idegen szóval manipulációval. Tudom, hogy sokan szent borzadállyal fordítják el a szemüket e kifejezés hallatán – holott az ő döntésüket is befolyásolják (manipuláljak) az ismereteik, tapasztalataik. Amiket a tömegdemokráciákban többnyire a kommunikáció csatornáin – újságon, rádión, tévén, neten – szereznek meg a szavazók. Ezért olyan fontos ezeknek a hatalmi szerkezet alá hajtása – ami Magyarországon az index.hu megszerzésével éppen a napokban befejeződni látszik. Persze, marad még néhány csatorna, ahol a morgás joga (juszt se követem el azt a hibát, amit legutóbb, hogy latinul idézzem hibásan e szólást) érint néhány ezer, százezer érdeklődő választót. A morgáson kívül amúgy se nagyon adnak hírt másról. Legfőképpen nem az ellenzéki erők elképzeléseiről, tevékenységéről. Ezzel alapot teremtve a „nép barátainak” az ellenzék folyamatos gyalázására.

De térjünk vissza a „hazug ígéretek” világához, aminek a mai kormánypárt régóta tartó fölényét köszönheti állítólag – és amiket az ellenzék dolga lenne fölülírni. Van egy rossz hírem: 2010-et leszámítva a mai kormánypárt nem tett „hazug” ígéreteket – a tizes 13., meg 14. havi nyugdíjban szerintem a rá szavazók se hittek. Sőt, semmilyen ígéretet sem tett se 14-ben, se 18-ban.

Akkor mitől olyan szilárd ez a két és félmilliós – néha a hárommilliót is elérő tábor? Magas szintre emelte a választók önbecsapási hajlandóságát, ezt öntözi teljes erővel, minden kommunikációs csatornáján. Ugyan már, ki ne hallaná szívesen, hogy ő ügyes, szorgalmas, szabadságszerető, bátor – tán még szép is? Hogy csak „háttérhatalmi”, meg ellenséges erők akadályozzák abban, hogy gazdag is lehessen, méltó „vezetője” bárkinek? Csak rájuk kell adni a voksot – hiszen ők már gazdagok is! Kedvenc ideájuk, hogy a nemzetthy gazdagoktól majd lecsorog a lé. Miközben a valóságban csak olyasféle lé csorog a többség nyakába, ami akkor jelenik meg a plafonon, amikor a feletted lévő szomszéd WC-je eldugul. Ez minden diktátor kedves eszköze. Hitleré éppúgy, amikor tágas „élettért” ígért rajongóinak a boldog, gazdag élethez, mint Rákosié, aki úgy féltette az aranytojást tojó tyúkot az éhes szájaktól. Mindkét fordulat ismétlődően megtalálható a magyarországi junta (lánynevén kormány) retorikájában.

Miféle „ígéretet” lehet ezzel szembeállítani? Legfeljebb annyit – a boldogulás a személyes kvalitásoktól – szorgalomtól, munkától, tehetségtől – is függ. Egy régi keresztény mondás szerint: Segíts ember magadon, és Isten is megsegít! Az ilyen erények érvényesülésének feltétele pedig a sokféle és sokrétű szabadság – amit a civilizált államokban a kontrollált politikai hatalomnak kell biztosítania.

Hááát, ez az egyén számára elég macerás. Méghogy, akkor jár az európai minimálbér, ha a teljesítmény is ehhez igazodik? Ráadásul azzal a lehetőséggel is fenyeget, hogy sokak a mai keveset is elveszthetik? Hogy akkor vagy képes teljesíteni, ha a szögegyenesítésnél bonyolultabb munkát is el tudsz végezni? Ehhez tanulni kéne! Igaz, ennek feltételeit a mindenkori kormánynak kellene megteremtenie – de miféle kormány az, ami a mi adónkból kóbor tanarakat fizet, akik arra hergelik a gyerekeinket, hogy mindenféle újdonságot kitaláljanak, azzal a rengeteg eszükkel! Ahelyett, hogy belevernék a fejükbe: a magyar született zseni, furfangos, bátor. „Tiszteli” elődei régi dicsőségét – ez épp elég a jó élethez! Hogy az a „régi dicsőség” talmi, nem egyszer szimpla hazugság? Hogy ezek következményei nemegyszer sodorták a magyarságot a megsemmisülés szélére?! Ilyesmit csak az ellenség, meg a hozzá szegődött árulók állítanak!

A fenti „érveket” ma a választók mintegy harmada lelkesen beveszi, egy harmadát nem érdekli az egész. Főleg vidéken ennél hathatósabb „érveket” is használ a kormány. Évek óta simfölik az ellenzéket, hogy nem képes tízezer tagot kiállítani a számlálóbizottságokba. Ennek menete a következő. A számlálóbizottsági tagságot vállalónak a küldő párttól kell megbízólevelet vinnie a helyi választási bizottsághoz, amelynek a vezetője általában a jegyző. Itt tesznek esküt, hogy számlálóbizottsági tagok lehessenek – csak tagként van joguk a szavazás menetét figyelni, a számlálásban részt venni, vitás kérdésben kifogást emelni.

Hanem: a megbízólevélből nyilvánossá válik, melyik pártot, szervezetet képviseli az illető. (Tagot csak jelöltet állított párt és civilszervezet küldhet.) Városokban ez még megoldható. Kisebb településeken, párszáz fős falvakban, ahol többnyire az önkormányzat a legnagyobb munkaadó, megrendelő, lehetetlen a helyzet. Sok-sok történetet tudnék mesélni, amikor az ellenzéki párt szimpatizánsa, netán tagja szinte sírt: Értsétek meg, nem vállalhatom! Ha kitudódik, hogy nektek drukkolok, tönkreteszik az egész családot!

A ’18-as választások előtt az egyik társam kibukott: néhány hónap alatt 120 helyen járt, kisvárosban, falvakban, tanyabokorban. És az ott lakók legfeljebb titokban, a település határán kívül mertek az ellenzéki pártok küldötteivel szót váltani. Hazaérve meg mit hall a „baráti” médiából? Hogy lusta, ki kellene menni a pártirodákból, nem ott hűsölni! Mellékesen, ezek az országjárások saját büdzséből mennek: a benzinpénzt összedobják, és legfeljebb egy kávéval, szelet vajaskenyérrel kínálják meg a bátrabb helyiek. De olyan is volt, hogy az országúton intették le a konvojt: két asszony kínált termoszból kávét, kosárból szendvicset.

Gyávák? Persze, lehet szemforgatva máson „bátorságot” számon kérni. Csakhogy az idén már két példa is volt arra, hogy hajnalban rendőrök törtek rá két kisvárosban – Gyulán és Szerencsen – ismert ellenzéki érzelmű polgárokra, az igencsak amorf rémhírterjesztési törvény alapján. A delikvenseket néhány óra múlva kiengedték, az igazságügy-miniszter meg „rendőri túlkapásról” beszélt. Most – még.

Szóval, nagyjából ez a háttere a junta (kormánypárt) vidéki 90 százalékos támogatottságának. És akkor nem is beszéltünk a határmenti falvakba ezrével szállított importszavazókról. Az igazolt eseteket a nemzetközi ellenőrök kivizsgálták – de megállapították, hogy a kétes körzetek szavazatai nem befolyásolták jelentősen a voksolás végeredményét, de emiatt a ’18-as szavazást csak „részben” nyilvánították szabadnak. Bár nekünk, itthoniaknak ez sovány vigasz: hiszen épp az a két-három képviselői hely tette lehetővé a mai kétharmadot.

A fentiek alapján kételkedem abban, hogy az ellenzéknek ”hazug ígéretekkel” lehetne megnyerniük a következő választást. Nem tartom célravezetőnek a kormányfőnök simfölését. Egyrészt árulásainak se szeri, se száma – a legfájóbb mind között a magyar konzervatív, jobboldali, sőt, nemzeti eszmék elárulása. De ezeket kérjék számon a konzervatív jobboldaliak -, ha maradtak még ilyenek a ner táborában. Bár úgy tűnik, arrafelé is rezeg a léc: különben miért kellene az idők végtelenjébe kitolni a parlament nélküli, rendeleti kormányzást? Netán inog a kétharmad? Meglehet, hiszen nemcsak a juntára szavazók között van tisztességes, becsületes ember – tán a képviselőik se mind bodák.

Utóirat: eredetileg az Akkor is Orbánra szavaznál, ha… című íráshoz hozzászólásnak szántam a fentieket. De terjedelmesebb lett – hát legyen vitacikk – ha Ti is úgy gondoljátok.

Kategóriák: Szervezetek

Haydn ismét Fertődre látogat

2020, június 29 - 17:35

A klasszikus muzsika kedvelői jól tudják, hogy az egyik legjelentősebb zeneszerző, Joseph Haydn, életéből közel negyedszázadnyi időt Eszterházán, a mai Fertődön töltött. Számos nagyszerű műve is itt született. Esterházy (Fényes) Miklós herceg csodálatos palotája napjainkban ismét kulturális rendezvényeivel hívja fel magára a figyelmet. Július és augusztus fordulójának első hétvégéjén (július 31, augusztus 1-jén és 2-án) koncertsorozat helyszíne lesz.

Franz Joseph Haydn, akit neveztek zenei Shakespeare-nek is, a bécsi klasszicizmus első nagy mestere, a klasszikus szonátaforma tökéletesítője, a szimfónia és a vonósnégyes formájának pontos kimunkálója volt. Műveinek ismerői azt is tudják róla, hogy szerzeményei között külön csoportot képez a Londonban írt 12 szimfónia, ezeket „londoni”-nak is nevezik, elválasztva a többi – közel száz – szimfóniától. Ennek a mostani, fertődi koncertsorozatban lesz jelentősége. Haydn zenéjének legfontosabb jellemzője, hogy olykor egyszerre van jelen benne a komolyság és a humor, néha még a magyar verbunkosokból is vett át motívumokat. Fiatal korában erősen támaszkodott a barokk zenei hagyományokra, később már egészen új zenei megoldások jelentkeztek művészetében. Pusztán csak érdekesség, de ő írta a német császári himnusz a „Gott erhalte” zenéjét is, mely más szöveggel a mai napig Németország himnusza.

Most, a nyári három napon Vashegyi György és világhírű korhű hangszeres együttese, az Orfeo Zenekar tér vissza Eszterházára az 1998-ban megkezdett, Haydn összes szimfóniáját bemutató monumentális sorozatának huszonkettedik részével. A hangverseny különlegessége, hogy Vashegyi György és az Orfeo Zenekar 1998 és 2009 között Haydn óta első ízben adta elő a mester valamennyi London előtt született szimfóniáját keletkezésük helyén, korabeli hangszereken és a korabeli előadói létszámú együttessel. Ez a rang az, amely az eszterházai minőséget hordozza, és amely egyediségének felbecsülhetetlen értéke, helyszínként és Haydn-szellemiségének örökségeként egyaránt. A három koncerten, a helyszínen keletkezett szimfóniák mellett Beethoven egy, valamint és Mozart két zongoraversenye is felcsendül fortepianon.

Az 1991-ben alakult zenekar nevét Monteverdi L’Orfeo-jának első teljes magyarországi előadása után vette fel. Tagjai más hazai és külföldi zenekarokban is fontos szerepet töltenek be zenekari tagként vagy hangszeres szólistaként. Az Orfeo Zenekar a legkiválóbb autentikus megszólaltatója a régi zenei kompozícióknak hazánkban, így nem véletlen, hogy fertődi koncertjükön sem zongorát, hanem a három zeneszerző által valóban használt hangszer, fortepiano áll náluk is a középpontban. Alakjára már majdnem zongora, de bőrrel borított kalapáccsal és vékony, csembaló stílusú húrokkal készül. Nincs fémkerete vagy merevítője és mivel a kalapácsok könnyebbek, érintésük – és így a hangjuk is – sokkal lágyabb. Haydn, Mozart és Beethoven még erre komponálta műveit.

Az este hét órakor kezdődő Kastélykoncerteken közreműködő Orfeo Zenekar mellett, a fortepiano megszólaltatója Berecz Mihály zongoraművész, a fiatal magyar pianista-generáció egyik legkiemelkedőbb egyénisége.

Műsoron: július 31-én, pénteken: J. Haydn: 43. Esz-dúr „Merkúr” szimfónia, J. Haydn: 91. Esz-dúr szimfónia és L. van Beethoven: B-dúr zongoraverseny Op. 19.

Másnap, augusztus elsején, szombaton: J. Haydn: 42. D-dúr szimfónia, W. A. Mozart: B-dúr zongoraverseny KV 450 és J. Haydn: 89. F-dúr szimfónia.

A koncertsorozat harmadik napján, augusztus 2-án, vasárnap: J. Haydn: 30. C-dúr „Alleluja” szimfónia, J. Haydn: 24. D-dúr szimfónia, végül pedig W. A. Mozart: Esz-dúr „Jeunehomme” zongoraverseny KV 271 hangzik majd el.

A jegyek 2020. július 17-ig 20% elővételi kedvezménnyel vásárolhatók meg a www.jegymester.hu weboldalon, vagy a fertődi Esterházy-kastély recepcióján.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak