Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 1 óra 53 perc

Az amerikai álom

2020, június 16 - 15:26

Az lehetsz, ami csak akarsz lenni! Bármit elérhetsz, csak álmodd meg csak legyél kitartó és céltudatos! Ez a korlátlan lehetőségek országa, rajta, merj álmokat dédelgetni!

Ez a világ leggazdagabb, legdemokratikusabb országa! Itt lehetsz valaki, ha nagyon akarod. Itt csak a férgese vall kudarcot, de azokat nem is nézzük semmibe. A semmirekellők, ingyenélők ne várjanak alamizsnát, ingyen oktatást, egészségügyi ellátást, meg egyéb ilyen luxust! Dolgozzanak meg érte!

Itt a középosztályi életforma a norma. Szép család, kertes ház, autó a garázsban, pénz a bankban. Mi lehetne ennél könnyebb? Ha jól bánsz a pénzeddel és a nyugdíj megtakarításoddal korhatár előtt abbahagyhatod a munkát és utazgathatsz a világban.

Ha mindezt nem tudod elérni, akkor benned van a hiba! Hiszen itt demokrácia van és egyenlőség!

(Igy sorakoznak munkanélküli amerikaiak az élelemért Minneapolis városában 2020 áprilisában.)

Valami azonban mégsem működik, még a fehér dolgozó rétegnél sem, pedig azok mindent megpróbáltak. Megálmodták a nagy álmot, úgy tettek, mintha már meg is valósult volna. Főiskolára mentek (el is adósodtak vele rendesen), megvették első autójukat, megházasodtak, ahogyan azt illik, dolgoztak és megvették az első házukat is. De az a fránya munka nem volt túlságosan vonzó és még a fizetés sem garantált. Persze legalább fizette az egészségbiztosítást, bár az önrészesedés is képes volt visszavetni a havi egyenleget. Aztán egyikőjük elvesztette a munkáját. Aztán a másikójuk is. Alkalmi munkák akadtak, de azok nem fizették ki a számlákat. A hitelkártyák kimerültek. Lassan, de biztosan a teljes elárverezés felé sodródnak.

Mit mond ilyenkor az Amerikai Nagy Álom kézikönyv? Ha nincs munka, költözz olyan helyre, ahol van! Költözz a nagyvárosba egy galambdúcba, robotolj azért, hogy a lakbért kifizethesd!

Ha “szerencséd” van, a munkád teljes munkaidőben annyit sem fizet, hogy elérhesd a minimumot és akkor jogosult vagy az ételjegyre is!

És mindezek után Te még mindig hiszel a mesékben! Hiszed, hogy ez mind a te hibád és lehetne ez másképp is. Te amerikai vagy! Még bármi megtörténhet!

Aztán eljött 2020 és vele a járvány. Tízmilliók veszítették el az állásaikat és azzal az egészségi biztosításukat, élték fel megtakarításukat hogy aztán képtelenség legyen a részleteket vagy az albérletet fizetni. Nincs többé munka, nincs ellátás, nincs segítség! Sehonnan! Bizonytalanság, kilátástalanság, tehetetlenség érzése kerekedik fölül. Kellemetlen, érthetetlen, hogy nem segíthetsz magadon! Most azonban igazán nem hibáztathatod magadat, othhon kellett maradni, a kormány megígérte, hogy gondoskodni fog a polgárairól. Azt azonban hiába várod! A munkahelyek 40 százaléka nem fog visszaállni. Ha megbetegszel, nem lesz, aki kifizesse a kezeléseket. Most milyen amerikainak lenni?

Innentől kezdve a hályog leválik a szemekről, a porhintés többé nem homályosíthatja el a napnál is világosabb valóságot! A szemed kinyílik és körülnézel. Kezdet kapisgálni, hogy emberek milliói élnek ilyen körülmények között, már sok éve, évtizede. Világossá válik, hogy elég egy 75 éves fehér ellenállónak lenni ahhoz, hogy a földhöz csapjanak, mintha egy bábu lennél, úgy bánjanak veled, mint egy senkivel. Nem kell George Floydnak lenni ahhoz, hogy leteperjenek az utcán, hogy könnygázzal és gázsprayvel takarítsanak el az útból.

Talán innen már könnyebb megérteni a többi “kisebbségi” amerikait, akik száma a túlnyomó többség. Milyen lehetett idáig azok élete, akik maguktól nem voltak képesek kikerülni a nyomorból, akiknek nem volt adatott meg a minóségi oktatatás, akik nem kaptak az amerikai társadalom olyan lehetőségeket születésüktől kezdve, mint amilyet a fehér középosztály elvárt.

Most, egy halvány pillanatra megízleltétek, hogy milyen feketének, színesbőrűnek, latin amerikainak, homoszexuálisnak, vagy akár puerto ricoinak lenni Amerikában!

A Fekete Életek Számítanak! Ugyanúgy, mint a dél amerikaiaké, az ázsiai nőké, a rabszolgasorban dolgoztatott hondurasziaké is, a palesztinoké és még sorolhatnánk.

Az álomkép darabokra tört, aztán szilánkokká vált és végül porrá oszlott és elvitte a szél.

A kezük beleért a bilibe, ha addigra nem ébredtek volna fel a bűzre, amit az idáig is árasztott.

A felébredés legfontosabb eleme maga az amerikai elnök volt. Donald Trump volt az, aki még jobban belepiszkított abba a bizonyos bilibe, amit aztán már nem lehetett nem észrevenni. Ez a nárcisztikus, pszichopata, demenciás öregember kellett ahhoz, hogy minden valamire való, valamilyen értelemmel rendelkező amerikai ráébredjen a valóságra. Persze, nem mindenki. Még a történelem legszánalmasabb alakjának is maradnak követői, akik a végsőkig kitartanak mellette, tán azért mert érdekük fűződik hozzá, tán azért, mert még hisznek a mesékben.

Az amerikai álom szétfoszlott, köddé vált, mintha sohasem lett volna. Talán soha nem is létezett. Mert a lakosság nagyobb részének soha nem is volt esélye álmodni és megvalósítani a romantikus fikciót.

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

Meghívó egy határok-nélküli rendezvényre – Nagy Imre tiszteletére, kivégzésének 62. évfordulójára eső könyvbemutatóra

2020, június 15 - 17:32

Kedves Barátom,

Szeretném magyarul felhívni figyelmedet az alábbi angol nyelvű meghívóra. A rendezvény egy mindenki számára nyitott, határok nélküli, virtuális könyvbemutató, amelyre Kedden, Június 16-án, budapesti idő szerint este 7 órakkor kerül sor. A könv (András B. Göllner (ed). The Forgotten Revolution: The 1919 Hungarian Republic of Councils. Black Rose Books/University of Chicago Press, 2020) négy hazai, hat külföldi kutató, egyetemi tanár közös munkája. (Alfabetikus sorrendben: Ádám Christopher, néhai Aranyossi Magda, Csoma Lajos, Csunderlik Péter, Göllner B. András, Lavallée Marie-Jossée, Polányi-Levitt Kari, Varela Raquel, Roussopoulos Dimitrios, Zimmermann Susan.) Könyvünk új fényben, a tények birtokában, verifikálható módszerekkel világít rá azokra az eseményekre, amelyeket a Horthy rendszer, az egypártrendszer illetve a Nemzeti Együttműködés Rendszere immáron együttesen és száz éve hamisít, torzít vagy gyaláz.

A The Forgotten Revolution azok előtt tiszteleg akik 1918-19 során szembefordultak a gőgös zsarnoksággal, a hazugsággal, az ökológiailag fenntarthatatlan gazdasági, politikai módszerekkel, amelyek darabokra törték a dualista rendszert és romokba döntötték Magyarországot a huszadik század elején. A magyar uralkodó osztály az első világháború előtt egymillió magyart a száműzetésbe, a háború következtében egy másik milliót a halálba, rokkantságba taszított, hogy ráadásként ugyanezt eljátszhassa Mussolini és Hitler csatlósaként, Horthy Miklós zászlaja alatt.

Könyvünk nem Tisza Istvánt, Horthy Miklóst vagy az őket bálványozó Orbán Viktort élteti hanem azokat akiknek elegük volt és van ebből a száz éves magányból. Azoknak szól akik tenni akarnak valamit a hazug, önpusztító játszma ellen, véget akarnak vetni a sorozatos átveréseknek, rabszolga-törvényeknek.

A könyvbemutató, tudatosan Nagy Imre tiszteletére, kivégzésének 62. évfordulójára esik. Nagy az életét áldozta a Magyar munkástanácsok védelmébe, annak a szemléletnek, azoknak a jogos követelménynek a védelmébe amelyek először 1918-1919-ben, majd újfent 1956-ban, központi szerepet játszottak nagy nemzeti forradalmainkban.

Részvétel, a hazai és nemzetközi szervezetek által támogatott rendezvényen ingyenes. A meghívón szereplő linken lehet élőben, angol nyelven követni (utólag a YouTube-ra letöltve is látható lesz). Bátran továbbítsd meghívónkat barátaidnak és mindazoknak akiket e téma és a kötetlen beszélgetés érdekelhet.

Tuesday, June 16, 1 pm EDT (7 pm Budapest time) A live stream discussion about The Forgotten Revolution and the Republic of Councils in Hungary in 1919 after the collapse of the Habsburg Empire.

Click here to register for a free or by donation ticket to the live stream event.

The 1919 rebellion by the Habsburg Empire’s Hungarian subjects—millions of working men and women—has not been treated kindly by historians over the past century for fear that full disclosure of its true dimensions may spark a repeat performance on a global scale, bringing both capitalism and socialism as we know them to their knees.

This is how a prominent member of the American delegation at the Paris Peace Conference of 1919 put it diplomatically: “if the troubles in Hungary spread, they’ll make wastepaper of our conventions” (Margaret MacMillan in Paris 1919: Six Months that Changed the World).

As for the Soviet Union? Virtually the entire leadership of the 1919 Hungarian Republic of Councils that fled from Budapest on August 1st, 1919, seeking refuge in the Soviet Union, was executed on the orders of the Soviet Communist leader, Joseph Stalin. In anticipation of the forthcoming book The Forgotten Revolution (Edited by Concordia University Political Economist András B. Göllner), this event will set the historical record straight on the heroic but tragic events of 1919 by paying tribute to the working women and men who, a century ago, gave their lives to an idea that refuses to die.

This global live stream discussion will take place on June 16, 2020, to honour the memory of Imre Nagy, who was executed on that day 62 years earlier in Budapest. Nagy was killed because he refused to disown the revolutionary spirit of the Hungarian working classes and supported workers’ councils as a legitimate form of workers’ self-management.

Black Rose Books and its partners believe that working men and women have an inalienable right to control their own lives and salute their struggle for justice, equality under the law, and ecologically sustainable economic development.

*****

*****

András B. Göllner is a Hungarian born Canadian Political-Economist (PhD, The London School of Economics). One of the Founders of Concordia University’s School of Community and Public Affairs, he is now an Emeritus Associate Professor of Political Science at Concordia and an active civil-rights advocate. He was the Founder of the Montreal based civil-rights advocacy group, the Canadian-Hungarian Democratic Charter in 2011. Dr. Göllner is the author/editor of five books, including Social Change and Corporate Strategy (Stamford. IAP 1983) and Ilona: Portrait of a Revolutionary (2020, forthcoming). Göllner’s writings have appeared in numerous scholarly journals as well as in the mass and online media in Europe and North America, including Hungarian Cultural Studies, The Journal of Parliamentary Law and Politics, The Los Angeles Times, The Huffington Post, The National Post, Social Europe, Élet és Irodalom (Life and Literature) etc., His current research focuses on the political language of cyber-capitalism.

Marie-Josée Lavallée is a Quebecoise Historian and Political Philosopher (PhD Université de Montréal) who teaches in the Department of History of the Université de Montréal. Among her most recent publications is a book on Hannah Arendt (Lire Platon avec Hannah Arendt: Pensée, politique, totalitarisme, PUM, 2018) and a chapter “October and the Prospects for Revolution. The Views of Arendt, Adorno, and Marcuse”, in The Russian Revolution as Ideal and Practice: Failures, Legacies, and the Future of Revolution (Palgrave Macmillan, 2019). She’s currently writing a book on the political and intellectual history of the Austrian Revolution and preparing a collective volume on Western imperialism. The history, theory, and practices of democracy is the central thrust of her work.

David Mandel is co-founder of the School for Worker Democracy in Moscow. He teaches political science at the Université du Quebec à Montreal, where he is also active in the union and the political left.  He is author of several books including Labour after Communism: Auto Workers and their Unions in Russia, Ukraine and Belarus (2004, Black Rose Books), PERESTROIKA and the Soviet People: Rebirth of the Labour Movement (1991, Black Rose Books), and The Petrograd Workers and the Russian Revolution: February 1917-June 1918 (Haymarket Books, 2018).

*****

We want to sincerely thank our wonderful Partners! 

*****

Send in your questions and comments for the speakers in YouTube’s live stream chat or by email to jason@blackrosebooks.com.

You can view our most recent live stream here: Why Canada Doesn’t Deserve a UN Security Council Seat.

For free and pay-what-you-can eBooks, please visit: payhip.com/BlackRoseBooks

Kategóriák: Szervezetek

A mosoly évada

2020, június 15 - 10:09

 

Mint az a címből is látszik, optimistán néz a következő évad elé a Budapesti Operettszínház társulata. Öt nagyszabású premier, ősbemutató, visszatérő közönségkedvencek, régóta futó sikeres előadások szerepelnek a tervben – derült ki a színház évadbejelentő sajtótájékoztatóján.

„A köszöneté az első szó – kezdte a tájékoztatót Kiss-B. Atilla főigazgató. A köszönet a nézőinknek jár, azért, hogy hűséggel kitartottak mellettünk ebben a nehéz időszakban és nagyon nagy figyelemmel követték a híreket, amelyeket az Operettszínház művészei, alkotói, játékmesteri hoztak létre különböző internetes, közösségi fórumokon. Továbbá szintén köszönet illeti azokat a nézőket, akik nem igényelték vissza a megváltott jegyeik árát, elfogadták a biankó jegyeket, melyekkel majd később vehetnek részt az előadásokon. Nagyon bízom benne, hogy méltán nevezzük A mosoly évadának következő évadunkat. Rengeteg érdekes és értékes tartalmat kínálunk a közönségnek, és ha túl leszünk a járványos időszakon, ismét játszhatunk, akkor mindannyian mosolyoghatunk, a nézőink boldogan követhetik az Operettszínház produkcióit.”

Az egész évadot fémjelző cím megválasztása nem véletlen, hiszen hangsúlyos hely jut a műsorfolyamban Lehár Ferenc operai igényességgel megkomponált operettjének. A mosoly országát nemzetközi témájához illően Stephen Medcalf világhírű brit rendező álmodja színpadra. A tájékoztató az operett híres áriájával; „Mosolygó nézés és jól nevelt arc” – kezdődött. A kínai herceg szerepét játszó vietnami Ninh Duc Hoang Long már öt éve él Magyarországon és tökéletes magyarsággal előadott éneke bizonyára hatalmas meglepetés lesz majd a nézők számára. A váltott szereposztásban a feladatot olykor Vadász Zsolt veszi át tőle. Szeptemberben adósságot is törleszt a színház, az éppen a főpróba közepén abbahagyott La Mancha lovagja előadásával. Ugyancsak folytatódik a Tajtékos Napok, valamint a Raktárszínházban az Anne Frank naplója és vele együtt „A kőfaragó” című egyfelvonásos táncjáték is látható lesz.

Nem hiába a közönség kedvence a Marica grófnő. Viharos, fordulatos történetét mintha csak Shakespeare írta volna. Híres áriája, a „Hej cigány…” Dolhai Attila és Homonnay Zsolt előadásában jól érzékeltette a darab hangulatát a bemutatón. – „Hogyan tudnám a szépségét megfogalmazni?” – kérdezte önmagától a karantén idején a rendező, a Kossuth-díjas Bozsik Yvette. Úgy látja, a Marica grófnő inkább egy Szentivánéji álom, egy szép erdélyi tündérkertben. Ezt idézik majd a jelmezek és komoly feladatot kap a balettkar is. Kálmán Imre zenéjében amúgy is van egy olyanfajta mélység, ami mindenkit megérint, és ez itt különösen érvényesül. Ősszel visszatér a Nagyszínpadra az Abigél című musical, valamint Ábrahám Pál formabontó operettje, a Viktória. Látható lesz A Szépség és a Szörnyeteg, a Csárdáskirálynő, a Diótörő, az István, a király, a János vitéz, a Mágnás Miska, a Menyasszonytánc, és még sok korábbi, nagy sikerű előadás.

A Federico Fellini filmje alapján készült, számos Tony-díjjal kitüntetett Nine (Kilenc), Amerikából indult hódító útjára, de már világszerte belopta magát a nézők szívébe. Balázs Zoltán, az előadás rendezője arról híres, hogy bármihez nyúl, abból valami formabontó, határokat feszegető, izgalmas produkció születik. Elárulta: gyerekkori, személyes élmény köti a darab történetéhez és a mai, felnőtt énjével folytatott párbeszéd mutatkozik majd meg a munkájában. Ez a musical valóban rendhagyó, szabálytalan és most még alig ismert Magyarországon. Fellini arról beszél, hogy nem külső tényezőkben kell a megoldást keresnünk, hanem önmagunkban. Az önmagunkhoz vezető út nem egyszerű és nagyon sok játszótársra van szükségünk hozzá. A pazar látvány- és hangzásvilággal színpadra állított musicalben markáns személyiségű, identitású szerepalakok vannak, és erőteljes összjátékot igényel az összes közreműködő között.

Mata Hariról tudjuk, holland bártáncosnő volt, akit a franciák kivégeztek. Regényes életéből a Várkonyi Mátyás – Béres Attila szerzőpáros keze alatt kémopera született. A kémek köztünk vannak – mondta el a történet alapmotívumát a zeneszerző – és ennek érzékeltetésére ideális a főszereplő, hiszen olyan nő volt, akinek a lába előtt hevert egész Páris. Azt hirdette magáról, hogy Bali szigetéről származik és ez már elég is volt a titokzatossághoz, melynek zenei megvalósítása különösen izgalmas feladat. A rendező, Somogyi Szilárd ezt még azzal egészítette ki, hogy a zenés színház egy fantasztikus személyiség életútját, gyötrődéseit mutatja be, de úgy, hogy közben értékes emberi kapcsolatokat, viszonyrendszereket is ábrázol. Persze – kémekről lévén szó – mindenki gyanús mindenkinek, ezért egy szerepet többen játszanak és különböző alakokban fognak megjelenni a színpadon. Egyfajta harapófogót alkotnak, csapdát, amibe Mata Hari végül beleesik, és ez vezet a misztikumtól sem mentes tragédiához.

A 2020/21-es évad 22-féle bérlete új bemutatókat, felújításokat és repertoáron lévő előadásokat egyaránt tartalmaz. A bérletmegújítás időszaka augusztus 31-ig tart, új bérletek vásárlására pedig 2020. június 11-től már lehetőség van.

(fotók: Németh Anna)

Kategóriák: Szervezetek

Kórházi ágyfelszabadítás és a Fidesznek aranyat érő videó

2020, június 14 - 16:12

A kórházak erőltetett ágyfelszabadításának embertelen voltát nem igazán vitattam korábban. Ahogy szép lassan csak igazolódni látszott, hogy Kásler mégis inkább parancsba adta, mint sem. Ilyen esetben, amikor a kormányfő által nemrég fellegekbe dicsért jósa, aki a megérzések nagydoktora, egyre cikibb helyzetbe kerül, akkor egyre nehezebb ezt jól kommunikálni. Feltéve, ha csak a saját hozott anyagokra kell támaszkodni. Ilyenkor érhet aranyat a máshonnan hozott anyag.

Vegyük tehát a kormányt és az ágyfelszabadítást. Az világos, hogy a kommunikációba kiengedett beteglétszám, és a felszabadított ágyak aránya között már az intézkedés meghozatalakor is jelentős szakadék látszott. Annyira, hogy akár conteot is lehetett a beteg nélküli ágyak köré keríteni. Alkalmasint a szakadék mindaddig látszani fog a térképen, amíg nem lesznek nyilvánosak az adatok, hogy mennyi volt a ténylegesen teszteltek száma az országban. De ezt illetően nyugodtan lehetünk szkeptikusak. A hatalomnak egyre kevésbé érdeke a valós adatok „bemondása”, miközben szépen el is halkul a vihar. Függetlenül attól, hogy a valós fertőzöttség a lakosság 5 vagy 50 százalékát érintette esetleg. Tehát ágyak. S kórház. Illetve a miniszteri döntés mérsékelten humánus volta.

A kommunikációban, mivel ez mégis csak szép nagy támadási felület, lehet a témát agyonhallgatni, és lehet előre menekülni. Az agyonhallgatás valójában az ellenzéknek ad ilyenkor muníciót, és ezt a kormányfő, illetve a demagógiában igencsak jártas tanácsadói valószínűleg maguktól is tudják. Marad az előre menekülés. A halálesetek adottak, azzal nem nagyon lehet mit tenni. Azonban lehet olyan körülményeket teremteni, ami a tényleges halálesetek közlését hitelteleníti. Ezzel szubjektíven, alárendeltté lehet tenni a szakmai megközelítést. A politikai dagonyában pedig Orbánnak és csapatának hatalmas rutinja van. Ezt ostobaság is lenne elvitatni tőlük. Kell tehát keríteni valakit, aki hajlandó úgy előadni a haláleseteknek legalább egy részt, hogy arra rácsapjon az ellenzék, mint gyöngytyúk a közmondásos orrváladékra. Ehhez persze kell egy ellenzékinek tekinthető interpretátor, aki ezt felvezeti. Mindezt olyan körülmények között, hogy ezt követően simán lehessen az egész sztorit kétségessé tenni.

S akkor jött Korózs Lajos. Sebtében forgatott egy videót. Főszerepben egy nővel, aki a hírek szerint is az Országos Mentőszolgálat székháza előtt mondta azt, hogy mentőtiszt. Világos, hogy ezzel kimondatlanul, de a körülményekkel azt sugallva, hogy ott dolgozik. Ha már mentős. Imígyen közölve a nagyérdeművel, hogy az általa gondozottak közül aránytalanul sokan haltak bele a normatív gyógyítás varázslatával való hazaküldésben. A látszatkeltés akkor is áll, ha Korózs aztán fülbe-gyónta, hogy a megszólaló Németh Athinát nem az OMSZ, hanem egy magánmentős cég köreiből sikerült videósítania. Innentől a Fidesz részéről a helyzet kipipálható, és sikerült egy hiteltelenségi zsugorfóliába csomagolni az egészet. Korózs esetében pedig lehet találgatni, hogy politikailag sík hülye és felültették, szakmailag képtelen felfogni a politikai kommunikáció mibenlevőségét, vagy a Fidesztől kapott megbízást a helyzet előállításáért. Ha figyelembe vesszük, hogy az MSZP-t a Botka-féle hatökrészet dacára is sokan ellenzékinek tekintik, egyik verzió sem szívderítő. Ezen pedig már az sem segít, ha holnap eltűnik a politika színpadáról.

Az, hogy az említett eltünés, az Emmi pere, a videó, állítólag az OMSZ „érzékenysége” okán elkövetett, levakarásaa netről, vagy mi zajlik a végjátékban, már szinte mindegy is. Ha bárki szóba fogja hozni ezt követően a kórházi ágyfelszabadításokat, akkor sokan csak legyintenek majd azzal, hogy: Ja! A Korózs, meg az a spiné! Ugyan már!

Holott az egészségügy kapcsán, amikor sokan nem tudta, vagy egyszerűen nem mertek orvoshoz menni, amikor az ágyakat de facto felszabadították, amikor a szakellátásokat, műtéteket több pletyka szerint korlátozták, amikor… Amikor bőven lehetne beszélni arról, hogy az így késve ellátottak, esetleg ellátatlanul maradtak révén mennyivel várható majd a következményes elhalálozás, esetleg egyes esetekben, például lábon kihordott trombózisok, elhalasztott szűrővizsgálatok miatt az későbbi radikális beavatkozások szükségességének növekedése. Na, kérem! Akkor fog majd aranyat érni Korózs videójának az emléke. A Fidesznek. Akkor is, ha az MSZP addigra már csak emlék, bedarált minoritás lesz a Fidesz-térképen.

Kategóriák: Szervezetek

A soros nemzeti inzultáció

2020, június 11 - 14:46

Hát, ez nem lesz rövid. De a magyarországi junta (lánynevén kormány) se tartóztatta meg magát: 13 kérdőjellel ellátott körmondatos állítást tartalmaz az ív. Merthogy kérdésekről – a korábbiakhoz hasonlóan – szó sincs. Sajátos szemszögből felállított alternatívákat soroló mondatokról van szó – amelyeknek kérdőjelet tettek a végére. Magam még nem kaptam meg a papírváltozatot, így a neten itt elérhető listát olvasgattam.

Nem térek ki minden egyes felvetésre – sok közöttük az unásig ismert migráncsozás, brüsszelezés – meg persze a junta fényezése.

A 2. pontban: Ön egyetért-e azzal, hogy a járványügyi készültséget mindaddig fenn kell tartani az egészségügyben, amíg fennáll a járvány visszatérésének kockázata? Ez hülyeség: egy közegészségügyi rendszert fenntartó civilizált államban a járványügyi készültség folyamatos. Erre tartjuk a tisztiorvosi szolgálatokat. A 6-os bekezdés egyébként ezt ismétli meg.

A 3-as pusztán sanda célzás az idősotthonokban uralkodó állapotokra – nem részletezve, hogy mi ebben az állami szociális hálózat felelőssége.

A 4-es meg a szokásos autark mantra az ”önellátásról”. Kíváncsi vagyok, melyik jóbarát tulajdonában vannak a gyártó cégek, amelyeket „kormányzati törekvésekkel” – értsd: közös pénzeinkből – kell támogatni. Ezen a járszalagon topog a 7-es bekezdés is, amelyekben tulképpen bejelentik a bankok, meg a multik további sarcolásának lehetőségeit, a nyolcasban meg fölmerül néhányszáz combos milliárd elköltésének lehetősége a hazai turizmus, meg egyebek „népszerűsítésére”.

Ugyanerről szól a 9-es, meg a 11-es: a kormány udvartartásának további gazdasági megerősítéséről. persze közpénzen. És: nem, semmilyen kormánynak nem dolga a munkahelyek „megvédése”, pláne nem újak teremtése. Munkahelyeket a gazdasági szektornak kell teremtenie, ebből lehet értékesíthető munka. A kormányzatnak meg a „munkahelyek megvédése” helyett a munkások, alkalmazottak gyenge alkupozíciójának erősítése lenne a dolga – már persze, ha létezne felelős kormányzat.

Az ötösben kenik a mézet a madzagra az ingyenes internettel – a gyereket nevelő családok és tanárok számára. Nem értek egyet: az internet előfizetés – még – nem túl drága, alsó középosztálybeliek is megengedhetik maguknak. Azokat a gyermekes családokat kellene támogatni, amelyeknél esetleg már a villanyt is kikötötték, meg azokat, ahol nincsenek eszközök a digitális oktatáshoz. A tanárokat meg meg kellene fizetni – nem „ingyenes” ajándékkal kiszúrni a szemüket.

A tízes, meg a tizenkettes a soros sorosozás – bár eltekint attól az „apróságtól”, hogy a EU elvetette az örökkötvények tervét. Nyomja hát a bevándorlást a szokott hamis sémákkal.

Hanem a 13. pont! Igazi, kétfenekű állítás! Megérdemli, hogy szó szerint idézzük.

”Brüsszel arra készül, hogy megtámadja a magyar alkotmány bevándorlással kapcsolatos szabályait. Arra akarnak kényszeríteni bennünket, hogy megváltoztassuk Alaptörvényünk migrációt tiltó rendelkezéseit.

„Ön egyetért azzal, hogy a magyar kormány a Brüsszellel való nyílt konfrontáció árán is tartson ki a bevándorlást tiltó szabályok mellett? Igen – nem.”

Minő finom distinkció! Az alkotmány kisbetű, az AlaptörvényÜNK meg nagy. És a birtokrag is beszédes…

Hanem: az igennel válaszoló áttételesen felhatalmazza a kormányt az Európai Unióból való kilépésre is. A főkolompos egyébként 22 éve dolgozik ezen – szívósan, apró lépésekkel. Ahogy látom nagyobb ugrásra készül. Eddig is arcátlanul hivatkozott a „népakaratra”, amikor az egy, másfélmillió visszaküldött ívre mutogatott. Mellőzve azt a körülményt, hogy a nyolcmillió szavazónak mindössze a 12,5 százaléka – másfélmillió ív esetén 18,5 százaléka – tehát törpe kisebbsége küldi vissza a papírokat. Amiket nem tudni hol, nem tudni kik bontanak föl és értékelnek. Szerintem egyébként nem bajlódnak a felbontással: lemérik, hogy kb hány kiló a levélhalmaz, és elosztják egy levél súlyával. Ennek alapján számolva a „népakaratot”, függetlenül attól, hogy milyen választ jelölt meg a visszaküldő.

Így hát megvan a veszélye annak, hogy simán kilépteti a hazánkat a EU-ból miközben annak idején a csatlakozásról népszavazás döntött. Hanem most „veszélyes” lenne népszavazást tartani. Az ún felhatalmazási törvényt ugyan nagylelkűen „visszaadta a parlamentnek”, ám a kormánytöbbség elfogadott egy másik törvényt, amely szerint egészségügyi veszélyhelyzet esetén a kormány a HATÁLYOS TÖRVÉNYEKKEL ELLENTÉTES RENDELKEZÉSEKET IS HOZHAT, parlamenti felhatalmazás nélkül. Akár háborút indíthat, hadüzenetet küldhet a parlamenti képviselők megkérdezése nélkül. Az egészségügyi veszélyhelyzetet pedig az országos tiszti-főorvos – aki jelenleg Müller Cecília – hirdetheti ki. A szuverenitása tehát teljes – no, nem Magyarországnak, nem is a népének. Csak méltatlan – és egyre aggasztóbb mentális kihívásokkal küzdő, nem is első, egyenesen nulladik emberének.

A magyarországi junta főparancsnoka tehát nem a demokráciát támadta meg – azt már régen lehetetlenné tette. A magyar népnek adott sakk-mattot. A saját híveinek is.

Kategóriák: Szervezetek

Rendszerhiba

2020, június 11 - 14:37

Az Európai Unió magyar állampolgáraként, egyszersmind öregségi nyugdíjban részesített újságíróként levélben tettem panaszt amiatt, amiért a hazai nyugdíjfolyósító intézmény egyik ügyintézője a nekem folyósított nyugdíj összegének hivatalos, angol nyelvű igazolásának beszerzési lehetőségére irányuló érdeklődésemet durván elutasította.

Levelem címzettje Lengyel Zoltán Tibor a Magyar Államkincstár Nyugdíjfolyósító Igazgatóság ügyfélszolgálatának vezetője volt.

Nem a címzett válaszolt, hanem a gép.

A nyufig@allamkincstar.gov.huautomatikus üzenetébe foglaltakat tudomásul véve, a csatolt ürlapot kitöltve ismételtem meg a TAJ számommal kiegészített levelemet, amit azonban nem tudtam elküldeni.

Azért nem, mert hiába tettem eleget az alábbi módon többször és pontosan az automatikus felszólításnak, a képen megadott ötjegyű szám beírásban – amint az lentebb látható – a gép (újra meg újra) hibát talált. A gép szerint kilencvenhét ezer hatszázhatvankettő és kilencvenhét ezer hatszázhatvankettő nem ugyanaz a két szám, a két mennyiség egymástól különbözik, 97662 nem egyenlő 97662-vel.

Ami azt jelenti, hogy nem én bolondultam meg, hanem a gép.

Hogy nem bennem van a hiba, hanem a rendszerben.

Kérjük írja be a képen látható 5 jegyű számot:

Ezt írta a gép. Beírtam: 97662

Mire a gép:

Hiba a megadott 5 jegyű számban!

Ez történt.

És ezt megint megírtam. Hozzá téve, hogy panaszleveleimre nem automatikus üzenetet várok, hanem választ. Megjegyezve, hogy amennyiben válaszra nem méltatnak (hanem ismét automatikus üzenetet kapok), közzé teszem a történteket.

Ezúttal nem kaptam automatikus üzenetet.

Azt se nem.

Aczél Gábor

Kategóriák: Szervezetek

Az alagútásó láthatatlan migráns

2020, június 11 - 12:50

Hááát, tuggyátok sokfelé megfordultam a világban, jártam erre is, meg arra is, de leginkább emerre, meg amarra. Sok csudát láttam a világban, de amit magyar földön láttam, olyat sehol a világban máshol nem. Tündék és hobbitok, elfek és óriások , de még akár az öreg egyszarvú is amolyan megszokott lényei a földnek, az ember, mikor velük összefut még csak meg sem lepődik. Könyvek, filmek hosszú sorát lehetne itt most felsorolni, melyekben csodás leírásokat találhat az arra kíváncsi érdeklődő.

Egyszer, amikor magyar földre sodort az élet, annak is a déli részére, ahol a magyarok büszkesége védte a hont, ami nem volt más, mint egy drótkerítés. Ez a drótkerítés arra volt hivatva, hogy megállítsa a délről érkező migráns hordákat, legalábbis a magyarok elmondása szerint. Ránézésre egyszerű NATO pengekerítés volt kombinálva normál drótkerítéssel, csak ez nem a kertet védte, hanem a magyarok déli határát. Persze csak ránézésre volt egyszerű drótkerítés, mert a magyarok nagyon firnyányos emberek. Bekenték például disznóvérrel, mert ha ezt meglátják, megérzik a muszlim migránsok, egyből elemészti őket a gyehena lángja. Meg építettek olyan szobrot is, ami egy magyar vitézt ábrázolt, amint levágott hitetlenek fejével táncol, mert ha eztet a szobrot meglátják, akkor inukba száll a bátorság és uzsgyi visszaszaladnak egészen török földig. Aztán állítottak egy rohadalom nagy keresztet, hogy amikor jön a tevepásztor migráns, akkor már messziről lássa, hogy nem oda Buda!

Aztán, hogy már ilyen fejlett technikákkal védték a magyarok a földjüket, megokosodtak a migránsok, mivel nem akartak disznóvéresek lenni, meg bántotta a szümüket a kereszt, meg a fejekkel táncoló vitéz, ezért összebeszéltek a földikutyákkal, amik védett állatok, hogy ássanak nekik alagutat a kerítés alatt.

Ezek a földi kutyák meg híven szolgálják az embert és neki is álltak ásni a föld alatt, a migránsok meg eltanulták a technikájukat a földikutyáknak.

Lett is erre nagy ribillió magyar földön, jött is a magyarok fő alagút keresője valami Bakondi, bár szerintem a neve elírás lehet, inkább Vakondi az igazi neve. Hogy ezt miből tudom?

Nos, ez a magyar ember úgy ért a lyukakhoz, alagutakhoz, mint senki más a világon! Kétszer megfordult a tengelye körül, háromszor hátraköpött a válla felett , megnyalta a földet a lyuk szélén és egyből tudta, hogy ezek migránsok voltak.

De ezek olyan csuda migránsok, hogy nem csak a föld alatt tudnak kúszni-ásni, hanem láthatatlanok is! Amíg én ott ténferegtem a magyarok déli határán, biza egy migránst sem láttam, se kerítésen innen, se kerítésen túl.

Szóval én mondom néktek, ilyen csodát biza máshol nem látni, csak magyar honban, az alagútásó láthatatlan migránst.

…és, hogy bizonyítsam a szavaim, le is fotóztam őket.

Most tudtam meg, hogy a magyarok dobokat helyeznek el a földön, arra borsót szórnak, így amikor ásnak a láthatatlan migránsok, akkor egyből le fognak bukni. Ezt viszont már nem volt időm megvárni, mert hívtak, hogy osztrák földön még nagyobb csodát láthatok. Az Ausztriában dolgozó, osztrákokat köpködő orbánhivő narancsbirkát, majd róluk is írok nektek.

Lang Alex

Kategóriák: Szervezetek

Cigánybűnözés

2020, június 10 - 17:14

Fura dolog az előítélet; azóta, ha valahol cigányozni kezdenek, nekem rögtön az érsebészet jut az eszembe.

Ahogy a szám elé kaptam a kezem, mindenem csuromvér lett. A többiek sóbálvánnyá merevedve figyelték a horrorfilm-jelenetet. Imént még az asztalnál ültem az adyligeti határőrlaktanya kiképzőszázadának géptávíró termében, és bámultam kifelé az ablakon; már nem kellett fókáznom, rajparancsnokként a kopaszok szivatása lett volna a dolgom. De nem tudtam fölnőni a nemes feladathoz; az 56-os busz [lehet, hogy a számra rosszul emlékszem – csak semmi történelem] megállóját kémleltem (adekvát szinonima; akkoriban – hidegháború – gyanút keltett, ha valaki például fényképezőgéppel bóklászott egy laktanya körül) elkeseredetten a kerítésen túl. A szabadság kapuját. [Azóta is viszolyogva utálom a hatalomittas lelkitörpéket. A sorkatonai behívót Facebookon sokszorosító nevelésügyi tanácsadók fasisztoid pedagógiai elméletei (rendszabály – jó szó!) újra és újra meggyőznek róla: a parancsuralmi tekintélyelvű rendszerek dehumanizálják az embert.

[Erről meg az jut az eszembe, hogy Németh Szilárd a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára.]

Ekkor, mintha derült égből, nem egy gázgyár (finom utalás a KFT-slágerre): egy ablak esett rám. Egy csavar kilazulthatott vagy elvetemedett a fa; ahogy egy határőr elvtárs lelkesen dörgölte, a szellőzőablak a fejemre zuhant. Megúsztam volna egy karcolás nélkül, bár az üvegtábla a fejem búbján tört ripityára, ha az ablakkeret nem pontosan az előttem álló pohárra esik, és a felrobbanó pohár szilánkjai nem a tenyerembe fúródnak, felsértve az ütőeremet. Ahogy a szám elé kaptam a kezem, minden csuromvér lett. Senki sem tudta, hol sérültem meg, az üvegcserepek a nyakamat is elvághatták volna.

A felcser – nem tudom, milyen képességei tették alkalmassá a feladatra, de emlékeztem rá: együtt vonultunk be – elégséges gyógyító eljárásnak ítélte, hogy gézlapot leukoplasztozzon a tenyeremre, de az ajtóig sem jutottam el, már csöpögött a vérem az orvosi szoba padlójára. Kísérletezgettünk így egy darabig, végül is szirénázó mentőautóval utazhattam a Belügyminisztérium Korvin Ottóról elnevezett központi kórházába [a Gorkij fasorban rothadó épület a kasleri egészségügy egyik impozáns monumentuma].

Az ápolónő – szőke, hófehérbőrű kékszemű, fiatalasszony, [Kövér László szép szavaival: kettessel kezdődik a személyi száma, magyarul: női princípiuma van] kedvesen próbált nyugtatgatni, mondván: nagy szerencsém van, mert a kórház legjobb érsebésze az ügyeletes éppen. Nekem a szerencséről nem ez a tortúra jutott volna elsőként az eszembe, ráadásul abban bíztam, pár öltéssel összevarrják a sebet, osztjónapot [tollhiba!: ezt a szófordulatot az intertextualitás okán mellőzni kellene]. Aztán majd lesz néhány szabadnapom a gyengélkedőn. Érsebész?! Már nem csupán a vérveszteségtől szédültem.

Az ügyeletes orvos – egy fekete hajú, kreolbőrű, sötétbarna szemű fiatalember [Bayer Zsolt szép szavaival: egy genetikai hulladék, magyarul(!): egy mocskos cigány] (ez a körülmény nekem nem tűnt fel, akkoriban eszembe sem jutott ilyesmivel foglalkozni) – bíztatóan rám mosolygott, de nem tűnt őszintének a gesztus.

Egy kórteremben tértem magamhoz. A szomszéd ágyon egy fegyőr (ő így mondta: nevelőtiszt) – fehérbőrű, világos hajú, savószemű öregember [újmagyar (vagy mégsem annyira új) szép szavakkal: nemzetvédő hazafi [kacsabeszél, (duckspeak) újbeszél kifejezés, jelentése: „kacsa módra hápogni”. Ha ellenfélre mondjuk, gyalázás; ha valaki olyanra, akivel egy nézeten vagyunk, dicséret.”] – lábadozott. A szó szoros értelmében: a baracskai börtönben esett a lábára egy gázgyár. Művelt ember lehetett; a szekrénykéjén egy L. Ron Hubbard könyv hevert.

A reggeli vizitnél keserves kísérlet következett; az ujjaimat köllött volna mozgatni szörnyű kínok árán. A doktor elégedettnek látszott az eredménnyel, de a „mindjárt visszajövök” fenyegetően hangzott. Amikor az orvos kiment, a fegyőr rám vicsorgott: „na ilyenekkel vannak tele a börtönök!”

Érsebészekkel?! Ezen kicsit csodálkoztam.

És jött a doktor. Nem mondta, hogy gyógyultan távozhatok, sőt az ujjgyakorlat – bár a fegyőr éppen a folyosón dohányzott, így kellemesebb légkör uralkodott a kórteremben – vérfagyasztó fordulatot vett. „Balázs, van egy jóhírem: fog tudni zongorázni.” Nem kezdtem rögtön örvendezni, mert kisgyermekkorom óta igyekeztem már elsajátítani az ebben a művészeti ágban való jártasságot, és akkoriban már szerettem úgy gondolni magamra, mint aki – ha barátai szerint nem is túl jól – tud zongorázni. De rögvest kiderült, nem zenekritikusként, hanem orvosként beszél: „Első látásra biztos voltam benne, hogy megsérültek a mozgatóidegek a tenyerében, és, hogy az eredeti állapot helyreállítása majdnem lehetetlen”, mondta, (miközben demeterszilárdként [Demeter Szilárd (szintén “zenész” – kurziválás tőlem; nem tudom kellőképpen hangsúlyozni az idézőjelet!) a keresztes-kulturkampf közben pénzt oszt a zenészeknek, de közben izen az ellenzékifüggetlenobjektív illetőknek: El fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát – kalapáccsal.] leleményes ujjgyakorlatokkal próbálta a fájdalomküszöbömet az égig tornászni), „de a műtét jól sikerült, maradandó károsodás nincs”. Na akkor ijedtem meg igazán. Addig eszembe sem jutott, hogy a laktanyában lőttek a zongoraművészetnek! Másképpen: a zenei pályafutásomat mintha elvágták volna. Az üvegszilánkok. A doktor láthatta rajtam, hogy váratlanul ért a közlés, beszélgetni próbált, enyhítendő a feszültséget. Elmondta, hogy bár a családjában nincsen zenész (hiába! senki nem szabadulhat könnyen a sztereotípiáktól), a szomszédja, Boros József egy sarokkal arrébb, a Rózsa Ferenc utcai Vasutas Zeneiskolában tanít (ismertem Jóska bácsit, pótolhatatlan mesterem: Garay Attila terme melletti helysiégben oktatta a basszusgitározni vágyókat. Odébb Kőszegi Imre és Babos Gyula [szintén érsebészek!] – jó iskola volt!). Aztán bejött a fegyőr, a beszélgetés félbeszakadt.

Néhány nap múlva hazamehettem; egy hónap egészségügyi szabadság – a hülyének is megéry.

Kategóriák: Szervezetek

Trianonban nem a történelmi Magyarország felbomlása volt a tragédia

2020, június 6 - 14:14

A magyar nép jelentős része még mindig nem érti, hogy a valóban igazságtalan trianoni békeszerződés tragédiája nem abban rejlik, hogy felbomlott a történelmi Magyarország. Hanem abban, hogy a dunai népeknek nem sikerült közös megegyezés és kölcsönös megértés alapján létrehozniuk a független nemzetállamaikat.

Nehéz Trianonról őszintén beszélni 2020-ban Magyarországon. A megemlékezéseket beárnyékolja a kormányzat azon törekvése, hogy teljesen leuralja a kollektív emlékezést. Hogy mindent és mindenkit kizárjon belőle, ami és aki nem a saját monológját erősíti. Ez a monológ, bár a retorika szintjén az összefogás pozitív üzenetét hangoztatja, valójában szinte kizárólag és egyoldalúan negatív, áldozati monológ. A nemzetet – értsd: egyre inkább csak a Fidesz tábora – egy súlyos történelmi igazságtalanság érte 1920-ban, a világ pedig nem hajlandó erről tudomást venni. Miért? Mert a világ nem jól látja a dolgokat, meg van tévesztve. A múltról szóló hivatalos magyarázatok összeérnek a jelenről szóló magyarázatokkal. Hiszen a rezsim hivatalos kommunikációja mind a trianoni tragédia, mind a jelenleg a kormányt érő nemzetközi kritikák okait a Magyarország elleni globális összeesküvésben és a belső ellenség aknamunkájában láttatja. A trianoni megemlékezést a kormány arra használja fel, hogy erősítse a meg nem értett, támadás alatt álló, áldozati ország mítoszát.

Nos, két dologban bizonyára egyetértek a hivatalos magyarázatokkal. Egyrészt abban, hogy Trianon valóban tragikus esemény volt a magyar történelemben. Másrészt abban, hogy kétségkívül összetartozunk a Kárpát-medence határokon túl élő magyar diaszpóráival. Renan nemzetkoncepciójának értelmében. Összeköt minket a közös múlt és a közös terv a jövőre. Ennek a két pontnak az értelmezési kereteiben azonban teljesen mást gondolok.

Vegyük először azt, hogy miért tragédia Trianon – mi is benne a tragédia. Ennek a tragédiának a mibenlétét két szempontból is másként látom, mint a hivatalos narratíva.

Egyrészt nem azt tartom benne tragédiának, hogy a történelmi Magyarország területi egysége felbomlott. Meggyőződésem, hogy a történelmi határok hosszú távon fenntarthatatlanok voltak, és nem kizárólag a vesztes világháború miatt kellett átrajzolni őket. Hanem azért, mert nem lehetett őket összeegyeztetni a demokrácia alapelveivel. Már a 19. században nyilvánvalóvá vált, hogy az ország területén élő nemzetiségek kifelé gravitálnak és nem fogadják el az egységes magyar nemzethez tartozónak magukat. Eleinte a Habsburg Birodalmon belüli önálló nemzeti lét volt a céljuk, de a történelmi fejlődés dinamikájából az is látszott, hogy a politikai nemzetek független és egységes nemzetállamok megteremtésére törekszenek. Ezeket a függetlenségi és egységtörekvéseket már a 19. században is kizárólag csak erőszakos eszközökkel lehetett elnyomni, és ennek az elnyomásnak a fenntartása fél évszázadra megakasztotta Magyarország demokratizálását. Akárcsak a latifundumok és a bankok szövetsége által fenntartott igazságtalan és egyenlőtlen társadalmi rend megreformálását.

A kiegyezéssel a magyar uralkodó elit egy hibás és velejéig romlott kompromisszumot kötött. Hibásat, mert azt feltételezte, hogy hosszú távon a magyar nemzet fennmaradását az biztosítja, ha az ügyét hozzáköti a Habsburg Birodalom sorsához. És bár 1867-ben ez tűnt a realitásnak, a történelem messzemenőkig Kossuth álláspontját igazolta, aki szerint ez az érdekházasság előbb-utóbb katasztrófához vezet. És romlott is volt ez a kompromisszum, mert a lényege a nemzetiségek törekvéseinek az elnyomása volt, azon az áron, hogy lemondunk a valódi demokráciáról. Hiszen a politikai szabadságjogok kiszélesítése szükségszerűen a nemzeti törekvéseket erősítette volna. Még ha nem is lett volna első világháború: a történelmi Magyarország akkor is csak növekvő terrorral és önkényuralommal lett volna fenntartható. Ez már a világháború előtt egyértelművé vált.

És itt jön be a második szempont, amelyből másként látom a trianoni tragédia mibenlétét. A magyarság ebben a tragédiában nem passzív áldozat volt, hanem bűnös is. Miközben a trianoni békeszerződés – egyébként valódi – igazságtalanságait soroljuk, közben alig látunk őszinte szembenézést azzal, hogy az azt megelőző félszázadban a magyar politika gyakorlatilag a nemzetiségek elnyomásán alapult. Még mindig él a mítosz a “liberális” Monarchiáról, és az európai szinten is egyedülállóan liberális nemzetiségi törvényről. Arról, hogy a magyarországi etnikai viszonyok köszönőviszonyban sem voltak a nyugat-európai országokéval, vagy hogy ezt az Eötvös szándékaival szemben végül egyáltalán nem annyira liberális nemzetiségi törvényt sem tartotta be az elit – erről kevesebb szó esik. Hogy a liberalizmus és a jogállam addig terjedt Magyarországon, ameddig a nemzetiségek és az alsóbb társadalmi osztályok (a kettő sok területen szinte egyet jelentett) nem próbáltak önálló közösségi tényezővé válni.

A dualizmus kora boldog békeidőkké szelídült az emlékezetben. Valójában a szendergés és vakság kora volt. Miközben forrpontra hágott a múltba révedő, soviniszta, sallangos hazafiság, és a szellemi élet vezetői túllicitálták egymást az erőszakos magyarosításról és a 30 millió magyar birodalmáról szőtt illúziók táplálásában, a nemzetiségek frusztrációja és elégedetlensége egyre nőtt. Politikai képviseletük alig volt, egyesületeiket, iskoláikat bezárták, gyerekeiket erőszakosan magyarosították, üzeneteiket süket közöny vagy gúnyos kacaj fogadta. Ezzel kapcsolatban a mai magyar apologétáknak szinte csak annyi mondanivalójuk van, hogy dehát Trianon után az utódállamok még ennél is rosszabbak voltak: nos, hát volt kitől tanulniuk, és ugye a tanítvány akkor sikeres, ha meghaladja mesterét.

Csupán alig volt néhány kiváló és bátor elme, aki képes és hajlandó volt kiállni a nemzetiségek jogai mellett. Ilyen volt például Mocsáry Lajos – és még ő is csak korlátozott jogok megadásában gondolkodott, és még őt is egyetemes kiátkozás érte emiatt. A nemzetiségekhez való viszonyunkat a Grünwald Bélák és a Rákosi Jenők határozták meg, nem a Mocsáry Lajosok és Ady Endrék. Még maguk a polgári radikálisok is csak 1918-ban jutottak el oda, hogy egyáltalán területi autonómiáról és az ország föderalista fölosztásáról kezdjenek beszélni. Ha visszanézünk az 1867 és 1918 közötti időszakra, akkor a legmegdöbbentőbb az a szinte teljes vakság, amit a szellemi elit a nemzetiségi kérdés iránt tanúsított. Még Jásziék is csak későn ismerték fel, hogy az ország függetlensége és demokratizálása nem lehetséges a történelmi Magyarország keretei között. Talán egyedül Ady sejtette meg az országra váró katasztrófa méretét, a maga prófétai előrelátásval.

És bár minden tiszteletem Jászi Oszkáré, akinek a szemlélete nagyon közel áll hozzám, és a Kossuth nyomán továbbgondolt dunai patriotizmusa máig az egyik legszebb eszme, ami a Duna völgyében kisarjadt – az ő politikájában is volt nem kis adag illúzió. Hogy a dunai népek majd Svájc mintájára egy egységes szövetségi államban egyesülnek, ami demokratikus föderalizmus alapján rendezi újra közös dolgainkat: szép, de életszerűtlen eszme volt. A nemzetiségi mozgalmak egységes és független nemzetállamok felé gravitálódtak, és egy ennél magasabb rendű politikai szövetségnek csak úgy és azután volt esélye, ha ezek a nemzetállamok először kiépülnek.

Az irredentizmus és a föderalizmus illúzióival először Bibó István számolt le a legteljesebben és legkövetkezetesebben – és én az ő gondolataiban látom ma is a legjobb iránymutatást. Kifejtette, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalansága nem a történelmi ország felosztásában rejlett, hanem abban, hogy a határokat igazságtalanul, az önrendelkezés jogának súlyos megsértésével, nagyhatalmi szempontokból és szóval jelölték ki. És ez az igazságtalanság tragédiává ott és abban vált, hogy “megszerezte a magyaroknak azt a katasztrofális és félrevezető tapasztalatot, hogy a történelmi Magyarország felosztása nem valami szükségszerűség, hanem egészében valami esetleges és hatalmi tényezők által kiváltott szerencsétlenség, melyet a hatalmi tényezők megváltoztatásával és a szerencse jobbra fordultával éppen úgy vissza lehet csinálni.”

Ez tehát Trianon valódi tragédiája: száz éven keresztül abba a hamis illúzióba kergette a magyarok jelentős részét, hogy az ország felbomlása nem történelmi szükségszerűség, hanem esetleges szerencsétlenség volt. Ha erről az illúzióról sikerült volna időben lemondani, ha az új nemzetállamok létezésének legitimitását sikerül elfogadni, és ha az ország vezetői nem követik el újra a kiegyezés hibáját akkor, amikor egy elnyomó birodalom (nácik) szekeréhez kötötték a nemzet ügyét – akkor talán ma mások lennének a határok. A “mi lett volna ha” helyett azonban sokkal inkább arra kellene már összpontosítanunk, hogy mit tegyünk ma.

Először,
fogadjuk el, és ne csak fogcsikorgatva, hogy a történelmi Magyarország felbomlása szükségszerű volt, attól függetlenül, hogy a határokat igazságtalanul húzták meg. Fogadjuk el, hogy 1918 a szomszédos népek számára a felszabadulás, a független és egységes nemzetállam megalakulása. Nézzünk szembe azzal, hogy a történelmi Magyarország börtön volt a lakosság jelentős része számára, mert nem csak a nemzetiségi törekvéseket akadályozta meg, de az ország valódi demokratizálását is. Számoljunk le végre a múltba révedő Nagy-magyarország-kultusszal, és számoljunk le a revizionizmussal és irredentizmussal! Tudatosítsuk, hogy az a kép, ami a fejünkben Erdélyről, Felvidékről, Vajdaságról stb. mint mitikus elvesztett földekről él, távol áll a jelen valóságától, és távol áll a jelen magyar kisebbségi közösségeitől is.

Másodszor,
erősítsük meg a független és demokratikus köztársaság hagyományát. Miközben az összes szomszédos állam megüli az első köztársaság kikiáltásának ünnepét – csak mi, magyarok nem tesszük ezt. Pedig az 1918-as demokratikus forradalomban és az első köztársaságban nekünk is van ünnepelnivalónk. Ha november 16-án mi is megünnepelnénk az Első Köztársaság Emléknapját, akkor jobban a helyére kerülne Trianon is a kollektív emlékezetben. Február 1. is ünnepnap, pedig a második köztársaság 1946-os kikiáltására is árnyékot vetnek későbbi politikai események.

Harmadszor,
a határon túli magyar kisebbségek ügyét akkor tudjuk hitelesen és eredményesen képviselni, ha komolyan vesszük az egyetemes emberi jogokat. Ha csak akkor követeljük a világon a kisebbségi jogok védelmét, amikor a nemzeti önzésünk azt diktálja, de közben a magyar állam szisztematikusan megsérti ezeket a jogokat – akkor vajon számíthatunk-e arra, hogy bárki a magyar ügy mellé áll majd Európában? Vajon hibáztathatjuk-e a románokat, szlovákokat vagy szerbeket, amikor csak cinikus röhögést vált ki belőlük, ha az Orbán-kormány emberi jogokra hivatkozva követeli a magyar kisebbségek védelmét? Vajon számíthatunk-e nemzetközi szolidaritásra, ha az országunk tekintélyelvű birodalmakhoz törleszkedik a reálpolitika nevében, miközben hidegháborút folytat demokratikus országok ellen? A legutóbbi borzasztóan előkészítetlen és átgondolatlan székely autonómia ügyében folytatott aláírásgyűjtés kudarca is mutatta, hogy ez így nem megy.

Az Európai Unió minden eddiginél kedvezőbb politikai közösséget nyújt a számunkra ahhoz, hogy a trianoni trauma feldolgozását elvégezzük és a magyar nemzeti kisebbségek érdekeit határokon átnyúlóan érvényesítsük. A jelenlegi nemzetközi politikai környezetünkben elsősorban nem idegen birodalmaktól kell féltenünk a magyarság ügyét (bár az orosz beavatkozás veszélye persze létező), hanem elsősorban éppen attól az etnikai nacionalizmustól és tekintélyelvű igazság-utáni politizálástól, amit Orbán és számos más politikus képvisel a térségünkben. A szomszédos népek agresszív, csaholó, kisebbrendűségi érzéstől fűtött sovinizmusa tükörképe az itteninek. A kultúrfölényről alkotott gőgös elképzeléseink éppen olyan szánalmasak, mint a hasonló román, szerb vagy szlovák fantazmagóriák.

A valódi tragédia az, hogy a szomszédos népekről még mindig alig tudunk valamit. Sőt, az ott élő magyar kisebbségekről is penészes, avítt elképzeléseink vannak. Többet tudunk arról, mi történik New Yorkban vagy Londonban, mint arról, mi történik Pozsonyban, Belgrádban vagy Bukarestben. A nyitott határok mellett is idegenek maradtunk egymásnak, akiket legfeljebb közös ellenségek – nyugati kozmopoliták, migránsok – gyűlölete tud összehozni.

Kossuth és Jászi Oszkár dunai patriotizmusához soha nem voltunk ilyen közel – és soha nem voltunk tőle ilyen távol. A tőle elválasztó határokat és szögesdrótokat elsősorban az elménkben kellene lebontani. Az a fröccsentett giccsparádé, amiben ma a Nagy-Magyarország-kultusz megnyilvánul: az autókon pöffeszkedő Great Hungary matricák, a falvak főterein felhúzottt emlékművek, a “nemzeti rock” ködös irredentizmusa, az összeesküvés-elméleteket ápoló, soviniszta ponyvairodalom – mind része az akadályoknak.

Az a helyzet, hogy jelenleg a legméltóbb trianoni megemlékezést nem Budapesten, hanem Pozsonyban szervezték, és nem a magyar, hanem a szlovák kormány. Igor Matovic, bár politikájával egyébként nagyon sok probléma van, egy valódi történelmi gesztust tett azzal, hogy az emléknapon magyarul köszöntötte a magyar kisebbséget, együttérzéséről és arról biztosította őket, hogy Szlovákia az ő hazájuk is. Mint magyaroknak: nem pusztán egyénként, hanem mint nemzeti közösségnek. Ez a gesztus máris több, mint amit bárki megadott volna a nemzetiségeknek a dualizmus időszaka alatt. És máris több, mint amit a jelenlegi magyar kormány tesz, ami még a saját ellenzékét is kirekeszti a nemzetből. Ez a gesztus persze nem elégséges, nem elégíti ki a szlovákiai magyarok jogos panaszait – de szükséges. Nagyon nehéz lépés, hogy az ember a saját örömében is együtt érezzen a más bánatával, és fordítva. Ez az alapja Jászi Oszkár és József Attila dunai patriotizmusának, ami az egyedüli feloldást jelentheti a trianoni traumára: rendezni végre közös dolgainkat.

Sárosi Péter

A szerző cikke eredetileg a Pendulum c. blogban jelent meg

Kategóriák: Szervezetek

Egy kis mosoly

2020, június 2 - 17:47

Felbátorítottatok ezzel a sok elismeréssel. Úgyhogy most csak mesélek. Például arról, hogy mindig valami eltérő álláspontom volt. Például kislánykoromban, amikor a kortársaim arról ábrándoztak, mily jó lenne régi korokban élni, hercegkisasszonyként várni a hercegre az obligát fehér lóval. Én meg rámondtam: És ha a jobbágy kilencedik gyereke lennél? Erre kb. százszor akkora az esélyed. Akkor is jó lenne? Mit mondjak? Nem én voltam a legnépszerűbb.

Az utazásokkal sem volt másképp: miközben a legtöbben Párizsba, Rómába vágytak, nekem Stockholm volt a vágyott úti cél: a XX. század emblematikus városa. A századelő szegénységéből pár évtized alatt kivirágzó település. Végül eljutottam oda – kis csalódást okozott: az én megkopott huszadik századom.

Persze, én is szerettem volna sokat utazni, világot látni. De nem vonzott, hogy a havi fizetésemet feláldozzam azért, hogy a Trevi, vagy az Eiffel előtt fényképezkedjem. Így hát keveset láttam a világból – bár Izland, a Föld legkisebb unokája, meg a Moszkva-Leningrád közötti erdőkkel tarkított sztyeppe lenyűgözött.

Meg Szlovákia! A Felvidék! Mostanában azzal borzolom az ismerőseim idegeit, ha valaha el kellene hagynom Magyarországot, csakis a liptószentmiklósi (Liptovska Mikulas) tó közelében, Poprád környékén keresnék új otthont. Nem hiszem ugyan, hogy erre sor kerülne – nem vagyok én olyan fontos, ahogy 68-ban is megúsztam egy rendőri figyelmeztetéssel.

Na, de Szlovákia! Korábban, a hetvenes években voltam Pozsonyban – majdnem olyan szép, mint Budapest -, Nyitrán, Brnóban (bár ez már Morvaország).

Hanem a keleti részekre csak 91-ben jutottam el. Május volt, érettségi szünet az akkor harmadéves gimnazista fiamnak, meg a barátnőjének. Menjünk valahová! De hová, ami a pénzünkből is kifutja? Volt egy kombi Daciám, ami életem egyik legmegbízhatóbb autója lett, amint egy hozzáértő megbuherálta az elektromos rendszerét. Bedobtuk a sátrat, pokrócokat. Nekem mindig mániám volt Mikszáth: Nézzük meg, honnan jött a lőcsei fehérasszony, és hol laknak a jó palócok, meg a tót atyafiak! Amint átléptük a határt – még mindkettőnk számára messze volt az EU – valami szinte kézzelfogható nyugalom szállt meg. Pedig az akkori Szlovákiában éppen a Meciar vezette Slovenska Matica volt hatalmon. De ebből a világon semmi nem volt érezhető az országúti kocsmákban, ahol ebédeltünk, sőt a H jelű autónkat se piszkálta senki.

Így értünk be Kassára, ahol a főtéren hagytuk a Dáciát, hogy körülnézzünk valami olcsó szállás után. Közbevetőleg: mielőtt indultunk, a fiam a lelkemre kötötte: nem szólalok meg oroszul. Csatangoltunk a jellegzetes felvidéki város terein, utcáin. Ami föltűnt: tényleg kevesen tudtak magyarul. Volt olyan hely, ahol magyarul érdeklődtünk, mire a kisasszony hátraszólt: keressétek meg a Jóskát, az tud magyarul! Jóska elő is került, és elmagyarázta, a város szélén van egy valahai munkásszálló, amit méltányos áron kiadnak turistáknak. Le is rajzolta, hogy juthatunk oda.
Mentünk hát vissza a főtérre a Dáciához – és mit látunk? Az autót egy csomó gyerek veszi körbe, akik egy idősebb úrnak magyaráznak. Jesszus: feltörték, kirabolták? De semmi ilyesmi nem történt. Kiderült: az idős úr Kanadából érkezett magyar, aki a húgát akarta elhozni valami gyerekkori, felvidéki helyszínre. A szláv nyelvekben nem lévén járatos, a H jelű autó gazdái felől érdeklődött volna. Már eleve feldúlta, hogy az akkor még létező szlovák-magyar határon a szlovák határőr hosszasan vegzálta: egy kanadai, meg egy magyar útlevéllel jelentkező személyek, bécsi rendszámú autóval – ráadásul mindketten magyarul beszélnek!

Ezeket feldúltan elmesélve kérte, menjünk együtt szálláskeresőbe. Hamarosan meg is találtuk a Jóska által jelzett objektumot. A recepción csinos hölgy fogadott – szlovákul. A fiam angolra váltott: fejrázás. A kanadai úr franciával próbálkozott – semmi. A húga németül kísérletezett – értetlenség. Egy életem, egy halálom, előléptem: Mózsna pa ruszki? Megkönnyebbülés: mózsna, mózsna! A szlovák ugyan közel sem azonos az orosszal, de azért következtethető a mondandó. Különben is: a béketáborban mindketten kötelezően tanultunk oroszul.

Kassáról észak felé vettük az irányt, Poprád felé. Csodaszép út. Akkor még kétsávos, leállósáv se volt, a kristálytiszta vizű patak közvetlenül az út mellett csörgedezett, illatos, dús ibolyamezővel szegve. Aztán Poprád, ahol a városka központjában lévő szállodával szembeni utca harsányzöld mezőben folytatódik, aminek a végében integetnek a Tátra havas csúcsai.

Később előfordult párszor, hogy a kánikulába ájult Pesten délután ötkor kocsiba vágtam magam, és éjfél előtt már a poprádi szállóban csekkoltam. Volt olyan is, hogy kicsit még csavarogtam erre-arra azon a tájon. Ami mindig föltűnt: bár tényleg kevesen értenek magyarul arrafelé, barátságosan fogadtak, készségesen segítettek. És példás rendben tartják a magyar főúri rezidenciákat, a betléri Andrássy kastélyt éppúgy, mint Krasznahorka várát.

Meg hát a liptószentmiklósi (Liptovska Mikulas) tó, az egyébként az „átkosban” a magyar vízkutatók által fúrt termálkúttal, és ráépült élményfürdővel, apartman-faluval. Itt esett meg az is, hogy az egyik étteremben vacsorázva a párom, aki 13 évig dolgozott Szlovákiában, szlovákul rendelte a vacsorát. Mire a fiatal pincér azt mondta: Kérem, beszéljenek magyarul, nekem gyakorolnom kell a magyart, mivel magyar vendégekre számítunk.

Nem is volt olyan rég: tán 10-12 éve. Azóta a szlovákok – totocskák – úgy elhúztak, hogy már a kettőnk meglehetős nyugdíja sem lenne elég egy liptószentmiklósi hétvégére. De talán a fentiekből érthető, miért arrafelé keresnék új otthont, ha muszáj lenne. Ráadásul imádom a sztrapacskát, meg a juhtúrót – hát még a juhtúrós sztrapacskát!

Kategóriák: Szervezetek

Kertész Ákos: Öntudatos kanadai állampolgárként élek itt — Úgy tartom, ez a legjobb ország a világon

2020, június 1 - 15:51

Az alábbi interjút Németh Péter készítette Kertész Ákossal és eredetileg a Hírklikk nevű magyarországi internetes lapban jelent meg. Kertész Ákos 2012 óta él Kanadában és az interjú jelentős része az itt szerzett tapasztalatairól szól, illetve saját identitásáról. Idén nyáron lesz 88 éves. Korábban a Kanadai Magyar Hírlapban is megjelentek írásai. Jó egészséget kívánunk neki. Az alábbi interjú azért is érdekes számunkra, mert Kertész Ákos elsősorban kanadai élményeit osztja meg, pontosabban azt, hogy milyen nyomot hagyott rajta az elmúlt nyolc év ebben az országban és társadalomban. Mint a lapunkban közzétett valamennyi cikk esetében, itt is hozzászólhatnak olvasóink — amennyiben azok a napokban megjelent moderálási elvekhez igazodnak. (C.A.)

***

Montreál nyáron. Forrás: livemtl.ca.

– Majd’ 80 évesen hagytad el Magyarországot, akkor, amikor a jobboldal részéről sorozatos támadások értek. Visszatekintve: helyes döntés volt?

A legjobb döntés volt! Egy társdalomra jellemző, hány ember alkot magától egy sort. Budapesten rendőr nélkül száz se. Itt három ember már egy sor. Nem azért mert ráérnek, hanem mert sietnek. És mit tesz Isten: mindenki sorra kerül, mindenki célhoz ér. Ez társadalom, itt Kanadában – nem csürhe. Pedig az egyik fekete, a másik fehér, az egyik kínai, a másik zsidó, az egyik skandináv a másik hindu. És mind kanadai. Slomó kutyám élete alkonyán néha nem tudott ráállni a hátsó lábaira. Egyszer így jártunk vele, még jó messze a parkoló kocsinktól. Éva, a feleségem, húzta, én megpróbáltam a hasa alá nyúlva talpra állítani, mikor egy jó kiállású, markos férfi se szó se beszéd fölnyalábolta a harminc kilós állatot, és vitte a kocsiig. Mi nem győztünk hálálkodni, ő nem győzött szabadkozni, hogy ugyan, semmiség. Ez egy kanadai pasas. A honfitársam. Haza csak ott van, ahol jog is van. Így igaz, de ez kevés. Ahol a lakosok között együttérzés is van, spontán segítőkészség is van, ahol az utcán biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy nem hagynak cserben, ott van a hazád. Ne csodálkozz, ha arra a kérdésre, érzünk-e honvágyat, a mai napig is csak azt tudjuk mondani a feleségemmel együtt: életünk legjobb döntése volt, hogy idejöttünk.

– Ahogy az előbb említettem, otthon súlyos zaklatásoknak voltál kitéve, de mégis magyar vagy, magyarul írsz, gondolkodsz, viszont nem nagyon találkozom az írásaiddal. Nem is írsz?

Dehogynem. Sok esszét, értekezést írtam az Amerikai Népszavába, és kevesebb publicisztikát. Régen rájöttem, hogy aki az ellenkezőjét gondolja, amit én, azt nem tudom meggyőzni, csak azt tudom megerősíteni a hitében, aki velem közös platformon van. Az se semmi! De mindennek a zaklatásokhoz, amiknek ki voltam téve, nincs köze.

– Tehát nem futamodtál meg, vállalod továbbra is a véleményed. Vagyis, gondolom, figyeled, ami ma Magyarországon történik. Ezért nyugodtan megkérdezhetem, hogy szerinted a 2012-es állapotokhoz képest, a magyar demokrácia helyzete rosszabbodott, vagy maradt ugyanolyan, netán javult?

Elégedj meg egy rövid válasszal: Magyarország éppúgy nem ismeri a demokráciát, mint a jegesmedve a púpos tevét.

– Következésképp azok a minősítések, amelyeket a magyar emberekről leírtál, és amelyet sokan tudatosan félremagyaráztak, ma is érvényesek?

Bánatomra, senki sem tett Magyarországon semmit, hogy megcáfoljon engem. Mert mit is írtam? A magyar genetikusan alattvaló. Igenis az! A „nyílt levél” óta eltelt idő alatt, a magyarok ezer százalékig bebizonyították. Ha csak egyetlen ember mer föllázadni a hatalom ellen, már megcáfolt volna. De nem akadt egyetlen ember sem. Egyetlen szó, a genetikus szó az, ami állítólag félreérthető, aminek kettős értelme van. Ez sem igaz. Csak az érti félre, aki félre is akarja érteni, és csak egyetlen egy értelme van. Odaírtam: József Attila még talált mentséget: „…ki ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”. Ettől az egyetlen József Attila idézettől egyértelmű, hogy a „genetikus” kifejezés nem is jelenthet mást, mint történelmi eredetet, fejlődést feltüntető, oknyomozó tudományos terminust. Vagyis: történeti meghatározottságból adódóan, a (hosszú ideig feudalizmusban élő) magyar társadalom tagjainak kulturálisan meghatározott, jellegzetes viselkedése, hozzáállása a mindenkori hatalomnak való alárendelődés.

Ez kétségkívül szabatosabb, támadhatatlanabb megfogalmazás, viszont szürke, és unalmas, tehát az olvasóhoz nehezen jut el. Márpedig ez nem lehetett egy nyílt levélben a célom. Ezért használtam erősebb hatású retorikai eszközöket. Még most sem világos? Még mindig hozzá kell fűzni valamit a gyöngébbek kedvéért?

Tehát az alattvalói attitűdöt nem a génjeink örökítették, az nem faji tulajdonsága a magyarnak. Ilyet sosem állítottam, bár ezt akarták a számba adni. Az engedelmességre való hajlam, a retardált feudalizmusra, a polgári demokratikus hagyományok és a szabadságjogok krónikus hiányára, vagyis a történelemre vezethető vissza, ettől nincs igénye a személyes szabadságra, az alapvető emberi jogokra, ettől válik szolgalelkűvé, alattvalóvá a magyar. Bibó István szerint, a zsákutcás magyar történelmi fejlődés torzította el a magyar néplelket. A szabadságharcot vérbefojtó Ferenc Jóskát is, az orgoványi gyilkosokkal, a tiszti különítményesek vérengzésével, Trianon elfogadásával hatalomra kerülő Horthyt is, és az esztelen gazdaságpolitikával, kíméletlen megszorításokkal a népről hét bőrt lenyúzó, a demokráciát eltaposó Orbán Viktort is rajongva tudják szeretni a magyarok. Ezt mondtam. Ezt vállalom. De azt az alattomos, gyalázatos ferdítést, hogy én egyetlen népet, nemzetiséget, népcsoportot, bármiféle embercsoportot kollektíve, genetikailag alattvalónak, pláne: alávalónak neveztem volna, azt kikérem magamnak, az szemenszedett hazugság. Még jó, hogy nincs az a mindent elborító hamu, amiben ne csillogna gyémánt is. Nem igaz, hogy Magyarországon senki sem gondolkodik. Ismertem egy jobboldali családot, nagy Orbán-hívők voltak, és a Fideszre szavaztak kettőezertízben. Amikor elkezdődött ellenem a hajsza, egy nap jöttek szembe az úton. Hűha, merre kerüljek, nem akartam szóváltást, de nem találtam egérutat. Jöttek, rendületlenül… Ám furcsa mód, széles mosollyal, csillogó szemmel, kézfogásra nyújtott kézzel: „Köszönjük, Kertész úr, hogy végre valaki jól megmondta ezeknek! És nem ők az egyedüliek. Ez tartja bennem a lelket.

– Nem tartasz attól, hogy ez a járványos idő a szélsőjobbnak, vagyis azoknak kedvez, akik elől menekültél?

A koronavírus pártsemleges; mindenkinek kedvez. Nagyobb megfontoltságra, fegyelemre, átgondolt védekezésre tanít. Ez a fegyelem, megfontoltság, remélhetőleg a járvány után is megmarad.

– Akkor ez azt is jelenti, hogy higgadtabbak lesznek az emberek, jobban szót értenek majd egymással. Még az is lehet, hogy hajlandó lennél leülni Orbán Viktorral és elmondani neki, mi az, ami nem tetszik neked Magyarországon?

Nincs az a tolmács, akinek a segítségével én szót értenék vele.

– Az előbb azt mondtam neked, hogy te változatlanul magyar vagy, magyarul gondolkodsz. Akkor hogyan élsz itt, Kanadában?

Öntudatos kanadai állampolgárként élek itt, úgy tartom, ez a legjobb ország a világon. Azt mondod, nagy kunszt, tekintettel arra, milyen a világ? Igaz. De a kanadaiak magukért felelnek, nem a Világért. Esztétikai közhely: a boldogság nem ábrázolható, csak ha veszélyeztetett. Kanadáról ezért nehéz írni. Mióta erre a földre tettük a lábunkat, itt csak jó történt velünk. Bárhonnan nézve, Kanada a béke szigete. A tolerancia, a barátság és a szeretet földje. Ezek itt színvakok, nem látják a bőr színét. Itt nincs fekete meg fehér meg sárga, meg kreol – csak ember van. Aki itt él, az kanadai és kész. Hálás vagyok, hogy ez az ország befogadott minket. Azt állítod, hogy megmaradtam magyarnak. Kérdés, magyar voltam-e egyáltalán, bármennyire is magyarnak hittem, éreztem magam. Magyarországi születésű askenázi zsidó vagyok, mindig is az voltam – bár gyerekként nem tudtam róla. Mit kaptam Magyarországtól? Egy csodálatos anyanyelvet. Egy páratlan irodalmat, főleg verskultúrát. Mindent, amit a magyar iskolákban tizenkét éven át tanulni lehetett. Én szerettem ezt az országot, vállalni akartam hazámként a Balsorssal együtt. Még asszimilálódni is akartam, ez szerencsére nem sikerült. Nem hagyták. Nem hagyták, hogy elfelejtsem: idegen vagyok. Még a holokauszt után sem, amelyet nem a hóhérok kegyéből, hanem a saját szerencsémnek köszönhetően úsztam meg tizenkét évesen. Akkor is nekem kellett bocsánatot kérnem tőlük, hogy zsidó vagyok. Viszont én tudtam, mi a demokrácia, amiről a magyaroknak éppúgy nincs fogalmuk ‒ máig sem ‒, mint eszkimónak a hőgutáról. Miért? Csak.

Kategóriák: Szervezetek

Nincs álságosabb, hazugabb fogalom, mint a “nemzetállam”

2020, május 31 - 15:12

Alig pár nap múlva lesz a centenáriuma annak a dátumnak, amelyen a Horthy vezette magyarországi kormányzat a versailles-i francia királyi park egyik épületében, a Trianon nevű kiskastélyban aláírta az Antantnak, a Központi hatalmak egyik veszteseként, az Osztrák-magyar Monarchia magyar királyságra vonatkozó ultimátumát. Ezzel most bővebben nem foglalkoznék, kifejtettem itt a véleményemet.

Talán annyit tennék hozzá: Horthyéknak nem nagyon volt más választásuk: a győztesek világosan értésére adták: a békedekrétum aláírása a feltétele annak, hogy az 1920 nyarán a Tisza vonalánál álló román csapatokat az Antant által kijelölt – nagyjából a mai magyarországi határoknak megfelelő – demarkációs vonalakra szorítsák vissza.

Sokkal érdekesebb, hogy az immár tíz éve regnáló magyarországi junta (lánynevén kormány) vezénylő feje tulképpen megint megúszásra játszik. Legalább annyira beleköpne a levesébe némely „radikális” magyarok hőbörgése, mint baloldali, pláne (ó irgalom atyja ne hagyj el!) liberálisok, vagyis szabadelvűek tisztázó szándékú vitára invitálása.

Jól mutatja ezt, hogy nem lett „emlékév”, nem ezen a címen kapott milliárdokat a történelmész Schmidt. Sőt, a mégis elkészült gyalázatos kolumbáriumot, ahová a magyar nemzet 13 ezernél több települését, magyar és nem magyar lakóit temetik szándékaik szerint, sem adják át. Pont úgy, ahogy az éjek évadján a Szabadság térre telepített hazug, giccses kőrakást. Úgy tűnik, nincs ember, aki nyilvánosan a nevére venné ezt a gyalázatot.

A centenáriumra nincsenek kormányzati események, központi rendezvények. Naná: még kiderülne, a magyarság többsége, főként az Európai Unió határain belül békében szeretne élni románnal, szlovákkal, osztrákkal. Így szeretné elérni, hogy a még virtuálisan létező államhatárokon belül nemzettársai használhassák az anyanyelvüket, megmutathassák kultúrájukat. Ez persze felháborítja a román, szlovák stb. hasonszőrű sovinisztákat.

A nemzetállam nevében. Szerintem meg nincs álságosabb, hazugabb fogalom, mint a „nemzetállam”.

Már csak etimológiai szempontból nézvést sem. A nemzet szellemi, kulturális, érzelmi, már-már szakrális fogalom. Az állam meg maga a racionalitás: szabálykeret, amelyek között az egy területen élők működünk, adózunk, tartjuk a törvényes tilalmakat. Hogy jön össze a kettő?

Bocs, de nekem a nemzetállamról szónokrókról mindig a Borcsákék kakasa jut eszembe.

A nagyszüleimék nagy, háromházas udvarban laktak. Az övék volt ugyan a legnagyobb, utcafronti kétszobás ház, meg a kovácsműhely. De ellentét nem volt a három család között: ehhez hozzájárult az is, hogy nagypapa világosan nekünk, unokáknak értésünkre adta: nem szedhetünk a Marcsa néni szilvafájáról gyümölcsöt, és nem téphetjük le a Borcsákék kertjéből kihajló virágokat sem, bármennyire tetszene: az a Borcsákéké.

Volt a Borcsákéknak egy kiváltképp harcias kakasa. Naphosszat a trágyadomb tetején trónolt, időnként megeresztve rekedt hangját, amire a körülötte kapirgáló tyúkocskák sebesebben szedték a lábaikat. Amúgy nem volt valami díszes egyed, a tollai se pompáztak sok színben, a taraja se volt, még átlagosnak se mondható.

Hanem: amint bárki közelített a trágyadombjához, a szárnyait a földig eresztve harciasan topogott. Nem tehetek róla: de nekem mindig a Borcsákék kakasának topogása jut eszembe, amikor a külgazügyérségre emelt szerencsétlen kárál bocsánatkérésért, miközben a háttérben földig eresztett szárnyakkal topog a Borcsákék kakasa.

Aki/ami egyébként azonnal visszafutóra vette, ha a magamfajta 9 éves gyerek csak annyit mondott: hess!

Ez a mai, magyarországi főkolompos pont ilyen beszari. Még a maga keltette erősebb szelecskétől is fél.

A kérdés az: mikor ismerik föl honfitársaim – mert nekem honfitársam minden magyar, akár egyetért velem, akár nem, hiszen nem az én jogom eldönteni, ki a magyar és ki nem -, hogy a Borcsákék kakasának topogása merő szemfényvesztés. Ráadásul sunyi, gyáva szemfényvesztés.

Kategóriák: Szervezetek

Milyen a jó város?

2020, május 30 - 21:18

Két szerző – egy mérnök és egy szociológus professzor – közös könyve, a Designing Disorder, 2020 áprilisában jelent meg Londonban, a Verso Kiadónál. A Pallas Athéné Kiadó jóvoltából májusban már a magyar olvasó is kezébe foghatta a városépítés, a városi élet érdekességeivel foglalkozó, „A rendezetlenség megtervezése” című kötetet. A modern város minden korábbinál pontosabban megtervezett, szigorúan meghatározott, ezek a határok pedig elidegenedést szülnek. Nem kell építésznek lenni, saját tapasztalataink alapján is feltehetjük a kérdés: biztosan jó ez?

A könyv történelmi – főként párisi és londoni – példákon keresztül szemlélteti, hogy a városok mindig is a szabadság, az innováció, az emberi kapcsolatok sűrűsödési pontjaiként szolgáltak, közösségi tereik komoly társadalmi szerepkört töltöttek be. Olyan kísérleteket mutat be, amelyek a túlszabályozott környezetet megbontva elősegítik a közösségi terek rugalmasabb, emberközpontú és több felhasználási lehetőséget kínáló kialakítását. Ugyanakkor nem valamiféle „előíró jellegű” kézikönyv, inkább inspiráló, rendkívül tanulságos javaslatcsomag arról, hogyan válhat a várostervezés – az ott lakókkal együttműködve – nyitottabbá, közösségibbé. A nem szakember számára is érdekes, olvasmányos és ezen az sem változtat, hogy a fordítás itt-ott döccen, akad túlbonyolított mondat, érezhetően hiányzó szó. A szerzők keresztnéven emlegetése is szokatlan a magyar olvasó számára, bár szorosan együtt dolgozó, egymást jól ismerő párról van szó.

A könyv három részéből az elsőt – „A civil társadalom” – Richard Sennett írta. A most 77 éves professzor jelenleg a Columbia Egyetemen tanít, tanulmányozta a városok társadalmi kapcsolatait és a városi életnek az egyénekre gyakorolt hatását a modern világban. Fontos könyve, „A rendellenesség felhasználása” (The Uses of Disorder, 1970) állításaira – mint például: „…a civil társadalom is akkor tud kibontakozni, ha az egyének figyelme nem annyira önmagukra, hanem inkább a közösségre irányul – ebben a könyvben is többször hivatkoznak. A jelenlegi munkába is átvitt alapgondolata: „A régi francia szóhasználat szerint a város egyszerre ville – kézzelfogható épületek és utcák – és cité – a fizikai helyen belül lakó emberek által elfogadott viselkedés és megjelenés.” Érdekes megállapítást találunk a serdülőkor identitási válságáról, ami elvezeti a szerzőt a társadalmi nem és az „énerő” fogalmához. A civil társadalomnak el kell fogadnia a magatartások különbözőségeit és változásait, hogy az emberek szabadon, önmaguk legyenek. Hivatkozik Hegelre is, aki szerint az emberi lény kizárólag a mások általi elismerés útján teljesedhet ki, szükséges a kölcsönös elismerés!

Sennett kemény kifejezésekkel szembesíti az olvasót: Jelenleg a város fokozatosan vasketreccé válik, zavarodott, dolgozó állatokat zár magába. Az embereket a különféle használati célok, helyek, zárják ketrecbe. Az „úr” a szabály, a rendezési terv, a „szolga” az ember, aki aláveti magát a szabályoknak. Mindenki olyan városokban akar élni, amelyek tiszták és biztonságosak, közszolgáltatásaik hatékonyak és minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megszüntessék az osztályok szerinti és etnikai alapú megosztottságokat. De nem ilyen városokban élünk! Európában és Amerikában a belváros „megújítása” leggyakrabban azt jelenti, hogy kilakoltatják az ott élőket. A növekedéshez párbeszédre van szükség a múlt és jelen között, ez fejlődést jelent, nem pedig a régi eltörlését. A nyitott város Nápolyhoz, a zárt, Frankfurthoz hasonlóan működik. Ez az oka annak, hogy Nápoly vagy a New York-i Lower East Side (képünkön), bár erőforrásokban meglehetősen szegény, mégis fenntartható és az emberek komolyan törődnek e városrészekkel.

Pablo Sendra építészeti és várostervezési munkásságát akadémiai kutatásokkal kombinálja. Fő témája a nyilvános tér megtervezése. Jelenleg az Egyesült Királyságban, az UCL Bartlett School of Architecture-ban, valamint a David Game College Egyetemi Alapítvány programjában tanít területi tervezést. A könyv második részében (Rendezetlenséget szolgáló infrastruktúrák) Sennettre hivatkozva kijelenti: a város jövőjére nézve fontos, hogy az emberek tapasztalásaikon keresztül megtanulják elfogadni a rendezetlenséget. Fel is teszi a kérdést: a mérnökök és a tervezők képesek-e megtervezni a rendezetlenséget? Az olvasó számára bizonyára meglepetésként hat majd a különféle spontán megmozdulások elemzése. A lakásfoglalási hullám 1968-ban, Londonban, benne Frestonia Köztársaság elszakadása Nagy-Britanniától, ami tárgyalásokra kényszerítette a Nagy-Londoni Tanácsot. A 15-M mozgalom során, 2011. május 15-én, Spanyolország minden nagyvárosában elfoglalták a központi tereket, 2011 októberében pedig Amerikában kirobbant az Occupy mozgalom. Számos helyen a lakók sikeresen szegültek szembe a bontási és fejlesztési tervekkel, működőképes közösségeket, szövetkezeteket hoztak létre. Sendra jó példáját adja az alulról szerveződő, eredményes társadalmi megmozdulásoknak. Leírja, ő maga is hogyan vett részt ilyen szervezetek munkájában, ahonnan sikeres állami vezetők nőttek ki és jelenséggé vált „a politika elnőiesedése”.

Közérthető meghatározását adja a lépten-nyomon használt „infrastruktúra” kifejezésnek: magában foglalja mindazokat az anyagi természetű elemeket – a burkolat, a talaj, a csövek, közműhálózatok, csatornarendszer, köztéri felszerelések, játszóterek stb. – amelyek feltételeket teremtenek és lehetőségeket kínálnak. Megállapítja, hogy a technikai infrastruktúra szorosan, kölcsönösen összefügg az adott hely társadalmi és kulturális infrastruktúrájával. A városokban bevezetett túl nagy rend akadályozza a spontaneitást és rögtönzést. A zárt rendszer nem képes növekedni, átalakulni, fejlődni. A könyv lehetőségeket taglal az infrastruktúra egyes elemeinek megszerzésére, működtetésére közösségek által. A közös infrastruktúra tudatosságra ébresztheti az erőforrásokat egyénileg használó embereket. Állítását a London keleti részévben fekvő dalstoni Gillett tér leírásával szemlélteti. A zárt városi helyeket nem lehet azáltal megnyitni, hogy javítjuk kapcsolataikat a környezetükkel. Sok egyéb másra is szükség van és erre stratégiát is ajánl. A legtöbb városban az autók a legnagyobb területfoglalók. Szó esik ennek hátrányairól és megoldásairól, beleértve még a grafiti problémákat is.

Sokaknak valószínűleg nem meglepetés, hogy a város nemcsak az utca szintjén létezik. Sokáig nem fordítottak kellő figyelmet a városi terek függőleges dimenziójára! Hogyan kell meghúzni a határt a „magán” és a „közösségi” között? A jó közösségi tér, képes otthont adni különféle használatoknak, még olyanoknak is, amik meg sem fordultak a tervező fejében. A kulcs egy háromlépéses megoldás: értékeld a meglevőt, támogasd, ami lehetséges, keresd meg, ami hiányzik. Ne a létesítményeinket akarjuk újra cserélni, inkább működjünk együtt azokkal, akik ezeket használják! Ha az emberek tevékenyen bekapcsolódnak, akkor a legfontosabb eredmény egy tanulási folyamat lesz minden résztvevő számára. Ebből a helyi hatóságok is sokat nyernek, mert megtanulják, hogyan reagálhatnak az emberek igényeire. A könyv záró fejezete érdekes beszélgetés a két szerző között a ville és a cité fogalmáról, az alulról jövő kezdeményezésekről, az aktivista és a tervező szerepeiről. Felvetődik a mindenki által elérhető „egyetemes alapszolgáltatások” ötlete is az infrastruktúrára vonatkozóan.

Kategóriák: Szervezetek

Hozzászólások a KMH-ban

2020, május 28 - 21:43

Eljött az ideje annak, hogy újabb szigorításokat vezessünk be a hozzászólások területén. A lap fenntartása heti sok óra önkéntes munkával jár, a hozzászólások moderálása pedig idegölő és elkeserítő tevékenység, amikor azok elsősorban a személyeskedésről szólnak, vagy a személyes, szinte megszállott rögeszmék ismétléséről. Amikor hozzászólunk egy adott cikkhez, három kérdést tehetünk fel saját magunknak, még mielőtt megnyomjuk a gombot és beküldjük kommentünket:

  1. Érdekes-e az olvasók és a hozzászólók számára amit leírtunk?
  2. Kötődik-e hozzászólásunk az adott cikk tematikájához?
  3. Milyen perspektívát vagy ide vonatkozó információt nyújunk, ami az adott cikk és a tágabb lap minőségét és tartalmát építi?

Sokszáz olyan hozzászólás érkezik a KMH-hoz, amely a lap minőségét rombolja és amely egy esetleg dinamikus és tájékoztató jellegű vita kisiklásához vezet, illetve a teljes érdektelenségbe fullasztja azt.

A továbbiakban:

  • A személyeskedést, személyes jellegű vitákat tartalmazó hozzászólásokat törölni fogjuk, abban az esetben is ha a személyeskedésen túl valamilyen érdemi információt vagy perspektívát is nyújt az adott hozzászólás.
  • Ha a hozzászólás nyelvezete tekervényes, nehezen érthető és nem kötődik szorosan a cikk tematikájához, törölni fogjuk, abban az esetben is ha valamilyen érdemi információt vagy perspektívát is tartalmaz.
  • Aki pedig nem kíván vagy nem tud a fentiekhez alkalmazkodi: kérjük, keressen más felülelet, amely érdeklődési területének és stílusának jobban megfelel. Hozzászólásai itt automatikusan törlése kerülnek.

Gyakran fordul elő olyan, hogy kiszerkesztem egy adott hozzászólásból azokat az ominózus részeket, amelyek a fenti irányzatot sértik, amennyiben a hozzászólásnak van olyan része is, ami értékes, vagy legalább elfogadható lehet. A továbbiakban ilyen külön munkát nem végzek, a hozzászólás további részeit nem olvasom, hanem automatikusan törlöm.

A Kanadai Magyar Hírlapot természetesen bárki, bárhonnan olvashatja. Ameddig a lap él, addig ez így is marad. Ugyanakkor kizárólag akkor szóljon hozzá cikkeinhez, ha szándéka építő jellegű. Amennyiben a lap és az itt megjelenő cikkek az Ön számára oly annyira taszítóak, hogy ez nem lehetséges, kérem mellőzze a hozzászólást.

Köszönöm.

Kategóriák: Szervezetek

Összeesküvés-elméletek nyomában

2020, május 28 - 14:05

Hogyan alakulnak ki az összeesküvés-elméletek, és milyen összetevők kellenek a “tökéletes recepthez”? Mikor és hol történt a történelem első olyan esete, amelyet az utókor konteónak tart? És mi köze van az 5G hálózatoknak a Covid-19 járványhoz? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat a Krisztus előtti kortól kezdve egészen 2020-ig!

Az összeesküvés-elméletek nem a modern világ találmányai, akármennyire is az a gyanúnk, hogy ezek a teóriák a 20. században kezdtek csak el felvirágozni. Bár kétségtelen, hogy ma jóval nagyobb mennyiségben találkozunk ilyen elméletekkel, ez inkább annak tudható be, hogy az internet korában bárki bármit leírhat, megoszthat, és sokszor ezek mindenfajta cenzúra nélkül áraszthatják el a weboldalakat, mire pedig valakinek feltűnik, hogy az adott témának vajmi kevés köze van a valósághoz, már késő, és, mint futótűz szétterjedt.

A férfiölő női szekta

Az egyik első feljegyzett eset a Krisztus előtti korból származik, amikor is Rómában időszámításunk előtt 331-ben hirtelen és rejtélyes módon magas rangú férfiak kezdtek megbetegedni, akik többsége hamarosan bele is halt az ismeretlen kórba. Senki nem tudta e rejtély okát, mindaddig, amíg egy nap egy női szolgáló nem járult a helyi bíróság színe elé, és el nem hintette azt, hogy ő történetesen tudja kik állnak a rejtélyes halálesetek mögött. Felelősnek egy felsőbb osztálybeli női szektát jelölt meg, akik állítása szerint méreggel irtják a férfiakat. Hamarosan korabeli nyomozók egy csoportja ráakadt az állítólagos tettesekre, akik azonban tagadták tettüket és azt állították, hogy ők csupán gyógyfüves főzeteket készítenek. Némileg ellentétesen hatott ezzel az állítással, hogy amikor mégis rákényszerítették őket, hogy igyanak a főzetekből, kettő nő azonnal meghalt. Ezzel elindult a megtorlási hullám, és hamarosan külön hivatal alakult arra, hogy felderítse a gonosz nőket, és méltó büntetésben részítse őket. A botrány hatalmas volt, a tömeges letartóztatások során pedig 170 nő került a bűnüldözők kezére.

Az eseményt a pár százzal évvel később élt híres történész, Titus Livius jegyezte fel, aki bár nem volt meggyőződve arról, – mint ahogyan a mai szakértők sem – hogy a rejtélyes halálesetek mögött valóban a női csoport állt, kötelességtudóan ezt a verziót is megörökítette. Ő egy sokkal racionálisabb lehetőséget emelt ki, méghozzá egy járvány lehetőségét. Ebben az időszakban ugyanis egy ismeretlen pestis pusztíthatott a római állampolgárok körében, amely a rejtélyes, nagyszámú halálesetre racionálisabb magyarázattal szolgálhat. A Livius által megvitatott események az elsők az összeesküvés-elméletek sorában: bár valószínűsíthető, hogy a nők tényleg gyártottak főzeteket, ezek valószínűleg inkább gyógyászati, semmint mérgezési szándékkal készülhettek, a kapcsolódó elméletek pedig részben vagy teljes egészében kitaláltak.

A mérgezés lehetősége a jelenlegi vírushelyzetben is szárnyra kapott: április eleje óta közel 77 TV-tornyot rongáltak meg és 40 mérnököt támadtak meg az Egyesült Királyságban, mert elterjedt egy olyan teória, mely szerint a Covid-19 járvány a globális telekommunikációs hálózatok támadása az emberiség ellen. Félő, hogy ez az elmélet további agressziókhoz is vezet majd, ugyanis egyre jobban terjed a világhálón, és már az USA-ba is begyűrűzött.

Az összeesküvés-elméletek kedvelt karakterei a gyíkemberek, a kémek, a milliárdos háttérhatalmak, akik mind köztünk élnek, és vagy láthatatlanul vagy pedig minket megtévesztve tevékenykednek. Létezik összeesküvés-elmélet arról is, hogy az összeesküvés-elméletek hogyan kezdtek el terjedni: e teória szerint azokat a CIA szabadította a világra. De miért van az, hogy némelyek, ezek közül szétterjednek a egész világon és mindenhol akadnak követőik, míg más elméletek hamar eltűnnek az internet sötét bugyraiban? Mit taníthatnak nekünk ezek a felmerülő problémákról, amelyek a társadalmakban jelentkeznek, és hogyan lehet azokat megoldani?

Mi kell egy jó összeesküvés-elmélethez?

A tökéletes összeesküvés-elmélet receptjéhez először is kell egy meggyőzően gonosz szereplő. A római történet is valószínűleg azért lett ennyire népszerű, mert a teória egybegyúrta a nők két akkoriban rettegett csoportját: a rabszolgákat és a magas státuszúakat, amely mindkét csoporttól féltek az elit férfi társadalom tagjai. A magas státuszú nőket mindig is veszélyesnek tartották, a rabszolganőkről pedig időről időre elterjedtek olyan történetek, hogy uraikat megmérgezik, valamint kémekként működnek.

A második összetevő a kollektív félelem. Modern világukban azok a legnépszerűbb elméletek, amelyek a földönkívüli élethez, az erős elithez, a rivális nemzetekhez, vallási csoportokhoz, új techonológiákhoz vagy a környezeti pusztításokhoz kapcsolódnak. Az egész világon az emberek általában azokban a teóriákban hisznek a leginkább, melyek olyan történelmi vagy kulturális eseményekhez kapcsolódnak, amelyek bizonyos helyeken megtörténtek vagy megtörténhettek. Ezen felül minden társadalomnak megvannak a saját félelmeik és megszállottságaik, amelyekre az összeesküvés-elméletek rá is erősítenek.

Néhány esetben az elménkben nyugvó és rejtett félelmeket bizonyos események –  mondjuk politikai változások – aktiválhatják.

Vegyük például az antiszemita elméleteket, amelyekben a zsidók rendre gonoszak, hatalmasak, és a háttérben, titokban munkálkodnak. Ezek az elméletek olyan időszakban virágoztak fel, amikor nagy volt a társadalmi stressz, például mint egy gazdasági recesszióval egybekötött tömeges munkanélküliség, amely helyzetekben az emberek elvesztették a biztonságérzetüket, és ahelyett hogy a bonyolult gazdasági és társadalmi viszonyok megismerésére törekedtek volna, egyszerűbbnek tűnt a zsidókat felelőssé tenni. A kutatások is alátámasztották azt, hogy azok az emberek, akik a társadalom áldozatának tartják magukat, hajlamosabbak a zsidókat gonosznak látni, őket felelőssé tenni, és ez az elmélet a társadalom egészére is interpretálható lehet.

Harmadik összetevőként az úgynevezett törzsi vagy csoport jelleget emelhetjük ki. E szerint jó érzés az, ha van egy saját közösségünk, az úgynevezett “ingroup”, és a rivális csoport az, aki tőlünk másfajta értékekkel rendelkezik, az “outgroup”, amely sok esetben gonosz jegyekkel is társul. Ez a csoport jelleg erős identitásképző erővel rendelkezik, és képes védelmet nyújtani azoknak az embereknek, akik fenyegetve érzik magukat a társadalomban vagy a többi csoport által. Ezeken belül pedig hamar ki tudnak bontakozni az összeesküvés-elméletek, és a kívülállókat veszélyesnek és gonosznak titulhátják.

A bizonytalanságot is fontos összetevőként említhetjük. Kutatások alátámasztják, hogy az emberek hajlamosabbak az összeesküvés-elméletekre, ha krízishelyzettel szembesülnek – ilyen például a jelenlegi járvány is.

A járvány, amit a telefon okozott

Ebben a járványügyi helyzetben, amelyben az emberek tele vannak félelemmel, szorongással, és bizonytalansággal, ismét szárnyra keltek a telefonhálózatokat hibáztató elméletek, amelyek az elmúlt 30 évben rendre visszatérnek, és főelemük, hogy ezek a globális technológiák valahogyan károsítják az egészségünket. Január 22-én egy belga háziorvossal készült egy interjú, amelyben ő arról beszélt, hogy az 5G hálózatokat életveszélyesek, csupán ezt még nem tudják az emberek. És tessék, máris szárnyra kapott egy teória, amelyben az emberek a járványt összekapcsolták az új 5G technológiával, és már nem lehetett ennek terjedését megállítani, noha semmilyen tényleges bizonyíték nincs ezzel kapcsolatban.

Az 5G-elmélet azonban nem csak egy sima teória, hanem egyenesen egy összeesküvés koktél, amely számos félelmet gyúrt egybe, mint a globális hálózatokat, a gonosz technológiát, amelyet a nagyhatalmak az emberiségre szabadítanak, a járványt és a betegségeket, amelyek láthatatlanul károsítják a mi életünket, és ez ellen mi vajmi keveset tehetünk. Ezen felül az 5G-elmélet is egy jól hangzó tündérmese, olyan mint a gyermeki történetek vagy legendák, amelyeken felnőttünk, éppen ezért lehet ennyire népszerű. Van benne gonosz, vannak benne ártatlanok, van egy jól megírt forgatókönyv és nem utolsósorban morális tanulsággal is szolgál.

Egy összeesküvés-elmélet elterjedéséhez a tudásbeli különbségek is hozzájárulnak. Vegyük azokat az eseményeket, amelyekben például emberek rejtélyesen eltűnnek, vagy repülőgépek vesznek el a szemünk elől, és senki nem tudja vagy nem akarja egyértelműen megmagyarázni, hogy mi vagy ki állhat ezek mögött. Ezek az események remek táptalajai az összeesküvés-elméleteknek, hiszen mi sem lehetne egyértelműbb, mint, hogy a hatóságok és kormányzatok ténylegesen elhallgatnak előlünk információkat ezekről, holott ők bizonyosan tudják, hogy mi van ezek mögött az eltűnések mögött – például földönkívüliek.

És miben hozott még újat a Covid-19 járvány az összeesküvés-elméletek terén? 

Például abban, hogy ezeket az elméleteket a vezető politikusok direkt hátsó szándékkal használják fel, az indulatok feltüzelése érdekében. Amíg az eddigiekben az ilyesfajta teóriákat a társadalom marginalizált csoportjai terjesztették, akik ezáltal úgy érezték, hogy nekik is van fegyverük a hatalommal szemben, addig a pandémia időszakában olyan vezetők, mint Donald Trump vagy Nicolás Maduro kezdték el maguk is terjeszteni az összeesküvés-elméleteket. Míg előbbi azt állította, hogy látott arra vonatkozóan bizonyítékokat, hogy a koronavírus egy kínai laboratóriumból származik, – noha ezt a saját hírszerző ügynöksége is cáfolta – addig a venezuelai elnök azt találta mondani, hogy a vírus egy olyan elszabadult biofegyver, amelyet eredetileg Kínának szántak.

Bár eddig is köztudott volt, hogy a politikusok igyekeznek a világot és a társadalmakat a saját képükre formálni, most e veszély még égetőbbé vált. Az USA helyzete erre egy jó példa, hiszen ahogyan a politikai paletta egyre polarizáltabbá válik, egyre inkább kerülnek elő olyan összeesküvés-elméletek, amelyek az ellenfeleket támadják meg, nem rettenve vissza sokszor még attól sem, hogy a rivális felet teljesen ellehetetlenítsék és demoralizálják. Ahogyan Russel Muirhead amerikai politikatudós is megjegyezte, elérkeztünk abba a második hullámba, amelyben az összeesküvés-elméletekben már nincsen elmélet, csupán összeesküvés. Szárnyra kapnak olyan teóriák, amelyek az elejétől a végéig teljesen kitaláltak, és mégis megtalálják a közönségüket, valamint súlyos károkat okoznak. Míg az eddigiekben az első lépés az volt, hogy az igazságot valamilyen homály fedte, ami miatt találgatások és elméletek indultak el, addig a mostani, második hullámos összeesküvés-elméletekben az első lépés kimarad. Úgy válnak ezek pedig mégis népszerűvé, hogy szinte teljesen nyilvánvaló az, hogy elejétől a végéig hamisak.

És mit tehetünk ezek ellen?

Muirhead azt javasolja, hogy újítsuk meg a demokráciát, hiszen az emberek elvesztették a bizalmukat a kormányokban, hivatalokban és intézményekben. Szerinte ha újra legitimáljuk ezeket a szerveket, akkor az emberek visszatalálnak majd ezekhez, és kevésbé fognak az összeesküvés-elméletek felé fordulni.

Karen Douglas szociálpszichológus azt javasolja, hogy kutatásokba invesztáljunk, ugyanis szerinte eddig kevésbé foglalkoztunk azzal, hogy egyes elméletek miért maradnak meg hosszútávon a társadalmakban – mint amilyen a laposföld-elmélet vagy az illuminátus léte – és honnan jönnek azok, valamint miért terjednek szét globálisan. Valójában az is tény, hogy számtalan ezzel foglalkozó kutatás készült az elmúlt évtizedekben, azonban rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt még hátra.

Douglas szerint a kutatók között egyetértés van abban, hogy az összeesküvés-elméletek korában élünk, bár erre sincs egyértelmű bizonyítékuk még. És ki tudja, talán ez lesz a következő összeesküvés-elmélet?

D. Hajnal Boglárka

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, politológus végzettségű, jelenleg közgazdálkodás és közpolitika mesterszakon tanul.

(Ajánlott angol nyelvű elemzés és forrásanyag: Zaria Gorvett, What we can learn from conspiracy theories, BBC.)

Kategóriák: Szervezetek

Tisztelt magyarok! Az oligarchák jól vannak. Üdvözlettel: A Kormány

2020, május 27 - 17:37

Telerondították kék plakátokkal az országot, írtuk néhány héttel ezelőtt, amikor megjelentek a kormány gazdaságvédelmi hirdetései. Azóta nemcsak a plakáthelyek, de az arra érdemesnek talált tévék és újságok is kaptak ezekből a hirdetésekből, melyeknek pontosabb lett volna a Mészárosvédelmi akcióterv nevet adni. Persze, nemcsak Orbán Viktor gyermekkori cimborája részesült a jóból, kötélbarátja, Garancsi István és a Nemzet Veje, Tiborcz István is szépen gyarapodott a járvány idején.

Szerda reggel tette közzé a jelentését a Corruption Research Center Budapest nevű cég, amely 2005 és 2020 áprilisa közötti időszakban vizsgálta a közbeszerzéseket. Két szempontra fókuszáltak: egyrészt arra, hogy hányan indultak egy-egy pályázaton, azaz, volt-e verseny, vagy egyedüliként az arra kiválasztott baráti cég nyerhetett. A másik szempont ezzel szorosan összefügg: ezekből a közbeszerzésekből milyen mértékben részesült Orbán Viktor baráti köre? Utóbbit a jelentés szerzői a legismertebb nagyvállalkozók nevének rövidítéséből – MGTS+ – azaz Mészáros, Garancsi, Tiborcz, Simicska és társaik – állították össze. (Simicska Lajos már nem számít ebbe a társaságba, ám mégis belekerült a rövidítésbe, mert mielőtt a nevezetes G-napon összeveszett volna Orbánnal, az ő cégei kaszáltak a legtöbbet az állam által kiírt pályázatokon.)

A jelentés megállapította, hogy az elmúlt tizenöt évben soha nem volt annyi verseny nélkül elnyert közbeszerzés, mint az idén. A MGTS+ csoport ebben az évben, április végéig 74 közbeszerzést nyert el versenytársak nélkül – összesen 253 milliárd forint állami megrendelést kaptak. Ez abból a szempontból is rekordnak számít, hogy az állami pénzből finanszírozott közbeszerzések 27 százalékát, tehát több mint negyedét a miniszterelnök baráti köréhez köthető cégek nyerték.

Ha a miniszterelnököt erről kérdeznék a parlamentben, bizonyára volna rá válasza. Azt mondaná, hogy üzleti ügyekkel nem foglalkozik. Amihez azért hozzátennénk, hogy amikor Orbán 2010-ben ismét hatalomra került, az első bejelentései között szerepelt, hogy elűzik Magyarországról az oligarchákat. Azt már nyilván szerénységből nem tette hozzá, hogy a neki nem tetsző, számára hasznot nem hozó oligarchákat űzi el, hogy a helyükre lépve, mára virágzó, Mészároshoz, Garancsihoz, vagy Tiborczhoz köthető cégbirodalmak jöhessenek létre.

A gazdaságvédelmi akcióterv, mint a fenti vizsgálatból is kiderül, valójában egy Mészáros és társai megvédését szorgalmazó üzleti vállalkozás. Mindeközben a kisebb és Orbánhoz nem köthető vállalkozások inkább csak a szlogenek szintjén kaptak segítséget a járvány idején. Mert bár a pandémia megviselte a gazdaságot, voltak, akik jól jöttek ki belőle: a szegények ugyan még szegényebbek lettek, ám, főleg az Orbán-közeli gazdagok, tovább gazdagodtak.

Kategóriák: Szervezetek

A Fidesz az egyetlen párt, amely nem volt hajlandó emlékezni Trianonra

2020, május 26 - 15:17

Vajon emlékeznek-e még arra a Fidesz hívei – határokon innen és túl –, hogy Orbán Viktor és a Fidesz 1990. június 4-én kivonult a parlamenti ülésteremből a trianoni megemlékezés egyperces néma gyászszünete alatt? Nem a baloldali MSZP tartotta kínosnak és károsnak megemlékezni a trianoni döntés 70. évfordulójáról, nem a ma nemzetellenesnek nevezett és hazaárulónak hazudott Szabad Demokraták Szövetsége, hanem Orbán Viktor pártja hagyta ott a megemlékezést.

A korabeli parlamenti jegyzőkönyvbe aznap a következőket jegyezték fel:

„Elnök: Tisztelt Képviselőtársaim! Több oldalról fordultak hozzám képviselőtársaim, hogy a mai napon emlékezzünk meg a számunkra oly tragikus trianoni béke 70. évfordulójáról egyperces néma felállással. Kérem képviselőtársaimat, álljunk fel! (Egyperces néma felállás, a FIDESZ képviselői kivonulnak.) Köszönöm szépen.”

A parlament akkori elnökét Szabad Györgynek, Magyarország miniszterelnökét Antall Józsefnek hívták. A Fidesz frakció üléstermet elhagyó tagjai között – mások mellett – ott volt Orbán Viktor, Kövér László és Áder János. A liberális Fidesz, amelynek vezetőjét, Orbán Viktort 1992-ben a Liberális Internacionálé alelnökévé, majd 1993-ban a szervezet végrehajtó bizottságának tagjává választották, akkor még nacionalista megnyilvánulásnak tartott mindent, ami a trianoni döntésre emlékeztet.

Kategóriák: Szervezetek

Óda egy csalogányhoz

2020, május 23 - 14:06

“Szálljunk tova, csak el! Feledni mind,
Mit lomb mélyén te nem láttál soha,
A jajt, a lázat, mind a ferde kínt,
Mit nyögve vált itt bús szívek soka”
John Keats, (Óda egy csalogányhoz)
Tóth Árpád fordítása

 

Háttér

Az alábbi szöveg közel 16 évvel ezelőtt született Hegymagason, Balaton felvidéken, amikor még Magyarország határain belül küzdöttem az igazságért. Bibó István halálának 25-ik évfordulója alkalmából tettem akkor közzé. (A szöveg, rövidített változatában, a Népszava. 2004. November 27 számában jelent meg.) Azóta sok minden alaposan megváltozott körülöttünk is, bennünk is, de e szöveg mondanivalója, aktualitása egy darabot sem. 2010 óta én is, több százezer honfitársammal egyetemben elhagytam hazai fészkemet, tíz éve már kizárólag szülőföldem határain túlról „csiripelek”. A Kanadai Magyar Hírlap felüljárójából 2017 Januárjában a következő szavakkal búcsúztam: „A magyar helyesírás törvényeinek sértegetését most már inkább másokra bíznám. Remélem ez a nagyvonalú, nemzeti elkötelezettségem örömet fog okozni a magyar nyelv és helyesírás kedvelőinek. Bízom benne, hogy pótolható vagyok.” Az elmúlt pár év során, Magyar nyelven, már kizárólag a KMH “alúljárójában” hallatom a hangomat, ott is csak nagy ritkán, ha arra visz az utam. Az alábbi, és csak röpke, visszatérésem a KMH felűljárójába egy kis olaszországi csalogánynak köszönhető, aki ma hajnalban, a hálószobám ablaka előtti lombok tetejéről jelezte a napkeltét, és azt, hogy ennek a 16 évvel ezelőtti nótámnak eljött ma az ideje.

***

A sikeres TV és közéleti szappanoperák műsorvezetői abban érdekeltek, hogy minden héten egy újabb válsággal, egy újabb politikai szenzációval, feszítsék idegeinket, ezzel csalogassanak vissza, akár a képernyőnkhöz, akár a szavazófülkéhez. A produkciók közös tartósítószerei közt találjuk a hazugság, a hamis hírterjesztés, az illúzió-kergetés, az önámítás, a félelemgerjesztés, a gátlástalanság, a becstelenség jól ismert eszközeit. A magyar közélet mindinkább egy ilyen szappanoperára, a több évtizeddel ezelőtt lefutott amerikai szappanoperára, a Dallasra kezd hasonlítani, mely hazánkban mind máig nagy népszerűséget élvez. Amit elmondhatunk Dallasról, elmondhatunk a magyar közéletről is.

Elutazhatunk hetekre, hónapokra, akár évtizedekre innen. Amikor visszatérünk otthonunkba, a képernyőnk elé, azt észleljük, hogy semmiről, de semmiről az ég adta világon nem maradtunk le. Nagy utazásaink végén mindig itt vár ránk a megszokott. A biztos. A politika és a társadalom közötti hamis párbeszéd. Mint a Dallas szerkesztői, közéletünk műsorvezetői is rájöttek, hogy a népszerűség, a nézettség, a nagy közönség csak akkor biztosított, ha a nézők egy valóban feszített emocionális, érzelmi, kapcsolatba kerülnek politikai vezéreikkel. A magyar közéleti Dallas két legújabb epizódját December 5-én, a Fidesz által ránk erőszakolt népszavazással vetítik vászonra. A slágert már tizenöt éve eljátszották: Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre! Hajrá Hollywood? Vajon hogyan reagált volna mind erre Bibó István, aki alig 25 éve távozott sorainkból?

Tagadhatatlan: Bibó István volt a 20 század legbölcsebb, legemberibb és valószínűleg legmagányosabb magyar politológusa. A Bibóval szembeni kartávolságot, a szép szavak ellenére, a magyar politikai elit a mai napig tartja. Tamás Gáspár Miklós legalább őszinte: „A magyar ellenzék történetében a Bibó korszak lezárult… politikai doktrínaként eljárt fölötte az idő… nézetünk szerint a fő ok Bibó viszonya a magyar XIX századhoz… Bibó, a kardinális politikai kérdésben sajnos nem a liberális oldalon áll… géniuszának tagadhatatlan nagysága ellenére – kudarcra volt ítélve. életműve kentaur – a szabadelvű faunfej, szövegidegen altesten nyugszik. Szellemi végakaratának tekinthető „Az európai társadalomfejlődés értelme” című kései töredéke tisztán szocialista álláspontra helyezkedik: ez gondolkodói következetességét, egyben pedig törekvései vereségét jelentette.” (Tamás Gáspár Miklós, „Búcsú a baloldaltól” Kritika, 1989). Én azok közé tartozom, akik szerint Bibó tanításai sose voltak annyira fontosak, mint manapság.

Nézzük hát, valóban hogyan ecsetelte, ez a magányos, a nemzet testétől, lelkétől kartávolságban tartott gondolkodó, népünk magatartását, vezetőink évszázadokon át követett narratíváit, melyek az emberek tudatlanságára, vezetőik kapzsiságára építkezve vezette ezt az országot az egyik árokból a másikba. Leszünk e mi valaha olyan szívesek, mint Ő, hogy elkerüljük a sorozatos zsákutcákat, melyeket hamis szavainkkal, magunk elé állítunk?

„A politikai és társadalmi zsákutcáknak ezen a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet attól a pillanattól kezdve, hogy az 1848-as forradalmi szabadságharca elbukott, egészen odáig, amikor a második világháború végén a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből épült államépítményének a romjai között újból szembekerült a valósággal. Ez alatt a csaknem száz esztendő alatt, a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukcióban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat… Minden eltorzulás, ami ez alatt az időszak alatt a magyar közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára… A kiegyezéses, majd utóbb az ellenforradalmi magyar közéletben sem miniszter, sem községi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadémiai elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó, vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen az egész közélet felépült… Az egész helyzet a vezető rétegek politikai értelmességének a fokozatos romlását idézte elő, a nép politikai értelmességének a visszafejlesztéséről pedig gondoskodott a magyar politika… Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.” („Eltorzult Magyar alkat, zsákutcás Magyar történelem” (1948) Bibó István. Válogatott tanulmányok. Budapest. Corvina. 2004. 123-151 oldalak.)

Hogyan változott a magyar „társadalmi konstrukció” 1948 után, azután, hogy Bibó közzé tette fenti tanulmányát? Mi lett az ő személyes sorsa miután a fent igazságokat saját hazátlan szavaival, a nyilvánosságra hozta? Az utóbbi kérdésre rövid a válasz. Az 1948-ban beindított bolsevik diktatúra könyörtelenül félresöpörte Bibót. Nyilvános szerepléseit megszüntették, kiebrudalták a magyar közéleti gondolkodás összes fórumaiból, nyelve, az igazsághoz való ragaszkodása, veszélyessé vált a hatalom számára. Bibó, Rákosi szavait idézi egy későbbi interjúban. “Végül Rákosi azt mondta: igen, igen, okos ember, de hát lehet valaki igazán okos, aki nem jut el a marxizmushoz?” (Huszár Tibor. Bibó István. Budapest. Magyar Krónika, 1989. 99 oldal).

1948 után, a magyar közéletet keresztül kasul átjáró hazugságok szele nem szűnt meg, hanem felerősödött. Az 1948-1990 közötti időszak a terror, a politikai hazudozás, a becstelenség, a hazafiatlanság, a gyávaság, az emberi méltóság megalázásának korszaka volt. 1956 októbere egy bíztató, de sajnos tragikusan rövid ideig tartó fáklyafény volt ebben a hosszan tartó közéleti sötétségben. 1956 megmutatta, hogy a Magyar emberek szívében nem tud kialudni 1848 tüze. Se a Tanácsköztársaság túlkapásai, se a Fehér Terror, se Horthy fél-feudális rendszere, se a nyilasok, se a kommunisták, nem voltak képesek kioltani ezt a parazsat.

Mi változott hát 1990 után? Mi változott azután, hogy egy csapásra kiszabadultunk a Szovjet nagyhatalom által ránk erőszakolt egypártrendszer, szellemi, lelki, erkölcsi, fizikai béklyója alól? A válasz itt sem lelkesít. A magyar politikai elit 1990-ben átvette a sikeres szappanoperák kulcsát és azóta ezt a kulcsot simogatja, ezzel alszik, ezzel kell, és nem utolsó sorban, ezzel jár bulizni. Szavazzon a nép, ahányszor belefér, de főleg a szíve szerint és úgy, hogy ne tudja mire.

Állítom: ami Magyarországon ma, 2004-ben folyik, a szeretet és az összefogás neve alatt, azt mindennek el lehet nevezni, de szeretetnek, vagy összefogásnak semmiképpen sem! Ez az ország, valódi szabadságának, függetlenségének első tizenöt évében, és kifejezetten a szeretet és az összefogás pártjának köszönhetően, visszatért oda ahol 60 évvel ezelőtt volt: megosztva, megtévesztve, megfélemlítve, elbizonytalanítva, és végső-soron, elbutítva politikai vezetői által. Figyeljük, mit mondott akkori helyzetünkről Bibó, és gondoljuk át, mit mondana ma:

„A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Az ország közhangulata ott tart, hogy élesen elválik egy kommunistabarát és egy kommunistaellenes részre. A (jobb oldal) sikeresen elérte, hogy Magyarország jelenlegi politikai atmoszférájának centrális kérdése a kommunistáktól való félelem legyen… és ezért hajlandó minden „nemzeti” erőt koncentrálni ezzel a veszéllyel szemben… Nagyfokú a közeledés a (jobb oldal) konzervatívabb szárnya és a reakció között, ami okkal hozza a másik oldalt a reakciótól való félelmének nem kevésbé nyugtalanító állapotába. A demokratikus reformpolitika közös tervének ma legnagyobb és legközelebbi akadálya a politikai atmoszféra végletessé válása, polarizálódása… Ez a végletesség nem hökken vissza attól sem, hogy az ország külpolitikai egységét, európai elhelyezkedését kockáztassa….Mindkét oldal őszintén meg van győződve, hogy páratlan önmérsékletet tanúsít, ezzel szemben az ellenfelének egyetlen szavát sem lehet biztosra vennie…A polarizálódás következménye és tünete a középpártok meggyengülése…S a két oldal sajtója ahelyett, hogy leintené ezeket a bárgyúságokat, és rámutatna a bajok tárgyi okára, buzgón folytatja a bajoknak azt a negatív pozícióharcát, tovább züllesztve, ezzel az országban amúgy is mélyponton lévő politikai közértelmiséget. Ha ez az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül… A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut, az oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlődés.” („A Magyar demokrácia válsága”. (1945) Bibó István. Válogatott tanulmányok. op.cit. 364-401 oldalak)

Magyarok! Most, amikor nemzeti létünk legmegosztottabb pillanatában az urnákhoz csalnak bennünket, figyeljünk hát a „kentaur” majd 60 évvel ezelőtt írt szavaira. Próbáljunk egyszer végre az ő tanítása szerint cselekedni: „Különleges magyar jelenség, hogy ez az ország történetének legújabb kori szakaszában, képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa. Más népek hasonló kritikus helyzetekben „ösztönösen” helyesebben, igazabban s a maguk közösségi érdekeinek megfelelőbben viselkednek. Nem az a lényeg ebben, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a „széthúzó” magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak a következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett. …A magyar alkat megzavarodásának jelenségei is elsősorban ezekben az összefüggésekben megdöbbentőek, hiszen nemzetünk, mely magamagáról helyesen vagy tévesen, de úgy tudta, hogy lovagias, bátor, könnyen lelkesedő, passzív ellenállásban erős, önérzetes, stb., néhány éve a szemünk előtt s az egész világ szeme előtt mutatott be a maga kialakult képétől határozottan eltérő vonásokat” (Bibó István. „Eltorzult Magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” op cit.). Hát igen, ha minden úgy halad, mint idáig, ha a szeretet és összefogás ereje nyer, 2006-ban újra fogjuk indítani az Országimázs Központot, lesz nemzeti tűzijáték, lesz nemzeti büszkeség, és lesz nemzeti Dallas.

Lehet e valami más? Ez már mindnyájunkon múlik. Ahhoz, hogy kilépjünk ebből a hagyományos zsákutcából, ebből a narratívéból, két dolgot kell tennünk. Először is szembe kell néznünk azzal, hogyan kerültünk ide. Másodszor, határozottan szembe kell néznünk azzal, hová akarunk menni. Kevés az idő arra, hogy egy mélységes elemzést folytassunk e két kérdésben. Legalább a körvonalak legyenek tiszták.

Hogyan jutottunk ide?

A legfontosabb feladatunk, hogy szembe nézzünk, feldolgozzuk, és kibeszéljük magunkból azt a politikai kultúrát, mely évszázadok óta az önkárosítás útján járatja ezt a népet. Erről a titokzatos nyelvi kötődésről, a kötődés okairól, tüneteiről már több alkalommal beszéltem, többek közt Debreczeni Józsefet is idézve, aki talán legtisztább módon ecsetelte a tüneteket: „A ’magyar lélek’ a vereségre van szocializálódva. Nem a győztest, hanem a vesztest szereti. Itt nem a józan és sikeres reálpolitikusoknak van kultusza, hanem azoknak, akik a harcot a bukásig viszik.” (Debreczeni József. „A jobboldal válsága”. Népszabadság, 2003, június 7). A vereségből származó fájdalom iránti titokzatos kötődés okait, mint azt már több alkalommal is jeleztem, Edmund Bergler, Az Önkárosítás Alapszabályai című könyvében már rég feltárta. A Magyar „alkat” ellentmondásos viselkedéséből több mint 150 év fájdalma kiált felénk. Nem csak Trianon, vagy 1956, hanem minden egyes újjászületési kísérletünk megtorlásba, éheztetésbe, elnyomásba, megalázástatásba, hazugságokba torkolt. Így volt ez 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban. És így van ez most is. Ettől a sorozatos dózistól váltunk mi olyanokká amilyenek vagyunk. Itt találjuk meg végre ellentmondásos viselkedésünk mélyre nyúló, szerteágazó gyökereit, sebeit. Ezekből a gyökerekből táplálkozik a szeretet és az összefogás pártja, ebből táplálkozik tudat alatt, ez a nemzet. Azért kell mind többet beszélnie a Fidesznek a kommunizmusról, miközben az mind távolabb áll tőlünk, mert a legfrissebb sebek, a legfrissebb fájdalmak képesek csak eltakarni a társadalom figyelmét saját vezetőik gátlástalan hatalmi manővereiről, hamis cselekedeteiről. Itt van elásva a mai magyar közélet kóros természetének, nyelvének Alfája, Omegája.

Göllner András

Kategóriák: Szervezetek

Káslert a híveknek, mert megérdemlik

2020, május 23 - 13:42

Orbán Viktor kiállt az ő minisztere mellett. Alkalmasint olyan indoklással ami felért volna egy lealázással. Mármint akkor, ha nem tudná az Emmi minisztere éppen úgy, mint bárki más is, hogy valójában a miniszter egyetlen értékmérője a parancs iráni lojalitás. Orbán kinevezi, ha akarja, meneszti, ha úgy dönt. A szakmai indokoktól függetlenül Mondhatni zsigerből, illetve ösztönből. Mely ösztönélet láthatóan kormányfői dicséretet ér a vezér mellett csak gyalogokkal rendelkező miniszterelnöki sakktáblán.

Orbán Viktor egyébként nagyjából ezzel is indokolta azt, hogy kiállt Kásler mellett. Mondván, hogy a miniszter jó ösztönnel hozott intézkedéseket. Ami egy különben orvosból lett ember-miniszter esetében nagyjából azt jelenti, hogy nagy ívben sz@..t a szakmai véleményekre, a járványügyi realitásokra. Ösztönlényként feltartotta barnás nyállal borított ujját a kormányzati szélbe és intézkedett. Mely intézkedések legjobb illusztrációi az olyan történések, amelyek korántsem a siker egyértelmű mérföldkövei. Ahogy Orbán Viktor megfontoltságát is a legjobban az iskolabezárások körüli határozott határozatlansága mutatja. Mely iskolabezárás különben korántsem kormányzati kezdeményezésként, hanem az ellenzék felvetéseként alapozódott meg. Mely kezdeményezés nyomán megszületett az az iskola-karantén, amelyhez legfeljebb csak az ösztönnel járult hozzá a miniszterelnök. Azzal az ösztönnel, amellyel szinte minden esetben kitér a tényleges felelősség elől.

De emlékezhetünk arra is, hogy miközben a kormány mikrofonközelbe kerülő szócséplői maszkok, eszközök millióiról beszéltek, addig a miniszterelnök kórház-látogatása során egy komoly maszkot láthattunk. Orbánon. Nem a fertőzöttekkel gyakrabban találkozó orvoson. Ezen idő alatt a most éppen szidott ellenzék polgármesterei nem nepperkedtek a maszkokkal, hanem a lehetőségekhez képest megoldották a maszk-osztást. A annak alapján, ahogy most a miniszterelnök megdicsérte a miniszterét, valójában a kormány helyett. Ahogy az utca embere is jobbára fegyelmezettebben oldották meg a karantén-intézkedéseket, mint a járvány akkor ismert “őshazájából”, Kínából érkező szállítmány mellett pózoló Orbán Viktor. De persze a kórházakkal kapcsolatban más is eszünkbe juthat. Mint az ágyfelszabadítási kampány is. Amely lakosságarányosan olyan szinten vonta el az erőforrásokat, aminek a tényleges hatását akkor fogjuk ismerni, ha majd egyszer valós adatok lesznek a hazaküldött betegek valós halálozási rátájáról, az elhalasztott műtétek közvetett hatásairól, a tényleges fertőzöttségi rátáról. Mely utóbbi esetében azt láthattuk, hogy a miniszter ösztöne nem terjedt ki rá.

Így azonban az intézkedések eredményessége, hatásossága valójában bemondásszerű számokon, adatokon alapul. Mely bemondásokban a miniszterelnök mindig jó volt. Legalább olyan jó, mint a felelősség-hárításban. Amely keretében most éppen ott tart, hogy amit a kormány helyett elvégeztek az önkormányzatok, a civilek, a lakosság, azért őt illeti dicséret, de amit elbénáztak, azért az ellenzék a hibás. Ami nagyjából az óvodai udvar szocializációs szintje. Igaz, azt a kommunikációs szakemberek is mondják, hogy az emberek tömegben vesztenek az intelligenciájukból. A hangadó trollokkal vegyes birkanyáj pedig valószínűleg azon a szinten indul, ahonnan nem kell sokat veszteni ahhoz, hogy a miniszterelnök jelzett demagógiája a belső énjüket szólaltassa meg.

Nekik, a tényrezisztens hithűeknek az is teljesen jó, ha egy szakminiszter ösztönből cselekszik, ha a hatalom valós munkásságáról nincsenek megbízható adatok, ha akár óránként fordul az állítólag felelős miniszterelnök. Orbán valószínűleg nekik dicsérte Káslert. Mert ők megérdemlik.

Kategóriák: Szervezetek

Keresztény, nemzeti és hazudik

2020, május 21 - 15:39

„Soha nem hangzott el olyan utasítás, hogy ki kell üríteni az ágyakat. A kezelés és az intenzív ellátás feltételeinek a feltételeit kellett biztosítaniuk.” Ezt nyilatkozta a Demokrata című lapban Kásler Miklós Emmi miniszter, és ezt az orbitális hazugságot most és itt azért sem fogjuk megcáfolni, mert megtették ezt már mások, és megtettük mi is a Hírklikknél, a miniszter állításait tételesen cáfoló Kunetz Zsombor egészségügyi szakértő Facebook posztjának ismertetésével. A hazudós miniszter két állítását viszont kénytelenek vagyunk taglalni. Az egyik az, hogy őt azért támadják, mert keresztény és nemzeti érzelmű, a másik pedig, hogy akik őt „gyilkosozzák”, azok közül sokakat ő gyógyított meg az onkológián.

„Elrendelem, hogy az egészségügy fekvőbeteg-ellátó intézményekben a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő által finanszírozott teljes ágykapacitás minimum 60 százalékát COVID-19 fertőzött betegek ellátására alkalmassá szükséges tenni 2020 április 16-ig.” Aláírás: Professzor dr. Kásler Miklós miniszter, 2020. április 7.

Ezt a szöveget értelmezték úgy az ország összes kórházában – ezek szerint tévesen –, az intézményeket vezető orvosok, hogy az ágyak hatvan százalékát ki kell üríteniük, hogy azokon a koronavírus által fertőzött betegeket tudjanak gyógyítani. Magukra vessenek, amiért félreértelmezték a miniszter körlevelét, hiszen ennek tartalma nem az volt, hogy ágyakat kell felszabadítani, hanem az, hogy „kinyílott a pitypang, megírom”, valamint hogy „üzleti ügyekkel nem foglalkozom” és „kellemes karácsonyt kívánok”.

Kásler Miklós mindemellett más fontos gondolatokat is megosztott a Demokrata olvasóival. Az egyik, hogy őt azért támadják, mert vállaltan keresztény és nemzeti elkötelezettségű.

Ki kell ábrándítanunk a miniszter urat. Ha csak az volna, hogy Ön nemzeti érzelmű és vállaltan keresztény, ám mindemellett kiválóan végezné a munkáját, nem hadoválna összevissza hülyeségeket, és nem traktálná az embereket orbitális hazugságokkal, akkor nem támadnák, hanem kifejezetten jó véleménnyel volnának Önről. Nem azért volnának jó véleménnyel Önről, mert Ön vállaltan keresztény és nemzeti elkötelezettségű, hanem azért, mert úgy gondolnák, hogy jól végzi a munkáját, elősegíti a beteg emberek gyógyulását, és a járvány okozta károk mérséklését.

Ne tessék a kereszténység és a nemzeti érzelem mögé bújni, mert ennél sokkal tisztességesebb volna, ha normálisan, szakszerűen végezné a munkáját.

A miniszter úr másik állítása, ugyanebben a Demokratában, így hangzik: „olyan személyek gyilkosoznak le, akiket, vagy akiknek családtagjait gyógyítottam az onkológián.”

Nos, a gyógyítás, miniszter úr, nagyon tiszteletre méltó tevékenység, istennek – ha van – tetsző cselekedet. Akiket Ön meggyógyított – bizonyára hálapénz kikényszerítése és elfogadása nélkül – joggal lehetnek hálásak Önnek életük végéig. Ám ez a tény, hogy Ön az egykori munkáját – nem a mostanit – a hírek szerint jól és meglehetős szakértelemmel végezte, nem jogosítja fel Önt arra, hogy a későbbiek folyamán, erre való hivatkozással, mindenféle sületlenséget és gazemberséget elkövessen.

Megvilágítanám egy példával, ha netán nem volna egyértelmű: ha Ön valakit kigyógyít a rákból, az nagyon rendben van, köszönet és hála jár érte. Ez a köszönet és hála azonban nem jogosítja fel Önt arra, hogy idővel betörjön az illető házába, netán ellopja az autóját, esetleg molesztálja a feleségét.

Miniszter úr, amennyiben Ön esetleg már fogalmazza a lemondását, az esetleges szövegbeli félreértelmezések elkerülése érdekében, több évtizedes gyakorlatom során szerzett szaktudásommal szívesen állok rendelkezésére.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak