Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 5 perc 10 másodperc

Elbaltázott nemzedékek

2019, július 19 - 17:21

Egy tanulságos ütésváltás a Kanadai Magyar Hirlap komment-mezõjébõl (rövidítve):

slapaj
– Sokunk álláspontja (sajnos szomorú de igaz) szerint az Akadémia, elavult a kutatások rendszere meghaladta önmagát… … nem akarják feladni a kényelmes, biztos, teljesítményt nem követelõ kifizetõhelyeiket, ezért inkább elhitették a sajtó és a közvélemény erre fogékony részével, hogy a kormány az Akadémia létére tör…

Tüske Zsófia
slapaj, te ott osszad az észt és reformáld az akadémiát, ahova bekullogtál. szart sem tudsz a magyar tudományos életrõl…
A tehetségtelen középszer mindig szívesen rúg bele olyanokba, akiknek a cipõje talpáig sem ér fel. És azt hiszi, hogy a rúgás után õ majd nagyobb lett.

Almási Alma
Köszönöm, Zsófi.

slapaj
– Nem kivánnék visszaélni szellemi fölényemmel, még akkor sem ha egy életvitel szerint aberrált, nyugger, itt nõi néven pötyög, beírásomra vetítve mentális nyomorát!
Random transzgender KO !
– A borostás Almási Alma puszit int, a bajuszos Tüske Zsófiának…
– Apropó Gejza, mikor lesz újra lófarkad ?

Almási Alma
Hát… humoros, az nem vagy, de ízléses… Na, az sem.

Gabriel
A slapajnak valahol igaza van… …Mert az hogy ma magyar-földön megint ilyen kormányzat van, az nem az ö generációjának köszönhetõ… …”Tetszettek volna akkor forradalmat csinálni…!!!”

***

Bevallom, elsõ pillanatra nagyon nem tetszett nekem ez a kis eszmecsere, és nemcsak az itt nagyrészt kihagyott ocsmány egymás-gyalázás miatt, hanem fõleg a megnyilvánuló oatoba vélemények miatt. Ám én nem szoktam a saját pillanatnyi indulataimat szabadon engedni, mert engem arra tanítottak, hogy mielõtt bármit szólok, gondoljam át.

Nos, Gabrielnek (de NEM slapajnak!) igaza van.

Nem abban ugyan, hogy forradalmat kellett volna csinálni. Mert akkor mi történt volna? Agyonlõjük Kádárt (mint a románok Ceausescut), bebörtönözzük az ismertebb MSZP-seket, elkergetjük a zsidó liberális ávósivadékokat… Persze Bayer Zsolt, Torgyán József, Csurka István hatalmas forradalmi igazságbeszédeket mondtak volna országszerte, és végül már 1990-ben megválasztottuk volna az ország bátor forradalmár üdvöskéjét, aki elkergette az oroszokat, és aki nyolc évvel hamarabb elkezdhette volna az ország szétverését, és bekebelezését. Nekünk meg a lelkülkön száradna néhány száz halott, akik teljesen feleslegesen pusztultak volna el a forradalmi csatározásokban, meg a végsõ nagy igazságtevésben. És mégis ugyanitt tartanánk.

De azért az én nemzedékem tagjainak nem lehet teljesen tiszta a lelkiismerete, és ebben van Gabrielnek igaza. Mi már egész életünkben békében és a jobb jövõ reményében éltünk – hála elsõsorban a világpolitikának és a német-francia kiegyezésen szervezõdõ EU-nak, de azért volt nem egy problémánk, ami felkavart, amit intellektuálisan vagy érzelmileg fel kellett dolgoznunk az életünk során.

Hogyan történhetett meg az, hogy egy természetes földrajzi keretek között ezer éve mûködõ ország együttmûködõ népei egyszer csak a saját hazájuk ellen lépjenek fel? Hát az hogy eshetett meg, hogy egy nagy birodalom maradványain élõ népcsoportot, amely beilleszkedve tehetségével és pénzével szolgálta a hazáját, ukmukkfukk gyökerestõl kiirtsanak? Hogy egy vadonatúj, eredendõen humánus elveken alapuló társadalmi berendezkedés szörnyû diktatúrává fajuljon? Miért vállalta fel Kádár – tudván tudva – mindazt a gyalázatot, ami a fejére hullott (holott egész késõbbi élete bebizonyította, hogy sem hatalommániás, sem pénzéhes nem volt)? Milyen módszerekkel lehet megélni egy hiú, hatalmaskodó és kegyetlen megszálló birodalom árnyékában?

Ezek voltak a mi feldolgozandó, megértendõ élményeink a XX. század idején. Emellett szegényen és kötelezõ-dolgosan éltünk, jobbára csak a nemesi hagyományokból ránkmaradt protekcionizmus segítségével szerezhettünk magunknak valami kis hitvány kiváltságokat.

De éltünk! És azt akartuk, hogy a gyermekeinknek majd a jövõben jobb legyen. Abban az idõben önálló vállalkozásról, “pénzcsinálásról” nemigen lehetett szó, csakis hivatali elõmenetelrõl. Ehhez pedig mindenképpen diploma kellett. Mi tehát arra törekedtünk, hogy a gyermekünk mindenképpen diplomát szerezzen. Akármilyet, akárhogy. Ezért mindent megtettünk. Bíztattuk, kényszerítettük, kényeztettük õket. Jó állásokat, protekciókat kerestünk számukra, ösztöndíjakat, külföldi utazásokat biztosítottunk, és fõleg, ha szükséges volt, eltartottuk õket a végtelenségig. Ismerek idõs orvosnõt, aki az állástalan fiát harminc éves korában még eltartotta – tán még most is tartja, nem tudom – a pici fiú pedig egész nap ott ült a legmodernebb számítógép elõtt, és internetes játékokkal foglalta el magát. De több hasonló esetrõl tudok. Van olyan 40 feletti ismerõsöm, aki ma is csak alkalmilag dolgozik, ha éppen nincs pénze. És várja a Messiást. Ennek a nemzedéknek az érdemlegesebb tagjai pedig végleg itthagyták az országot.

Azóta kifejõdött ennek a generációnak a másodvonala is. Õk mindent tudnak, hát hogy is ne, mikor ott van a zsebükben az okosteló (jut eszembe, mi csináltuk meg nekik!). Csak egy kattintás az egész. Jól tudják belõle, hogy a vállalkozás az olyasmi, hogy olcsón vásárolunk, és drágán eladjuk. Hogy a gender az meg valami buziskodás. Hogy Kossuth gazember volt, Széchenyi meg egy naiv hülye. Hogy Kölcsey csak egy fûzfapoéta, a finnisták a Habsburgok propagandistái, Rákóczi Ferencet pedig (vagy kit?) nem egy vadkan, hanem a Habsburg császár bérgyilkosa ölte meg. Továbbá a kommunisták szélsõbalos fasiszta gyilkosok, a liberálisok voltaképpen zsidók, a cigányok uborkát lopnak, a demokrácia az, hogy a többség akarata érvényesül miközben a kissebbségnek kuss, a szólásszabadság meg azt jelenti, hogy minden szégyenkezés nélkül szabad nyilvánosan gyalázkodni és tetszés szerint hazudozni.

Õk jól tudják, hogy a könyvek már idejétmúltak, hiszen mind rajta van a világhálón. Hogy múzeumokra, kényszeredett rekvizitum-gyûjtésre semmi szükség, mert mindent élõben lehet látni az õskortól az eljövendõ évszázadokig a Discovery videóin. Hogy az oltások feleslegesek, hiszen azok a betegségek elõ sem fordulnak már. Hogy a környezetünk tele van életveszélyes anyagokkal és leghelyesebb pi-vizet inni (drága ugyan, de “garantáltan nincsen benne semmi”). Tudják a Világegyetemrõl, hogy a Nobel díjasok által felfedezett Sötét Erõ mozgatja (Darth Vader? Soros?), hogy tele van fekete lyukakkal, mint egy sajt, és hogy volt egy zseniális fazon, valami Einstein, aki feltalálta a relativitást, ( vagyis hogy minden relatív), amitõl a vaskalapos tudósok még ma is csak néznek ki a fejükbõl…

***

Nekem úgy tetszik, ez nem csak magyar jelenség. (Talán majd Göllner professzor úr megerõsít vagy megcáfol ebben, ha egyáltalán elolvassa…) Az elbaltázott nemzedékek elburjánzottak az egész elkényelmesedett nyugati világban. Csak mi talán – mint afféle különleges nemzet – élen járunk ezekben is.

Az elbaltázott nemzedékek nem tehetnek semmirõl. Õk így jártak, mert mi elfelejtettük megtanítani õket arra, amit apáink és mi is tudtunk, hogy semmit sem szabad elhinni, hanem mindennek utána kell járni, utána kell gondolni, meg kell érteni, mindenért meg kell dolgozni, tudásért, javakért egyaránt. Degenerált generációkat generáltunk, ez a mi bûnünk.

És õk most – hivatásuk tudatában – fölényesen, nevetve földig rombolják a nehezen felépített kultúránkat. Szétbarmolják a múzeumainkat,
könyvtárainkat, mûemlékvédelmünket. Volt már ilyen szituáció Róma utolsó évtizedeiben, amikor a tudomány, és a mûvészet birodalmát elmebeteg, haszonlesõ cézárok tették a földdel egyenlõvé. Akkor jöttek, beolvadtak és megmentették a kultúránkat a barbárok. Sok vér és izzadság árán. Alighanem most sem ússzuk meg.

Talán majd megint jönek valakik. A semmibõl nehéz küzdelmek árán megint megszületik egy másik, alázatosabb, kevésbé mohó, toleránsabb emberi mentalitás, amely jobban beleilleszkedik az Emberiség, a Föld, a Kozmosz életébe. Aztán annak is lejár majd az ideje, megszületnek a jövendõbeli elbaltázott nemzedékek, és így tovább, megint elõlrõl…

Ha más nem is, de az evolució nem adja fel, hanem mûködik, rendületlenül
a saját szeszélyes törvényei szerint. Vagy hatot, vagy vakot…

Almási Alma

Kategóriák: Szervezetek

Milyen ez az ország?

2019, július 17 - 15:02

Milyen az az ország, ahol a magát családbarátnak nevező kormány naponta tucatjával lakoltatja ki az embereket, köztük gyerekes családokat? Ellehetetleníti az alternatív iskolák működését, azokat az intézményeket, amelyek eddig menekülő útvonalat jelentettek az államilag szabályozott tantervek egyoldalúságával elégedetlen szülőknek és diákoknak?

Milyen az az ország, melynek polgárai simán tudomásul vették, hogy elvették tőlük a magán-nyugdíjpénztárakban tartott háromezer milliárd forintjukat. Nem vonultak százezrek az utcára, nem hirdettek polgári engedetlenséget, amiért attól kezdve csak rájuk vonatkoztak a törvények, a hatalmon lévőkre nem.

Milyen az az ország, ahol évekkel ezelőtt a médiatörvény parlamenti elfogadása után a nagy újságok szerkesztői, kiadóvállalatok vezetői nem bojkottálták a kormányt, nem hirdettek szabadságharcot ellene. Pedig, már ebből látszott, hogy mi következik. Amikor az első újságírót, az első szerkesztőséget kitiltották a parlamentből, akkor kellett volna minden sajtómunkásnak bojkottálnia a kormányt – függetlenül attól, hogy mit gondol politikáról, jogállamról, demokráciáról.

Milyen az ország, ahol gond nélkül le lehetett nyomni az emberek torkán a vasárnap zárva tartást. Nem vonultak milliók az utcára, és a kormánypárt népszerűsége sem csökken olyan mértékben, amely egy normális országban elvárható volna. És azt is meg lehetett etetni ennek az országnak a lakóival, hogy a hétvégi pihenőnapnak hazudott vasárnapi zárva tartásról ne legyen népszavazás, mert a bátor kormány egyetlen trükkel kicselezte az ellenzőket.

Milyen az az ország, ahol olyan állapotok vannak az egészségügyben, amelyeket mindenki ismer. Várólisták, kórházi fertőzések, orvos- és ápolóhiány – a betegnek, ha gyógyulni akar a kórházban és nem meghalni, hovatovább már mindent magának kell bevinnie. Volt, aki megpróbálta, például Sándor Mária, de nem álltak elegen mellé, és akkor sem azok, akiknek ez hivatalból kötelességük lett volna.

Milyen ország az olyan, ahol csak kevesen szóltak a kivágott fák ellen. A környezetért állítólag nagyon aggódó köztársasági elnök egyetlen egyszer sem nyilatkozott a Kossuth tér tönkretétele, vagy éppen a Városligetbe és a Római partra tervezett gyalázat ügyében. Most éppen az Andrássy úton irtják a fákat, és a magyarországi magyarok, tisztelet a kivételnek, sunyítanak, lapítanak, és ezzel ők is részeseivé válnak mindnyájunk közös szégyenének.

Milyen ország az olyan, amelynek miniszterelnökét nem kedvelik külföldön, lenézik, megvetik és undorodnak tőle, mégsem úgy bánnak vele, ahogyan kellene. Nem zárják karanténba, nem akasztanak táblát a nyakába nemzetközi fórumokon, azzal a felirattal, hogy vigyázat, ez az ember ön és közveszélyes, ráadásul fertőző, mert gyűlöletet terjeszt.

Sokan elkerülik, Orbánt és Magyarországot, csak Netanjahu jött el Budapestre, kezet fogott ezzel az emberrel, éppúgy, ahogyan Putyin és Erdogan is parolázott vele. És mosolyogtak a kamerákba, amitől Józsi bácsi Balatonborzadályon, és Mari néni Dunarettentőn elhitte, hogy minden rendben van, mert erős és büszke európai ország vagyunk, ahogyan az a hivatalos szövegekben olvasható.

Milyen ország az olyan, ahol szétverhetik a tudományt, elűzhetnek egy nemzetközi hírű egyetemet, és nácisztikus irodalomtörténész mondja meg, hogy ki az író, és ki nem az.

Milyen ez az ország?

Kategóriák: Szervezetek

A mi bajnokunk

2019, július 15 - 18:24

A történet első fele ismert: Rasovszky Kristóf megszerezte Magyarország első világbajnoki aranyérmét a nyílt vízi úszásban, az öt kilométeres távon a dél-koreai Joszuban. Bravúros teljesítmény, elismerés érte, mert az mindig jó, ha egy honfitársunk révén a jó oldalunkat is megmutatjuk a világnak. Ám ez csupán a történet egyik fele, s a folytatást csak azok ismerhetik, akik nem kizárólag a közmédia, vagy a Fideszhez lojális médiabirodalom híreiből tájékozódnak. Ők ugyanis nem tartották fontosnak hírül adni, hogy a magyar fiatalember a verseny utolsó helyezettjének, egy Mohamed Ibrahim nevű szudáni fiúnak a nyakába akasztotta az aranyérmét.

Mohamed Ibrahim a saját pénzén utazott a verseny színhelyére, legtöbb ellenfelétől eltérően nem voltak tehetős szponzorai. Hajnali háromkor érkezett meg a verseny színhelyére, nem sokkal később már úszni kellett, feltehetőleg ennek is köszönhető, hogy a szudáni fiú a hatvanegyedik, utolsó helyet szerezte meg.

A történet itt kezd érdekes lenni. Brazil újságírók megkeresték Rasovszky Kristófot, és megkérték, mondjon néhány szót a fáradt, láthatóan elcsigázott szudáni ellenfélnek. A magyar világbajnok odament Mohamed Ibrahimhoz, a nyakába akasztotta az aranyérmet, majd azt mondta neki: – Emlékszel, az eligazításon azt mondták nekünk, hogy aki itt elindul, mindenki bajnok. Te is bajnok vagy.

A szudáni úszó elsőre talán fel sem fogta, hogy mi történik vele. Pedig, nem túlságosan bonyolult dolog, amit Rasovszkyí Kristóf tett, a sport ugyanis erről szól. (Vagy legalábbis valamikor erről szólt.) Hogy nemes vetélkedésben győzzön a jobb, és hogy akit legyőztek, nem ellenség, hanem ellenfél.

Vannak helyek, ahol az ilyen magatartás természetes. Magyarország egy ideje nem ilyen hely. Talán ezért sem tudott az MTI mit kezdeni a helyzettel. Hogy egy magyar világbajnok, ha csak rövid időre is, de odaadja az aranyérmét egy színes bőrű afrikai sportolónak.

Biztos sokan emlékeznek még arra a három évvel ezelőtti esetre, amikor a köztévé beletörölte a lábát az olimpia eszméjébe. Az akkori gyalázat még a közmédiától „megszokott” hírhamisításoknál is szégyenletesebb. 2016-ban a 100 méteres pillangóúszás egyik előfutamát a 18 éves Yusra Mardini nyerte. Nem szír színekben, ami normális üzemmenetben természetes lett volna, hanem a menekült válogatott tagjaként. Yusra Maridin ugyanis menekült. Társaival együtt úszva menekült a tengeren.

Knézy Jenő riporter (?)meg sem említette a nevét. Sem a versenyzők felsorolásakor, sem pedig az eredmények ismertetésekor. Mintha ez a 18 éves szíriai lány nem is létezett volna. Knézy riporter (?) azt sem közölte a köztévé nézőivel, hogy a lány a menekült válogatott tagjaként indulhatott az olimpián.

Nem kívánnánk belekeverni a politikát abba, ami most Dél-Koreában történt. Merthogy nincs is benne, „mindössze” egy emberi megnyilvánulás volt. Ez a szudáni fiatalember, Mohamed Ibrahim, most bizonyára jó érzéssel gondol Magyarországra, és a magyarokra. Talán már el is határozta, hogy amint teheti, ellátogat hozzánk, megnézni, milyen lehet az az ország, ahol olyan nagyszerű emberek élnek, mint Rasovszky Kristóf. Aki nem mellesleg nem csak azzal írt történelmet, hogy ő nyerte Magyarország első nyílt vízi úszó aranyérmét.

Kategóriák: Szervezetek

Sorosoztak

2019, július 12 - 12:51

Jancsi néni Bivalybasznádon hazafelé tartván a kisboltból, ahol a következő nyugdíjig felíratta Marcsival a kockás füzetbe a mindennapi betevőjét – Wifon zacskósleves, 10 deka baromfipárizsi, 15 deka tepertő, három zsemle meg egy liter tej (ma dőzs van, macskák is kapnak belőle) -, a farhátot majd csak nyugdíjkor veszi meg, különben is csak a Coop-ban lehet kapni, ott meg nincs kockás füzet, de takarékosan tudja elkészíteni, elsőbben kifőzi levesnek, azt jól lehet szálas tésztával szaporítani, a foga – már, ami maradt – úgyse bírja a vastagját. A főtt far-hátot azután bepanírozza – liszt, zsemlemorzsa még akad, tojás is a tyúkok alól, egy pár még kapirgál a kert végében, azok amolyan vésztartalék, majd, ha végképp nem lesz mit, hát azokat is késnek ereszti.

Szóval, hazafelé tartván elmereng a bekötőút végén magasodó óriásplakáton: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!”

Kik ne hagyjuk? Bár csak négy elemit végzett, de annyit tud, hogy ez többes szám. Nem érti: őt meg sem kérdezték, akarja-e hagyni? Akkor mitől többes szám?

Kijafasz az a Soros? És miért pont őt ne hagyjuk nevetni? Miért ne nevethetne, és minek a végén?

Megcsóválja a fejét: ezek se tudják jódolgukban, miket plakátolnak ki! Bezzeg, vezetékes vízre, meg csatornára nem telik, eső után is bokáig járunk a sárban!

De tényleg: ki az a Soros? Na, majd megkérdezem a Veres Józsit, az mégiscsak tanult ember, két évig volt harangozó a plebános úrnál!

Azt meg nem is érti Józsi néni, mi az, hogy illegális, meg bevándorlás, meg minek a 99%-a?

Amikor találkoztam Jancsi nénivel, mondta, hogy nem olyan nehéz neki, mert azért a kertben bókol a karó mellett némi paprika, meg paradicsom is, magról mindig újra hajtatja, mi több, két sor krumpli is ott buckásodik, habár nagyon nehéz megállnia, hogy a vetőnek valót ne használja fel, de már nagyon várja a kampányt, mert az előzőben is osztottak a fideszék egy-egy tábla szalonnát, majd’ karácsonyig kitartott, igaz, csak hetente egyszer szelt belőle egy olyan vékony szeletet, hogy át lehetett látni rajta, a többi napon csak szagolgatta. Egy baja volt csak a szalonnával: a szavazófülkében elfelejtette, miért is kapta a szalonnát?

Azt azért sajnálja, hogy nem budapesti lakos. Ott krumplit is osztanak. Szalonna, meg krumpli, igazi dőzs lenne…

Kategóriák: Szervezetek

Tarlós Pisti a vérzivatarban

2019, július 9 - 08:37

– Méltóságos Nagyjóuram, ha szabadna bátorkodnom…
– Mondjad csak Pisti, mi az, ami a szívedet nyomja?
– Írnék egy cikket a Magyar Nemzetbe. Az volna a címe, hogy Tarlós Istváné a budapestiek bizalma.
– Írjál csak bátran, Pisti.
– Gondoltan, szólok előre, nehogy megmérgesedjél, méltóságos Nagyjóuram.
– Ugyan, Pisti, tudok én rád haragudni? Te vagy az én legjobb helytartóm Budapesten.
– Ne mondj ilyet, méltóságos Nagyjóuram. Megbeszéltük, hogy én független vagyok a kormánytól, és harcolok a főváros érdekeiért.
– Majdnem elfelejtettem. Aztán miről írnál, Pistikém?
– Hát, hogy én is elhamarkodottnak tartom az MTA-val szembeni parlamenti döntést.
– Neked meg mióta van saját véleményed, Pisti?
– Csak azt szeretném, hogy a budapestiek ezt gondolják rólam. Hogy nem a kormány kiszolgálója vagyok, hanem az ő érdekeiket képviselem.
– Írjad nyugodtan azt a cikket, Pista fiam!
– De biztos, hogy nem lesz ebből bajom, méltóságos Nagyjóuram?
– Bajod? Ha csak az nem lesz baj neked, hogy másokkal együtt én is hangosan röhögök rajtad.

Kategóriák: Szervezetek

Mélyrepülés

2019, július 7 - 08:45

20 nappal azután, hogy az Országgyűlés Kulturális Bizottságának ülésén a kormánypárti többség leszavazta a gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatásának tilalmára vonatkozó előterjesztést, 13 nappal azután, hogy Semjén Zsolt benyújtotta Kásler Miklós a közoktatási törvény módosítására vonatkozó, a tanszabadságot tovább korlátozó előterjesztését, 7 nappal azután, hogy az Országgyűlés Kulturális Bizottságának ülésén a fideszes többség megszavazta az MTA megcsonkítását célzó törvényjavaslatot és 4 nappal azután, hogy Magyarország képviselete megvétózta az EU klímavédelmi célkitűzésének elfogadását.

Nem bírom feldolgozni, követni is alig, hogy milyen tempóban pusztulnak értékeink, fogy a szabadságunk, és válik egyre reménytelenebbé a jövőnk. Rengeteget gondolok arra, mi lehet döntéshozóink fejében, gondolkodnak-e egyáltalán a felelősségükre, milyen lehet egy-egy szavazás után a bőrükben lenni. Szörnyű lehet.

Szörnyű lehet úgy kelni, hogy tudjuk, ellopjuk, ami a másé. Szörnyű lehet, ha a gondolataink csak a még több pénz körül forognak. Szörnyű lehet, ha elveszítjük kapcsolatunkat a való világgal. Szörnyű lehet, ha félünk a szegényektől és még szörnyűbb, ha megvetjük őket. Szörnyű lehet, ha attól kell rettegnünk, hogy a mentő egy közkórházba visz, mert nincs rám írva, ki vagyok.

Szörnyű lehet, ha félünk a szabad szellemtől. Szörnyű lehet, ha zsíros vacsorák fölött ülünk és tudjuk, nem dolgoztunk meg érte. Szörnyű lehet nem érteni valódi szellemeink sziporkáit, mert csak legyárta(t)ni akarjuk a gondolatokat. Szörnyű lehet rádöbbenni, hogy mi is ismerünk olyat, aki kórházi fertőzésben halt meg.

Szörnyű lehet félni tanártól, szülőtől, diáktól. Szörnyű lehet csak a mának élni, másokat lerabolva. Szörnyű lehet ugyanazokat a bayerzsoltos paranoid sorokat olvasni/írni nap nap után. Szörnyű lehet azt gondolni, hogy a góloktól függ a nemzet dicsősége, és üres, uszító szónoklatoktól igazsága. Szörnyű lehet akár csak egy percre is beengedni tudatunkba, hogy a tranzitzónákban embertelenül bánnak emberekkel, családokkal, és mindezt a mi jóváhagyásunkkal,

Szörnyű lehet megvetni, lenézni, gyűlölni.

Szörnyű lehet azt hinni, keresztények vagyunk, miközben szembe megyünk a krisztusi tanítással.

Szentnek kellene lennem, hogy mindezért sajnáljam őket, de még ahhoz is igazabb kereszténynek, hogy ne kívánjak nekik rosszat. Pedig szörnyű lehet nekik, Isten látja lelkem, nem irigylem őket. De én az országomat sajnálom, mert mélyrepülésben

vagyunk, és ezt a legtöbben észre sem veszik. Mert hazudnak nekik.

Hazugság, hogy egyedül, szabadságharcot vívva lehet globális problémákra válaszokat keresni, találni. Hazugság, hogy gyermekeink az elsők, mikor tőlük lopják el természeti kincseinket, és a rövidtávú gazdasági érdekeket (kevesekét) a teremtett világ (mindenkié) védelme elé helyezik. Hazugság, hogy épül, szépül az ország, miközben megszűnik a műemlék- és a természetvédelem. Hazugság, hogy a családokat védik, támogatják, mikor a meghozott intézkedések a társadalom egy nagyon vékony szeletét szolgálják, családok kerülnek az utcára, devizahitelesek maradnak az árokszélen, és a szegénység okán gyerekeket emelnek ki a családjukból,

Hazugság, hogy a sport, miniszterelnökünk hobbijának agyatlan támogatása a nemzet egészségét hivatott szolgálni, mikor tudjuk, hogy elsősorban egy működő köz(!)egészségügy garantálná azt. Hazugság, hogy a nemzet elzárkózó büszkeségében lesz boldog, miközben tudjuk, pszichésen csak egyre betegebbé válunk a gyűlöletkultúrától szenvedve. Hazugság, hogy a fiatalok megbecsülést és támogatást kapnak, miközben a valódi felemelkedést szolgáló oktatást szétzúzzák, és pártállami módszerekkel központosítják.

Hazugság, hogy a vezetés tiszteli a nemzet nagyjait, mikor éppen legnagyobb elméinktől, tudósainktól szabadul meg, és az ország elhagyására készteti őket. Hazugság, hogy az országnak bármi érdeke fűződik a CEU, az MTA és a Természettudományi Múzeum szétveréséhez vagy a Széchenyi Könyvtár kiebrudalásához. Hazugság, hogy a kormány támogatja a mélyszegénységben élő, többnyire roma lakosságot, mikor helyben történő felzárkóztatás, munkahelyteremtés és szakképzés helyett csak alamizsnát osztogatnak és szegregálnak.

Hazugság, hogy létezik szabad, független sajtó, mikor egy kézben (egy alapítvány alatt) összpontosul az újságok csatornák nagy része, az ellenzéki médiát pedig ellehetetlenítik. És végül hazugság, hogy a mások által generált bevándorlástól véd meg minket a kormány, mikor éppen a migráció egyik fő oka, a klímaváltozás ellen nem hajlandó tenni.

A cinizmusnak azon a szintjén vagyunk, ahol lassan már hazudni sem hazudnak, egyszerűen elveszik, ami tetszik, letarolják, aminek még bármi köze lehetne a szabadsághoz – legyen az a burjánzó természet, a csodálatos színházaink vagy a szellem és az egész ember nevelése.

Hazugságban élünk, és sajnos ehhez asszisztálunk: a megállapodni képtelen, egymást eláruló, a kormány rövidlátó politikáját gyönyörűen másoló ellenzéki pártok és mi, szavazóik. Tisztelet a kivételnek: tisztelet azon (nagyon kevés) képviselőnek, akik valóban értünk dolgoznak; tisztelet a jogvédő és civil szervezetek állhatatos munkájának, az ébredező, jövőjüket féltő fiataloknak; tisztelet mindenkinek, aki még gondolkodik, kiáll, és teszi mindezt mély meggyőződésből fakadó határozottsággal, nem pedig gyűlöletből.

Az októberi választásokhoz közeledve vajon hányan lesznek, akiket tisztelhetünk?

Csapody Barbara

Kategóriák: Szervezetek

Martin Sherman: Sodrásban (Gently Down the Stream) a Spirit Színházban

2019, július 5 - 19:36

“Mégis ki vagy te? Mit akarsz, mit mondjak?”

Őszinte, igaz, humoros, kedvesen érzelmes történet, mely 60 év eseményeit öleli fel.

Beau, híres afro-amerikai díva zongoristája volt. A bárzene és az elhagyott szeretők dalainak szakértője… semmi mást nem akart, csak egy könnyű randevút, magány ellen. Ám Rufus, a fiatal joghallgató a régmúlt rabja. Életük évekre összefonódik, a fiú ráveszi Beau-t, hogy mesélje el élete meghatározó pillanatait. A keserédes visszaemlékezés 60 év töredékeire sok sebet feltép és rákényszeríti a férfit egyfajta összegzésre. Ám időről-időre felvillan benne a vészjelző: … úgyis vége lesz. A mesék során a világ reakcióit, azok változását követhetjük nyomon, az egyes korszakok másság elfogadásához való viszonyulását.

Az idén 80 éves Martin Sherman arra vállalkozott, hogy a melegek életmódjáról (‘gay lifestyle’), annak történetéről ír, az elmúlt cirka 60 évet felölelve:

“Meleg férfiakról írok – az én generációmról -, akik abban a hiszemben nőttek fel, hogy nekik nem szabad szerelmesnek lenniük. És most meg szembesülnek a fiatal generációval, akikben semmi kételkedés nincsen, hogy minden joguk megvan ahhoz, hogy szerelmesek lehessenek.”

Az előadás az M.G. SHERMAN LTD engedélyével, valamint a Casarotto Ramsay & Associates Ltd és a Mayer-Szilágyi Színházi Ügynökség közvetítésével jött létre.

Szereposztás:

Beau Perjés János Rufus Virág Péter Harry Magyar Vazul

Fordította: Csukás Márton és Csukás Barnabás

Díszlet: Spirit

Jelmez: Katona Bálint

Rendezőasszisztens: Kocsis Bea

Rendező: Szarka János

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Szégyentábla

2019, július 4 - 15:08

Fidesz-kétharmad szavazatával átment az MTA-törvény – ezek a képviselők (131 fő) szavazták meg a Magyar Tudományos Akadémia szétverését.

Ágh Péter, Dr. Aradszki András, B. Nagy László, Dr. Bajkai István, Balla György, Balla Mihály, Bánki Erik, Bányai Gábor, Barcza Attila, Bartos Mónika, Dr. Becsó Károly, Becsó Zsolt, Bencsik János, Bíró Márk, Bodó Sándor, Boldog István, Bóna Zoltán, Böröcz László, Dr. Budai Gyula, Czerván György, Czunyiné Dr. B. Judit, Csenger-Zalán Zsolt, Cseresnyés Péter, Csöbör Katalin, Dankó Béla, Demeter Zoltán, Dömötör Csaba, Dr. Hörcsik Richárd, Dunai Mónika, F Kovács Sándor, Farkas Flórián, Farkas Sándor, Dr. Fazekas Sándor, Fenyvesi Zoltán, Fónagy János, Font Sándor, Földi László, Gelencsér Attila, Gulyás Gergely, Gyopáros Alpár, Győrffy Balázs, Hadházy Sándor, Halász János, Dr. Hargitai János, Harrach Péter, Héjj Dávid Ádám, Hende Csaba, Herczeg Tamás, Hollik István, Dr. Hoppál Péter, Horváth István, Horváth László, Hubay György, Jakab István, Juhász Hajnalka, Dr. Kállai Mária, Kara Ákos, Dr. Kerényi János, Kocsis Máté, Koncz Ferenc, Kontrát Károly, Kósa Lajos, Dr. Kovács József, Kovács Sándor, Dr. Kovács Zoltán, Kövér László, Kubatov Gábor, L. Simon László, Latorcai János, Lázár János, Lezsák Sándor, Manninger Jenő, Mátrai Márta, Dr. Molnár Ágnes, Móring József Attila, Nacsa Lőrinc, Nagy Csaba, Dr. Nagy István, Németh Szilárd István, Németh Zsolt, Novák Katalin, Nyitrai Zsolt, Ovádi Péter, Pánczél Károly, Dr. Pesti Imre, Pócs János, Pogácsás Tibor, Dr. Pósán László, Potápi Árpád János, Dr. Rétvári Bence, Révész Máriusz, Ritter Imre*, Riz Gábor, Dr. Salacz László, Dr. Selmeczi Gabriella, Dr. Semjén Zsolt, Dr. Seszták Miklós, Dr. Simicskó István, Dr. Simon Miklós, Simon Róbert Balázs, Simonka György, Soltész Miklós, Süli János, Dr. Szabó Tünde, Szabó Zsolt, Szászfalvi László, Szatmáry Kristóf, Dr. Szűcs Lajos, Tállai András, Dr. Tapolczai Gergely, Tasó László, Tessely Zoltán, Dr. Tiba István, Dr. Tilki Attila, Törő Gábor, Dr. Turi-Kovács Béla, Tuzson Bence, V. Németh Zsolt, Varga Gábor, Varga Mihály, Vargha Tamás, Vécsey László, Dr. Vejkey Imre, Vigh László, Dr. Vinnai Győző, Dr. Vitányi István, Dr. Völner Pál, Witzmann Mihály Dr. Zombor Gábor, Dr. Zsigmond Barna Pál és Zsigó Róbert.

*német nemzetiségi képviselő.

SZÉGYENTABLÓ

A tablón azok a képviselők szerepelnek, (131 fő) akik megszavazták a Magyar Tudományos Akadémia szétverését. Vannak köztük ostobák, tudatlan prostituáltak, gyávák, vagy egyszerűen önigazolásra mindig kész kollaboránsok. Az MTA megcsonkítása bűn a tudomány ellen, bűn a nemzet ellen, és bűn a magyar kultúra ellen. Becstelen tevékenységük legyen örök szégyen!

Budapest, 2019. július 2.

Kategóriák: Szervezetek

A NER csapdája

2019, július 4 - 08:45

„… továbbra is azon vagyunk, hogy megfeleljünk a választópolgáraink igényeinek és előrébb vigyük hazánkat.” (Kósa Lajos, országgyűlési képviselő 2019 nyarán)

Ami azt illeti, Lali, baromi nehéz lesz ezt az ígéretet betartani, azaz a hazánkat előrébb vinni általatok, azok által tehát, akik szerinted megfelelni szándékoznak az általad szégyellve képviselt választópolgárok igényeinek.

Akik szerinted csak panaszkodnak, rágalmaznak, a másikra mutogatnak, irigyek és a körülményeket okolják ahelyett, hogy tennék a dolgukat. És mert van igazság abban, amit állítasz, és mert napra nap ti teremtitek az általuk okolt körülményeket.

Ez a Nemzeti Együttműködés Rendszerének csapdája, Lajos.

Saját magatok által vagytok bekerítve, és ebből a csapdából kitörni szinte lehetetlen, mindenesetre összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a kupakot egy söröspalackról lepattintani.

*

Távol Afrikától

Felhívom Orbán Viktor figyelmét – már amennyiben nem vette volna észre maga is, amit kétlek, mert a matematikai jelölések oly távol vannak tőle, mint mi Afrikától –, hogy a közmédián terjesztett, ez íráshoz csatolt ábra megtévesztő.
A matematikai jelölések közül a két vízszintes, egyenlő hosszúságú, egymáson fekvő párhuzamos vonal (ez itt la: =) az egyenlőség jele.

Ha „A” egyenlő „B”-vel (A=B), akkor „B” egyenlő „A”-val (B=A).

Az ábrán azonban a megértést segítő két infografika nem felcserélhető.
Mert ugyancsak megtévesztő az a dialektikai alapvetés, ami szerint MINDEN OLYAN BELSŐ, AMINEK NINCS KÜLSEJE, OLYAN KÜLSŐ, AMINEK BELSEJE NINCS, hiszen noha igaz, hogy amennyiben az egész elpusztul, akkor vele pusztul, ami a része neki, és ráadásul az is igaz, hogy az egész bármely részének hiánya megsemmisíti, ami vele volt egész, ellenben, ami vele volt egész, az nélküle, de más részeivel együtt egy másik egészként megmarad.
Egy másik matematikai jel ezt nyilvánvalóvá teheti.

Ha az „A” nagyobb „B”-nél, azt a matematika így jelöli: A›B.

És a fordítottja (A‹B) nem igaz.

Aczél Gábor

Kategóriák: Szervezetek

Nótás kedvű volt az apám

2019, július 3 - 08:09

Ami ugyan egy kesergő nóta címe, de ami azt illeti, az én apám is rá-rá gyújtott egy-egy nótára, leginkább az öregfiúk-focimeccs utáni klubház béli sörözés alkalmával.

Hanem, van nekünk más nótás kedvű is, mégpedig a miniszterelnökünk, aki rendszeresen és indokolatlanul dalra fakad. Ezzel a jó szokásával alighanem egyedül áll a világon, mert én legalább is nem hallottam egyetlen nótás kedvű ország vezetőről sem.

Vagy azért nem nótáznak, mert nincs hozzá hangjuk – mondjuk, Orbánnak sincs, de ez nem zavarja – vagy, mert úgy vélik, ez nem stílusos dolog, uram bocsá’ a pozíciójukhoz sem illő.

Node nem azért Orbán Orbán, hogy az ilyesmi őt zavarja, ő, ha nótázni van kedve, biza, nótázik!

Valamiért kedvenc témája a magyar huszár, amit megértek, mert egy huszár alacsony termete a lova hátán nem annyira kirívó, mint pl. egy EU parlamenti fényképezkedésen. Nomeg, egy huszár öltözete ugyancsak fess, csinos, tartása daliás. Hanem itt már van egy kis bökkenő: Orbánnak se az öltözete nem fess, se a tartása nem daliás. Hanem a lába, az tényleg huszáros – legalább is ami a görbeségét illeti.

Node, térjünk vissza a danolászási mániájához. Először voltak, ugyebár, a fehérvári huszárok. Orbán csillogó szemmel énekelte, hogy jöttek, láttak, győztek, s ami a lényeg, sok kislányt meghágtak, ez nagyon bejött neki!

A közelmúltban ismét huszárról danolászott, méghozzá magyar – ki másról? – huszárról, aki a lovát karéjozza.

“Ne karéjozz magyar huszár mert leesel róla, nincsen itt a te édesanyád, sej aki megsirasson…!”

Node, mi is az a karéjozás? Alapja a karéj. A karéj kört jelent, ebben az esetben kiskört. Miért lovagolta kiskörön a lovat…? Feltehetően azért, mert problémák voltak a lóval, talán ideges természetű volt, talán rohanós, és hogy amíg sikerül megnyugtatni, kiskörre fogta a lovat, mivel ott volt neki a legkevesebb esélye elszaladni, vagy bármi egyebet tenni a lovas ellen. Miután elfáradt, megadta magát, egyre nagyobb körön lovagolták, mígnem normális lovat faragtak belőle.

Ehhez azonban megfelelő tudás, a lóhoz értés szükségeltetett. Nos, mindez Orbánból hiányzik, így a témaválasztás nem tűnik logikusnak. Azon felül – túlsúlyát illetően – max. egy muraközi sörösló bírná a hátán hordani, azok meg nem éppen a karéjozhatóságukról híresek.

De hát Orbán hozza virtusa kötelezte formáját, a lényeg, hogy: “Ne sirasson engem senki, jól vagyok tanítva, sem lépésben de sem vágtában, sej le nem esem róla…!” Ugyi, ércsük, elvtikéim? Orbán jól van tanítva. Nomeg, a gyökerei. Azok nem a “natural horsmanshipben” találtak talajra, hanem abban amit egyszerűen csak “horsemanshipnek” hívnak.

A karéjozás, meg a ló alatt meg mindenki értsen, amit akar.

Kategóriák: Szervezetek

Arról kellene

2019, július 1 - 10:31

Mottó: Rosszabb egy hanyatló demokráciában élni, mint egy hanyatló diktatúrában.

Arról kellene írnom, hogy a kocsma hűvösében mit mesélt falujáról az öreg bányász, aki szerint a nyugdíjasok kihalnak, a fiatalok külföldön dolgoznak, hogy a bánya bezárása előtti kétezer lakosú falujában ma háromszázan élnek, vagy a várandós kocsmárosnéról, aki hitelterhe elől külföldre menekülve tudta édesanyja házát megmenteni. Két évre ment, aztán tizenkettő lett belőle. Így maradt meg lakótelepi lakása és anyja háza, még erre a kis kocsmára is futotta. „Nem nagyon tanultam meg németül, mind magyarok voltunk, még a főnök is.” Írnom kellene még a kőművesről, aki Szlovákiában dolgozik „Hatvan eurót keresek naponta, itt nyolcszáz forintot kapnék óránként.” Kávénkat, sörünket nem engedi fizetni, és hagyja, hogy fotózzam. Beszélnem kellene még szállásadónkról, aki szerint van rendes cigány is, vagy a pajkos tekintetű úrról, aki a beteg méhész helyett százhúsz kiló mézet pergetett és egy kis pálinkával enyhíti a nap fáradalmait. „Bakancsba kellett volna mennem. Szétcsípték a bokám.” Mesélnem kellene az óvodapedagógusról, akinek színjeles a mesterdiplomája, talán doktorál és egyszer könyvet ír, aki most jött haza Bostonból. „Nem gyűjtögettem, beutaztam a környéket. Ott minden nagy. Nagy az autó, nagy a ház. Akkora a konyha, mint Angliában a ház.” Most Budapesten kap állást nettó száztízért, hetven az albérleti szoba, kap negyvenezer lakbértámogatást. Még szólnom kellene az izomkolosszusról, aki Hollandiába indul és rövidesen jön haza várandós barátnőjéhez …„már mozog. Fiú lesz” Kinézték a házat, de lehet, hogy a nagymamáét újítják fel. Vágóhídon dolgozott, most logisztikus. „Mázsás volt a comb, és ekkora benne a csont.” A lengyelekre haragszik, de van lengyel barátja is. Beszélnem kellene még a Bükk szerelmeséről, aki százhektáros tarvágásokon kesereg, „10 hektárban van maximálva, de kihagynak egy csíkot és újra vágják” és juhászoktól, budapesti ügyvédeknek átjátszott legelőkről mesél, meg arról, hogy a legelőt járó birka, tehén a természet, a biodiverzitás őre. Ma kökény lepte bozóton keresztül vezet a „kék”. „Van ez a tizenhét éves Suzukim, egy házam, meg egy hétvégi is, ha nyugdíjba megyek a hétvégi házat eladom, az árát feléljük. A gyerekek megállnak a lábukon. Majd, ha meghalunk öröklik a házat. A Suzukit szeretem.

Mesélnem kellene még a Bükkről, a hegyen zúgó esőről, az árvíz dúlta völgy szívszorító látványáról, a napsütésről a mohás sziklákról és hogy az ötkilós hátizsák súlya a harmincadik kilométer után miként tűnik harminc kilósnak. Százharminc kilométer hegyen-völgyön át, beszélgetés öregekkel, fiatalokkal, kocsmákban, szállásokon és hazafelé a vonaton. „Füredre megyek, egy panzióba. Napi négy órában száztízér’” Mondja hatvankilenc éves útitársam a vonatpótló buszon, és én mégsem az „emberről”, hanem a politikáról írok, arról a diktatúráról, ami nem róluk szól, hanem ellenük. Arról a diktatúráról, amelyben „uraink” számára a jog és az erkölcs hatalmuk, vagyonuk gyarapításának, és a közember kifosztásának eszköze. Arról a hatalomról, amelyik a bennünk lévő „hüllőagy” dominanciáját előtérbe helyezve megteremtette hazámban az ember „emberi kultúra előtti” állapotát, amelyben a harag és a félelem a gyengék és kiszolgáltatottak ellen mozgósít tömegeket, ahol az ellenzék gyáva latolgatásokkal, számítgatva mérlegel, küzdelem és harc helyett.

Itt élek, ebben a velejéig züllött világban, ahol tisztességesnek lenni annyi, mint naivnak, ahol az ellenzék olyan, mint a használt vécépapír, és amikor eljön az ideje majd egyszerűen lehúzzák, hiszen a rendszerváltó pártok -az MDF és az SzDSz, a Kisgazda párt- úgy tűntek el, mint az említett használt papír a lefolyóban. Vajon a mai pártok latolgató, számítgató életükkel maradnak-e a diktatúra bábjai, politikai bűnözők álcájaként, a demokrácia látszatát hirdetve lobognak-e tovább a magasban, mint hazaáruló kezében a nemzeti zászló(?) vagy kart-karba öltve kiáltanak: „Talpra magyar!”

Egy demokráciában az 52% (Fidesz EP választáson elért aránya) egy párt számára óriási eredmény, egy diktatúrában azonban e párt számára a bukás veszélye. Ma a pártok összefogása nem választási-matematikai feladat. Az együttműködésnek a diktatúrát elutasító polgárok együttműködését kell jelentenie. A polgárok összefogását, a kiábrándultak felébresztését, a gyengék és bizonytalanok csatába hívását segíthetik a demokratikus pártok. Bizonyítaniuk kell előttük, képességüket a diktatúra elleni harcra, megteremteni bennük a hitet és a bizalmat, hogy a diktatúra megdönthető, hogy a diktatúra bukását követően kormányzóképes erőként tudnak együttműködni.

Kellene ide valami folytatás, ám amim van az három pont …

Sopron, 2019. június 30.

Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

Flatley: LORD OF THE DANCE 2019 – DANGEROUS GAMES a Tüskecsarnokban

2019, június 29 - 16:47

2019 nyarán Magyarországon is folytatódik a világ legnépszerűbb tánc-show-jának, a Lord of the Dance-nek a sikersorozata! Az ír rendező és táncművész, Michael Flatley által koreografált produkció néhány éve teljes felújításon esett át. A Dangerous Games című új előadást európai turnéjuk kertében, 2019. június 26-án Szegeden, 27-én Szombathelyen, 28-án Budapesten a Tüskecsarnokban és 29-én a Tokaj Fesztiválkatlanban láthatják az ír tánc és muzsika szerelmesei.

Michael Flatley 2014-ben újra koreografálta és rendezte az eredeti produkciót, amelyet hatalmas sikerrel mutattak be a London Palladium színházban. A Dangerous Games azóta többször is körbejárta a világot, s nézők millióit kápráztatta el újra.

A show valójában egy, az ír folklór alapjaira épülő történet, a jó és a gonosz klasszikus meséje. Az események kibontakozása során a Kis Lélek segít a Lordnak, a Tánc Urának megvédeni a jó embereket Don Dorcha, a Sötét Nagyúr és serege ellen, miközben a nézők lehengerlő ízelítőt kapnak az ír és a kelta tánc mágiájából. 

A lélegzetelállító, új táncokat korszerű vizuális-, 3D- és fénytechnikával ötvözik, az új hangzásnak és a látványos kosztümöknek köszönhetően pedig egy igazán látványos és sodró lendületű előadás jött létre.

A színpadtól visszavonult Michael Flatley maga már nem szerepel a produkcióban, ám a nyitó jelenetben Flatley a kivetítőn egy utazásra hívja a nézőket, melyben bemutatja, hogy honnan is indult ő valaha, és hogyan lett belőle a világ egyik legnagyobb táncosa. A híres fináléban pedig virtuális mása is megjelenik a 3D technika segítségével, így a közönség újra és újra láthatja a legendát.

A 2019-es magyarországi turnéjuk alkalmával, Szegeden, Szombathelyen, Budapesten és Tokajban láthatják a Lord of the Dance fantasztikus, új verzióját.

Michael Flatley profi karrierje az 1980-as években kezdődött. A nemzetközi áttörést a ’94-es Eurovíziós Dalfesztiválon bemutatott, mára már legendásnak számító 7 perc jelentette, amely a két évvel későbbi Lord of the Dance produkciójában, a sztár megkérdőjelezhetetlen fő művében teljesedett ki. A megdönthetetlen rekordokat felsorakoztató káprázatos produkcióban 400 alkalommal a címszerepet maga Flatley táncolta 1998 júniusáig, aki egyébként több egyéni kategóriában is bekerült a Guinness Book of World Records-ba – mint a Legjobban fizetett táncos, a Legmagasabb összegre biztosított lábak (40.000.000$), vagy a Világ Leggyorsabb lába – (35 „tap”, azaz talajhoz érintés másodpercenként).

 (jegy.hu)

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Kovács Zoltán hosszú, méla lesben

2019, június 29 - 11:11

Már csak alig néhányat kell aludnunk, és Kovács Zoltán, az egykori kormányszóvivő kolléga lesz. Nem a Hírklikkhez igazol, legalábbis egyelőre nem tudunk ilyen szándékáról, de szegről-végről mégiscsak újságíró lesz ő is. Ráadásul a legtöbb sajtómunkással ellentétben, ő fordítva lépeget a szamárlétrán és egyből főszerkesztőként kezdi pályafutását. Nem csigázzuk tovább az olvasó idegeit, eláruljuk: Kovács Zoltán a Nimród vadászújság főszerkesztője lesz.

A pártállam idején az ilyet ejtőernyősnek hívták, mely kifejezés onnan ered, hogy az illető elvtárs magasról ereszkedett alá, hogy aztán képletes zuhanása végén valamelyik politikailag fontos újság élén találja magát. Most a Nimród vált politikai fontosságú objektummá, 2021-ben ugyanis vadászati világkiállítást rendeznek Budapesten. Semjén Zsolt ezeréves álma válik valóra ezzel, s könnyű belátni, hogy az új műsorhoz új férfi kell. Magyarul: megújul a vadászújság, s ebben a folyamatban a régi főszerkesztőnek már nem osztanak lapot.

Nem tudjuk, Kovács Zoltánnak milyen vadászati előélete van, ha nagyon akarnánk, utánakereshetnénk az interneten, de az igazat megvallva, annyira nem érdekel bennünket. Semjén Zsoltról tudjuk, hogy szeret Svédországban háziasított rénszarvasra vadászni, Lázár János a fácánvadászatáról híresült el évekkel ezelőtt, nekünk elég ennyi, hogy tudjuk: Kovács Zoltán jó főszerkesztője lesz a Nimród újságnak.

Néhány hasznos alapvetéssel azért szívesen szolgálunk neki. Azzal kezdenénk, hogy „A vadász ül, hosszú méla lesben, vár felajzott nyílra gyors vadat” sorokat Vörösmarty Mihály írta. Vörösmarty Mihály költő volt, s bár vadászként nem volt ismert, szerepelt Radnóti Miklós Nem tudhatom című versében. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály.

Aki nem ért a vadászathoz és még soha életében nem ült hosszú méla lesben, annak halványlila segédfogalma sincs arról, hogy a vadászat mennyire embert próbáló feladat. Elsősorban a pénztárcánk állóképességét teszi próbára, nem csoda, hogy az igazán nagy vadászok nem a kisnyugdíjasok és a minimálbér közelében keresők közül kerülnek ki. Pedig a vadászat nem annyira úri passzió, mint azt sokan gondolják: egy-egy közepes minőségű puskát már néhány millióért is meg lehet vásárolni, egy kenyai, vagy tanzániai szafari pedig jó esetben egy kisebb öröklakás árából is letudható. (Érdekes, hogy akinek kisebb öröklakása van, az általában nem megy vadászni: neki az jelenti az élvezetet, ha ki tudja fizetni a közös költséget, és a közüzemi számlákat.)

A vadászokról sokan úgy tartják, hogy agresszív, erőszakos emberek, akik a szerencsétlen és védtelen állatokon vezetik le a munkahelyen, valamint a nagyvárosi közlekedés során felhalmozódott feszültséget. A közvélemény egy másik része éppen ellenkezőleg gondolja: szerintük, aki vadászik, az harmóniában él a természettel, szabadidejében hangaszálakat tépeget, japán haiku verseket mormol maga elé. S ha még ettől sem nézik teljesen hülyének, akkor magában meditál, vagy csuklik, ami a kívül állók számára egyre megy.

Hogy milyen emberek a vadászok arról persze a legilletékesebbeket, a vadakat kellene megkérdezni, ők azonban közös nyelv híján csak igen ritkán nyilatkoznak meg a témában. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az őzek, a nyulak és a vaddisznók nem különösebben kedvelik a puskával járó embert, a fácán-ember barátság pedig az esetek döntő többségében egyáltalán nem mondható öröknek és megbonthatatlannak.

Pedig a vadászok között rendes emberek is vannak: egy közelmúltban végzett felmérés szerint a rókára vadászók mintegy kétharmada szinte egyáltalán nem veri a családját, míg azok között, akik évente egynél több, de négynél kevesebb vaddisznót ejtenek el, elenyésző azok aránya, akik öncélúan, csupán mások bosszantására túrják az orrukat.

A vadászatot nem kedvelők, mintegy ellenérvként, gyakran említik a vadászbaleseteket. Néha valóban előfordul, hogy a hajtott vad helyett egy hajtót, vagy egy békésen gombászó embert találnak el, aminek, bármennyire is sajnálatos, megvan a maga oka: bizonyos feltételek között ugyanis – négy féldecinél több tömény elfogyasztására gondolunk – a kiránduló ember a megszólalásig hasonlít az üregi nyúlra!

Fontos figyelmeztetés: ha idegesnek látszó vaddisznó, netán legszebb álmából fel vert medve, orrszarvú, oroszlán közeledik felénk, ne próbáljunk vele vitatkozni! Vannak helyzetek, amikor nincs helyük az érveknek – számos tapasztalati tényező bizonyítja, hogy a tigris előbb támad, és csak utána kezd elmélkedni azon, hogy valóban korgott-e a gyomra, vagy csupán hallucinált és megszokásból marcangolt szét bennünket.

Mindent összevetve, vadászni jó, s az élvezet minőségét nagymértékben fokozza, ha jól választjuk meg, hogy a puskacső melyik oldalára állunk.

Kategóriák: Szervezetek

Példaképekből pancserek

2019, június 28 - 08:52

Előkerült egy kép, amely a Visegrádiak egy korábbi találkozóján készült. Ez a kép minden látszat ellenére nem Orbán Viktorról szól. Nem az ő kifinomult, korszakokon és ideológiákon átívelő öltözködési szokásairól szól, hanem arról, hogy választott vezetőnk milyenné tette Magyarországot. Trottyos, divatjamúlt, szerencsétlen és szomorú országot csinált belőle.

Tetszik, nem tetszik, lesajnált páriái lettünk Európának. Pedig, valaha joggal lehettünk büszkék arra, hogy mi vagyunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szovjetekről nem is szólva. Nekünk volt a legjobb diktátorunk mind közül.

És elhittük a magunknak írott mesét, hogy mi magyarok, mennyivel jobbak vagyunk, mint az általunk lesajnált bolgárok, románok, keletnémetek. Aztán mára kiderült, hogy csupán arról volt szó, hogy a mi diktátorunk többet engedett meg nekünk, mint amennyit az ő diktátoraik nekik megengedtek.

Ha valahol Európában megkérdezik, honnan jöttünk, és megmondjuk, hogy Magyarországról, udvariasan másról kezdenek beszélni. Az egykori legvidámabb barakk lakóin ma hol röhög, hol szánakozik a világ.

Helló röfik: példaképekből pancserek lettünk.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Dalitól Magritte-ig a Magyar Nemzeti Múzeumban

2019, június 27 - 11:26

A szürrealista mozgalom legismertebb alkotóinak munkáival találkozhatnak a látogatók a Magyar Nemzeti Galéria – a párizsi Pompidou Központtal közösen szervezett – kiállításán. A csaknem 120 festményt, grafikát, szobrot, fotót, filmet és dokumentumot felvonultató tárlat a mozgalom történetének eseményekkel teli időszakát, az 1929-es évet helyezi középpontba. Az október közepéig látható kiállításon többek között Salvador Dalí, Max Ernst, Joan Miró, Yves Tanguy, René Magritte, Pablo Picasso és Alberto Giacometti műveinek segítségével ismerhetik meg a látogatók az izgalmas korszakot.

A kiállítás a mozgalom történetének egy rendkívül izgalmas szeletére fókuszál: az 1929-es év eseménydús, személyes és művészi ellentétekben gazdag időszakán keresztül mutatja be a szürrealizmus fő tendenciáit, a csoport vezéralakjait, kiemelkedő alkotóit. 1929 történései közül érdemes kiemelni a katalán Salvador Dalí feltűnését a párizsi művészeti színtéren, aki rövidesen kulcsszerepet vállalt a csoport életében. Ekkor mutatják be a Louis Buñuellel együtt készített Un chien andalou (Andalúziai kutya) című filmjét, a szürrealista mozgóképművészet első remekművét, amely megmutatja, hogy a mozgalom által hirdetett rendhagyó látásmód, új alkotói felfogás a lehető legváltozatosabb technikai megoldásokkal alkalmazható.

A kiállítás széles, sokszínű áttekintést nyújt a szürrealista csoport ekkor készült munkáiból, olyan művészek felvonultatásával, mint Salvador Dalí, Max Ernst, Joan Miró, Yves Tanguy, René Magritte, Pablo Picasso, Francis Picabia, Alberto Giacometti, Jean Arp. A szürrealista fotóművészetetMan Ray, André Kertész és Brassai alkotásai képviselik, emellett olyan kevésbé ismert, de igen jelentős alkotókkal is megismerkedhet a közönség, mint Jacques-André Boiffard, Eli Lotard vagy Jean Painlevé.

A kiállítás hét nagyobb szekcióban tekinti át a szürrealizmust, illetve a mozgalom előzményeit. Az első kiállítási egység az 1929-es esztendőre és a párizsi helyszínre fókuszál. Az év a szürrealizmus történetében is fordulatot hozott: ekkor jelent meg Salvador Dalí a mozgalomban, ekkor született meg a szürrealista film, Dalí és Luis Buñuel remekműve, az Andalúziai kutya, s ekkor következett be az első szakadás a szürrealista művészek között. A második szekció a szürrealizmus előzményeit mutatja be. Itt különösen fontos a dadaizmus szerepe, mivel sok szürrealista művész, például Francis Picabia vagy Man Ray a dadaizmus radikálisan antikonformista világából érkezett. Ebben a szekcióban kapott helyet a metafizikus festő, Giorgio de Chirico is, akit a szürrealisták kezdetben mesterüknek tekintettek. A harmadik kiállítási egység középpontjában két művész áll: Max Ernst és Joan Miró. Új témáik, újfajta képalkotó technikáik, meghökkentően új látásmódjuk s nem utolsósorban elgondolkoztató, költői és humoros címadásaik révén mindketten meghatározó alkotói a szürrealizmusnak. A negyedik szekció elsősorban Salvador Dalíról szól. Talán ő az egész szürrealizmus legismertebb mestere. A katalán művész 1929 tavaszán tűnt fel Párizsban, novemberben már önálló kiállításon mutatta be képeit. Álomszerűség, költőiség és pszichoanalitikus utalások jellemzik művészetét, s hatása már kortársán, Yves Tanguy-n is érzékelhető. Az ötödik szekció annak a művészcsoportnak a munkásságát mutatja be, amelynek ténykedése 1929-ben komoly válsághoz vezetett a szürrealista körökben. A Grand Jeu (Nagy Játék) csoport egyik különleges mestere a cseh származású Josef Šima volt. A hatodik szekcióban a belga René Magritte művei állnak a középpontban. Az ellentétek és ellentmondások dialektikájára különösen érzékeny Magritte munkássága a szürrealizmus történetének egyik legnépszerűbb s a modern popkultúrában is továbbélő fejezete. A kiállítás hetedik szekciója annak a Georges Bataille köré szerveződő Documents című folyóiratnak a művészeit mutatja be, akik egyrészt szemben álltak André Breton erősen kommunista elköteleződésű köreivel, másrészt pedig alkotásaikban nem annyira a tudat alatti, mint inkább a mindennapi valóság élményeit dolgozták föl. A valóság olykor nyers, riasztó, vagy éppen nyíltan erotikus töltetű ábrázolása jellemzi munkáikat.

Az 1929-es év eseményei fordulópontot hoztak a szürrealizmus történetében, hiszen a mozgalom bomlására utaló jelek ellenére éppenséggel az újjászületését indították el. A kiállításon látható mintegy 120 festmény, grafika, szobor, fotó, film és dokumentum zöme a párizsi Pompidou Központ gyűjteményéből érkezett, de láthatók művek a madridi Museo Thyssen-Bornemiszából, a Magyar Fotográfiai Múzeumból és magángyűjteményekből is.

A kiállítás kurátorai: Didier Ottinger, a Centre national d’art et de culture Georges-Pompidou, Musée national d’art moderne igazgatóhelyettese, a szürrealizmus nemzetközileg elismert szakértője. Társkurátorai: Marie Sarré, Centre Pompidou és Kovács Anna Zsófia, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének vezetője.

A kiállítást magyar és angol nyelvű katalógus kíséri.

A kiállítás a Centre Pompidou-val való együttműködés keretében valósult meg.

A kiállítás kiemelt támogatója a Magyar Fejlesztési Bank.

A tárlat együttműködő partnerei a Sofitel Budapest Chain Bridge és az Air France.

(Forrás: sajtóanyag)

Fotók: Gergely Bea

 

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Az Orbán-rendszer és az ellenforradalom kultusza

2019, június 26 - 15:09

Ha már a kormány tudatosan feléleszti az 1919-es ellenforradalom és a fehérterror kultuszát, akkor ideje lenne annak hívnia magát, ami: ellenforradalminak.

Nagy csinnadrattával avatta fel a kormány a VIII. kerületben a ludovikások emlékoszlopát. Ezt az oszlopot még a Horthy-korszakban állították fel, és a második világháborúban semmisült meg (akárcsak az ellenforradalmárok emlékműve. Az oszlop a katonai akadémia azon tanárainak és diákjainak állít emléket, akik az 1919. június 24-én a Tanácsköztársaság megdöntésére indított ellenforradalmi felkelésben veszítették életüket. ” A díszes kőoszlop oldalára a kivégzett ludovikás felkelők nevét vésték fel: Lemberkovics Jenő, Ivándai Karátson István, Mildner Ferenc századosok, Erődy Ödön tartalékos főhadnagy és Pogány Jenő akadémikus,” fogalmaz a Józsefváros című kerületi lap.

„Amikor az ország nagyrésze bénultan vette tudomásul a kiépülő diktatúrát, az élet egyre nagyobb területére kiterjedő terrort, a magántulajdon elrablását, az állami vagyon eltékozlását, az egyházak zaklatását, a keresztyénségen alapuló ezeréves kultúránk alapvető értékeinek megtaposását, egyéni és közösségi jogaink eltörlését, akkor ezek a fiatalok megtették, ami erejükből telt,” jelentette ki Gulyás Gergely az ünnepségen. A jelenlegi hatalom tehát mintha azt a látszatot próbálná kelteni, hogy a diktatúra és elnyomás miatt aggódó, a demokráciáért és szabadságjogokért életüket áldozó szabadságharcos hősök emlékét kívánja ápolni.

Pedig a valóságban a Kádár-rendszer kritikátlan Tanácsköztársaság-kultuszával szemben a mostani rezsim a Horthy-korszak kritikátlan ellenforradalom-kultuszához tér vissza. A történelmi igazságtétel valódi szándékát pedig újra felülírják az aktuális rendszer legitimitását megerősítő emlékezetpolitikai szándékok.

Kezdjük talán azzal, hogy a ludovikás tanárokat és diákokat nem “kivégezték”, mint ahogy a Józsefváros állítja. Fegyveres harc közben estek el, amelyet ők kezdeményeztek. Ezenkívül nem a szabad, demokratikus Magyarországért harcoltak. Az ellenforradalmi puccs ötlete Lemberkovics Jenő századostól származott. Ő már a Károlyi-kormány idején a demokratikus hatalom megdöntésén és a régi, tekintélyelvű rendszer visszaállításán fáradozott. A szó szoros értelmében vett ellenforradalmár volt: idegenkedett a népuralomtól, és katonai diktatúrát kívánt létrehozni a megdöntött Tanácsköztársaság helyén (ha megéli, valószínűleg részt vesz a fehérterrorban). Ebben – naivul – számított a jobboldali szociáldemokrata katonai népbiztos, Haubrich József támogatására, aki alatt a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályát vezette.

Lemberkovics terve szerint június 24-én az Engels-laktanya 20 ágyúlövéssel jelzi a felkelés kezdetét. Erre a ludovikások elfoglalják a telefonközpontot, a Dunán pedig a hadihajók (monitorok) tűz alá veszik a pártközpontot. A terv szerint Haubrichnak kellett volna gondoskodnia a hidak lezárásáról, a városban található katonai egységek átállásáról és a gyári munkások ellenforradalmi egységeinek megalakulásáról. A terv azonban gyorsan kártyavárnak bizonyult. Haubrich ugyanis nem állt tevőlegesen az ellenforradalmárok mellé. A felvonuló monitorokat a vörös katonák elűzték, az elszigetelt ellenforradalmi egységeket lefegyverezték. Lemberkovicsot, aki az Engels-laktanyában megpróbálta félrevezetni a katonákat (“Haubrich elvtárs nevében jöttünk, megmutatjuk, mi az igazi kommunizmus!”), letartóztatták a vöröskatonák. A Vörös Őrség Zrínyi utcai épületébe vitték, ahol aztán megölték. Az őrök szerint azért, mert ellenállást kísérelt meg, hívei szerint orvul, hátulról lőtték le – az igazságot nehéz kideríteni. Lemberkovicsot mindenesetre a Horthy-korszakban kultikus hőssé avatták. Kultusza nem nélkülözte az antiszemita elemeket, hiszen a legtöbb megemlékező jól kihangsúlyozta, hogy az őt lelövő politikai megbízott zsidó származású volt.

A ludovikás tisztek, bár nyilvánvalóan látták, hogy az ellenforradalmi puccs már a kezdetektől bukásra volt ítélve, mivel a beígért támogatás nem érkezik meg, mégis a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Lehet ezt hősiességnek nevezni. Nem vonom kétségbe, hogy hittek abban, hogy igaz ügyért harcolnak. Azonban úgy látom, hogy egy rosszul előkészített kalandorakcióban értelmetlenül feláldozni egy csomó fiatalember életét nem éppen hősiesség. És bár a ludovikásokat halálig tartó harcra buzdította, a “hős” Bartha parancsnok, az éjszaka leple alatt magukra hagyta növendékeit, és elmenekült az épületből. Menekülés közben, az utcán fogták el a vörösök. Az ostromban három tiszt és egy növendék halt meg. Az utóbbit véletlenül a saját társai terítették le.

Az ellenforradalmi tisztek ráadásul nem csak a saját tanítványaik életét tették kockára, de az ellenük kivezényelt vöröskatonákét is. Tizennyolcat terítettek le az ellenforradalmárok – róluk persze nem szól a mostani megemlékezés. Pedig közülük tizenheten szintén fiatalok, 16-22 éves újoncok voltak, és ők is hittek abban, hogy a hazájukat szolgálják. Többségüket orvul lőtték le, miközben politikai megbízottjuk, Lőwy Béla vezetésével tárgyalni érkeztek a Ludovika épületébe. A katonákon kívül az utcára irányuló sortüzekben számos ártatlan, civil járókelő is megsérült.

Az egynapos ostrom után magukat megadó ludovikásoknak végül a hajuk szála sem görbült meg. Korvin Ottó népbiztos személyesen védte meg őket a lincselni vágyó tömegtől az utcán. És bár sokan halálbüntetést követeltek rájuk, végül egyiküket sem végezték ki – sőt, még csak börtönbüntetést sem kaptak. A kormánypárti sajtó ezt az olasz Romanelli ezredes “erélyes közbelépésének” tudja be. Az ezredes valóban küldött két levelet a ludovikások érdekében. Persze kényelmesebb azzal magyarázni a kegyelmet, hogy arra a vérszomjas vörösterroristák csak az Antant nyomására voltak hajlandóak. Már Stromfeld is cáfolta azonban visszaemlékezéseiben azt, hogy Romanelli miatt tekintettek el a halálos ítéletek végrehajtásától.

A kegyelmet Sinkó Ervin író járta ki, aki, bár maga is kommunista volt, a forradalmi terrort tolsztojánus-krisztiánus alapokon utasította el. Ő győzte meg Korvint, hogy a félrevezetett fiatalemberek kivégzésével csak ártana a Tanácsköztársaság ügyének. Helyette egy átnevelő kurzuson kellett résztvenniük Sinkó vezetésével, büntetésük az volt, hogy Dosztojevszkijt, Szabó Ervint és Ady Endrét kellett olvasniuk. Az olvasmányélményeiket pedig megbeszélték Sinkóval, aki arra buzdította őket, hogy őszintén mondják meg az ellenvéleményüket is. Hogy milyen kölcsönös bizalom és tisztelet alakult ki Sinkó és a kadétok között, arra jellemző, hogy Sinkó még csak fegyveres őrséget sem állított fel a kadétok őrzésére – saját maguk közül választhattak őrt. Amikor aztán győzött az ellenforradalom, két kadét járőr az akkor már körözés alatt lévő Sinkót tisztelegve útjára engedte az utcán. A vörösterror során valóban követtek el kegyetlen gyilkosságokat – de a teljes képhez ez a történet is szervesen hozzátartozik.

A történelemhamisítás az események torz értelmezése és a kényelmetlen tények elhallgatása mellett sajátos logikai ellentmondásokat, valóságos kognitív disszonanciákat okoz a fideszes emlékezetpolitikában. Ilyen például az, hogy miközben a rezsim az 56-os forradalom emlékét ápolja, sőt, annak teljes kisajátítására törekszik (pesti srácok vs. reformkommunisták), addig nyíltan felvállalja a Horthy-rendszer ellenforradalmi hagyományát, sőt, a fehérterrort is. Így valami bizarr módon közel kerül a Kádár-rendszer értelmezéséhez, ami az 56-os forradalmat horthysta ellenforradalomnak hazudta. Mindkét rendszerben közös, hogy szerették volna elhallgattatni a tényt: az 56-os forradalom demokratikus eszméinek és törekvésinek előképét nem a Horthy-ellenforradalomban, hanem az 1918-as őszirózsás forradalomban találhatjuk meg.

Ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba, és kimondani: ennek a rendszernek a maga ideológiájával éppen annyira nincs köze az 1956-os forradalom által képviselt demokratikus eszmékhez, mint az 1918-as forradalomhoz. A legközelebbi szellemi előzménye nem 1956, nem 1989, de még csak nem is a Kádár-rendszer (mint azt sok ellenzéki hibásan hangoztatja), hanem a Horthy-féle ellenforradalom. Az Orbán-rendszer egy velejéig ellenforradalmi rendszer – nevezze is hát magát annak!

Sárosi Péter

A szerző blogja itt olvasható.

Kategóriák: Szervezetek

Tarlós próbál nem fideszesnek látszani

2019, június 26 - 14:04

Néhány nappal ezelőtt Tarlós István még lekicsinylően nyilatkozott az ellenzéki előválasztásról. Amikor az Index az Óbudai Pedagógusnap után arról kérdezte, hogy mit szól Kálmán Olga feltűnéséhez és esetleges indulásához, a regnáló főpolgármester mindössze annyit válaszolt: Semmit. Néhány nappal később sem volt sokkal beszédesebb, Kálmán Olgáról azt mondta, hogy semmi nem jut az eszébe róla, Kerpel-Fronius Gáborról azt, hogy nem ismeri, és olyan embert sem ismer, aki ismerné. Egyedül Karácsony Gergelyt volt hajlandó ismerni, róla viszont csak rosszat mondott.
Ehhez képest, Tarlós a keddi Magyar Nemzetben hosszú levélben fejtette ki a véleményét az előválasztás kapcsán. Természetes, hogy a hivatalban lévő főpolgármester igyekszik meggyőzni a közvéleményt arról, hogy ő a legjobb választás, csakhogy Tarlós főpolgármester levelének lényegét nem az ellenlábasoknak való vitatkozás alkotja, hanem az, hogy bizonygassa, ő mennyire önálló. Kevésbé függ Orbántól, írta Tarlós a levélben, mint Kálmán Olga, vagy Karácsony Gergely Gyurcsánytól.

Ebben a mondatban van egy adag gyurcsányozás, ami amolyan biztonsági játék, a híveknél mindig bejön. Ám a fősodor talán mégsem ez, hanem, hogy Tarlós főpolgármester azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy ő nem a Fidesz embere. Azt bizonygatja, hogy ő független, harcol Orbánnal Budapestért, miközben a budapestiek közül egyre többen látják, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Mert bár a kormánnyal valóban kötött egy sor megállapodást a főpolgármester, Orbán ezek közül csak azt hajlandó betartani, amit jónak lát.

És az is sokak számára nyilvánvaló, hogy Tarlós nem jó gazdája Budapestnek. Sőt, valójában egyáltalán nem gazdája a fővárosnak, inkább amolyan helytartója, aki időről időre beszámol a valódi gazdának a dolgok állásáról. És, egyáltalán nem mellesleg, közben hagyja hogy a kormány kedvére kirabolja Budapestet. Azt a várost, amely a magyar nemzeti össztermék közel negyven százalékát adja, de ennél az összegnél jóval kevesebbet kap vissza a közösből. Tarlós tétlenül nézte, hogy elűzik Budapestről a CEU-t, tönkre teszik a Magyar Tudományos Akadémiát, az 56-os Intézetet, betonnal vetik be fű helyett a Városligetet, és kiirtották az összes fát a Kossuth téren.

Ez az, amit nem lehet eltitkolni a budapestiek elől, és a mostani levélben Tarlós főpolgármester ezért igyekszik azt bizonygatni, hogy ő önálló, önjáró, neki Orbán nem parancsol. Ezért írta a levelet a Magyar Nemzetben, és nem azért, hogy az ellenfeleivel vitatkozzon. Tarlós főpolgármester ugyanis, akárcsak kenyéradó gazdája, Orbán miniszterelnök, már régóta nem vitatkozik senkivel. Ebből kifolyólag írhat Tarlós főpolgármester akárhány és akármilyen hosszú levelet a Magyar Nemzetbe, ameddig nem áll ki vitára ellenfeleivel, senki nem mossa le róla a számára egyre kényelmetlenebbé váló bélyeget, hogy ő nem a budapestiek, hanem a Fidesz embere.

Kategóriák: Szervezetek

Orbán Viktor hadat üzent mindenkinek, aki most él, aki most születik, és aki utánunk következik

2019, június 24 - 15:42

Orbán Viktor friss döntésével tulajdonképpen hadat üzent mindenkinek, aki most él, aki most születik, és aki utánunk következik. Ön fideszes vagy DK-s, jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális? Egy szempontból teljesen mindegy. Ha annyiban hagyjuk a jelenlegi kormányzat tettekben klímatagadó politikáját, a saját gyermekeink jövőjét áldozzuk fel. A helyzet az, hogy nincs több időnk, most kell lépni.

„Mi a céllal egyetértünk, de egész addig, amíg nem látjuk, hogy hol van erre a pénz, addig nem vállaljuk, úgyhogy kezdjünk el tárgyalni a pénzről.” – nyilatkozta pár napja a miniszterelnök az uniós csúcs után. Az, hogy Orbán Viktor megvétózza az uniós klímacélokat, és a markát tartja az Európai Uniónak, elkerülhetetlen következménye annak a politikának, amit kilenc éve folytat. A sokat emlegetett „magyar modell” lényege ugyanis az egyoldalúan autóiparra alapozott gazdaságpolitika és a külföldi tőke kiszolgálása – meg az annak útjában álló társadalmi és környezeti „akadályok” módszeres lebontása. Gondoljunk csak a bérek lenyomására, a munkavállalói jogok és az azokat védeni hivatott hatóság, vagy a környezetvédelmi intézményrendszer földig rombolására. A kormány stratégiai partnereinek ma gyakorlatilag papírjuk van arról, hogy nem kell betartaniuk a dolgozók jogait, ha pedig kiemelt beruházásról van szó, nincs az a környezetvédelmi szakhatóság, ami a rendelkezésére álló 15 nap (!) alatt keresztbe tenne nekik. Ebben a kiszolgáló-bérgyártó szerepben olyan, hogy társadalmi és környezeti érdek, egyszerűen nem létezik.

De menjünk tovább. Olcsó rezsi. Most az az ember mondja, hogy „nekünk olyan megoldás kell, hogy klímacélok legyenek, és meg tudjuk védeni az olcsó rezsit is”, aki évek óta mást sem csinál, mint keresztbe tesz a rezsikiadások fenntartható, klímabarát csökkentésének és a zöld gazdaság fejlesztésének. Merthogy éppen az Orbán-kormány volt az, aki százmilliárdos nagyságrendben vett el a néptől szigetelésre fordítható uniós pénzeket és irányította át közintézményekre, nyilván, mert abból lehet lopni. Aki megadóztatta a napelemeket, a szélerőműveket pedig adminisztratív szabályozással lehetetlenítette el – csak hogy ne legyen konkurenciája a paksi áramnak. Perverz, hogy amikor a hírek szerint az ország pénzügyminisztere Moszkvába utazgat annak érdekében, hogy kiszabadítsa az országot az elkapkodott, rossz konstrukciójú és felesleges orosz hitelből, a miniszterelnök elkerülhetetlen végzetnek akarja beállítani az atomot. Pedig ez nem kényszerpálya, igenis volt és van másik út – és még nem sikerült mindenkit eltakarítani a politikából, aki értelmes, az ország javát szolgáló megoldásokban és nem korrupt üzletekben gondolkodik.

Azt is állítja a miniszterelnök, hogy Paks2 nélkül nincs klímaharc és olcsó rezsi. Egy: az atom a gyakorlatban mindig kiszorítja a zöldenergiát. Kettő: borzalmasan drága. A 21. században Európában még nem épült atomerőmű a tervezett költségkereten belül. A paksi bővítés 4000 milliárd forintos árában ráadásul nincs benne pl. az atomhulladék tárolásának a költsége. Eddig elment nagyságrendileg 250 milliárd a semmire (tételes kimutatást még nem sikerült kapnunk), az ún. „olcsóságot” és „megtérülést” igazoló Rothschild-jelentés az ellenkezőjét igazolja, ellenben a Századvég hozta ki anno, hogy másfél paksnyi energia megtakarítható azzal, ha szigetelünk. Pár éve az Energiaklub közölt egy tanulmányt arról, hogy mennyi is lenne a valós költsége a ZÖLD ill. az ATOM forgatókönyvnek az ország számára: számításaikból egyrészt kiderült, hogy a magyar energiaellátás új reaktorok nélkül is biztosítható, másrészt a zöld alternatíva nemcsak környezetvédelmi, de gazdasági szempontból is kedvezőbb lenne- elsősorban az atom-verzió magas üzemanyag-költségei miatt.

Én a magam részéről inkább a szakembereknek és a világ komolyan vehető tudósainak hiszek, de ezt mondatja a józan ész és az életösztön is. Ott van példádul a Nemzeti Energia- és Klímaterv, amit muszájból írt meg a kormány az Unió szíves felkérésére, ugyancsak az Unió szerint csapnivaló – szabadfordításban összecsapott és félkész, nem komolyan vehető, nincs benne forrás, szakmaiság, határidő, semmi. Pedig a hazai zöldek próbáltak segíteni – nem hallgattak rájuk. Most év végéig kell a kormánynak átdolgozni az egészet. Ki akarták pipálni, visszadobták. Maga a terv 2030-ra ír elő feladatokat, amúgy az EU nagyon alap dolgokat kért benne, az ország lehetőségeivel arányos és méltányos kibocsátáscsökkentés, megújuló részarány növelése és energiafelhasználás keretek közé szorítása – és még így is önmagához képest is alulteljesített a kormány. Ott van például a közlekedési széndioxid-kibocsátáscsökkentési vállalás is, ami esetünkben a legrosszabb az Unióban, még a közlekedésből származó kibocsátás 30 %-os növelését is bevállalja a kormány – úgy, hogy városaink, és nem csak a főváros, de az nagyon, konkrétan fuldoklik a szállóporban.

És ha ezt így hagyjuk, a kormány menni fog tovább – ne feledjük, ők mindig addig mennek, amíg valaki meg nem mutatja, hogy eddig és nem tovább. Márpedig ezzel a témával minden embernek dolga van. Forró hét közeleg, és most még csak ízelítőt kapunk abból, ami egyre többször és egyre borzalmasabb mértékben megtörténhet velünk, ha ezt hagyjuk. Az „emberi civilizáció összeomlása” nem csak egy tudományos-fantasztikus film alapdramaturgiája már, hanem a híreink erről szólnak – hogy ide jutunk, ha a nulla felelősséget vállaló populisták karmai között maradunk.

Márpedig Európában, akárhogy is nézzük, a választásokon áttörés volt. Eljött a lázadás éve, ahogy Orbán mondta, de nem azok lázadtak, akikre ő gondolt: ő a szélsőjobbot várta, a zöldek és a liberálisok jöttek. Európa népe nem térdelt le, kezébe vette a sorsát, és zöld pártok sora tört át vagy erősödött meg, németek, finnek, britek, írek, franciák, portugálok sorra jöttek fel, zöldül a társadalom és vele együtt a politika és gazdaság is. Egymást érik a diáktüntetések, klímasztrájkok. Közben Kelet-Közép-Európában beomlottak a zöldek, és most a lengyel, cseh és magyar populista vezetők voltak azok, akik vétóztak.

Ezt a küzdelmet nem lehet átengedni nekik. Tíz évünk van arra, hogy visszafordítsuk azt, amit még lehet belőle és mindenkinek ott kell küzdeni, ahol van. Én most az Európai ügyek bizottságának tagja vagyok, ahol szaván fogom a Miniszterelnökség államtitkárát, és kezdeményezéssel élek, hogy a vétó miatti helyzetre tekintettel részletesen vitassuk meg a kormány elképzeléseit, magyarázatát, meghívva az ülésre azokat a szakmai és civil szerveket és partnereket, akik nélkül sem társadalmi, sem szakmai párbeszédről nem lehet szó. Schmitt Pál Péter államtitkár legutóbbi bizottsági ülésünkön azt mondta: „nagyon nagy örömmel” jönnének egy klímaváltozásról szóló tematikus bizottsági ülésre. Itt van az ideje, megteszem a szükséges lépéseket. És folytatás következik!

Szél Bernadett

Kategóriák: Szervezetek

GISELLE – A NOVOSZIBIRSZKI ÁLLAMI OPERA ÉS BALETT SZÍNHÁZ ELŐADÁSA MARGITSZIGETI SZABADTÉRI SZÍNPADON

2019, június 24 - 14:05

Először látható a Margitszigeti Szabadtéri Színpad gyönyörű környezetében a rejtelmes német mondakörből megalkotott romantikus balett, a Giselle! A színpad különleges, burjánzó természeti adottságai miatt sosem látott módon elevenedik meg a bemutatása óta töretlen népszerűségnek örvendő, túlvilági lényekkel benépesített, szenvedélyes klasszikus balett.

A bűbájos villik és az esküvőjük előtt meghalt menyasszonyok történetét feldolgozó Giselle a XIX. század romantikus balettjének egyik alapdarabja, 1841-es párizsi bemutatója óta a klasszikus balettrepertoár kötelező darabja világszerte. A címszereplő, a fiatal Giselle szerelmi csalódásba hal bele. A becsapott és elárult szerelmes halála után kísértő villivé válik, olyan szellemmenyasszonnyá, aki éjfélkor megjelenik és új áldozatokat keres az élők között, hogy halálra táncoltathassa őket. Az egyszerű, romantikus klisé mögött a bonyolult férfi-nő problematika is megjelenik, táncosként pedig Giselle-é az egyik legösszetettebb és legnehezebb főszerep, melyet a szigeti színpadon tavaly bemutatott The Great Gatsby balettshow Daisy-je, Olga Grishenkova alakít.

Novoszibirszki Állami Akadémiai Opera és Balettszínház a NOVAT kivételes bemutató előadását a csodálatos szólótáncos Nikita Dolgushin emlékének ajánlották az alkotók.
Szólótáncosok: Olga Grishenkova és Anna Germizeeva / Mikhail Nedelsky és Roman Polkovnikov 

Zeneszerző: Adolphe Adam

Szövegkönyv: Jules-Henri Vernoy de Saint GeorgesThéophile Gautier, és Jean Coralli Koreográfia: Jules PerrotJean Coralli, és Marius Petipa koreográfiájuk alapján Nikita Dolgushin

Zenei vezető: Karen Durgarian
Koreográfus: Nikita Dolgushin
Díszlet és jelmeztervező: Vyacheslav Okunev
Fénytervező: Alexander Kibitkin
Balett mester: Mikhail Messerer
Asszisztens: Evgenia Kostyleva

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara.
Karmester: Jankó Zsolt

A Novoszibirszki Állami Akadémiai Opera és Balettszínház klasszikus balettelőadása.

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Megjegyzés:

A képek megjelenését az Opera Társulata engedélyezte! Itt az engedélyezett képek egy részét tudom megmutatni, a többi képet folyamatosan a KMH Facebook oldalára töltöm fel!

és egy előzetes a Facebook oldalon nemsokára megjelenő képekből:

 

Kategóriák: Szervezetek

Nyílt levél az ellenzéki előválasztáson indulók számára

2019, június 22 - 17:48

Tisztelt előjelöltek!

Nekem mindhárman szimpatikusak – ki jobban, ki kevésbé, van még négy napom, hogy eldöntsem. Az tudható: bármelyikük is lesz az első az ellenzéki jelöltek között, sőt, ha az októberi szavazáson le is győzi a jelenlegi udvartartás (kormánynak nem nevezném őket) mamelukját, nem lesz lehetőségük a főváros ellenzéki főpolgármestereként bármelyik ígéretüket beváltani. Nincs kétségem: ha az ellenzék felé hajolna az októberi szavazás eredménye, még az urnazárás utáni éjjelre, de legkésőbb másnap reggelre összetrombitálná hadát a magyarországi első szolga – és percek alatt felszámolná az önkormányzatiság soványka maradékát, különös tekintettel a Budapest törvényre.

Akkor nincs mit tenni?

De, szerintem van. Csak le kéne ugrani évtizedes közhelyek beidegződéseiről.
Itt van pl. a főváros szennyezett levegője. Mindenki a közlekedést akarja megbénítani – vagyis a város életét, miközben a mérések évek óta azt mutatják: már régóta nem a járművek kibocsátotta szennyezés a fő felelős, hanem a mikroszemcsés por. Márpedig ez a finom por egy teljesen lezárt lakásban is megjelenik, ha nem törölgetnek időnként.

Ugyan a város egyik külkerületében lakom, de közel az egyik főúthoz. Kilenc (!) éve nem láttam utcaseprőt az utcánkban. Ha van hely a kukámban – többnyire van, de az kell a kertből származó gaznak, amit tilos elégetni, belesöpröm az úttesten megállt por-víz-sár kombót, de csak a házam elől.
Nem részletezem. Én arra fogok szavazni, aki megígéri, hogy végre fölsöpri a fővárosi utakat – akár a belvárosi utcákat is, akár a parkoló autók alól is. Ez számottevően javíthatná a fővárosi, mérések által igazoltan a porszennyezés miatti rossz levegőt, és nem akar biciklire kényszeríteni 80 évest, kisgyerekest, meg csecsemőt. És ezt megteheti az udvartartás nélkül is.

A másik a fa-fóbia.

Jaj, de szép! – mondjuk mi, városi lakosok. Ja, csak időnként a kiöregedett fák a fejünkre (házunkra, autónkra) hullanak, akár emberhalált okozva, mint a 2006-os tüzijáték idején.

Tehát én nem azt várom, hogy „egyetlen fát se lehessen kivágni”, hanem azt: a fővárosi faállományt folyamatosan karban kell tartani, az özönfákat visszaszorítani.

Naná, érintett vagyok: évek óta küzdök az önkormányzattal, hogy a házam előtt, de az ő területükön álló gazfákat rendszabályozzák meg végre. Nem kéne még kivágni se – bár ez a fajta juhar 3 év alatt képes 4 méter magasra nőni – csak annyi kéne, hogy a tetőm felé ágaskodó egyik főágát vágják ki. Nem, hosszú hónapok küzdelmébe telik, hogy a konkrétan a tetőre tehénkedő gallyat levágják – ami két hét múlva visszanő.

Most éppen két hónapja várok válaszra, hogy mikor hajlandó az önkormányzat a saját pici, mintegy 20 nm-es területét rendbe tenni. Persze, tehetném én is, ha lenne hozzá fizikai és anyagi erőm – és ha lenne is: még ott függne a fejem fölött minimum egy szabálysértés. Jajistenem, szűzmárjám, egy FA lombkoronáját megmetszeni?! Magam is a flaszteron születtem, itt is élek: fogalmam sincs, honnét tudom (tán az általános iskola növénytan óráiról), hogy az öreg fák életét a lombkoronájuk megújító metszésével, meg a vadhajtások levágásával lehet meghosszabbítani. Ami a metszés időpontjában ugyan kíméletlen barbárságnak látszik – de már a következő vegetációs időszakban – ami lehet egy hosszú, meleg ősz is – látványos eredményt hoz: szinte fellélegző, szabadon nyújtózó fát.

Bátrabban nyúlnék a főváros közterületeit szennyező „szobrokhoz”, elsőként a Szabadság téri hazug, idomtalan kőrakáshoz, ami a „megszállási emlékmű” címet viseli. Akár annak árán is, hogy a szomszédságában lévő szovjet felszabadítási obeliszket elvitetném a Kerepesi úti temető katonai sírjaihoz.

Jól tudom, hogy a jogállam megcsúfolásaként szégyenszemre létezik egy törvény a „nemzetgazdaságilag kiemelt jelentőségű beruházásokról”, amikhez nem kell semmiféle hatástanulmány, környezeti vizsgálat: elég a kormány engedélye. Ennek alapján rittyentették a Szabadság térre ezt a randa kőrakást éjnek-évadján – jellemző módon azóta sem akadt olyan lelkes nerista, aki hajlandó lett volna fölavatni, átadni. De ugyane törvény alapján vágták ki a Kossuth téri hársfákat, akolbólították ki a térről az 56-os forradalmi lángot, Károlyi Mihály, Nagy Imre és József Attila szobrát. Bizonyára számottevő eredményt hoztak a nemzetgazdaságnak.

Nincs kétségem: e törvény alapján akadályozzák meg a Kossuth tér megközelítését az Alkotmány utca felől. Ahová undorító módon száz méteres kolumbárium-falat terveznek, amibe szándékuk szerint, cinikusan éppen a „nemzeti összetartozás” jegyében készülnek eltemetni az élő magyar nemzetet – a magyar államhatárokon belül és kívül.

Érteni vélem, hogy az ellenzéki főpolgármester-jelöltek inkább a „szakmai” kérdésekre helyezik a hangsúlyt: egészségügy, lakhatás, környezetvédelem. De könyörgöm! Mi a politika, ha nem az egészségügy, lakhatás, környezetvédelem?! Csakhogy e szakpolitikák mit sem érnek, ha nem adnak lehetőséget az érzelmi azonosulásra. Ha nem fejezik ki nyíltan: a főváros lakóinak többsége nem vevő a nyárikonyhák falvédőinek hamis esztétikájára, és a hazugságot nem nyeli le sem a közoktatásban, sem a közterein.

Tisztelt előjelölt Hölgy és Urak!

Számítsanak bátrabban a főváros jobboldali, baloldali, konzervatív, szocialista, hazaszerető népére! El tudnék képzelni egy akciót – sajnos már vénasszony vagyok, ahogy ezt egyik olvasótársunk a képembe is vágta, mint bűnt, a korral járó bizonytalan egészségi állapottal és fogyó erőnléttel. De fiatalabb honfitársaim megtehetnék. A ner atyja ugyanis kijelentette: a Kossuth teret „eredeti” 1944 évi állapotába kell visszaállítani. Nosza, legyen! Hordjunk pár száz homokzsákot a Parlament épülete köré – ahogy 1944-ben a bombázások miatt volt! Még haszna is lehet az országgyűlési ner-struccok számára: nem a tér sivatagosra kövezett műmárvány talajába kellene dugniuk a fejüket…

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak